CHAM SÖTÉT IVADÉKA.

Mit csinált ez alatt Rozáli?

Azt, a mit a többi asszonyok az Otthon államában: látott dolgai után.

S a jövő államának asszonyai valami egyébbel is el vannak foglalva, mint a háztartás gondjaival és a piperével.

Ez a két utóbbi is nevezetes feladatuk marad ugyan mindenkor. A család otthoni kényelme, a tisztaság a lakásban, az izletesség a konyhában, a gyöngédség az ápolásban örökké tartó kizárólagos szabadalommal van a nőkre bízva; ők értik a gazdagság gyarapításának microscopicus titkait, a miket a férfi érzékei fel sem tudnak fogni; arról sem szükség lemondaniok soha, hogy a divat országában uralkodjanak. Az nagy szerencsétlenség volna a világra nézve, ha a nők egyszerre lemondanának arról az ösztönről, hogy ők szépek kivánnak lenni, hogy tetszeni akarnak, s az egész iparvilágra nézve valóságos csapás volna, ha a nők a divat ellen puritán hæresist támasztanának. A leggazdagabb iparágak jutnának tönkre; arany, ezüst, drágakő, selyem fele értékére leszállana, millió és millió szegény ember maradna kenyér nélkül.

Sőt nagyon szükséges volt, hogy az Otthon város női lakossága a divatban is kezdeményező legyen, s versenyt támaszszon a Newa felől jövő bizarr divathóbortoknak, mik a merészben, a kirivóban, az érzék-ingerlőben s néha a visszataszítóban, a fertelmesben, az asszonyi alakot eléktelenítőben keresték a divat változatait. Ezzel ellentétben az Otthoni nők divatja igyekezett egyesíteni a pompát a jó ízléssel; megközelíteni az eszményit; szebbé tenni azt, a mi szép, emelni a természetes bájt; az Otthon női divatjában meglátszott a tanulmány a régi korból, eltanulása a népviseleteknek s azoknak eszményített átalakítása: poesis és festészet volt annak vezére; s egyike az Otthon állam leghiresebb hódításainak az volt, hogy divatját Európaszerte még jobban viselték, mint a szentpétervári divatot, s az a két divat bizonyos rangfokozatot képezett a nők világában.

Azonban mindezeken kivül még sok nevezetes hivatás jutott a nőknek osztályrészül az uj államban, a mi nem csak társadalmi szokás szerint, de egyenesen közigazgatási uton lett rájuk bizva.

Női kezekre volt hagyva a gyermeknevelés, közegészségügy és munkaterjesztés feladata. A női leleményesség és gyöngéd tapintat aztán egész új rendszert alakított e szakmákban. Ők eltértek a régi convictusok, ispotályok és fabrikák kaszárnyarendszerétől; czélszerű decentralizálás, önkereste csoportosítás által a gyermeknevelésnek, egészségápolásnak, munkaszerzésnek családias összetartást szereztek.

A nők a békebíróságok, esküdtszékek tisztét együtt viselték a férfiakkal.

Igaz, hogy ebben a viszonyban sok hajdani költői fogalom erősen színét vesztette. Az «Otthon» költője nem igen válogathatott bálkirálynékban, nem írhatott le hevélyes vadászjeleneteket, vágtató delnőkkel, ha otthon és a jelenben akart maradni: ellenben annál több mondani valója volt szemüveges elnöknőkről, betintázott ujjhegyű tollnoknőkről, a mi inkább a satyrikus genrebe vezet; a miért egyébiránt az írónők viszont nem maradtak adósak a férfiaknak.

Ez volt az élete Rozálinak is.

Férje heteket, havakat töltött felfedező világkutatásaiban, ő maga naphosszant el volt foglalva elnöknői teendőkkel; ha pihenő órája maradt, azt gyermekei körében tölté. És mikor haza került is Dávid, rendesen olyan kedvetlen volt, hogy a viszontlátás öröm-perczét már a jövő óra elsötétíté. Oly szótlanul tudott maga elébámulni, mintha nem látna és nem hallana maga körül semmit. Minden mozdulata elárulta izgatottságát; feledékeny, szórakozott volt. Asztalnál nem evett s este szokatlanúl bort ivott, mig az álom el nem nyomta, s álmai nyugtalanok voltak; összevissza beszélt. Aztán alig várta, hogy ismét tovább mehessen; s gyakran elfeledte, hogy bucsu fejében nejét és gyermekeit megcsókolja; úgy tért vissza a bucsucsókért órajárási távolból.

