AZ ÚJ BOLYGÓ.
Az elmult nagy veszély, a kiállt félelem; a hold új alakulása, s aztán a beállt aratási időszak egészen feledésbe sülyeszték már a laicus nép előtt az eltünt üstököst. Elég volt azt nem látni többé az égen.
De a csillagászokat az érdekelte épen, hogy hová lett a mi szem elől eltünt. S ezt nehéz volt megtudni.
A míg az üstökös és a nap között áll a föld, addig könnyű az üstököst meglátni; de a mint a föld és a nap közé jut, eltünik az a napsugarakban.
A mely üveggel a napba lehet nézni, azon át az üstökös nem látható, s a melylyel az üstökös látható, azt nem lehet a napnak fordítani. Akadtak ugyan a tudásvágynak martyrjai, kik megkisérték félig homályosított üvegeken át, a lencsére alkalmazott vékony hasadékon keresztül a nap felé tartó üstököst keresni s e buvárlatban gyógyíthatatlan ophthalmiát, fekete hályogot szereztek maguknak; ezek kivívták azt, hogy az üstökös irányáról tudtak értesítést adni a tudományos világnak, hanem a Venuspályán túl megszünt minden lehetőség az üstököst feltalálhatni másként, mint majdan egy fekete tömeg alakjában, ha az a nap tányérja elé kerül; a midőn azután kétségtelen lesz, hogy a napba beleesik s így egyikét fogja okozni a legnagyobbszerű napfoltoknak.
Azonban a fekete pont megjelenésére hasztalan vártak. Az üstökös nem hullott bele egyenesen a napba.
Ha nem hullott bele, akkor vissza kell neki ismét jönni; még pedig épen oly gyorsasággal, mint a minővel távozott.
A csillagászok számítása azonban ezuttal nem teljesült.
Elmult az egész julius hónap s az üstökös nem tért vissza.
Végre aug. 9-ikén ismét megjelent a déli félgömb felől; de csak a fénytekéről letépett tüzfark maga; melynek elején valami homályos sarló idomú vezértömeg képződött azóta; (a minő az 1819-ki üstökös volt) ez is két millió mértföldnyire volt a földhöz a perigeumban. A tüzgömb maga nem jött vissza.
Ha nem jött vissza, akkor az bizonyosan a napot megkerülő csiga-útban rézsút esett bele a napba; s akkor ez a nap fényburkán már most nem is egy lyukat, hanem egy egész hasítást ütött.
A nap, legalább annak fényködburka 25 és fél nap alatt megfordul öntengelye körül s ekként annak a nagy napfoltnak, melyet az üstökös belehullása támasztott, meg kellett jelenni augusztus közepe táján a nap szélén.
A számítás nem csalt. Valamivel későbben ugyan, augusztus 22-ikén megjelent a nap nyugoti szélén a nagy sötét folt, mely három napi folytonos fejlődés után egy akkora üregnek mutatkozott a napot körülvevő fényburkolaton, hogy abba az egész föld nyolczvanszor elfért volna. E roppant foltot a napban feljöttekor és lementekor puszta szemmel is észre lehetett venni, míg a nagy távcsövekkel azon keresztül magáról a nap sötét testéről lehetett fényképeket felvenni s az astrophotometria segélyével a napkéreg tartalmát vizsgálat alá vonni.
Ez óriási napfolt megjelenése után azt várta az olvasott világ, hogy az időjárás rögtön zordonra fog változni, a minek volnának elfogadható indokai. Egy a föld felszinénél nyolczvanszor nagyobb terület a nap fényburkából ki van szakítva: annyival kevesebb jut a földnek az éltető meleg kifolyásából.
Ámde nem úgy történt. A mi hiányzik az erőszakosan támasztott rés által a fénylő burkolatból, ugyanannyival tömörebb lett az más helyeken. A nap más oldalain, mint fénylő póklábak, tündökölnek a «napfáklyák», még élesebbé rajzolódva a «napragyák» és «naphegedések» homályos pontjai és vonalai közepett.
A földön soha szebb nyár nem volt a mostaninál, melyet a legállandóbb ősz követett; maga is alig különböző a nyár szakától.
Olyan ősz, melynek nem akart vége lenni. A gyümölcsfák október elején újra virágzottak, novemberben a cseresnye, szamócza másodszor érett, s az őszi vetések kalászaikat kezdék hányni.
