A HOLD.

Az európai népek figyelme a nyugoti láthatár felé volt fordulva, mely alatt az üstökös feje eltünt; egy óra alatt százötvenezer mértföldet átfutó sebességgel, fényuszályát épen oly gyorsasággal vonta maga után, mely gyorsasággal tíz órakor egyszerre félbeszakadt s a lángfark azontul csak perczenkint tíz mértföldnyi gyorsasággal haladt tovább, megtartva azt a félrehajlását, melyet a föld delejes kitérése kényszerített rá.

A csillagdák ez éjen át a közönség által ostromolva voltak; a tanodák telve hallgatókkal, a templomok nyitva; a nép futott a templomba imádkozni, énekelni, onnan a tanodába, megtudni, hogy mit mondanak a tudósok? megint ki a szabad ég alá bámulni, szörnyedezni. A templomban azt mondták neki: «térj meg, gyónj meg, keresztelkedjél meg, circumcisiót tégy, áldozz, korbácsold magad, mert utolszor látod az eget!» A tanodában azt mondták neki: «gyönyörködjél, okulj, tanulj, mert azt soha nem látja többé ember, a mit most láthatsz»; a piaczon aztán azt mondták: «igyunk, dobzódjunk, hisz úgy is elveszünk». Ki megfogadta az egyiket, ki a másikat, ki a harmadikat, ki meg valamennyit.

Tíz órára meghozta a tenger alatti távirdahuzal a new-yorki csillagda tudósítását Európába a történtek felől.

Az üstökös tekéje a delejes eltaszítás által félretolva, ötvenkétezer mértföldnyi távolságban haladt el a föld mellett, északkeletről délnyugatnak tartva.

A hold, mely akkor épen utolsó negyedében állt, nyugatról keletnek tartó, a föld forgását követő pályáján éles szögletben találkozott össze az üstökös tekéjével.

A hold két polusán ugyanakkor gyönge fénykisugárzás mutatkozott: delejfény; de az nem volt elég erős, hogy ellensúlyul szolgáljon a két találkozó tömeg kölcsönös vonzerejének.

Ötven másodperczczel az összetalálkozás előtt az üstökös fejének szivárvány-udvarai látható sebességgel kezdtek szétbomladozni, s a mint küllőkre szakadoztak, ezek a hold felé látszottak tartani, perczenkint növekedő fényburkolatot képezve körülette.

Húsz másodperczczel azelőtt, hogy a két égitest tányérjának szélei egymást láttanilag érintették volna, a hold felszinén nevezetes változás ment végbe. A megvilágított karéj egyik legfényesebb körhegyének, a Keplernek közepét alkotó kráter eltünt, mintha egyszerre be lett volna töltve, a többi körhegyek és gömbölyü üregek szinte e tüneményt mutatták.

A közelítő üstökösnek a tányérja pedig e pillanatokban egyik udvarát a másik után veté le magáról; míg a hold annál nagyobb gőzkörbe lett borítva. Az üstökös teste után a fényuszály közepett képződött sötét ür pedig egyre tágult és hosszabbodott, úgy, hogy a találkozás előtti perczekben már az uszály külön volt válva a fénygömbtől, s mint az 1811-iki üstökös fényfarka, csak a távolból követte vezető gömbjét. (Ennek is teljesen kifejlett fénytekéje volt már.)

A találkozás nem volt tökéletes. Csak láttani értelemben volt központi. Az üstökös mögötte vonult el a holdnak, s a hold ez idő alatt mint egy sötét tábla árnyékolá be az üstökös egy részét. Azon perczek alatt, a míg az üstökös világító fénymagvát takarta a hold, a holdkarimát körülfogó fénysugarak bizonyíták, hogy az üstökösnek saját, intensiv világa is van. A holdnak egész gömbje sötétnek látszott a mögötte álló világításban, még a megvilágított gerezdje is.

Negyven másodperczig tartott ez átvonulása a két égitestnek egymás mellett. A mint az üstökös ismét elhagyta a hold karimáját, egészen meg volt fosztva «hálói»-tól; a hold mint tömörebb test, magához vonta azokat s gőzkört alkotott belőle magának, mi eddig neki nem volt.

E nyeremény után tehát lesz a holdnak levegője is, felhője is, vize is, és aztán tenyészete és végre lakói.

És még mást is nyert a hold e találkozásból: gyorsabb forgást.

A mint a Keplert keresték rajta, mely eddig a délnyugati körnegyed közepén állt, már az akkor eltünt onnan s egy ismeretlen, még soha nem látott része a holdnak jött elő a világított gerezd szélén. A hold gyorsabban kezd forogni s mindkét oldalát megmutatja ezentul a földlakóknak.