Pedig az asszonyi szív minden században asszonyi szív marad.

Erre nem gondolt Dávid.

De gondolt valaki más.

Chám sötét ivadéka.

Hogy mi vitte erre a gondolatra mr. Severust? annak többféle okát lehetne találgatni.

Nagyon indokolt lenne, ha gyülöletből tette volna Dávid iránt, kinek soha sem bocsáthatá meg, hogy nem csak a bank háromszáz milliónyi kincseit (az ő nézete szerint hiábavaló nagylelküséggel) visszaadta, hanem hogy még azon felül a gyors hirül adással az ő táviratait is megelőzte, s így őt óriási vagyonának megnégyszerezésétől elütötte. Ez a financier szemében már több volt, mint nagylelküség. Ez perfidia volt az üzlettárs iránt. Ha ő maga nem akart nyerni a világbomlásból, állt volna félre s engedte volna az üzlettársát működni. Annak a lelke lett volna rajta. Egy elvesztett félmilliárdot bizony nem felejtenek el olyan könnyen.

De talán egy más ok is lehetett, mely Severust e gondolatra hozta.

Neki most már a kiadott kétszáz millióját valahová el kellett helyeznie. Az ugyan sehol olyan jól nem kamatoz, mint ha visszateszi az Otthon bankjába s osztozik annak nyereségében. De meddig tart ez a nyereség? Meddig tart az «Otthon» maga?

Mint az állam titkaiba mélyebben beavatott, annyit tudott mr. Severus, hogy a kis államnak két nagy válságot kell rövid időn kiállni.

Az egyik az alapítás utáni tizedik év lejárta.

E tizedik év után teljes joga van Sasza asszonynak így szólni Magyarország királyához: «a békekötés VII. pontja szerint 200 ezer magyar honvédnek a Dunadeltára kellett számüzetni tíz évig: ez idő lejárt, most hivd vissza onnan az alattvalóidat, mert az a sziget az én területem».

Az természetesen nem fog megtörténni; az «Otthon» állam nem engedi magát a helyéből kiparagrafusoztatni; hanem ebből azután háború lesz. Még pedig nem olyan háború, a melyiknek egy döntő ütközettel végét lehet vetni, hanem egy gyilkos, gyujtogató, véghetetlen háború, összerakva zendülésből, árulásból, fajharczból; késdöfésekkel, üszökkel folytatott mészárlás; a minőnek programmját előre is élvezhetik azok, kik Mazrur proklamáczióit olvassák, a mikkel az minden idegen fajt a magyar kiirtására lázít, ássa előre a tüzaknákat Magyarország minden vidéke alá. Egy ilyen irtó harczban aztán a segélyül siető «Otthon»-nak magának is el kell pusztulnia, az Európa délkeletén összpontosított kereskedelemnek pedig okvetlen tönkre jutnia. S hozzá még az ichorbánya is fogy: pár év mulva alig lehet uj gépeket kiállítani, a másra használt üveget sem lehet átidomítani, mert az egyszer kihült hyal-ichor semmi tűzben többé meg nem olvad.

Mindezen bajok megkerülésére vannak Dávidnak tervei; de azokat oly titokban tartja, hogy még két igazgatótársának sem fedezte fel egészen. Azok csak annyit tudnak, hogy mikor Tatrangi Dávid negyedévenkinti budgetjét társainak bemutatja, abban rendesen egy tétel fordul elő, a minek ez a czíme: «Kin-Tseu». S e tétel után folyton szaporodó összegek, mik milliókra mennek, a nélkül, hogy hasonló czím alatt valami fedezettel birnának. Két társának csupán annyit szokott Tatrangi mondani, ha e tételnél megállnak, hogy ez «mulhatatlan szükség»; s majd megtudják, hogy mire való a tizedik évben, addig nem.

