A MÁSODIK MILLENIUM VÉGE.

A 2000-dik év közelít, csak az utolsó tized van még hátra.

Egy negyed század telt le úgy, hogy háború nem volt a nemzetek között.

A strategia minden tudománya az elavult tanok könyvtárába van betéve. A huszonötéves ifjak mosolyogva nézik végig a «régiségek és furcsaságok» muzeumaiba lerakott emberölő gépeket, miknek egykori rendeltetését a félkezű hadastyán magyarázza nekik, boszankodva nagyon, hogy az ifjak a nagy vérontó csaták leirásain nem lelkesülnek többé.

Az egész világ nevetségesnek találja már, hogy egy időben minden férfi, a tizennyolcz évestől a hatvan esztendősig, puskát, kardot forgatott; hogy a tanár egyik nap töltötte a tudományt a tanítványa nehéz fejébe, másik nap pedig a tanítvány (a káplár) állította glédába a tanárát (a közlegényt) s abriktolta: «szénás lábad, szalmás lábad!» Hogy urfiaknak és parasztlegénynek minden esztendőben egyszer le kellett vetkőzni bőrükig egy katonatiszt, meg egy szolgabiró előtt, aztán egy feltsernek megmutogatni kezeiket, lábaikat, ha épek-e még? s az volt a szerencsésebb, a ki beteg lehetett. Hogy egy parancsszóra egyszerre minden embernek abba kellett hagyni a munkáját, gyárát, műhelyt, irodát bezárni, az egész ruhatárát a hátára pakolni, az ebédjet az oldalára kötni, a töltényeit a gyomrára akasztani; egy fegyvert a vállára kapni, másikkal a térdét veretni, egy vas lábast a fejébe nyomni, s aztán dobszóra ezered magával taktusra lépve megindulni, reggeltől délig hegynek fölfelé menni, déltől estig ugyanazon az úton visszajönni; jobbra nézni, balra nézni, sarkon fordulni, fél lábat a levegőbe emelve megállni, hidegben dideregni, melegben izzadni, s aztán az ispitálban jelentkezni. Hogy voltak szánalomra méltó martyrjai a társadalomnak, a kik arra voltak kárhoztatva, hogy egész nap állig begombolkozva az egyenruhában, karddal az oldalukon járjanak keljenek; semmi munka utján kenyerüket ne kereshessék; meg ne házasodhassanak, (a nélkül, hogy papok volnának); hanem ostoba ficzkókat lépni és állni tanitsanak (a nélkül, hogy tanárok volnának); harczot, báborut játszanak (a nélkül, hogy színészek volnának); sehol otthon ne legyenek (a nélkül, hogy számüzöttek volnának), hanem gavallérok legyenek – hatvan forint havidíjjal; a miből tizet lehúznak nekik ezredzenekarra. Hogy mindezek, a nélkül, hogy tudnák miért: egyszer-másszor csak felkerekednek, az országnak az egyik végétől a másikra átmasiroznak; ott megint ujra ismerkednek. Hogy mind ezeknek a mozgásban tartása végett minden évben három hónapig budgetvitát tartanak az ország bölcsei: ott addig törülnek a százötven millió hadiköltségből, míg százhetven millió lesz belőle; hogy ennek a behajtása végett minden évben kihuzzák az adófizető feje alól a vánkost, elkobozzák a tehenét, lovát, s a katonának elvitt fia otthon maradt csizmáit. S hogy aztán mind ezek a százezer meg százezer lelkes teremtései az Istennek, egy marhának született s véletlenül külügyminiszterré lett szörnyeteg szeszélye szerint, volt idő, midőn tömegestül neki indíttattak egy másik ország százezreinek, aztán azokkal a nagy emberarató gépekkel egyik is kaszálta, a másik is a szemközt álló népet, s azé lett az igazság, a ki a legtöbbet lekaszált; s a lelkes teremtések maguk is olyan bolondok voltak, hogy egymást halomra szúrták, lötték, csak azért, mert az egyiknek vörös nadrágja volt, a másiknak meg kék. Ez bizony mind nevetni való volt. Kivéve azt az egy esetet, a mikor a lelkes teremtések eldobták a csatatéren a puskát s a hányan voltak, annyian haza is szaladtak; ez már aztán komoly dolog volt. Valamint az is a szomorú esetek közé tartozott már, mikor egy-egy nagyhatalmasság ezredei csupa «passevolant»-okból álltak, «vak katonákból,» a kik a szemléken jelen vannak, de mikor szükség van rájuk, akkor sehol sincsenek. És a tizenkét general commandó.

