AZ EMBEREVŐK.
A huszadik század szégyenére még mindig lakják emberevők a földet.
Becsületes, jámbor életü emberek. Jó családapák, gyöngéd szeretők, istenfélő népek, jó vendéglátók, hanem azért az emberhúst megeszik.
Nem azért, mintha rá volnának szorulva. Szigeteik a Csendes-tenger közepett meg vannak ajándékozva a természettől minden jóval, mély gazdag televény földüket erdőszámra borítja a kenyérfa, mely kész czipóit árulja – ingyen. Kókuszligetek szegélyezik a partokat; kevés mívelés mellett gazdag aratást és minden évben biztosat ad tengerijük, a burgonya, yamsgyökér, batata vadon terem, csak fel kell ásni; czukornádjuk nedve, masawéjuk festéke, yagonájuk füszere még kiviteli kereskedést is biztosít számukra; juh, bivaly, sertés úgy szaporodik náluk, hogy a cserekereskedésnél aprópénz gyanánt használják, és azért mégis emberhúst esznek.
Ez náluk ünnepély, ez a díszlakoma.
A hogy nálunk szokás egy hajó vizrebocsátásakor fényes banquettet rendezni, úgy náluk is minden «canoe»-szalasztás a vízre össze van kötve fényes emberlakomával.
Tizenöt darab a rendes szám. Ennyit vágnak le egy rendes lakomához. Kétszer annyi, mikor ünnepnapokon a «Kolán» istennek áldoznak. A Kolán isten valódi inyencz, neki csak a vére és a szíve kell az áldozatnak. A többit papjainak hagyja.
A készlethez igen könnyen jutnak. Kétszázhuszonöt szigetből áll az a világ, a melyből a kannibal-faj száztízen lakik. Ennek a száztíz szigetnek mind külön istene van, a ki mind emberszívekre éhezik. Annálfogva minden sziget folytonos hadjáratot folytat egymással s hordja egymásnak a lakóit a maga istenei számára.
Ez az ő dicsőségük, ez az ő büszkeségük, ez az ő dogmájuk.
A «Kolán»-nak van egy áldozó temploma, egy agyagból épített gömbölyű lak, hegyes tetővel. Ennek legfőbb pompája az, hogy körül van tűzködve lándzsákkal s a lándzsák hegyein a tiszteletére megáldozott emberek koponyái.
A főnökök, a kaczikák házai előtt, a palánk karóiról fehérlenek le ily diadaljelek. A hány embert a főnök lakomán elköltött, annyi koponya a kerítésén sorban, s az olyan rá nézve, mint a nemesi családfa, minden ágon egy fej.
Egy angol utazó talált olyan főnökre, a ki kilenczszáz (!) embert evett meg.
Hogy az emberevésben ők dicsőséget találnak, annak bizonysága az, hogy az asszonyoknak nem adnak belőle. E szörnylakomákban asszony nem részesül.
Tudniillik mint vendég.
Ellenben nagy előnye van az asszonynak, és különösen a fiatal leányfélének e lakomákon – mint csemegének.
A hogy a nagy Ramazan és Bayram ünnepeken szoktak a muzulmánok Padisahjaiknak fiatal szűzeket ajándékozni, úgy ajándékoznak a Fidzsi insulánok is Kaczikáiknak ifju hajadonokat; csak hogy elébb beteszik azokat a kemenczébe; azután behintik sennalevél füszeres porával; s úgy adják fel neki – egy tálban.
A művelt emberiség régóta fáradt és kifáradt már a munkában, hogy e szégyenfoltot letörülje az Isten képmásáról.
Hasztalan volt minden erőködés.
Kegyes missionariusok megkisérték a Papuafajt a keresztyén hitre áttéríteni. Az Európából, Amerikából kiűzött jezsuiták, s mindenféle szerzetesek az önfeláldozással járó küldetésben keresték életük czélját, s áldott és dicső volt a mű, melyhez fogtak; sikere is volt. Százezerre ment a megtértek száma, kik az emberevésről lemondtak. Hanem ez csak egy oáz volt a sivatagban. A többség megette a neophitákat missionariusaikkal egyben.