Hiszen azt, hogy mi az a «Kin-Tseu»? minden ember megtudhatja a földtani kézikönyvből: az a mennyei birodalomnak, Chinának egy tartománya, négy-ötezer négyszög mértföldnyi terület. Hanem, hogy mi lakik ebben a Kin-Tseuban? azt maga China sem tudja; és a mennyei birodalom, a mit a chinai faj «Tsung-Kue», a mongol faj pedig «Kataj» országnak nevez, négy ezer évig felvitt chronicáiban nem bír egyéb hiteles tudósítást felmutatni «Kin-Tseu»-ról, mint hogy az a Khu-Khunoori hegyek közt fekszik s onnan ered a birodalom két óriás folyama: a Jang-Tse-Kiang és a Hoang-Ho, s hogy oda embernek közelíteni nem lehet, s ott semmi császár adót nem szedett soha. A mit beszélnek róla, az mind mese.

Valószínű, hogy a financiér minden áron meg akarta tudni, minő kulcsa lehet a jövő aggodalmas titkainak a Kin-Tseuban? És végül a fekete embernek a szive is épen olyan vértől hevül, mint a fehéré.

Rozáli szép volt.

Egyszer meglátogatta mr. Severus Rozáli mintagazdaságát a Léti szigeten, mely hirhedett volt különösen arról, hogy nagyszámú új állatfajok voltak rajta meghonosítva, miket azelőtt Európában nem ismertek; félvad állatok haszonhajtó jószággá szelídítve. Az afrikai kvagga, a tübeti dzsaggatáj, a kapföldi gnu, a törpe lovacska, a komrak, a szilaj musztáng, a himalajai jak, a fehér bivaly, a fényes gyapjut hordó alpakka, s a kashmir kecske mind csorda számra volt már itt elszaporítva s innen vitték e hasznos teherhordó, tejelő, gyapjut, zsírt, húst adó állatokat Európa minden acclimatáló kerteibe és mintagazdászataiba.

Rozáli maga egész szenvedélylyel mutogatta és magyarázta meg vendégének gazdasági kincseit.

– Hát «egyszarvu» nincs-e még itten? kérdezé egyszer mr. Severus egész ártatlan arczczal.

Rozáli nagyot bámult rá e kérdés után s azt mondá, hogy ez az állat a mesék országába tartozik s Nagy-Britannia czimerén kívül sehol sem található.

– De igen, szólt mr. Severus egészen komolyan, egy khinai tudományos könyvben le van írva ez állat: azonban egyedüli lakhelye a hozzájárulhatlan Kin-Tseu tartomány. Azt hittem, hogy Dávid barátom hozott önnek ily ritka állatot, mert ő sokat jár Kin-Tseuba s sokat költ e tartományra.

– Soha sem hallottam ezt a nevet, szólt Rozáli elmélázva. Micsoda ország az?

– Annyit tudok én is felőle, hogy China szélén van: Dávid öt év előtt fedezte azt fel, s innen sokan mennek oda; de vissza senki sem jött még onnan Dávidon kívül.

Ezzel átvitte a beszédet más tárgyra.

E naptól kezdve nagyon gondolkodó lett Rozáli. Valami rejtélyesre talált férje életében, a kinél megszokta, hogy minden titkát elmondja előtte, a kinek ha terve, ha új ötlete volt, azt már a keletkezés perczében elmondá Rozálinak, a kinek buvárlatait hogy megérthesse a nő, egész tudományos irodalmakat kellett végig tanulmányoznia, ki férje jártát-keltét az általa készített új térképen figyelemmel kisérni megszokta, – és most egyszerre megtudta azt, hogy van egy olyan hely a földön, melyet férje gyakran fölkeres, s melynek nevét mégsem említé neje előtt soha, melynek térképét soha sem mutatta meg neki.

Mi lehet abban az országban?

Van-e asszony a világon, a ki erre a kérdésre választ ne akarna találni?