Ha megmutatja! De a nagy égi tömeg egyúttal más irányt is kölcsönzött neki túlnyomó vonzerejével. Az üstökös gyors rohanásában magával rántotta a holdat, s míg önmaga kétfelé szakadt s hátrahagyott uszálya egy gömbnélküli loborként, mint léttelen ködtömeg folytatta rendes pályáját, addig a tőle elszakadt gömb a föld drabantjának futását megváltoztatva, ragadni látszott azt magával megzavart rohamában.

«Most már vége a világnak!» ordítának az itéletnapi fanatikusok. «Az üstökös letaszította a holdat az égről, s most a hold fog ráesni a földre! Annak azután mindegy, akár hol éri; az keresztül fogja törni ezt a vékony földkérget s arra azután darabokba hull az egész föld, a belsejéből kirohanó tűz szétröpíti morzsáit a világba. Ám lássák a tudósok, ha elvitatták tőlünk a mennyországot, a pokol megmaradt, azt magunkkal hordjuk.»

«De vége a holdvilágos költészetnek!» sopánkodtak az érzelgők. «Az üstökös magával vonszolja földünket tán a napig és soha többé holdvilágot nem lát a föld, örökké sötét lesz az éjszaka.»

S voltak a közvetlen közel időnek jelenségei, a mik hol az egyik, hol a másik rémlátásnak adtak alapot.

Földrengések a föld minden részén hirdették a találkozás okozta rázkódást; minden tűzhányó iszonyu kitörésekkel üdvözlé e nagy napot, voltak bizony részletes világelpusztulások, itéletnapok egyes részein a földtekének; új szigetek merültek fel, régiek elsülyedtek rögtön; vulcáni tájakon fekvő városok romokba dültek, s a tenger szokatlan dagálya elborítá a mélyebben fekvő partvidékeket, különösen az északi sark alatti langy tenger oly magasra emelkedett, hogy hullámaival keresztül csapott az egész jégzónán, s kitört a lapponiai, szibériai s északamerikai lapályokra, míg ugyanekkor a déli félöv tengerei az ellenkező tüneményt mutták, a hol egymás mellett fekvő szigeteket rögtön támadó zátonyok kötöttek össze.

Hanem azért a föld egészben nem pusztult el, sem az emberi nem róla nem törültetett le.

Majd meg a költők félelme látszott igazolva lenni. A hold, melynek a kataklyzma éjszakáján éjfél után kellett volna feljönni, ezúttal kimaradt. Reggelig vártak a fényes sarlóra az égen: nem jött fel.

Hanem azért a hold sem veszett el a födtől.

Most már csak az ausztráliai csillagászok tudósíthattak felőle.

Julius hetedikén óráról-órára jelezve észrevételeiket, azt fedezték föl, hogy a míg az üstökös haladása a nap körüli ellipsi vonalán számtani arányban növekszik, a holdé mértani arányban fogy s amazétól folyvást hajlottabb eltérést mutat, mely elváló vonal délután négy óráig, a midőn az üstökös már két millió mértföldnyire távozott el a holdtól s arra nézve minden vonzereje megszünt, tökéletesen kivehetővé teszi a hold új pályafutását a föld körül.

Megmarad az a föld hű kisérőjének továbbra is, csakhogy jövőben hosszúdad ellipsisben fogja azt körülfutni s ezentul nyugaton fog felkelni, mint az Uranus holdjai.

Julius hetedikén este a nyugati láthatáron jelent meg egy féllencse nagyságu homályos égi fény. Az volt a hold. Ötszázezer mértföldnyi távolban a földtől.

Olyanforma látvány, mint mikor a holdat a megfordított távcsövön keresztül nézzük s abban az a melancholikus távolba sülyed előlünk. Világítása alig volt hatszorta nagyobb, mint az esthajnal-csillagé.

Ámde érdekes látvány volt ez a csillagászokra nézve, kiknek távcsövei kiegyenlíték a meghosszabbult távolságot.

Először is a hold már ekkor az egész tulsó oldalával volt a föld felé fordulva, melyet még soha sem mutatott meg a földlakóknak.

Másodszor kitünt az általa eddig leírt útból, hogy az egy nagyon megnyult ellipsist fog képezni, melynek «kis tűzpontja» a föld.

Harmadszor az is kiszámítható volt, hogy e sokszorta megnyult pályán oly sebességgel halad a hold, hogy körfutását épen úgy bevégzi ezután is huszonnyolcz nap alatt, miként ezelőtt.