Az ősz még deczemberbe is átment. A leghosszabb éj napján virágos volt minden mező, árnyékban a hévmérő 15 fokot mutatott, s karácsony napján, Európában, Ázsia mérsékelt égaljú vidékein széltére aratták a buzát és rozsot s a most már csaknem nappali fényű holdvilágnál folyt a learatott áldás betakarítása. A föld kiadta az idén a jövő évre valót is.
Mindenki azt hitte, hogy a föld új égalji viszonyainak átalakulása már végre van hajtva; annyival inkább, mert a déli félteke vidékeinek esetleg épen nagyon zord nyaruk volt, a mit különben csak a délsarki jégmezők szokatlan vándorlása idézett elő. Általános volt az öröm. Ezentul évenként kétszer lesz aratás!
A csalódásnak annál keservesebbnek kellett lenni.
Az már meg volt állapítva, hogy a földhöz oly közeljárt üstökösnek a napba belé kellett esni. De mi történt vele tovább a napban?
Már a mult században ismertek egy kisérletet, melynek neve: «Leydenfrost csepje» (a felfedező után.)
Ha egy 170 fokig izzóvá tüzesített ércz csészébe vízet cseppentenek, az a vízcsepp nem repül el pára alakban, mint ha kevésbbé melegített érczlapra esik, hanem fölötte libeg a tüzes ércz-alapnak, elkezd forogni maga körül, lapos sphæroid alakot vesz föl és hosszasan eltánczol a tüzes lapon elpárolgás nélkül; ezt akárki megkisértheti, ha egy fehérre tüzesített serpenyőre eczetet önt: az izzó lapon az eczetcsepp gólyóalakban tánczol végig, s végre lefut róla vagy szétpattan. A csepp falai visszaverik az izzó lap kisugárzásait. A serpenyőből kivetett csepp az izzó lapról lehullás után csekélyebb hőfokot mutat, mint a ráhullás előtt, s ha a víz helyett higanyt cseppentünk a tüzes lapra, az a sebes forgás közben megfagy az izzó serpenyőben. A vízcsepp szintén hasonló gömbalakot vesz föl, ha forró kénsavanyba töltik. S nemcsak a víz, hanem az alkohol, az æther is. A folyadék és az izzó test között megszünik minden tapadás.
Legelső volt Tatrangi Dávid, a ki azt az eszmét kimondta, hogy a napba hullott üstökösöknek a Leydenfrost-féle csepp elmélete szerint új bolygókká kell alakulniok; a nap izzó felszínén azok körforgást kapnak, ugyanazon mechanikai erő által a napból ismét kilöketnek: némelyik darabokra szakadva, más egy darabban, a hogy ezt a Leydenfrost-féle cseppeken észlelhetni. Innen támad a sok ujan felfedezett asteroid.
Az államszövetség igazgatótanácsának elnöke most állandóul a himmalayai csillagdában lakott: onnan kellett most kormányozni a világot.
Az 1999-ik év utolsó napja is derülten végződött. E csodákkal teljes év áldástól kisérve tért meg elődei sorába.
Következett a kétezeredik év. A második millenium zárköve.
A kétezeredik év január első napján sűrű ködre ébredt fel az egész világ, s az a köd nem volt részletes, helyhez kötött: az egész földre kiterjedt az.
A himmalayai csillagda arról tudósított, hogy a rögtön támadt köd még a Dhawalagiri magaslatán felül is kiszámíthatlan magasságig terjed. A légjárók, egész a járhatatlan rétegekig emelkedve, sem találják a ködburkolatnak szélét. Csillagot nem lehet látni az égen.
De még a napot sem úgy, mint napot. Mint saját magának rémképe, mint egy fénytelen fehér tányér, egy nappali hold, jár az reggeltől estelig az égen; s az egyenlítő alatt épen úgy, mint a mérsékelt földövek alatt.
A föld egy vándor világköd-testbe jutott bele, minőt már 1783-ban hat hétig hordozott magával, azt nem taszithatta el magától, mert a meteor-ködnek nincs deleje. Ez körülfogja most a földet s nem enged napot sütni rá.
Ez a köd száraz, nedvtelen; felhővé nem idomul soha s éjjel világít, a tudósok «meteorpor»-nak nevezik azt.
