HARCZ – VIZZEL.

Október 30-án telt le a tíz év.

Az nap megérkezett Alexandra czárnő ultimatuma mind Budapestre a magyar királyhoz, mind Otthon városába az elnökséghez.

Az ultimatum semmi választást nem hagyott fenn. A Budzsák vidék, mint számüzetési hely, megszünt az oda belebbezett kétszázezer magyar honvédre nézve «otthon» lenni; ha ott maradnak, a magyar királyság állampolgári kötelékéből végleg ki kell lépniök, s orosz polgárokká lenniök; ha pedig azzá nem akarnak lenni, akkor a 48 óra alatt adandó válaszra, vagy a nélkül is megérkezendő ukáz vétele után nyolcz nap alatt tartoznak elhagyni a «Budzsák-vidéket.»

Az ultimatum kiszinezését hozta az orosz hivatalos lap; melyben a visztulai hadsereg fővezéreül Jerivánszky Sergius neveztetett ki, a dvinai hadsereghez pedig Schertsinszkoj Ulysses, testvére a Krakkó alatt elesett hős vezérnek, maga is hős, a szentpétervári lázadás leverője. De a mi legjobban meglepte az egész világot, az Severus kineveztetése volt az összes orosz aërodromon raj admiráljául. Az Unalaska sziget gyáraiban nem kevesebb, mint huszezer aërodromon állt készen. Az egész kamcsatkai és Amur vidéki lázadás Alexandra műve volt, nagy tervének álczázására. A légjárók kezelését az orosz főiskolák tanárai és tanulói vállalták el: az orosz intelligentia szine-java adta oda magát az új fegyvernem begyakorlására.

S e peremptorius izenetekkel egyidejüleg kitörtek a titkon ásott tüzaknák is. Magyarországon a Bánátban, a hajdani határőrvidék megyéiben lázadásra tűzték ki a zászlót Mazrur csapatjai, rögtön átalakulva «olvasó társulatokból,» «dalkörökből,» «tüzoltó egyletekből» szabad csapatokká: az ártatlan «hetairia» név egyszerre tűzbetükben lángolt elé. És Mazrur kiáltványaiban császári orosz altábornagynak irta magát.

Az Otthon államban pedig megindult a munkásmozgalom. A mozgalom ürügye igen alacsony volt; de azokra nézve, kiknek a társadalom alacsonyán van az élet, egészen igazságos és jogszerű.

A munkások egyrésze azt követelte a gyárosoktól és az igazgatóságtól, hogy a mi osztalék őket szerződés szerint megilletné ez évre deczember végével, annak október végeig járandó része nekik rögtön kifizettessék, mert ők arra nem szegődtek, hogy Oroszország ellen harczoljanak; ha az orosz seregek bevonulnak Otthonba, akkor ők követelésüket soha meg nem kapják. Az igazgatóságnak nincs is többé semmi joga tőlük azt követelni, hogy ők deczember végeig itt maradjanak; mert maga az Otthon is megszünik október végével jog szerint létezni.

És azoknak, a kik így beszéltek, igazuk volt. Az Otthon állam munkásai nem tartoznak az ő katonái is lenni; ha az államot veszedelem fenyegeti, a miatt ők nem károsulhatnak: ők béke idején dolgoztak emberül; most háború jön: az embernek ott kezét lábát ellőhetik, okos ember jobb ha előre elmegy onnan, a hol ilyen baj készül.

Az igazgatóság és a gyárnok-testület azonban e követelésre azt felelték, hogy ne legyen a munkásoknak az állam külügyeire semmi gondjuk; az nincs rájuk bizva: senki sem kivánja, hogy fegyvert fogjanak; arról is gondoskodik más; ha nem akarnak a műhelyekben maradni, arra sem kényszeríti őket senki erővel; akkor mehetnek el, a mikor akarnak, akár féltükben, akár jó kedvükben; hanem a szerződés szerinti osztalékot csak azok kapják, a kik deczember utolsó napjáig itt maradtak. Ez a szerződésük, s azt semmi háború és czári ukáz meg nem változtatja.