A praktikusabb angolok aztán másként kezdének hozzá. Ügynökségeket állítottak fel a polynesiai szigetek mindegyikén, s azok által szép szövetek, üveg-ékszerek árán összevásároltaták az áldozatokat, a kik a Kolánnak levágatásra voltak kipéczézve.
A szigetek falvaiban egész ketreczek álltak, mikben a foglyul elhurczoltakat a kannibálok kenyérgyümölcscsel hizlalák, hogy a lakomára jó ízletesek legyenek. Onnan szoktak belőlük válogatni.
De mit használt az «államszövetség»-nek egyszerre minden ketrecz emberi hízóit megvásárolni; a helyzet csak rosszabbult vele; mert a Kannibálok rögtön gondoskodtak róla, hogy újra megtöltsék a ketreczeket a szomszéd szigetekről, s minthogy ez nem ment vérontás nélkül, tehát csak a háborúskodás szaporodott vele, úgy, hogy ha ezt az áldozatmegváltási rendszert folytatják, negyedszázad alatt a szigetlakosság ki fogja egymást irtani, csupa inyenczségből, mint a hogy kiirtották Európából a nyúlakat.
Tatrangi Dávid ekkor hatvanéves férfi volt s az utolsó öt évre megválasztott elnöke az «államszövetség»-nek.
Az ő terve ez volt:
Minden népet a saját észjárása után lehet csak meggyőzni. Hiszen Európa legmíveltebb nemzetei harmincz esztendeig el tudtak verekedni kannibáli módon a miatt, hogy egyik ember nem akarta a másik észjárását felvenni. Pedig itt a Jézus Krisztusról volt szó: a ki az isteni lények legkegyelmesebbike, s ugyan megbocsátja mindenkinek azt, hogy mit hisz felőle? Hogy kivánjuk hát, hogy a Pápua, a ki nem ruháját, hanem a bőrét hímezteti ki tűvel, okosabb legyen, mint mi, a midőn a Kolán istenről van szó, a kinek széles szája van, abban négy agyara, kimeredt szemei, bozontos sörénye a feje körül?
Dávid egyszer ezt az izenetet körözteté a száztíz sziget lakói között:
«Azt izeni nektek Kolán, hogy már jól lakott s nem ehetnék. Hagyjatok fel az emberevéssel. Ha nem engedelmeskedtek neki, ő maga fog eljönni: nem az a fából faragott Kolán, a kit a papotok csinált, hanem az igazi Kolán, a hogy él és uralkodik, s az büntetésből titeket magatokat esz meg.»
A mi derék jezsuitáink hatalmasan értettek e «nuntium» kihirdetéséhez.
Hanem a kannibálok papjai természetesen hogy tiltakoztak e mennybéli nyilatkozat ellen. Azt mondták, hogy hamis próféczia az! jobban ismerik ők Kolánt; rajtuk kívül senki sem tud azzal beszélni, annak külön nyelve van.
S csak azért is, hogy megmutassák, miszerint az igazi orthodox fogalom a Kolán istenségről az ő egyedül csalhatatlan dogmájuk: a Fidzsi szigeti papok a keresztyén missionariusok székhelyén Ubau főhelységben nagy áldozat-ünnepet rendeztek.
A Bure, a templom, e szent napra bevonatott fehér lepedővel, mely széles sátoralakban feszíttetett ki a templomtér előtt, beárnyékolva az oltár-követ, melyben az áldozat végbemenendett; előtte a Kolán bálvány: egy tuskóból faragott rettenetes szörny, megaranyozott agyarakkal, sárgára festett fejjel, két szeme két vérszinű lángopál.
Harmincz ifju hajadon volt az áldozó ünnepre kiszemelve.
A Bure háta mögött harmincz «szuva»: épen olyan alakú kemenczék, minő a templom maga, félkört alakító sorban; mind a harmincz kéménye füstölög: azokat előre fűtik már.
A sziget belsejében van fölállítva a Morái. Egy rettenetes épület, csupa embercsontokból összerakva, olyan emberekéből, kik a többieknek lakomául szolgáltak; közepett egy nagy torony, mely évről-évre magasabbra nő, körüle kisebb-nagyobb kupolák, egy-egy király győzelmének, vagy ünnepélyének emlékei. Legmagasabb közöttük Tumbua Nakaro király kupolája, ki egy vendégségen kétszáz kosár ignagyökeret, kétszáz tyúkot, kétszáz malaczot és kétszáz embert lakmároztatott fel hű alattvalóival. Ennél csak körületére nagyobb Bullandám király emléke, a Taferet sziget fölötti diadal megörökítésére. Ennek a szigetnek Mbau hősei az összes lakosságát megették három nap alatt. Emléke a csonttorony.