Ez meghozta a föld számára a hideget.
A hévmérő egyszerre alásülyedt, s január hatodikán azt a hirt hozták a lapok, hogy az adriai tenger befagyott, miként ember emlékezetére csak kétszer: 1234-ben és 1709-ben. A légsúlymérő a legalsó fokok között járt folyvást, de azért se zivatar, se szél, se eső nem mutatkozott semmi részén a földnek.
A sűrű köd miatt, mely a tengereket is ellepte, a hajózásnak is szünetelni kellett, maga a légjárókkal közlekedés meg volt zavarva, azoknak a hajósai nem tájékozhatták magukat a ködben s ha a delejtühöz folyamodtak, az meg épen félrevezette őket. A föld delejsarka ki volt mozdítva eddigi helyéből s az igazi tengely és delejes tengely között olyan külömbség támadt, mely egészen új felvevéseket kivánt, hogy a delejtünek ismét hasznát lehessen venni helymeghatározásra.
A köd még az æquator alatt is keresztültörhetlen gát volt a napsugarak előtt.
Napsugár nélkül pedig nem támad felhő.
Tompa, egyforma, mozdulatlan volt a lég; szellő sem járta azt; hó nem szállingott, eső nem hullott. Így mult el az északi féltekére nézve a tél. S a déli féltekén sem volt ugyanekkor nyár.
Az időjósok a biztosan bekövetkező napéjegyeni viharoktól várták a köd szétoszlatását. Eljött a martius hó is; a köd nem oszlott el, s a szokott bőjti szelek elmaradtak.
A föld úgy ki volt száradva mindenütt a tartós aszály miatt, hogy nem lehetett szántani, s az erőszakosan földbe tett mag nem csirázott ki. A hol az esőcsináló készüléket alkalmazták, ott kizöldült ugyan a vetés; de hogy soha nem érte igazi napsugár, oly pállott satnya növényzete lett, meglepve később rozsdától, üszögtől, hogy az aratást előre kárbaveszettnek lehetett tartani.
A tavasz rideg volt és áldástalan. A gyümölcsfák minden virága meddő maradt.
Nubia és Bhiledulgherid összes datolyapálma-ligetei gyümölcstelenül maradtak ez évben; az édes szilvafürtök helyett, mik máskor öt millió ember kenyerét képezték, megjelentek a pálmafák tövében azok a csoportokban növő gombák, miket a beduinok «kommá»-nak neveznek, előjövésük inséges esztendőt jelent; a nép azokat szedi fel tápszerül, eszi nyersen s aszalja eltevésre. Ez is ingyen kenyér. A sors úgy tesz az emberrel, mint az elitélt rabbal. Nem öli meg, csak sovány tápra fogja.
A köd állandóul megmaradt még a junius, julius hónapokban is. S a kik a nyári napsugarak tűző hevétől várták annak eloszlását, kétségbeeshettek. Az egyenlítő alatt mindig függőleg tűz le a napsugár és a ködburok ott is csak állandó maradt.
Hasztalan volt előle bárhova utazni: a köd mindenütt ott volt.
Eljött az ősz is. Gyümölcstelen, örömtelen ősz. Szüret sehol. A szőlőnek minden szeme lepörgött, a burgonya elfonynyadt, a kenyérfa gyümölcse éretlenül lehullott, a borassuspálma, tizenötmillió ember tápadó dajkája máskor, mostohája lett ugyanannyinek ez évben. Brazilia óriásfái, a páradiók, egy-egy fa egy család eltartója, most mind férges gyümölcsöt hullattak, nem volt abban más mint hamú.
És az örökké tartó köd elfeküdte az emberi kedélyt leginkább. Hasztalan várni nappal a napra, éjjel a csillagra az égen; hasztalan epedni esőért, harmatért; hasztalan lihegni az üdítő szellő után, egy csattogó villámló zivatar után: mind fogva tartja azokat a köd, a lomha, nehéz köd.
Az egész emberiség sirva kiáltott a többé nem látható égre föl annak urához.