Nem minden munkás osztályt rántott magával ez a mozgalom. A régiebbek, kik sok éven át idetelepültek, kik háztüzet, telket szereztek, felgyarapodtak, aztán a felvilágosodottabb, értelmesebb osztályok, a kik meg tudták becsülni az állami független lét becsét, nem csak rosszalták társaik zajos forrongását, sőt kinyilatkoztatták, hogy mesterségük szerszámait csak akkor fogják kezükből ledobni, a mikor kis államuk azt fogja mondani, hogy «fegyverre!» akkor felváltják azokat a puskával.

De mégis nagy tömeg volt a lázongóké. Az utóbbi években, az üzletek óriási növekedése miatt az Otthon állam kénytelen volt befogadni a világ minden részéből érkező idegen munkásokat: úgy hogy azoknak a száma ötvenezerre ment. Másik ötvenezer aztán könnyen akadt a saját népfajából: könnyen hívő, elámítható nép, mely beveszi a rossz tanácsot, hevül a merész utczaszónoklatok zajára, kiket magával ragad a tomboló ár, kiket mulattat a macskazenék, ablakbeverések diadala, hiú, vezérkedni vágyó jellemek; aztán az a neme az embereknek, a mely soha ki nem elégíthető, melynek a jó sem jó, ha más is kap belőle, s mind ez elemek összetapadva, keveredve egy sötét, megnevezhetetlen tömeggel, mely a nagy városok szemétjében lappang, s csak olyankor jelen meg mindenkit fenyegető arczával, mikor a vihar a szemetet felkavarja.

Pár nap alatt óriási mérveket öltött Otthonban a munkásmozgalom. A gyárakat, műhelyeket ezerével hagyta el a munkásnép, s egész utczai menetekben tüntetett, meetingeket tartott, s minthogy az Otthon városában közönséges csapszékek nem voltak, a köztéreken bivouakozott. Csak az volt a baj, hogy bort, pálinkát az Otthon államban csak igen drágán lehetett kapni. Egyszer aztán azon is segítettek. Egy vállalkozó csoport éjjel neki ment a legnagyobb kormányi szeszraktárnak, azt megostromolta s a hordókat elfoglalta.

Pálinka tehát már volt.

De még egyéb is volt. Három halott. Kiket a raktárnak egy leomló fala agyonütött. Azok már most martyrok. És velük megnyilik a csataterv. Másnap nagyszerű temetés fog rendeztetni. Egy temetési menet a legjobb alkalom nagy néptömeget gyüjteni össze. Odacsődül sok ember s aztán megy a tömeggel, a merre az viszi. A koporsók fölött három helyen fognak lángoló szónoklatot tartani. Ez eltart estig. Este aztán a temetőből az egész tömeg nép a marseilleset énekelve fog bevonulni a városba, fel egész a hexagonig: s ott fogja sokaságának egész imposans hatalmával követelni az igazgatóságtól kivánatainak teljesítését, s ha azt meg nem nyeri, ott mindjárt a hexagon közepett assemblée nationállá alakul át, leteszi az addigi igazgatóságot s megalakítja saját provisorius kormányát. Ez már így van kicsinálva.

Csakhogy mások is vannak még a világon, a kiket az öt érzékük még el nem hagyott.

Dárday, értesülve a fenyegető veszélyről, összehivatá az igazgatótanácsot, s ez éjjeli gyűlésében felhatalmazá az elnököket, hogy a lázongók ellen használjanak «botot, tüzet, vasat.» És Dárday készen volt mind a hárommal. Ámde Tatrangi azt mondá neki: «egyre sem lesz szükség azokból, várj be engem.»

Tatrangi azt mondá egy alkalommal Dárdaynak, midőn a catastropha bekövetkeztére előre figyelmezteté: «nekem nem kell ennek leküzdésére se bot, se vas, se tüz; csak víz.»

Lássuk, mit értett ez alatt?

Dávidnak több év óta volt már egy találmánya, melylyel ő nem ütött semmi zajt; magának tartotta.

Ez az «eső-csináló készülék.»