1999-ben már ezekről csak a tréfás adoma-gyüjtemény emlékezik.

Azt pedig, hogy valaha az emberek egymást nemzetiség, nyelvkülömbség miatt gyülőlték, hogy egymással a lexicon és grammatica miatt háborút viseltek, ép olyan álomnak tartja most már minden ember, mint a középkori vallásháborút; hasztalan ujra elaludni, azt az álmot nem álmodja vissza senki többé. A gyors közlekedés, a kereskedelmi összeköttetések úgy amalgamázták az emberiséget, hogy a térképre festett határok nem határai többé a jó barátságnak, minden nemzet minden országban keresi érdekeit, kénytelen meghonosulni ott, a hol azt megtalálta, s mindegyiknek okosabb dolga van, mint hogy a másikat fenyegesse. Iparkodik tanulni egymástól, keres helyet a fölösleges pénzének, vagy pénzt az új vállalatainak; minden nép hitelezője is, adósa is a másiknak: pere van egymással elég; de az is összekötő kapocs; hanem háborúja nincsen; mert az «nem üzlet».

Hanem van a helyett egy sokkal nagyobb feladata az összes művelt világnak. És ennek létrehozására csakugyan minden nemzet egyetértő közreműködése szükséges.

A háború nem volt az utolsó öldöklő angyal a földön. Még ezt nem volt elég a Horeb hegy sziklái alá eltemetni a hatalmas Mihály arkangyalnak: itt maradt két hatalmas társa: «a dögvész és az éhség.»

E két pusztító dæmonnal megvívni a harczot: ez a nagyobbik küzdelem!

A világrészeket végigpusztító dögvészek nemeiről rég megállapodott nézeteik voltak az orvostan kitünő vezérszellemeinek. A kholera bölcsője a Ganges és Indus mocsárlankasága, az Amerikában duló sárgaláz sárkányfészke, a La Plata, Orinoco, Amazon és Szent-Lőrincz óriás folyamok végtelen ingovány-vidéke. E két rém maga minden évben megjelen a maga dézsmájáért s elviszi az emberiség egy tizedét. Harmadik a keleti dögvész. Ez Ázsia és Afrika hőségaszalta pusztáiban növekszik nagyra. Az influenzát, a mellbajok csiráját az orosz sivatagok eresztik Európára. Az egész civilizált világ előtt egy óriási feladat állt: megváltoztatni égaljat és időjárást az egész földön.

Minden művelt nép egyetértésével hozzá fogtak már az örök béke megkötése esztendejében az óriás világfolyamok szabályozásához, a keletindiai és délamerikai mocsárvidékek kiszárításához.

A technikai vállalat súlyát növelte a küzdelem, melyet az európai civilisatiónak Délamerikában az ősvadon barbár népfajaival, Keletindiában pedig egy ellenkező, észellenes civilisatióval kellett megharczolniok: és e harczban kimélni az ellenség életét, mint a kinek két kezére szüksége van a nagy munkához.

Nem a mérnökök, nem az építészek munkája volt itt nehezebb mint a missionariusoké; a míg ezek a vad buccaniért, a rézszínü indiánt rávették, hogy hagyja el a bölénykergetést, ne szedje le ellenségei fejéről a skalpot, hanem menjen segíteni jó pénzért, szép kelmékért, édes italért, jó kenyérért a vízszabályozáshoz munkásnak; s a míg a vakbuzgó kasztok népéből kiirták szép szóval, hittérítéssel, felvilágosítással a vallásos előitéletet, mely a keletindiai alsóbb osztályok halattjait a Gangesbe és Indusba vettetni parancsolja, s ezzel táplálja a mocsárvidék miasmáit.

S mindez óriási nagy vállalatok, a népóriások vállvetett közremunkálása mellett befejezésükhöz közelítettek már a második millenium vége felé.

Azonkívül szinte minden nemzet közreműködésével haladt előre a föld újra befásítása; a pálmaerdőtől kezdve a fenyőig minden sivatag új tenyészetet kapott. A kétezredik évre egy nagy igazi jubileum várt: a milliomodik egy millió fának elültetése a földön. Egy billió fát ültettek huszonöt év alatt! ötszázezer négyszög mértföldnyi sivatag pusztákon.