S a XX. század asszonyai nem hagyják magukat olyan könnyen kizárni a férfiak által a saisi titkok templomából.

Vannak nő tudósok. Hires nyelvészek, orientalista, chinista hölgyek. A férfiak nem mondhatják többé: «ez diákul van, nem asszonynak való»; az asszonyok behatoltak a tudományok szentélyébe s nem lehet előttük titkot tartani többé.

Rozáli védasszonya, elnöknője volt a nők tudós akadémiájának. Egy ülésben felszólítá az akadémia leghiresebb chinista tagját, hogy kutassa fel a chinai irodalomban azt a könyvet, melyből a Kin-Tseu tartományról lehet valamit megtudni.

A tudós nyelvésznő, kinek az Otthon állam nagyszerű könyvtára rendelkezésére állott, addig kutatott annak chinai termében, a chinaiak által «She-Khu-sti-shu»-nak nevezett irodalmi gyüjteményében, mig rátalált a keresett könyvre.

Ez Sze-ma-tsiang chinai történetíró munkájának egyik része, a Szan-hoang-pen-ki. Ebben jön elő a Kin-Tseu tartomány leirása.

A tudós nő ismerte Sze-ma-tsiang műveit, mikből már a «Sze-ki» több európai nyelvre, azok közt magyarra is le volt fordítva. Ez a legnevezetesebb történészük a chinaiaknak, ki e művében a mennyei birodalom ős történetét írta meg, kezdve azt két ezer évvel a keresztyén időszámlálás előtt, s összegyűjtve mindazon krónikákat, a mik a Heu-dynastia idejéből fenmaradtak. Mint tudva van, a következő dynastia őse az elődei alatt írt könyveket halommal égetteté össze, s hogy valaki azokat újra le ne írhassa, négyszázhatvan tudóst elevenen elásatott. Mégis maradt még tömérdek régi irat elrejtve a templomokban, a nagy «sziklaház»-ban, az «arany ládában» s különösen egy palotában, melynek jáspis táblái, mik föld felé voltak fordítva, e takart oldalaikon rejték az üldözött tudomány betűit bevésve: a chinai hagyomány «ju-pán» név alatt örökíté meg e kőtáblák iratait. Ezeket Sze-ma-tsiang fedezte föl.

Sze-ma-tsiang tehát a leghitelesebb történetírójuk a chinaiaknak, a ki ha hazudik, azt a legauthenticusabb adatok nyomán cselekszi.

Hanem egy dolgot őszintén meg kell mondanunk.

A tudós chinista nőnek nem volt türelme a birálatokat is végig tanulmányozni, a miket az európai és chinai tudósok a bölcs Sze-ma-tsiang műveiről írtak, különben tudta volna, hogy azok régóta különbséget tesznek e nagy író historiai munkái és regényes meséi között, s ha ezt tudta volna, akkor mindjárt eleve megmondja Rozálinak, hogy «asszonyom, ha Sze-ma-tsiangból akarsz valamit olvasni, vedd meg a «Sze-ki» utolsó köteteit, azok legkevésbbé unalmasak; de a Szan-hoang-pen-kit ne kivánd olvasni, azt még nem fordította le senki, mert tele van olyan mesékkel, a minőknek kinyomtatásaért az ember Európában az «erkölcsrendőrséggel» jön összeütközésbe.

A helyett a tudósnő, a mint megkapta a keresett könyvet, rögtön maga elé csapta a «Nan-po-kaun-hoa-wei-pion» czímű szótárt s hozzá fogott a fordításhoz.

Akkor aztán, mint igazi nyelvtudós, nem látott maga előtt se poesist, se morált; csak szótárt, nyelvtant és szókötést s fordította a chinai alulról fölfelé írt sorokat egymás után, nem törődve azoknak tartalmával.

