A KÉT ROKON FENEVAD.

Valóban a föld nyelte el Mazrurt és bandáját.

Üldözői rendesen Skitteni tájékán, ott hol a Sisija folyam a Pruth vizébe szakad, vesztették el a nyomát.

A Sisija folyam itt egy ölnyi magas sziklapadról rohan alá a Pruth vizébe.

A moldvai folyamok szabályozásával eleitől fogva nem sokat törődött senki; az olyan kicsiny folyócskára épen, minő a Sisija, ugyan kinek lett volna gondja.

A kis folyam torkolatának vidéke messze mértföldekig áldatlan, terméketlen föld, sűrűn behintve kővel; néhol a kövek halmazokban összehordva, mintha valaha föld dolgában megszorult emberek kísérletet tettek volna a köveket elhordani a földről, s aztán kenyeret termeszteni rajta, hanem aztán, hogy a kő alatt megint csak követ találtak, abba hagyták a munkát. Ezeket az apró halmokat aztán sűrün benőtte a galagonya, kökény és szederinda írtatlan bozótokban.

Út sem vezet e vidéken keresztül, s egész a láthatárig egy magasabb fa nem emelkedik ki a sivatag hepehupás hátából.

Ez alatt az elhagyott kőtalaj alatt van egy egész város.

Egy föld alatti város.

A népmonda sokat tud regélni a Csetátye da Ursu, a medve városáról; de a tudós régészek mindekkorig nem méltatták figyelmökre a népmonda utasításait.

Pedig valóban érdekes lett volna kideríteni, mely kéz munkája volt e több száz lakból álló földalatti labirinth? melynek minden lakosztálya kerekre és kuppadmalyú alakra volt kivájva; az egyes lakok folyosókkal összekötve s valamennyi közt egy nagyobb középső terem, melyhez három oldalról vezettek a folyosók. A lakosztályok szelelő kürtői ama bozótfedte kőhalmazokba vezettek fel, gondosan elrejtve; s a bejáratot magába a földalatti városba a Sisija szakadása alatti barlang képezte. Ezt a barlangot szikladarabok takarták, miken tajtékozva rohant végig a zuhatag. Ha azokat félrehengeríté emberi kéz, előtünt a bejárat; s ha visszahengeríté, ismét el volt födve.

Ki alkotta e földalatti várost? A kőkorszak troglodyth faja tán? vagy a hajdani dák királyok műve volt az s tán katakombául szolgált? vagy a XIII. és XIV. századbeli tatárjárások idején készíté azt magának menedékül a föld népe? Az ujabb babonás nép az ördög művének tartá azt, s kerülte a környékét, s az európai tudós világ még nem végezte be az ausztráliai ősépítészet körüli kutatásait, hogy rákerült volna a sor a keleteurópai régiségekre.

Hanem Mazrur felfedezte a földalatti várost és volt bátorsága belemenni. A mint kitisztíttatá az üregeket, egész rablócsapatjának menedéket adtak azok. Ide halmozta össze a rablott kincseket Erdélyből, Moldvából. Üldözői gyakran a Sisija vidékéig sarkában voltak; ott azután egyszerre nyomát veszíték: a Sisija zuhataga alatti barlang száda megnyilt s ujra becsukódott, a zuhatag nem beszélt ki semmit. Néha ott robogtak el a feje fölött a megtorlásra kiindult ellenséges csapatok s azokra a kőhalmazokra leülve tanakodtak, ugyan hová lehetett előlük, a kit idáig kergettek?

Kegyetlenségeik híre még a nagy hadjárat izgalmain is keresztül hangzott. Rosszabbak voltak Batu khánnál. Előbb elpusztíták az ellenséget, azután elpusztíták a szővetségest.

Ámde ha tűz, vas utól nem érte őket: megtalálta őket is a leghatalmasabb ellenség: a víz.