A Morái körül van véve egész csoportjával a rettenetes isteneknek; bálványok szarvakkal, vadkan-agyarakkal, meredő szemekkel, görbe karikalábakkal, pók-hasú, nagyfülü szörnyalakok: ezek is mind emberáldozatot követelnek, de már ezeknek csak a csontja jut; a legnagyobb közöttük a Zan-Hualu isten, a legsoványabb a Budan-Hi isten.
Mind a templom, mind a morai környéke «örökre tabu».
A tabu a kannibálok főpapja kezében rettenetes fegyver. Ez a kannibálok pápájának a bullája.
A főpap czíme «nambetti-levu»
A mire a nambetti levu kimondja e nehéz szót «tabu», ahhoz nem szabad hozzányulni, azt nem szabad meglátni, arra a helyre nem szabad rálépni, azt ha ennivaló, nem szabad megízlelni.
Örökre tabu minden idegenre nézve a templom és morái környéke. A repülőgépek által ugyan módjukban volna az idegeneknek bárhova a tabu daczára is leszállni; de ez ellen az a megtorlás a nembetti-levu részéről, hogy akkor tabu alá vetné az ő telepítvényük környékét is, és őket magukat, s azontúl senki sem érintkezhetnék, még csak nem is beszélhetne velük többé a bennszülöttek közül; mert a ki a tabut megtöri, azt megeszik.
Azután örökre tabu a nőkre nézve az emberhúsevés, a templom előtt megjelenés; örökre tabu a királyok és családtagjaik sérthetlen személye és a papság s azoknak hírnökei a «mata nivanuák».
Az ideiglenes tabu kihirdetése a nambetti-levu hatalmában áll.
Húsz éves koráig tabu minden férfira nézve az asszony. Tabu minden időben a más felesége. A ki ezt meg nem tartja, azt megeszik.
A pap egyúttal a bíró, a hóhér és a szakács.
Egyszer a nambetti-levu harmincz esztendeig tabu alatt tartá a férfiak szakállát, úgy, hogy az övükig nőtt már: nem volt szabad levágni. Másszor meg négy esztendeig tabu alatt tartott minden hús-ételt az asszonyokra nézve.
Mikor az áldozat kezdődik a Bure előtt, annak bevégeztéig tabu alatt van az egész sziget. Akkor nem szabad senkinek a lakhelyét elhagyni a nambettiken és a mata nivanuakon kívül, kik a szent mészárlást végrehajtják. Akkor nem szabad semmi hangnak hallatszani a szigetben, az áldozók rettenetes hymnuszán kívül; mely aztán messze elhangzik egész a tengerparti keresztyén telepekig. De még a kutyaugatásnak, disznóröfögésnek és kakaskukorításának sem szabad hangzani a tabu alatt; a miért a lakosok kutyáik és sertéseik orrára kéregtülköket kötnek s kakasaikat fazékak alá dugják; míg aztán a nagy dob szava jelenti, hogy vége a tabunak, az áldozat megtörtént, akkor ember és kutya nagy örömmel ront elő a következő lakomához.
A papok és kaczikák tökéletesen uralkodnak a nép fölött s e hatalmat a természet maga is segített megerősíteni. A Melanesia egész szigetvilágának minden lakója a néger szín változataiban osztozik az olajbarnától a kormos feketéig. Hanem a főnökök és főpapok csaknem fehérek. Ezeknek rangja apáról fiúra száll. E színváltozást talán a folytonos jóllét, s nagyobb szellemi tehetség fejti ki náluk. Azonkívül, a míg a papua faj-termete mind szikár, sovány, addig a fejedelmeknél és papoknál már látható a tekintélyes potroh: azok kövérek. A mbaui nambetti levu többre becsülhető három mázsánál.