– Hallgass meg még egyszer! láss meg újra minket! Férgeidet! Ne takard el bűneinket ezzel a szörnyű szemfedéllel! Jöjj ránk haragoddal; hozd villámaidat, mennydörgő szavaddal mondj itéletet ránk, önts ránk özönvízet az égből, rázd meg alattunk a földet, hasogasd meg az egeket, küldj csillaghullást, világromlást reánk, csak e rettenetes ködöt vidd el rólunk.
Most azután felülkerült a papság hatalma. Megtölt az egyház bűnbánó néppel s a mit a pap prédikált, azt most már maga is komolyan hitte.
– Ime oly kevélyek voltunk! Azt hittük, minden hatalmat kivettünk már az Isten kezéből s ime az úr küldött reánk, mikor legbüszkébben ujjongtunk, egy semmit, egy ködöt: s ebben a semmiben semmivé lesz minden emberi hatalmunk. Egy élő temetővé lett az egész föld. Sirjatok, élő halottjai egy halott-planétának!
S az emberek sirtak.
És akkor, a midőn a «hit» maga elveszté a «hitét», a tudomány nem veszté el a magáét. S ekkor mutatta ki az embernagyság magát Istentől kölcsön nyert teljes hatalmában.
A kiket a lélekerő és alapos ismeret a világ vezéreivé tett, két feladatot láttak maguk előtt; az egyik volt: az összes emberiséget megmenteni az éhhaláltól, a másik: visszaadni neki a bizalmat, a jövendő iránti reményt, a lélek erejét, a munkakedvet.
Az államok szövetsége előre kidolgozott terv szerint járt el először is a tápszerek kiosztásánál.
Ezernégyszáz millió szájnak naponkinti táplálékáról gondoskodni! olyankor, midőn egy évig az Izisemlők mindegyike kiapadt!
Igaz, hogy az összes emberiséget magába foglaló ezen számból sokat lerónak a szigetlakók, a tengerpartok népei, kiket eltart a tenger halaival, csigáival; a nomád népeknek, kik Ázsia éjszaki vidékét lakják, nem kell segítség; azokat legelő nyájaik táplálták minden időben. A nyershus evőket, az omophagokat, eddig is az erdők vadai látták el tápszerrel, a délamerikai pampasok buccanierjei nem csak maguknak, de egész Amerikának képesek friss és besózott húst szolgáltatni; de még ha minden, a jég hátán is megélni tudó néprajt leszámítunk is, fennmarad a civilisált világot alkotó legalább nyolczszáz millió ember, s abból a fehérbőrű faj maga négyszáz millió, s azután kétszáz millió olyan faj, melyet hússal nem lehet eltartani, mert inkább meghal, semhogy húsevéssel vallási tilalmát megszegje; a növényevő hindú faj.
És az államok szövetsége mindannyiról gondoskodott.
Az első milleniumban is volt ilyen nagy megpróbáltatása az emberiségnek: a miről a krónikák azt jegyezték föl, hogy az emberek a földből csináltak kenyérgolyókat, s azt ették; Németországban lisztnek használták a Kieselgurt és tápszerül használták a kék márga özönvíz előtti csigarészekkel jóllakott rétegeit; míg másutt borzasztóbb tápszerekhez folyamodtak s az istenfélő Európa közepett mészárszékek voltak felállítva, emberhúsnak!
Nem! a második millenium nagy gyászesztendejében nem ette meg az ember sem az alatta levő földet, sem a mellette levő Istenképét. Az államok szövetsége gondoskodott róla, hogy a bőség éveiben összegyüjtött raktárait megnyitva, biztosítsa az egész emberiséget arról, hogy van még elég tápszer a földön az éhhaláltól megóvni az összes emberi nemet egy egész évig.
– De mi lesz egy év után! üvöltött a hamvazott fejű fanatismus, mely nem akarta a kétségbeesés szövevényeiből kibocsátani a megfogott kis lelkeket. «E ködnek vége nem lesz soha!»
– Vége lesz! mondának a tudomány apostolai. Azt is megmondák, hogy lesz vége és mikor?