Mikor Tatrangi elzáratta a Pruth torkolatát, a visszatorlott özön elárasztá nagy hamar a Sisija környékét is, s a mely barlang bejáratul szolgált a földalatti városba, ugyanazon át kiönté az áradat az odarejtőzött hadat. Oly rohamosan érkezett az, hogy az álmából ocsudó martalócz hadnak nem lehetett a barlang szádán keresztül, ár ellenében menekülni többé, kénytelenek voltak a földalatti termek szelelő kürtőin át felkapaszkodni s azokon a tövisbokorral benőtt kőhalmazokon keresztül törni maguknak utat a szabad levegőre.

A hová kijutottak, az most egy puszta sziget volt, körülvéve áradó vizzel.

Itt találták meg őket az otthoni légjárók, melyek folyton czirkáltak az áradat fölött, hogy a hol veszélyben levő embereket találnak, azokat megmentsék.

Mazrur hordája védtelenül volt ott, elázva, deczemberi fagytól megdermedve; ellenállásra képtelen. A rablóhad megadta magát.

S már akkor itélete is alá volt írva.

Az Otthon törvényszékei nem osztanak halált soha.

Minden embernek missiója van a földön: még a gyilkosnak is, a ki öl csak azért, hogy öljön. A társadalomnak csak az a feladata és szabadsága van tagjai irányában, hogy a melyik missióját rossz helyen teljesíti, annak a megillető helyet mutassa meg s vigye oda.

A kikben a gyilkolási ösztön oly nagyon kifejlett, azoknak a számára van egy igen jó hely. Afrika belsejében, Darfurországon túl az a birodalom, a mit Rungának neveznek.

Ezt a vidéket még nem lakja ember. Még annyira nincs idomulva ősvadonából, hogy a Kaffer, a boshjesman, a meztelen vadember megélhessen benne. Még ez a fenevadak országa. Birtokosai a bölénycsordák, a szarvorrúk, az elefántok, és az oroszlánok. Itt van őshazája az emberhez legközelebb álló lénynek, a majmok óriásának, a gorillának. A majmok birodalma ez. Száz meg száz népfaj, mely külön csapatban él: még nyelvkülönbség sem választja el őket, mert hisz szavuk nincsen, még is mindig veszekednek egymás között; a hány erdő, annyiféle majomnemzetség. Egy faj közülök már az emberi fajhoz közelit; testén nincs szőr, csak a fején, s lába van alsó kéz helyett; de még a hosszú majomfark az állatok osztályába sorozza. Beszéde sem emberi szó még, csak állati makogás. Ez a niam-niamok népe. Ravasz, prédaleső nép. Ez már parittyával is tud lőni, s bottal verekszik. Csakhogy hajigálni, bottal verekedni már az utáncs is tud, a gorilla meg épen tornamestere e tudománynak.

Ide ebbe az országba küldé az otthoni törvényszék Mazrur hadait.

A ki gyilkolni szeret csak azért, hogy gyilkoljon, itt talál ösztöne kielégítésére elég tért és emberi hivátást tölt be vele.

A letelepített csapatnak hagytak fegyvert, lőszert, a kezdethez elég eleséget, s aztán rájuk bízták, hogy csináljanak tetszésük szerinti államot.

A Rungából elszökni nem lehet. Birodalmai a sivatagoknak feküsznek, közötte és a tengerpart között köröskörül. A társadalom számüzötteinek itt kell megalkotni az új társadalmat s megvédeni azt ellenségeik, a fenevadak ellen.

S a gyilkosból lesz oroszlánölő; a haramia hőssé lesz a fenevadak között, ezer ember, ki átka volt a béke országainak, a civilisatiónak, áldása lesz egy vadon vidéknek, melyet lakható országgá alakít, s magvát képezheti egy hatalmas új nemzetnek.

A Runga birodalom ősfoglalói, mikor magukra maradtak a vadon közepett: első dolguk volt Mazrurt kikiáltani rungai császárnak.