A kenyérkereset megkönnyebbítése, az állandó katonáskodás megszüntetése, a papi nőtlenség eltörlése, a házasság-kötés és felbontás polgári ügyvitele új nyugodtabb rendet hozott be a társas életbe, a családi viszonyokba, s ez átalakulás egész legióját a betegségeknek söpörte ki a civilizált világból, mik eddig orvosoknak és kuruzslószereknek annyi hírt szereztek. Ekkor aztán az újszülötteknek sem halt el kétharmada az első három évben.

Hanem ennek a nagy egészségnek azután az lett a következése, hogy az emberiség erősen elkezdett szaporodni.

Egy német tudós kiszámította, hogy ha száz esztendeig nem lenne se háboru, se döghalál a világon, annyira felszaporodnék az emberiség, hogy nem találna többé ennivalót. Tehát szükséges ez a pusztító két angyal, hogy helyet csináljon közöttünk, különben egymást eszszük meg.

Minden theoria helyett csak Chinára mutatunk e fenyegetés ellenében. Annak területe is, lakossága is több, mint egész Európáé. Egy ország, egy uralkodó alatt, mely századokig nem visel külháborut, s ha belháboruja van, az oly csekélység rá nézve, hogy nem is fáj neki, csak viszket. És íme ez a háromszáz milliónyi nép ezer meg ezer év óta megél az alatta levő földön, s még mindig nem eszik emberhúst.

És mily roppant üres területek vannak még a földtekén, a miktől még soha se kért ember kenyeret! Gazdag, őserőben levő rónák; egész birodalmak, hol egy vármegye területén egy család alig tud élni most, holott ha százezeren laknának rajta, dúskálkodnának minden jóban.

És aztán más országrészek, mik hajdan paradicsomok voltak, s lehetnek még egyszer azok.

Uraim! Műítészek! Államférfiak! Akadémikusok! Nevessetek ki. De én kimondom, hogy az a korszak, melynek nem lesz «világtörténete», sokkal fényesebb korszaka lesz a világtörténetnek, mint az, mely diadalmas harczokkal van tele.

A világtörténet, melynek szakaszait háboruk képezik: tudott más arczot adni a földnek. Kopárrá tudta azt tenni. Ninive, Palmyra, Babylon, Trója, Jeruzsálem, Carthago, nemcsak népeiket temeték el romjai alá, hanem vidékük növényzetét is. Az ősparadicsom, a tejjel-mézzel folyó Kanahán, az emberiség bölcsője, Ázsia tárháza átalakult a hódítók nyomdokain homokpusztává; a paloták és a pálmák együtt vesztek el, s a sárgunyhó és a bógáncs együtt nőttek ki helyükbe. Még a kis Izlandnak is jutott egy darab a világtörténetből. Egykor fenyőerdők koszoruzták hegyeit, s völgyeiben gabonát termesztettek; a mint a normannok vaskeze leigázta, elpusztultak ez erdők, nem termett több gabona rajta; most már csak cserjét nevel és burgonyát. A túlsó félteke is beszél az emberi átalakításról a földnek. Az inkák palotáit, az aztek kultura földét benőtte az őserdő. Az óvilág országainak temetője a homokpuszta, az újvilágé az erdő.

Nem elég nagy feladat lesz-e egy újabb ezredév számára feltörni e temetőket s újra élő világot alkotni belőlük? Erre áldozni észt, verítéket, pénzt, – egyesült erővel.

Ez nem egy negyedszázad munkája lesz. A lefolyt huszonöt év csak kezdetnek volt jó.

Az átalakítás munkája lassu a földnél s vele egy lépést tart az átalakítandó népeké. Együtt megy végbe mind a kettő.

Elébb az emberi tökély legmagasabb fokán álló nemzetek, az iparüzés, gépészet, gyárak művelt népe tanítja meg a hozzá legközelebb eső népet, a földmívelőt, hogyan kell a puszta tenyeréből aranyat termeszteni? Azután a földmívelő nép talál maga alatt állót, a pásztornépet, a baromőrizőt, azt oktatja bele lassan a földmívelésbe. A pásztornép szelidebb foglalkozását terjeszti a vadászatból élő fajok közt, s még a bölénykergető indiánnak is akad tanítványa; még kilencz millióra megy az emberevő népek száma s azokra nézve is egy lépcső az emberi nagyság magasához, ha megtanítja őket valaki, hogy embertárs helyett a vadakat űzze.