Az bizonyos már, hogy ez a nagy köd nem más, mint egy vándor bolygó, mely a világ-elem legkezdetlegesebb atomjaiból áll; a föld azzal került össze s azt viszi magával. Ez a balsors többször is eljöhet rá. De mindannyiszor van rá nézve szabadulás e veszélyből; még pedig két bizonyos napon. Vagy augusztus 12-ike és 13-ika között, vagy november 12-ikén. E napokban találkozik össze a föld azon meteor rajjal, melyet futó csillagok alakjában látunk e napok éjein megjelenni az égen. Az ismét egy másik világelem, melynek szétvált darabjai már mázsányi tömegeket képeznek. Ez a másik világtestraj el fogja seperni a földről a meteorködöt, mint a felhőt a vihar. A Lőrinczéji csillaghullás ez évben csekély volt, az nem birt vele; hanem a november 12-iki csillaghullás nagyszerű lesz; mert ez azon meteorrajnak a találkozása a földdel, melynek minden 11-ik évben a legsűrűbb központján megy keresztül a föld, a mióta csak csillagászok észlelik az ég tüneményeit.
Ilyen 11-dik évforduló esik a 2000-dik évre. November tizenharmadikán reggel vége lesz a ködnek, tisztán fog sütni a nap; azután bekövetkeznek az őszi esők és áldott időjárás lesz. Azért minden szántóvető lásson az őszi mezei munkához, szántsa, törje a rögöt, a hol lehet, az aszálytól; és legyen készen, hogy novemberben kipótolja az elkésett munkát!
És úgy történt, a hogy megjósolták.
A november 12-diki meteorraj, melynek jöttét epedő kiváncsisággal várta e földön minden értelmes ember, e nap éjszakáján valódi csillagesővel borítá el az eget, s mikor éjfél után a ragyogó mennyei tűzjáték szünetet tartott: ime ott ragyogott a föld felett a szép csillagos ég.
Oh te imádatra méltó csillagos ég! Te Istennel tele mennyboltozat! Milyen jó nekünk azt tudnunk, hogy élve is hozzád tartozunk már; hogy a mi földön élünk, az is a te csillagod! Oh milyen nagy kárhozat volna az, ha ez a csillag maga el volna temetve benned s nem járhatnánk a te fenséges titkaid országában többé!
– Hosanna!
A physica nem engedi, hogy oly gyönge hang, minő az emberiség összes kiáltása volna, a ritka világætheren át elterjedjen a közel csillagokig; de «ezt az egy» hosanna kiáltást mégis meg kell engednie, hogy elhatoljon szét a tejut napkoszorujáig, a ködcsillagokig, a középponti napig. Az ember újra visszakapta az eget!
És másnap reggel visszakapta a napot.
Hogy üdvözölte a tisztán felragyogó sugárt ember, mezők és erdők állata, vad, madár! Ember sirt, örült, madár énekelt, repkedett, a barmok tánczoltak, a vizek szörnyei kijöttek a partra ugrándozni, s a viz szinén szökdeltek a halak, a kigyó fölébredt téli álmából s rétessé kunkorodva feküdt el a fűben, a légben zümmögött a felébredt bogárraj.
Egy földfordulásig örülhetett minden élő az élőnapnak.
Elismerék, hogy ő is egy része az istenségnek!
Azután beborult mindenütt az ég, sietős dolga volt: megöntözni a földet.
Az egy évig várt eső megérkezett.
S e tartós áldó esőszak alatt még egy nagy ujdonsága volt az égnek a föld számára.
A hogy Tatrangi Dávid előre megjövendölé: a hosszú ködszak alatt nagy esemény ment végbe az égen. A földnek új testvére lett. A napnak fia született. A napba hullott üstökös, Leydenfrost elmélete szerint sphæroidál alakban löketett vissza az izzó naptábla által, mely meleg kisugárzásával visszataszít magától minden érintkezést. Az új planéta a földhöz öt millió mértföldnyi közelben kezdé meg körfutását a naprendszer bolygói között a földpályán belül.
Az új planéta valódi átmérője pedig 0.780 része a föld átmérőjének, tehát 1350 mértföld: másfélszerte nagyobb a Marsnál; fénye erősen intensiv vörös; alakja benyomott teke; sűrűsége 0.645 a földéhez képest; a nap körüli pályáját, az eddigi gyorsaságából kiszámítva, mintegy 250 nap alatt futja meg; s öntengelye körül 24 óra 17 percz alatt fordul meg; polusainak belapulása 1/24-ét képezi az egyenlítői fél átmérőnek.
Az új planétának e földön ezt a nevet adták: «Pax.»
És ezzel végződött a második millenium.
(Vége.)