Volt a Dobrudzsai rónának egy része, melyet a hajdani mocsárföldből az újabb gazdálkodási rendszer követelményekép a török kormány gabonatermő földdé alakított át. Ez a tér a Dunadeltától a küsztendzsei vasutvonalig tart. Sok évi folytonos buzatermelés által az a talaj is arra a sorsra jutott, hogy termőerejéből teljesen kizsaroltatott, s következtek rá olyan évtizedek, a mikben hat inséges év jutott négy középszerű termés esztendejére. Az aszály annyira meghonosult e vidéken, mint Köves Arabiában; ha pedig nedves esztendő volt, akkor felvette a vidéket a föld árja, s két évig savanyú maradt a föld; termésre alkalmatlan.

Az így elértéktelenült földek nagy részét összevásárolta Tatrangi az Otthon állam számára. S akkor az aszálylátogatta vidék számára feltalált egy készüléket, melyet ő «eső csinálónak» nevezett el.

Columbus tojása az egész.

Még a mult háborúból maradt a győztes sereg birtokában az ellenségtől elfoglalt húszezer darab hadi léggömb. Teljesen hasznavehetetlen, czéltalan limlom a repülő gépek feltalálása óta. Dávid e haszontalan kaczatot értékesíteni tudta. Két óriási vízemelő gépet állított fel, egyet a Dunaparton, mást a tengerparton. E húszezer léggömb alá húsz hektolitert tartalmazó tömlőket kapcsoltatott, a miket a vízgépek megtöltöttek. Akkor minden százra egy repülőgépet alkalmazva, azokkal végig röpítteté az egész léggömb tömeget a Dunától a tengerig s onnan ismét vissza; a felemelt víztömeget a földre alá bocsátva, s húszonötször fordulva egy éjjel, tíz millió hektoliter vízzel frisíté fel a vetéseket. Úgy, hogy ezen a darab földön a legaszályosabb rekkenő időszakban is minden éjjel megjelent a jótékony eső.

Hogy erről a készülékről azoknak, kik e darab földet lakták, semmi tudomásuk sem volt, annak igen egyszerű oka az, hogy a készülék rendesen éjjel működött. De, ha nappal végezte volna is jótékony munkáját, magáról a készülékről még akkor sem lett volna a hétköznapi embernek semmi sejtelme, mert a léggömbökből alábocsátott víz egy része a páraszegény légben rögtön felbomolva, a léggömb tömeg alatt egy folytonos felhőt képezett; ez a felhő együtt járt az öntöző készülékkel, eltakarta azt a földtől, s csak a nagyon figyelmes szemlélő előtt tünhetett volna fel, hogy a jóltevő felhőcskének önkénytes irányzata, mozgása van, félóráig nyugatról keletnek, aztán megint keletről nyugatnak vándorol, s a hol egyszer megöntözte a földet, oda az nap vissza nem tér.

Ez az öntöző gép tehát Dávid kizárólagos patent találmánya volt. Dávid azt vélte, hogy ő ezt az egész forradalmat szétzáporesőzheti vele.

A népmozgalom tervéhez az idő is kedvezett. November 2-ika volt; az egész keresztény világban halottak napja. Ilyenkor ünnepel minden ember s látogatja a temetőket. Szép derült napfényes idő volt. A forrongók arra számítottak, hogy sokaságuk növekedni fog az ünnepelő közönséggel s este aztán a temetőből azzal összekeveredve vonulhatnak be a belvárosba. Az igazgatóságnak bizonyosan nem lesz kedve közékartácsoltatni egy néptömegnek, mely felesen asszonyokból, gyermekekből, békés polgárokból verődött össze. S aztán, ha egyszer benne van a forradalomban, ha látja, hogy minden sikerül, csak lármázni kell: akkor az odakeveredett békés polgár is forradalmárrá lesz, az asszony, gyermek pedig épen; s segít még jobban lármázni.

Délelőtt hemzsegett minden utcza a kiváncsi néptől.