A Szan-hoang-pen-ki az elején leírja a Kin-Tseu tartomány hozzájárulhatlan határait; azután egész komolyan előadja annak természeti sajátságait, lefesti növényeit, állatait, a virágokat, miknek kelyhében a virággal együtt élő és elhervadó madárka lakik, a gyümölcsöket, miktől az ember szerelemittassá lesz; a rózsákat, mik nappal illatoznak, éjjel világítanak, a lepkéket, mik mézet gyűjtenek, mint a méhek; a tyúkokat, a mik igazgyöngyöket tojnak, az egyszarvút, mely a lóhoz hasonlít, a kígyókat, miknek fejében gyógyerejű drágakő van; a sárkányokat, a mik repülnek, a halakat, a mik éjszaka énekelnek; a fákat, a miknek leveleiről folyvást hull az eső; a majmokat, a mik házakat építenek; a kutakat, a mikből víz helyett tüz jön fel, a csigákat, a mik selymet eresztenek, mint a selymér s az őzeket, a mik illatszereket hordanak, s a roppant koronás sast, mely az embert megbírja a hátán.

Keverve a mesést az igazival, a mi legveszedelmesebb neme a csalásnak.

Mikor aztán csodahegyekkel, folyamokkal, tavakkal (a mik közül a legnagyobb, a Sa-hi tó, azzal a sajátsággal bír, hogy ha a hajós «tenger»-nek nem nevezi, hanem «tó»-nak, megharagszik s a parthoz veri a hajóját), azután meg a madarakkal és állatokkal elkészült, akkor áttér a chinai író az emberi lakosságra s annak szokásaira.

A férfiak rútak és rossz termetüek; hanem a hölgyek annál szebbek.

Sze-ma-tsiang érzéki elragadtatással írja le a Kin-Tseu hölgyek bájait, semmit ki nem feledő részletezéssel; az egy ország, tele olyan szép asszonyokkal, a minők az egész mennyei birodalomban nem találhatók.

Szól azután szerző a nép szokásairól.

Az istenséget ember alakban imádják. Épen, mint a szomszédországban, a Szi-Tsang-ban (mit az európaiak Tübetnek neveztek el). Egy szép ifjú férfi a Kin-Tseuiak istene.

De hol veszik ők a szép férfit, mikor náluk a figyermeknek már születésekor bezuzzák az orrát, hogy rút legyen, mint a többi?

A koronás sas hozza nekik az istent. Ez, mikor s «érzi» az idejét, lejön az égő tűz hegyei közül s szerte kóvályog a szomszéd országok fölött, mig kiszemeli azt a férfit, a ki új istennek alkalmas. Az elé leszáll, azt hátára felveszi, átrepül vele a Khu-khu-noor vagy Küen-Lün havasain, s leszállítja az égő kutak városába. A Kin-Tseu népe ott várja már a nagy templom körül; a megvénült régi istent eltüntetik, az újat diadallal fogadják, s aztán elmondja a szerző, hogy hogyan teszik meg istenné?

A Kin-Tseu tartományban a nők uralkodnak: a férfi ott rabszolga, igavonó; nők a hadserege, udvara, papi rendje az ifjú istennek, még pedig csupa ifjú, szép, lángvérű nők. Ebből a constellatióból azután Sze-ma-tsiang fantáziája azzal a szabadsággal alkotott változatos történeteket, a melyet csak a chinai múzsák engednek meg, a kiknek kertjében ismeretlen növény a fügefa.

A tudós nyelvésznő lefordított lelkiismeretesen mindent. A régészre nézve nincs semmi, mi botrányos. Sőt szentségtörés volna csak egy szót is elhagyni, vagy megváltoztatni olyan nagybecsü hagyományokból, a miknek betűi jáspis táblákra voltak vésve, papyrus levelekre, aloe rostra, halhártyára, hattyubőrpergamenre, teakfa deszkára tintahal festékkel, czinóberrel, arany mázzal írva, ónirallal róva, viaszba karczolva; templomokban őrizve, arany ládákban tartogatva, négy ezer év penészétől belepve!

És elvégre is Rozáli már férjes nő, a kinek mindent lehet olvasni, veszedelem nélkül.

Rozáli tehát megkapta a Szán-hoang-penkit híven lefordítva, s megtudhatta belőle, hogy mi lakik a Kin-Tseu tartományban?

