A VIHAR ELŐJELEI.

Az eseményterhes hónapok, mik fél Európa arczulatát egyszerre ismét az ellenkező torzképre változtatták, két embernek okoztak legnagyobb kint: ezek voltak Rozáli és Dárday.

Dávid mind neje, mind elnöktársa iránt zárkozottabb volt, mint valaha. Távollétét, mi oly gyakori és huzamos volt, dolgai sokaságával indokolta. És senki sem tudta, hogy mit dolgozik?

Dárday sokszor sarokba akarta szorítani, hogy komolyan megijeszsze a közelgő veszedelmes idők előhirnökeivel; de Tatrangi soha sem volt kizavarható egyhangú nyugodtságából.

– Tudod-e azt, kérdezé egyszer Dárday tőle, hogy most májusban vagyunk? Innen octoberig csak öt hónap. Ez év octoberében telik le a tiz év, a meddig szerződésszerű itt lakásunk ideje tart.

– Tudom.

– S azon túl kezdődnek a napok, a mik, hogy mit hoznak? azt nem tudja senki.

– Én tudom. Mit? majd megmondom akkor.

– De az idő rövidsége sürget.

– Nem tehetünk róla. Az új czárnő az Otthon állam elismertetését az európai congressushoz utasítja. Egészen correct válasz.

– S miért nem sürgeted a congressus egybehivását?

– Azért, mert abban Ausztria császárja s Magyarország királya nem vehet részt.

– Mi ok tiltja?

– Tiltja az az ok, hogy Oroszország trónját egy parvenu foglalta el; s annak czári uralmát az a fejedelem nem ismerheti el, a kinek neje a Romanowok utódja. E megaláztatást nem kivánhatjuk tőle mi. E nélkül pedig a congressus létre nem jön.

– Hát az Unalaska sziget megvétele mily stádiumban áll?

– Azzal Alexandra czárnő nem rendelkezik addig, míg a kamcsatkai lázadással rendbe nem jött. Mint tudod, egész Siberia ellene nyilatkozott a császárság helyreállításának s az Uraltól az Amurig és a jeges tengerig orosz respublica áll fenn.

– Tehát alkudjál a siberiai respublica elnökével.

– Az a baj, hogy nagyon sokan vannak, s úgy vagyok velük, mint a futó csillagokkal: mire a távcsövem előveszem, már lefutottak az égről. Várnunk kell, míg vagy Sasza asszony egyenkint összeszedi őket, vagy jön egy, a ki leveri a többit.

Dárday erre abban a méltánylandó kifakadásban tört ki, hogy csak asszonyok ne volnának a világon!

– Ne káromold őket; hisz náluk nélkül mi sem volnánk a világon.

Ezt persze Dárday nem úgy értette.

– De hát mit cselekszel te a közelgő veszélylyel szemben?

– Egy új raktárt építtetek a Duna északi oldalán. Ez volt Dávid felelete.

Dárday boszusan vállat vont és odább ment. Sehogy sem tudta átlátni, hogy, hogy legyen az Otthon állam biztosítva egy új raktár által a bessarabiai part felől?

Alig mult bele két hét, újra megrohanta elnöktársát.

– Tudod-e, mi történik Oroszországban?

– Tudom.

– Alexandra férjül választotta Severust.

– Jó izlése volt.

– Severus elárult bennünket.

– Tudom.

– Felfedezte az Unalaska sziget titkát a bitorló nőnek, s az most ugyanott azon a szigeten, a mit nem akart nekünk eladni, azon ürügy alatt, hogy a lázadó kamcsatkaiak nem engedik az eladást, nagyszerű aërodromon gyárat állított fel, s ezerével készítteti ott a légjárókat, a mik gyorsabb repülésre vannak számítva, mint a mieink.

– Tudom

– Tudod! És tűröd, hogy azt tegye?

– Tűröm; először azért, mert semmi jogom sincsen hozzá, hogy valakitől erővel elvegyek egy szigetet, melyet az nem akar nekem eladni, csak azért, mert olyasmi terem rajta, a mi eddig az én egyedárum volt. És másodszor azért, mert nekem tetszik az, hogy ők aërodromonokat készítenek ezer számra. Hadd készítsenek.

– És nem teszesz a magunk védelmére semmit?

– De igen. Saját légjáróink tetején egy-egy új szelelő lyukat furattam.

Dárday szétnézett a levegőben, de nem találta e válasz értelmét sehol. Hogy egy szelelő lyuk mit fog segíteni egy új ellenséggel szemben, az nem ment a fejébe sehogy.

Egy újabb hónap múlva ismét elővette Dávidot.

– Baj van! De ezuttal nagyon komoly. Ez a gaz Mazrur szerteszét jár a Dunafejedelemségekben, keresztes háborura izgatja a szláv, görög és román népeket a törökök és magyar barbarok ellen. Bejárja a Bánátot, Erdélyt, s most még csak rablóbandákat szervez; de azoknak politikai jelszavaik vannak, a kitörés perczében megannyi hadsereg lesz belőlük.

– Tudom.

– Ezt is tudod. No áldjon meg az egy igaz Isten! És miben töröd most a fejedet?

– Épen most kötöttem szerződést a budapesti, belgrádi és bukuresti kormányokkal a Vaskapu szabályozása iránt.

Dárday cholerikus hahotában tört ki.

– A Vaskapu szabályozása iránt? S ez a te antidotumod egy kitörő nemzetközi lázadás elfojtására? Ezt nem értem.