Hanem délután, mikor épen indulni kellett volna a temető látogatására, Tultsa felől előkerekedett egy kis hosszúkás felhő, s jött egyenesen Otthon felé sebesen; pedig idelenn alig lengedezett valami szellő. Egyszer csak elkezdtek kövér cseppek hullani az utczákon, köztéreken. Az ünnepien öltözött nép sikongva menekült födél alá s várta, hogy majd odább megy az a kis felhő. De ez nem látszott a várakozásnak eleget tenni, mindig újabb jött utána, s azok mindenféle változatokban hinték az áldást, majd vékonyan szitált, majd kövér cseppekben kopogott alá; egy-egy népkertet, ligetet, melynek fái alá egész csoportok menekültek, kiválasztott, s odaöntötte alá a záport, míg az utolsó őszi lombokat is leverte vele a fákról, s a nép odahagyta a rossz menedéket.

A csupán ünnepélyhez készült nép, mikor látta, hogy a mulatsága már a mai napra egészen el van romolva, lassankint, zugolódva haza oszlott; asszony, gyermek, békés polgár ki lett rostálva a lázadó tömeg közül.

Hanem az helyben maradt. A szövetkezettek felölték kaucsuk köpenyeiket, kifeszíték esernyőiket s az esernyős tömeg, mint a római ostromlók paizs-feltartó testudója vonult ki a gyászmenettel a temetőbe.

Az Otthon sirkertje a városi lakrészeken kivül volt; a Kilia-Dunaág legszélsőbb szigetén. E szigetek elválasztó vizeit nem járták hajók, sekélységük miatt, azok tehát kőhidakkal voltak összekötve; hanem odáig egy nagy alagúton kellett átmenniök a forrongóknak, mely a széles Szulina-ág alá volt építve. Gondjuk volt rá, hogy ez alagút bejáratait saját őrcsapatjaik által biztosítsák, nehogy a kormány elzárja előlük a visszatérést a városba.

Rendes temetkezések a földalatti légnyomatú vasutakon végeztettek; a nyilvános temetkezési pompa, az utcza felszínén, minden közlekedést felfüggesztő kisérettel, énekkel, trombitával, fáklyafénynyel, a legszokatlanabb látványok közé tartozott Otthonban.

Ezúttal ezt a nagyszerű látványt mind pocsékká verte az eső. Az ázott embernek elmegy minden kedve; a sáros láb megakasztja a lelkesedést, s az egyik ember esernyőjéről a másiknak a nyakába folyó víz rontja az érdekek solidaritását.

A gyujtó hatású szónoklatok is elvesztek a zuhogó záporban; a legközelebb állók sem hallották, mit beszél a szónok? az pedig hosszan beszélt; népszónokok nem tudnak röviden beszélni; a hallgatóság pedig ázott és széledezett, míg egyszer aztán egy okos ember lerántotta a szónokot az emelvényről s maga ugrott fel a helyébe egy égő fáklyával a kezében s elordítá e jelszót: «vége a szónak, kezdődik a tett! fel a hexagonba!» Ezt azután, a kik nem hallották is, megértették a megcsóvált fáklya által a légbe írt betűből. Percz mulva minden fáklya utána csinálta azt, s a tömeg megindult nagy rohammal a város felé. Hanem a mint az alagúthoz közelítettek, egy vert had jött rájuk szemközt, az őrcsapat.

– Hát mi történt? Elhagytátok magatokat kergetni? Nem volt nálatok revolver, tőr, ólmos bot?

– Lehet is az ellen tőrrel, ólmos bottal, pisztolylyal harczolni!

– Hát ki kergetett el?

– A viz. Az igazgatóság kinyittatott egy zsilipet, mely a Duna fenekéből az alagút boltozatába szolgál, s most azon keresztül omlik alá az ár, s dül ki az alagút két száján, azon most a czethal sem megy keresztül.

Nem tesz semmit. A lázadók nem érezték magukat letromfolva. Ha nem lehet átmenni a víz alatt, át lehet menni a víz fölött. Itt van a rakparton a tömérdek vontató hajó: azokból két óra alatt lehet hajóhidat összeütni. Az idő épen jó hozzá. A záportól nem látnak ide a hexagon tornyából. Rajta munkára!

Hanem a zápornak van esze. Mikor azt látja, hogy a lázadók a vashajókból hidat kezdenek alkotni, abban hagyja az esést s eltisztul az égről. És a hexagon tornyából jól láthatják, mi történik a Szulina-ágon.

– Bajtárs, szólt Dárday Tatrangiboz, nem győzöd ezt te le szentelt vizzel.