Ez is fehér bőrűnek született már (a papuák úgy hívják a született aristocratiát, hogy «papa-langvisz») hanem ez nem látszik már rajta. Arcza, teste úgy tele van hímezve mindenféle színű ábrákkal, hogy a tetovirozás sujtásaitól a kelme alapszínét nem lehet kivenni. Fejét egész erdővé megnőtt kondorhaj diszesíti, megkenve illatos zsírral és behintve veres porral; beletűzködve legyező alakban sárga papagály-tollak: nyakát roppant disznóagyarakból fűzött láncz fonja körül, a vállán és derekán sokszorosan körültekergetett gyapot szövet, mely még húsz rőfnyire úszik utána a földön, karján czápahalfogakból készült karpereczek, átlyukasztott fülein egy-egy kés van dugva keresztül; úgy viseli az ölő eszközt ott, mint másutt mások a csizmaszár mellett.
Minden készen volt már az áldozathoz. Mély csend az egész szigeten. A papok és hóhér legényeik körülállták az oltárt, s rákezdték azt a borzalmas hymnust, melynek üvöltő hangjai az áldozatok halálsikoltásaival szoktak egy rettenetes hangversenybe vegyülni.
Ekkor megszólalt egy hang a tengerparti keresztyéntelep felől, mely egymaga túlordítá a szörnyhymnust. Hang, mely rémületet s boszúállást ordít, melynek hallatára minden állat bátorsága elvész, s az ember elfelejti, hogy ő a világ ura.
A papok s mészárlók torkában benneszakadt a hymnus hangja, mikor ezt hallották. A tabu meg van törve egy idegen hang által.
De nemcsak ordító hang: csörtető robaj is közelít; sürű bozóton, erdőn keresztül, út nélkül tör egyenesen a templom felé valami rém; a karcsú pálmacsemeték jobbra-balra hajladoznak előtte. Egyszerre előrohan a pagonyból.
Ő az!
Maga a Kolán isten, a hogy ki van faragva az oltár előtti bálványszobron. Iszonyú feje, lombos sörénye, széles szája, rettentő agyarakkal, villogó szemei. Ő az maga, az emberevő. Csakhogy ez eleven.
Ki hát ő?
Egy óriási hímoroszlán.
Hogy jött ide?
Az afrikai puszták megtelepítése, benépesítése után úgy találta Tatrangi Dávid, hogy az oroszlánok egészen fölöslegessé váltak a világon.
Mi szükségük van az állatoknak királyra?
Egy ilyen fenevad-királynak a civilistája nagyon magasra rúg.
Egy oroszlán naponkint annyi húst megeszik, a mennyi háromszáz embernek elég volna. Egyetlen oroszlánnak huszonöt négyszög mérföldnyi terület kell, hogy rajta megélhessen. S még az nem elég, hogy az ember elől a tápszert eleszi, őt magát is pusztítja. Éven át százezer ember esik áldozatul az oroszlánoknak csupán Afrikában s a mellett három millió embernek a tápszerét falják fel.
Le velük a trónról!
És az állatkirályokkal együtt azoknak egész adóbehajtó csordájával, hyenákkal, sakálokkal, párduczokkal, farkasokkal! Ki velük!
Az oroszlánnak robbanó golyót; – strychnint a kutyának!
Az apró dúvadat mérgezett csalétekkel ölték rakásra; az oroszlánt pedig kizavarták berkeiből az ijesztő repülő gépekkel, s robbanó üveg-golyókkal elkábíták. Az elkábultakból a legszebb példányokat az állatkertek, állatseregletek számára megtartogatták (darabja megért egy-két ezer forintot) a többit agyonverték; a meghagyottat kábult állapotában betették a vasketreczbe, tovaszállították; mire fölocsúdott, már fogoly volt; s azontúli tartási költségeit fizette a látnivágyó közönség.
Tatrangi Dávid egy ilyen elfogott oroszlánt ajándékozott a mbaui kannibálok szigetének.
És az egész melanesiai szigetcsoporton semmi dúvad nincsen. A természet, mikor lázálmában megalkotá a kannibálfajt, fölöslegesnek látta még egy másik fenevadat is teremteni mellé; elég dúvad ő maga magának. Talán épen azért vadászik egymásra.
Tatrangi Dávid helyrepótolá a természetnek ezt a mulasztását s adott a melanesi kannibálok minden szigetének egy-egy oroszlánt a javából.
A királyi fenevad vérszomjú ordítással rohant a Bure felé.