Egy hónap mulva aztán fellázadtak ellene: nem türhették kegyetlenkedéseit; megrohanták álmában, elvették fegyvereit, letépték róla a ruháit s kikorbácsolták meztelenül a vadonba.

A bukott uralkodó egyedül kóborolt az ős bozóton keresztűl. Nem tudta, hová megy? Ádám volt a paradicsomban. Csakhogy a paradicsom fenevadai már ekkor haraptak. Az a szándéka volt, hogy északnak tartva, valahol Darfur egy faluját elérheti s onnan tovább menekülve, talán még visszatérhet Európába, s elrejtett kincseinek birtokában, még kezdhet valami újat.

Valaki megakadályozta ebben. Alkonyat táján, a mint egy roppant kókuszpálma erdőhöz ért, azt hitte, hogy ott étkezni fog; egyszerre roppant zsivaj támad előtte az erdő belsejében. Ezernyi majom nép, mindenféle fajból összevegyülten, a hogy csak ijedtében szokott összekeveredni, rohant a fák sudarain végig szökkellve előre s egymást törte marta.

Mitől futnak ezek oly rémülten?

Azután dölyfös ordítás hangzék a bozótból, s csörtetve rohant elő egy nőstény oroszlán négy felnőtt kölykével. Az oroszláncsapat rá sem ügyelt Mazrurra; futott ordítva odább; őket is a rémület hajtotta.

Ki az hát, a kitől még az oroszlán is megrémül?

Nem váratott magára. Két izmos szőrös kar kétfelé hajtá a sűrűn nőtt pálma sudarakat, mintha nádberek volna, s előlépett a minden fenevadak czárja: a gorilla.

Irtózatos alak! Hat láb magas, mikor egyenesen áll; széles vállakkal és izmos karokkal, minők az emberé; teste végig rőtbarna serteszőrrel fedve és állkapcsaiban oly hatalmas agyarak, minők a vadkané. Mellkasa széles, kidomborult; mind a négy kezén rettenetes körmök.

Épen az állatok királyával végzett most. Egyik kezében egy hím oroszlán kitépett farkát csóválja; azt már megölte s zászlóját elhozta diadaljelül.

E fenevaddal szemközt áll a másik: Mazrur. Ez is oly hatalmas állat. Egy élő Hercules-szobor mindenütt kidomborodó izmokkal, kegyetlen tekintettel, elkeseredett szívvel.

A mint a gorilla megpillantá azt a másik állatot, mely nem fut el előle, hanem szemközt megáll: elkezdett valami szakgatott ordítást hallatni, agyarait összecsattogtatva, s öklével ütve széles mellét, mint egy kihivó ember.

Mazrur pedig kaczagott. Ez is egy fenevad őshangja volt. Felébredt benne az erő állati büszkesége. Gyönyörrel érzé, hogy ő most is állat. Hatalmas állat.

– Ne ordíts nagyapó! Kiáltá Mazrur a gorillára. Jer közelebb. Az apámat már agyonütöttem; te vagy az ősapám: még téged is agyonütlek.

Aztán egymásra rohantak. A gorilla mint majom volt hatalmasabb állat, de Mazrur mint ember. Az tudott körmölni, harapni, emez öklözni. Az első rohamnál kiütötte a gorilla fél szemét.

S ott dulakodtak a pálmaligetben késő estig: a mennyire kettős ordításuk elhangzott az őserdőben, futott onnan ijedten majomhad, bölenycsorda, oroszlán csapat.

Éjjelre elcsendesült az ordítás.

Több hó mulva, mikor a rungai vadászok e kókusz erdőhöz véletlenül eltévedtek, találtak az agave bozót közepett két óriási csontvázat, miket a hangyák simára letisztítottak már: a két csontváz úgy össze volt fogózva karjaival, lábszáraival, hogy nem lehetett felismerni, melyik az ember, melyik a gorilla?