Hiszen Rozáli okos asszony volt. Ismerete, ítélő tehetsége volt annyi, hogy Sze-ma-tsiang történeteit igaz történetekül el ne fogadja. Goromba mesékkel őt vízre vinni a chinainak sem lehetett.

Hanem van egy tárgy, a minél megszünik minden bölcseség.

Az az egy igaz lehet, hogy a Kin-Tseu asszonyai olyan szépek és olyan szerelmesek! Szebbek és szerelmesebbek, mint az európai nők.

S abból aztán minden egyéb lehetetlen mese igaz történetté lehet.

Miért titkolja Dávid neje előtt Kin-Tseu létezését? Miért nem szólt előtte soha egyedül arról, hogy ha e tartományba utazott, holott minden más útját a legapróbb részletig el szokta előtte mondani?

Miért visz oda sok pénzt, a hogy Severus kibeszélte?

Miért nem enged onnan senkit idejönni, a ki hírt mondhatna arról, hogy mi történik a hozzájárulhatatlan Khu-khu-noor és Küen-Lün bérczei között?

Ha a kin-tseui asszonyok az égből szokták várni az Istent, kit a koronás sas hoz számukra a hátán: nincs-e Dávid birtokában ez a koronás sas? s mikor ő leszáll repülő csodagépével a világtól elzárt népek közé, nem hihetik-e azok méltán, hogy ő az isten?

S Rozálinak nem volt kedve a férjét akármely országnak is odaengedni istenül.

Hisz ő is imádta férjét.

Ez olyan tövis volt most már a szívében, a miből nem tudott kigyógyulni.

Valahányszor Dávid ezentúl hazatért valami útjából, Rozáli folyvást látnoki gyanakodással fürkészte arczvonásait, feljegyzé szavait és magyarázatokat vont el azokból.

Kedvetlenségét, izgatottságát hajlandó volt elhidegülés jelének venni.

Dávid idegei túl voltak feszítve a légi utazástól; a féltő nő egészen más okait látta annak. S midőn a férj elmélázó tekintete előtt a távol tűzokádó hegyek füstbombái keringtek, s a forróvíz-lövellő geizerek tündérei járták a bűvtánczot: e merev elbámulásban a nő a kin-tseui emberisten ábrándozását vélte látni, ki előtt most tobzódó hölgyeinek csábtánczot lejtő tündéralakjai lejtenek, csókszórva, szemvillogva, buján, élvetegen hajlongva, szétszórt fürteiktől csak rosszul takarva: a hogy azt a tudós Sze-ma-tsiang leírta.

Rozáli szerencsétlen volt.

Ennyit sikerült már Severusnak elérni.

S a szerencsétlenség már jó kulcs egy szép nő ajtajához.

Következett a második lépés.

Severus következetes volt: Dávid pedig gyanutalan. Azt hitte, hogy minden embernek csak az ország sorsa fekszik a lelkén, mint ő neki.

Egy napon azt mondá Tatrangi az igazgató-tanácsban, hogy neki szüksége van teljhatalomra, hogy Sasza asszonytól az aleuti sziget-csoportot megvegye. Előre meg sem mondhatja, mennyi pénz kell hozzá; mert bármennyit kér is a Nihilország kormánya, azt meg kell neki adni. Azt azonban társainak sem mondta meg, hogy miért kell az aleuti szigeteket birniok?

Severus mosolygott.

– Akkor legjobb lesz, ha ön maga megy el a Pawlofszky-kastélyba, hol Sasza asszony udvarát tartja. Önnek különös szerencséje volt mindig e nővel.

– Jó: elmegyek, mondá Tatrangi.

Ez volt Severus tervében a második lépés.

Hanem aztán valaki egészen elrontotta az egész tervét.

Dávid, mikor családjához visszatért, hideg, száraz hangon tudatá Rozálival, hogy holnap hosszabb időre el fog távozni.

Rozáli hallgatott és mint jó házi asszony, maga rendezé el férje számára az uti készülékeket.