S a sivatagok feltámasztása is ily egymásutáni munka. A lecsapolt Orinoco-mocsár földére rögtön czukorgyárt, gyapotszövőgyárt lehet építeni; ott a czukornád s gyapot rögtön honára talál. Az Amur-melléki, a délszibériai puszta lomha folyamait csak átszelésekkel gyorsabb folyásra kell hozni, s iszapfedte vidékeiknek rögtön neki feszíthetik az ekét, s hol a mult század legnagyobb természettudósa Humboldt embermagasnyi fűtengert látott maga előtt, bokornyi virágligetekkel, ott épen olyan magasan fog nőni a kalászos kenyér-növény, s hét lábnyi magas liget lesz a tengeri búza.

Hanem, a hol a homok az úr, a nagy afrikai sivatagokon, ott már meg van nehezítve az emberi munka, s csak a vaskitartás az, mely legyőzi a nehézségét. E halott-birodalmat darabról-darabra kell visszafoglalni a fogva tartó dæmontól, a Chamsintól: az öldöklő s eltemető forró széltől. Hogyan kezdenek hozzá?

Legelső kisérlet volt a francziák módszere a sivatag telekesítésére az artézi kutakkal. Több ezer artézi kutat furattak rendszeres sorozatban s míg azoknak környéke apró oázokat képezett a pusztában, összefolyó vizeik lassankint egy folyammá szürődtek össze, mely végigkigyózva a homokbuczkák között, a tengerig elszivárgott. De «quid hoc ad tantam sitim?» Egy jó napja a Samumnak képes volt betemetni az egész folyammedret sivó homokkal, s az új oázok pálma-ültetvényeit tönkre tenni.

Ekkor az Otthon állama főnökének támadt egy merész gondolatja: az Atlast keresztültöretni.

Már a mult század természetbuvárainak volt tudomásuk arról, hogy az oczeán vizeit egy folytonos forgó tartja szakadatlan körforgásban, mely Délamerika kókuszpálmáit felhordja Izlandig, s a norvég partokig. Ez erőszakos áramlatát a tengernek már a legrégibb hajósok ismerték s köztudomásu volt a tengerészek előtt, hogy e tenger-roham leginkább az Atlashegy előfokának szegül, Agadiron felül s a belejutott hajót feltarthatlanul a part szikláihoz veri.

Ez a mozgása a nagy oczeánnak túlmegy a hydrostatika szabályain, a meteorologia indokain; a tenger önéletének tanujele ez.

A földátalakítók e tapasztalatukra alapíták új kisérletüket. Az újabb találmányok szerinti furóeszközök segélyével két év alatt sikerült nekik az Atlashegyen keresztül a tengerszin alatt ötszáz méternyi mélységben egy húsz mértföldnyi alagutat törni keresztül, mely a Parudanti bazalt-hegylánczon innen szádalt ki.

Mikor aztán a világ legnagyobb alagutja készen volt, felnyiták a belévezető zsilipeket a tenger alatt, s arra a húsz mértföldnyi távolban megnyilt alagut-szádából egy új folyam tört elő. Egy megfordított folyam, mely nem a szárazföldről folyik a tengerbe, hanem a tengerből a szárazföldre. E vízóriás medret tört magának délkelet felé a sivó homokpusztán keresztül, s aztán nagyhamar betölté egy új tengerrel az Atlas és a Vadi Draa-hegyláncz közötti térséget. Ez is előre volt látva. Hatalmas robbantó szerekkel mély vágányt törtek előtte a Vadi Draa hegyein keresztül, s akkor aztán rohant az ár a Saharának, három-négyfelé elváló s megint összetalálkozó ágakban, mik szigeteket, országokat kerítettek ki a homok-sivatagból, s a mit így kiszakítottak abból, az már elfoglalt föld volt. Az új folyammal már hasztalan küzdött a Samum, a Chamzin. Annak kiapadhatlan forrása van: az oczeán maga.

Nagy tavak, apró tengerek támadtak az előrehaladó folyam nyomában, mely korlátlanul kalandozott végig a pusztán, keresve a kijárást anyjához az oczeánhoz, a földrész más oldalán, s a mint nem törhetett ki többé sehol, haragjában egy új tengert támasztva Afrika közepében, a Tuareg földön, nagyságára és szigetbőségére nézve a görög Archipelagushoz hasonlót.