– No hát majd legyőzöm szenteletlen vizzel.

Egy órája folyt már a munka. A nap hanyatlóban volt. Ekkor egyszerre két felhőcsoport emelkedett fel a láthatáron, egyik nyugotról, másik keletről. Mind a két felhő az aërodromonok által vezetett léghajócsoport volt, beburkolva a hulló viz páráitól, mint az Istenalkotta fellegek maguk.

– Ha az a két felhő összetalálkozik itt a fejünk felett, mondák a lázadók egymás közt, abból még zimankós idő lehet.

A tudósabbak aztán megnyugtatták a gyöngébbeket: jégeső novemberben soha sem szokott lenni, naplemente után pedig természeti képtelenség az.

Pedig ez a két felhő a rendes felhők minden tulajdonságával birt, az egyik tagadó villanyossággal közelített a másiknak tényező villanyossággal telt oldala felé.

Az ember villámlást, mennydörgést tudott csinálni. A mennykő csak úgy hullott a Dunába, s kereste rajta, hol a vas?

A munkások siettek a félig elkészített vashidról ki a partra.

És akkor a két összetalálkozott felhőt viharsebességgel emelék fel a légjárók tizenkét ezer lábnyi magasba s ott üríték ki egyszerre a léggömbök viztömlőit.

A mi aztán akkor aláomlott, az ellen nem védett meg sem esernyő, sem gummiköpeny. Jéggömbök, jégbuzogányok, összeragadt, egymásba tapadt tömegek.

S a mint a vészterhes felhő alázuhant, rajta túl megláthatta mindenki a léggömbcsoportot, a mint azt a légjárók kétfelé választva, ismét keletnek, nyugotnak elvitték.

Ember műve volt az!

És nemsokára közelített keletről, nyugotról más két felhőtömeg.

De már ezt nem várta be a lázongó tömeg: menekült a Kilia-ág szigetei felé, s onnan ösztönszerűleg át a bessarabiai partra. Talán azt hitték, hogy a fergeteg tekint az európai egyezményekre s nem meri őket orosz területen tovább üldözni.

Törődik is azzal a fergeteg!

Ott is utolérte őket a jégeső és verte egész éjjel végig a bessarabiai fenyéreken: nem hagyta őket sehol megpihenni; a hátukon vitték a zivatart: a szenteletlen vizet.

Reggel egy szétvert tábor volt az.

S e tábor a szörnyű kudarcz után vallotta meg igazi jellemét. A megalázott tömeg közül lassankint összecsoportosult egy huszezernyi sereg; csupa idegenek, kik az Otthon városában menekült lengyelek, olasz republicanusok, üldözött törökországi rájahk czége alatt tanyáztak. Azok most elvetének minden álarczot. Alexandra hivei voltak mind.

Most azután a velük futott, idegen földre kicsalt negyvenezernyi magyar munkást felszólíták, hogy menjenek velük együtt Odessába, hol tárt karokkal lesznek fogadva.

De ezek nem mentek a kelepczébe. Megfordultak: visszatértek elhagyott városukba. Küldöttséggel járultak az igazgatósághoz, kijelentve, hogy ők elismerik, mennyire félre voltak vezetve: ismét beállnak az elhagyott gyárakba, műhelyekbe, nem követelik osztalékuk időelőtti kiadását, s ha ellenség támadja meg a várost, fegyverrel is védeni fogják azt.

Erre azután az igazgatóságtól azt a választ kapták:

«Nem léptek többé vissza a mi gyárainkba és műhelyeinkbe. Megkapjátok a tiz hóra eső jutalékrészeteket. S miután nem tartottátok magatokat kötelezve az Otthon államát védelmezni, annálfogva hazamentek Magyarországba, melynek polgárai vagytok, s véditek azt a hazátokat. Légjáróink elszállítanak Erdélybe. Aztán Isten áldjon.»

Egy szót sem váltottak velük többet. Erdélyben épen egy negyvenezer főnyi honvédhadtest összpontosítását határozá el a magyar hadügyminiszter. Tatrangi azt mondá neki: «itt van!»

Share on Twitter Share on Facebook