Négy nap óta nem kapott már enni. Mikor a missionarius-telepen ketrecze ajtaját felnyitották, rohant egyenesen a bálvány templomához. A vérszag vezette.
A mint az áldozó papi hentesek megpillanták e bömbölő szörnyeteget, mely magasra emelt farkával csapkodta oldalait, rémülten rohantak előle be a templomba.
A nambetti-levu három mázsás testével nem tudott szaladni, a hosszú keresztűl-kasul tekert szövet is gátlá térdeit a mozdulásban, az csak oda esett a Kolán bálvány ijesztő szobra elé, s mintha maga is hinné, hogy az segíthet rajta valamit, átkarolta a festett szörnyeteget.
Az oroszlán pedig inyencz. Európai vadászok ismerik azt a szokását, hogy hét ember közül ki tudja választani az egyetlen fehéret, s a hat feketét ott hagyja; a nambetti-levu kövérebb is volt a többinél. Egy óriási szökéssel keresztülveté magát a Bure kerítésén, s egyenesen a főpapra ugrott, iszonyú körmeit belevágva annak húsos vállába.
A nambetti-levu a kárhozatra menő rémordításával foná karjait a bálvány szobra körül, akkor aztán a fenevad irtózatos szájával átharapta a derekát s egyet rántott rajta, oly szilaj erővel, hogy a bálványszobor tőben kitörött s végig zuhant az oltárkövön, agyarait kitörve a sulyos eséstől.
És akkor a királyi vad, gyönyörű fejét fölemelve magasra, a derékban átharapott főpap három mázsányi alakját úgy tartá szájában, mint macska a patkányt, s pompás morgással állt ott nehány perczig a templomba elbújt népségre nézve felséges tekintetével.
Aztán megrázta a fogai közt tartott áldozatot, az utolsót vonaglott; akkor az oroszlán terhével együtt átugrott ismét a kerítésen, s elnyargalt az erdő felé.
A nambettik, a hentessegédek jajgatva futottak szét a templomból, rémülten hirdetve az előcsődülő népnek, hogy a Kolán isten, fenyegetése szerint, elevenen megjelent és a szófogadatlan főpapot magát ragadta el. Oda a nambetti-levu.
A megrémült nép azonnal az áldozat-ketreczeknek rohant s a leányokat kiszabadítá azokból.
A sziget népsége közt nagy forrongás támadt, nagy volt száma azoknak, kik a Kolán isten e félremagyarázhatatlan intését készek voltak megfogadni s az előrebocsátott parancsolatnak engedelmeskedni.
Az nap nem jött elő többet az oroszlán az erdőből. Hiszen elég is lehetett neki az az egy pap.
Másnap ismét hallották közeledő ordítását, s erre a rémült nép a missionarius telephez menekült, ösztönszerűleg sejtve, hogy ott védelmet talál az emberevő bálvány ellen.
A missio főnöke, egy angol presbyterianus pap, azt mondá az odamenekűlő népnek, hogy legyenek nyugodtan; a vérivó szörny nem fog bántani senkit, s megigérte, hogy beszélni fog vele s az ő még hatalmasabb Istenének hatalmával le fogja azt győzni.
Azzal kezébe vette két csövű fegyverét, mely robbanó ichorüveg golyóra volt töltve s elindult a patakhoz.
Tudta jól, hogy az oroszlán most szomjas lesz, vizet keres, s oda jön szomját oltani.
Az oroszlán nem soká váratott magára; odajött a forráshoz; ott azután a missionarius golyójának kábító mérgétől egyszerre összerogyott, mint a halott; dermedten terűlt el a vízparton.
A papuák, kik messziről lesték, fákra felmászva e veszélyes kaland kimenetelét, bámulva jöttek a missionárius elé s a lábait csókolták, hogy ily hatalmasan legyőzte a szörnyeteget, melynek iszonyú alakját nem győzték eléggé csodálni.