Ez emberkéz alkotta folyam és tenger aztán megváltoztatá egész Afrika égalji és időjárási viszonyait.

Tíz év alatt az Atlashegyen keresztültörő tengeráramlat egy oly hosszu közbeeső tengert képezett Afrika belsejében, a minőt a Veres-tenger: elfoglalva a Timbuktutól El Djinég terjedő medenczét, a Wargla-sivatagot, mely maga hatezer négyszög-mértföldre terjed, s onnan több száz mértföldnyi hosszuságban végigfutott a lybiai homoksivatagon keresztül, felkeresve elhagyott rokonait, a tavakat a pusztában, mik sóval, szikkel, ammonsóval vannak terhelve. Tengerfenék volt maga az egész puszta hajdan, savakkal hintve most is: tavai, kutjai mind keserüek, ihatatlanok. Most újra visszafoglalta helyét az æonokkal ezelőtt ott járt tenger s két részre osztotta Afrikát Sidi Beshantól a Hogari fensíkig.

E vidéknek még a rómaiak korában is volt hajózható tengere: a Lacus Tritonis, melynek az Oceannal volt összeköttetése. A Samum lassankint betemette azt, s a XIX. században a tenger helyén már csak sós-tavak voltak: a Bu-Hamia-tó, a Shott-Mellir, a Shott-Kebir és Grarnis, ezeknek némelyike több száz mértföldnyi területet foglalt el, de vize csak a téli hónapokban volt, nyáron szárazon állt a medre s vastag sókéreggel volt bevonva, egy sópuszta maga. E tavak szine 250–280 lábnyival esik mélyebben a tenger szinénél, a miből kiszámítható, hogy a mikor az Ocean ismét útat törhet magának a Saharába az Atlas sánczai alatt, a tavak helyén 250 lábnyi magas tengernek kell hullámzani, s az betölti hullámaival a Dsebel Tidikeltig a homokpusztát.

Igaz, hogy azzal még semmi sincs megnyerve, hogy a homoksivatagból tengerfenék válik; a tenger megint csak sós vizet küld a Saharának. Ámde a víznyomás közvetlen következése nem marad el, a hullám keresztülszivárog a homokhegyek alatt, átszürődik a mészsziklák közlő üregein s a Sahara északi részét a hegyekből alászakadó új folyamok kezdik átszeldesni, patak fakad fel a mély völgyekben s folyamparton, patak körül zöld virány támad, s az már beültethető datolya-pálmával és dum-pálmával. Az akácziák és mimosák ligetei gátat vetnek a futó homoknak s védelmük alatt meghonosul a savar és agkulbab, tevének, szarvasmarhának kedvencz takarmány; magától burjánzik fel rajta a szagos üröm, a homok kedvencze, tevének legelő, betegnek orvosság, szárazan tüzelő szer. S lesz a pusztából lassankint legelő. Nem is az újkor csodája ez. Már a régi egyptomiak a Faraók alatt megkisérlék ez óriási munkát, a lybiai pusztát így foglalgatták el darabonkint előbbre tolt kutsorokkal, csatornákkal, öntözéssel.

Csakhogy mind ez lassu munka volt. S az embereknek a második ezred utolsó tizedeiben már nincs türelmük a koralloktól várni a szigetek építését. Sietni akar mindenki.

Legnagyobb ellenség a Samum. Ez a szörnyetege a légnek nem akarja engedni, hogy elvegye tőle ember az ő birodalmát, a homokpusztát.

Előkerül újra meg újra az egyenlítői izzó bérczhátak mögül, tolja maga előtt fellegeit, a homokfelhőket. Nem állja utját a tenger, keresztülcsap rajta, mintha be akarná temetni homokkal a vakmerő jövevényt. Száraz lehelletével felszívja a lég minden párázatát s finom szitált porral égeti minden élő testét, mely áthat a pórusokon s meggyullasztja a szemeket.

Jöttére elsápadt az ég, a nap izzóvörös golyóvá lesz, óriási homoktölcsérek sepernek végig, tánczolva a síkon, miknek koronája az áldatlan felhőkárpitban vész el, melyből nem hull alá eső, csak kavics és porond.

Egy ilyen nap elég elperzselni a Sahara új ültetvényeit, koronájukig betemetni az új oazok csemetéit s a patakok forrásait betömni.