– De én értem, s majd megtudod te is.

Dárdaynak meg kellett benne nyugodni.

Egy újabb hónap morzsolódott le.

Dárdaynak megint új aggodalmai merültek fel.

– Bajtárs! Saját városunk keblében van a vész. Idegen emissariusoktól nyüzsög minden gyárunk. Munkásaink fel vannak bujtogatva. Egy adott jelre minden alsó rétege társadalmunknak megmozdul a talpaink alatt s megrázza a rá épített várost.

– Tudom.

– Mindent tudsz. És hogyan vélsz rajta segíteni?

– Nincs-e alkotmányunk a belforradalom ellen?

– Igen. Egyike alaptörvényeinknek így szól: ha a lakosok a társadalmi rend ellen fellázadnak, ha a hatóságok felhívásának nem engednek, az elnökség felfüggeszti az alkotmányt s kezébe vesz «botot, tüzet, vasat.»

– Nekem elég lesz a «víz» is.

Dárday átlátta, hogy itt egy mohamedán fatalistával van dolga. Ez a prædestinatiora bizott mindent.

Egyszer aztán, úgy september elején, nyári múlató lakában kereste fel Tatrangit. Nem törődött vele, hogy az most felesége és gyermekei körében családapai örömeinek él: épen ott kereste fel; Rozáli előtt akarta őt megtámadni.

– No édes öcsém, most már nyakunkon a veszély. A profétai phlegmának vége.

– Annak soha sincs vége; szólt Dávid.

– Ezuttal, úgy hiszem, vége. Oroszország uralkodója, vagy jobban mondva: uralkodói ötszázezer harczképes katonát összpontosítottak a Dvina torkolatánál, négyszáz ezeret a Visztulánál. Minden katona hyalichor pánczélinggel van vértezve, s ugyanoly sisakkal.

– Tudom. Barbután mintára készültek a sisakjaik.

– Ezt is tudod? Hát lőfegyvereikről tudsz-e? Minden golyó hegye ichorjegeczczel van ellátva, mely kétszáz lépésnyiről a mi hajlóüveg pánczéljainkat, mint a kártyapapirost fúrja át.

– Az nagy vesztegetés.

– Ez megint felelet? De mit állítunk velük szemközt mi? Léghajórajunknak az ő részükről is léghajóraj felel meg. Annak dolga lesz odafenn a levegőben a maga ellenségeivel. Ki harczol ide lenn a földön? Te persze azt hívő vagy, hogy majd kiszáll a sikra megint az a kétszázezer honvéd, a ki velünk idejött, s a ki tíz év előtt hegyeket mozdított el a helyéről, s megette nyersen az ördögöt? De ne felejtsd el, hogy azóta tíz esztendő mult. Az a kétszázezer honvéd most mind feleséges ember, jámbor családapa; házi úr, gazdag filister; «ki» elhízott, «kinek» köszvény a lábában; magam is élő barometrum vagyok. Egyikünk sem az, a mi tíz év előtt volt. Akkor készek voltunk felmászni az égbe, most az ágyba is más visz bennünket. Nem mondom, hogy parádénak ki nem rukkoltathatsz bennünket, hanem ha velünk akarsz valami nyilt ütközetbe menni, akkor már haza is jöttél onnan.

Dávid szelid ironiával mosolygott.

– Nem, felebarátom. Azokat, a kik tíz év előtt dicsőségesen bevégezték nagy kötelességüket, én pihenni hagyom; családjaik körében, gyáraikban, üzletükben, jól megszolgált uri kényelmükben; ők már teljesíték, a mivel egy életben tartoztak.

– Mivel véded meg hát akkor városodat? Ez nem elmosolyogni való kérdés, bajtárs! Nekem senkim, agg legény vagyok; de te nézz oda könyező nődre, nézz oda két kis gyermekedre. Hogyan védelmezed meg őket? Severus, az áruló, érczbe öntött fejét oda tette Nagy Péter czár lovagszobrának nyakára; én, a honfi, megalázva húzom gallérom közé ősz fejemet, ha az utczán megyek, hogy ne lássanak. Sasza asszony, a babyloni hölgy, a világ bujálkodója, koronát tesz átkozott fejére, s a te nőd, a világ szentje, tövis koszorut visel s azt titkolja. Nem látod te ezt!!!?

Tatrangi Dávid arcza e pillanatban a megdicsőülés fényében látszott sugárzani. Egyik kezével megfogta Rozáli kezét, másikkal Dárdayét. Mind a kettőnek szólt:

– Ma s holnap készüljetek, házatokat, hazátokat hetekig elhagyni, mindent rendben hagyni. Holnapután elviszlek benneteket magammal Kin-Tseuba s ott megtudjátok azt, hogy mi az én válaszom a babyloni hölgynek, a pokol királynéjának, és az én martyrkoszorús hölgyemnek, és az én örökké szenvedő édes anyámnak, én magyar hazámnak?…

Harmadnap elvitte magával az aërodromonban Dávid Rozálit és Dárdayt Kin-Tseuba.

Tíz napig maradtak ott.

És mikor visszatértek, akkor Rozáli arcza ragyogott úgy, mintha ő viselné a koronát: nem a babyloni hölgyét, hanem az Isten-anya koronáját. És Dárday oly büszkén, egyenesen járt azontul Otthon utczáin, mintha ő adta volna kölcsön a fejét annak a nagy szobornak: nem Nagy Péter czárénak, hanem I-ső Árpádénak a budai Szent-György téren!…