Hanem akkor megint előálltak a papok. A mint azt látták, hogy a szörnyeteg meg van ölve, egyszerre elmult minden ijedelmük: az elesett oroszlánra kimondták, hogy «tabu»; ahhoz nem szabad másnak hozzáérni, mint csupán nambettinek; annak a hulláját lefoglalták a maguk számára, azt betakargatták kokuspálma-levelekbe, belefektették abba a nagy sandálfa ládába, melyben a fejedelmi halottakat szokták kivinni. Tizenkét nambetti vette vállára a ravatalt az oroszlánnal, úgy czepelték azt a nagy morái elé, s ott máglyát csináltak neki illatos sandálfából, hogy majd megégetik rajta.
Akkor aztán megint ők lesznek az urak s találhatnak ki a nép számára valami új mesét. Beveszi az azt.
Hanem az ichorgolyónak az a hatása van, hogy a megsebzés perczében rögtön halálos zsibbadásba ejt, az ájulásszerű tetszhalál azonban nem tart nehány óránál tovább, s akkor visszatér az élet, a seb helyén támadó bőszületes viszketeg érzetével, mely később jótékony gennyedéssel végződik.
Az oroszlán arra ébredt fel, hogy valami nagyon sütögeti az oldalát. A máglyát gyujtogatták már alatta köröskörül és rákezdték ordítani a tiszteletére készített fertelmes hymnust.
De nem várta az oroszlán, hogy annak vége legyen, hanem szétrugta magáról a pálmalevelt, leugrott a máglyáról, közécsapott a papi synodusnak bőszült dühében.
Ölt, nem éhségből; de veszett haragjában.
Harmincz nambettit marczangolt szét, bekergetve a többit a városba s aztán végig nyargalt ordítva Mbau útczáin; felszökött Unong Lala király palotájának a tetejére (csak olyan palota volt az) s annak a homlokán felállított bálványokat mind leverte a farkával, berontott az istállójába s megfojtotta valamennyi nyereg alá tanított bivalyát, azután kirohant az erdőre, onnan valamennyi juhnyájat, sertéscsordát haza kergetett a városba, körűlnyargalta a szigetet, beleugrott a tengerbe, kínzó sebét az sem enyhítette, ott a menekvő pirogueokat utólérte, felforgatta, az úszó papuák hátát körmeivel végig hasogatta, aztán megint visszatért a szigetre s körülnyargalászta Mbaut, rémülésben tartva ordításával minden embert és barmot.
Most azután maga Unog Lala király és nambettijai sompolyogtak oda a missio telepéhez, könyörögni, hogy legyen irgalmas hozzájuk a «papa langvisz», s beszéljen még egyszer a hatalmasabb Isten erejével az ő Kolán istenük fejével, a kivel senki sem bír.
A missionáriusok azt felelék, hogy addig nem kelnek oltalmukra, míg a király az új nambetti-levu által ki nem hirdetteti, hogy az emberhús ezentúl asszonyra és férfira nézve egyaránt örökre «tabu»; emberhúst másnak nem szabad enni, egyedül a Kolán-istennek. Ha azután a nambetti-levu úgy találja, hogy nem kell már a Kolán-istennek lakomát csapni, csak szóljon a missiónak, az elhozza neki az eleven Kolánt. Arról aztán senki sem tehet, ha az magát a papot eszi meg.
A király és papjai beleegyeztek az alkuba, az emberhús örök időkre tabu alá lett vetve; a missionariusok az oroszlánt ismét elkábítva elfogták; s azóta nem hallatszott, hogy a Kolán-isten valaha olyan lakomára éhezett volna, a hol a gazda maga a pecsenye.
S így tett a missio Melanesia, új Zeeland és új Caledonia többi szigetein is. Emberevő vadállatokat ajándékozott a kannibáloknak, s megbuktatta ezt a fertelmes üzletüket «concurrentia» útján. Azt nem állták ki.
S a kannibál népből váltak aztán később a missionariusok által kiképezve a leghatalmasabb dúvad-lövészek a keletindiai gyarmatok megvédelmezésére, miket ismét a tigrisek legioi fenyegettek elpusztítással; s mikkel szembeszállni a bennszülött puha, növényevő indusfaj nem volt elég erős.
Hanem az az egy még akkor is megmaradt náluk, hogy ellenségeiket csak megették: t. i. a tigrist s az oroszlánt. Rossz hús, kemény is, de már az ellenséget megenni dicsőség.
A második millenium utolsó öt évében már nem volt emberevő faj sehol a kerek földön és nem voltak dúvadak többé az emberlakta vidékeken.