És már ez új tünemény figyelemmel kisérésének hatodik napján az is ki volt számítva, hogy a hold által leírt ellipsis hegyes tojásdad alakot képez, melynek átellenes vége a föld körül fog futni s ez által a holdat a «kis centrumát» képező földhöz mintegy ötezer mértföldnyi közelbe hozandja.

A hatodik napon már valóban olyan nagynak látszott a visszatérő hold, minő azelőtt szokott lenni s azontul egyre növekedő alakban tünt fel. A földtávlatban volt a holdújság, tehát a földközelben a holdtölte.

Mentül jobban közeledett ez időpont, annál nagyobbnak tünt fel a kisérő égi test. Már a holdtöltét megelőző napon olyan volt az, mikor feljött a láthatáron, mintha egy égő tűzhegy, egy aranyból öntött Atlas emelné ki ragyogó kupoláját. És most már nem látszott oly sima tányér alakunak a hold; tökéletes gömb alakja volt, légkörrel bírt már, mely széleit homályba burkolta s egész gömbje körül fénylő, elmosódott réteget képezett.

Mikor a megnagyobbult égi test ily fenséges pompájában látszott végig hömpölygeni az égen, puszta szemmel is nagyobbnak látható, mint hajdan a legnagyobb refractorokban; a tudatlanság, a vakhit csőcseléke még egyszer rákezdé a jajüvöltést: a hold leesik az égről! rázuhan a földre; de már a vaklármát nem segítettek az egyházak szaporítani. A templomokban is sietett minden pap maga felvilágosítani a népet, hogy a hold csak közelebb fogja ezentul útjának egy részét a föld körül végezni, de rá nem eshetik, sem a hegyekben meg nem akadhat. Azért csak lásson minden ember a munkájához. A nagy katastrophán már keresztül estünk; de a földre még új megpróbáltatások várhatnak, a miknek Istenben vetett bizalommal kell eléje mennünk. Imádkozzatok, de dolgozzatok is!

Így az egyházak. A tanodák viszont a legérdekesebb újdonságokkal tarták folyton lekötve a közönség figyelmét. A hold mindkét oldalát megmutatja már gyorsabbult forgásában. Felszíne nagy változáson ment keresztül. A nyert légkör, az üstökössel való surlódás felfokozott hőmérséket idézett rajta elő, a külburok több helyen felszakadozott rajta s hosszu hegylánczok látszottak előtörni a repedésekből, az olvadt gránit az izzó hold gyomrából előnyomul, a tűzhányók teljes erővel törnek ki ismét, s ugyanakkor a jéghegyek olvadása özönvizekkel árasztja el a mélységeket. Volcani és neptuni alakulás megy rajta végbe egyszerre.

Az astrophotometria segélyével a hold egész felszinét le lehetett már írni a visszavert napsugarak után. Minden test bizonyos számát a napsugár ezredrészének veri vissza, a hó 0,783-at, a homokkő 0,237-et, a nedves televényföld csak 0,079-et, és a víz csak 0,021-et. Ez által a hold minden tájékát ki lehetett színezni, minő földek, sziklák alkotják azt; hol alakulnak tengerek, hol usznak azokban jégszigetek? A volcánok izzását, a támadó új hegylánczokat a leggyöngébb távcsövek is kivehetővé tették.

A hold tájképei most már nem mutatták azt a vigasztalan halott képet, melynek rajzain nincsen más szín, mint fehér és fekete, csupa fény és teljes sötétség, semmi árnyék. Most már kigömbölyíté a tájakat az árnyék és visszfény, a légkör sugártörése s zöldes-sötét foltokban megmutatták magukat a tengerek.

A holdtölte napján lett volna e látvány legnagyobbszerü, mert akkor állt legközelebb a hold a földhöz. Ámde ezentul minden holdtölte együtt jár a hold-elsötétüléssel. Az árnyék-gúla, melyet a föld maga után vet, eddig csak néha találta hegyével a holdat, ezentul minden holdtöltekor keresztül kell annak a gúla közepén menni. S estétől reggelig tart a holdfogyatkozás.

S a hosszú holdelsötétülés alatt észlelik a föld viszfényét a holdon; mely zöld fénybe borítja a hold tájait, mikor az amerikai őserdő-lepte világrész van felé fordulva; vereses fényt áraszt reá, ha Afrika homok sivatagai világítanak felé. S e hosszú elsötétülések óráiban meglátszanak a hold sarkain azok a vékony önsugárzatú fénykoronák, melyeket saját éjszaki és déli fénye rajzol gönczölei fölé.

E megváltozott égi testen lesz tanulmányozni valója az emberiségnek, a míg csak ember lesz a világon. Ötezer mértföldnyi közelből minden phásisát új alakulásának, mint egy nyitott könyvet, úgy fogják olvashatni.