Legnagyobb baj pedig az, hogy az Új-Tenger összeköttetéseit az oceannal ilyenkor mindig nagy fáradtsággal újból kell helyreállítani.

Egyszer aztán azt mondá az «Ember», küzdjünk meg hát a Samummal magával.

Nagy erőfeszítés kell hozzá és nagy áldozat.

Nem kevesebb az áldozat, mint Európa részéről egy évi bortermésnek elvesztése, azért, hogy Afrika kenyeret teremhessen.

Azt kell véghez vinni, hogy egy esztendőben az egész félgömbön ne legyen meleg nyár.

Már a mult században észlelték azt, hogy gyakran a legnagyobb nyári hőség közepett egyszerre úgy átcsapott a hőmérsék, hogy a hévmérő 30 fokról 6 fokra szállt alá, s néha hetekig eltartott a dermesztő hideg, fagyos esőkkel és szelekkel. E rögtöni hőmérsékváltozás okait feltalálták azokban az óriás jéghegyekben, a miket a hő nyári napok a Jeges-tenger kristálytömegeiből elszakítottak, s a miket azután a tengeráramlat egész az afrikai partokig lehozott. A midőn aztán az uszó jégmezők elolvadtak, az által annyi meleget kötöttek meg, hogy a miatt Európában téli fagy szele fujt végig, s néha az afrikai Atlas- és Hold-hegyeken hó esett.

Ilyenkor aztán a Samum alszik.

Az európai és afrikai államszövetség tehát elhatározá, hogy egy esztendőben (1988) ezt a hideget egész esztendőn át mesterségesen fenn fogja tartani.

Hozzákezdtek május végén. A kipróbált hatályú Bickford-féle lobbantó gyutacsokkal fenn a grönlandi partoknál egész jéghegyeket szaggattak el kiszámított tömegekben: azokat a tenger szabályszerü folyása, a Golf-áramlat levitte csendesen az európai nyugati partok mellett egész Senegambiáig s a Cap Verde szigetekig. A mint ez elment, új tömeg jéghegyet szakítottak el s bocsátottak utána. Ez így ment szeptemberig.

Európában ez idő alatt nem volt egy hét, melyen a legdélibb országokban is hó, zúz, dara ne esett volna, az emberek egész nyáron bundában jártak, nem volt egy fürdeni való nap; a szőlő egresnek maradt, s novemberben szüreteltek, mégis eczetet adott; tengerit nem is vetettek az idén, előre tudva a megjósolt időjárást; hanem a czél teljesen el lett érve.

A Samum otthon maradt. Átaludta ezt az esztendőt. Hiányzottak felébresztéséhez a sziklát áthevítő forró napsugarak. Az ember legyőzte a vihart!

S a győzelemnek óriási sikere lett.

A Saharában a patakok mentén, a források oázai körül bámulatos növésnek indult a tenyészet, egész nyáron át nem perzselte le a fiatal hajtásokat a forró vihar; megerősödhettek, gyökeret verhetett minden növény mélyen a homokba; földön kuszó füvek siettek nagyhamar elfoglalni a nem mozduló porondot s betakargaták kövér leveleikkel.

És aztán september 21-én, mikor a napéjegyeni viharok kezdődnek, egyszerre csak fellegeket láttak előtámadni az új tenger felől; de nem azon elmosódott szélü, veres, izzó felhőket, miket a Samum kerget maga előtt, hanem eddig e tájon soha nem látott kékkeblü, ezüst szegélyü, egymás fölé dudorodó fellegeket, s a mint e fellegek lassan, lomhán hömpölyögtek a Sahara felé, az égre tekintő néger egy forró cseppet érze arczára hullani, s azt kérdezé: «ki sir oda fenn?»

Az első esőcsepp volt az a Saharában.

Az első zápor, mely évezredek óta e tájt lehullott.

És aztán szakadt az egyszer megindult eső hetekig a pusztában. Mikor megállt s újra kisütött a nap, szép zöld volt minden. Honnan támadt a zöld? Ki tudja azt? A föld vagy tele van alvó növénymaggal, vagy teremtő erővel bír; a megöntözött puszta kizöldül, ha senki sem vetette is be.

A Samum arra ébredt fel, hogy álmában megkeresztelték, s lett belőle áldásthozó Musson.

Aztán meg is maradt annak. A földtani átváltozás átváltoztatja magát az éghajlatot s a földön termő fű egyetért és összebeszél az égen járó széllel.