Mikor aztán sokáig ott látta ülni férjét maga előtt, mélázva, szótlanúl, egyszer odahajolt hozzá gyöngéden, s minden idegében reszketve, még reszkető hangon is e kérdéssel lepte őt meg:

– Kedves Dávid, mondd meg nekem, kérlek, mi az a Kin-Tseu ország?…

Dávid, mintha villanyütés érte volna, összerezzent. Eddig mélázva bámuló szemei szikrákat szórtak és arcza elveresedett.

Egy olyan látnoki pillanat támadt e kérdés után lelkében, mely mint a villám, egész tájékot világít meg egyszerre.

Ezt a nevet csak hárman ismerik: a három igazgató.

Kin-Tseuba sokan elmentek már innen; de onnan ki a világba se ember, se levél nem mehetett soha.

Hogy tudott meg róla valamit Rozáli? Ki árulta el azt neki? Mi oka volt rá? Mit hisz most Rozáli?

Mind e kérdések egy pillanat alatt keletkeztek Dávid szivében s abban a pillanatban a válasz is megjött rájuk, mintha kérdés s válasz egy villanysugár két átellenes szikrája volna.

Nem felelt Rozálinak semmit; felállt, elhagyta szobáját s ment Severushoz.

– Uram, mondá neki. Meggondoltam a dolgot. Én nem megyek a Pawlofszky kastélyba Sasza asszonyhoz.

– Ah! szólt Severus iróniával. Talán az úrhölgynek vannak kételyei.

– S ha vannak, azokat tisztelni kell. Én nem ismerek olyan magas árt, a miért nőmnek egy keserű órát engednék szerezni.

– Ez dicséretes felfogás. Tehát ki fog Sasza asszonynyal alkudni az aleuti szigetekre?

– Ön.

– Én? Akkor azok sokba fognak kerülni. Alig hiszem, hogy Cleopatra az én fekete pofámra azokat öt kopekért átengedje, mint a Dunadeltát önnek.

– Mindegy. Meg kell értük adnunk minden árt.

– Jó. Én elmehetek, ha szükséges, de mégis jó volna tudnom, hogy mi az, a mit megveszek, hogy mit igérhetek érte? Egy, két, vagy tíz milliót.

– Igérhet ön érte százat, kétszázat.

– De hát mi van ott? Arany? Platina? Gyémánt?

– Ma csak én tudom még, hogy mi van ott? Ha önnek megmondom, csak ketten fogjuk tudni a világon. De őrizze ön magát, hogy egy harmadik meg ne tudja e titkot, mert attól függ jövendőnk. A világ jövendője.

– Kezem rá.

– Tehát megmondom önnek. Az aleuti szigeteken van egy kincsbánya, nem aranyból, nem gyémántból, hanem ichorból.

Severus arczán e szóra egy sugára az önkénytelen, őszinte örömnek villant keresztül. Jobb szellemének ébredése volt az.

– Ez esetben fölösleges volt becsületszavamat lekötnöm, mondá meghatottan; e titkot oly kevéssé árulhatnám el, mint a hogy nem képes valaki megenni – a saját fejét.

– Vigyázzon ön. A világ legravaszabb asszonyával lesz önnek dolga.

– A világ leghidegebb vérű emberének. Az aleuti szigetek nélkül vissza nem jövök.

Dávid arra a gondolatra jött, hogy Severus árulkodása Rozáli előtt a boszú és spekuláczió műve volt. E fontos felfedezés mind a kettőt kiengesztelheté, kielégítheté. De hátha a harmadik indok is ott volt!?

Sietett haza. Rozáli félelemsápasztotta arczczal jött eléje. Dávid hevesen ölelte keblére a nőt és csókjaival árasztá el.

– Búcsuzol? kérdezé Rozáli.

– Nem. Itthon maradok, s aztán mindennap veled leszek. Mondom.

S ismételve, végtelen szerelemmel ölelé szivéhez egyetlen boldogságát. Csak most vette észre, hogy a míg ő a világot megmenteni fárad, itthon közel volt hozzá, hogy elveszítse saját egész világát.