EGY DRÁGA SZÓ.

Ki mondja meg azt, hová lettek?

Ez volt a kérdés, a min millió ember törte a fejét, és törte a megtébolyodásig, és nem talált rá megközelítő feleletet.

Egy napon midőn a király, gondterhelte fejét tenyerébe hajtva ült szobájában s lelke távol kalandozott, egy homlokára ejtett csók visszaidézte azt.

Hermione Peleia állt előtte.

És azt sugá neki:

«Én tudok még egy embert a világon, a ki e kérdésedre megfelelhet.»

«Ki az?»

«Tatrangi Dávid…»

A király felszökött helyéből.

– Igazad van! mondá. Van egy ember, a kit lenéztünk, eltaszítottunk, a kinek hiveit száműztük, nemzetünk testéből kivetettük. A ki ellen határt húztunk, törvényt hoztunk; a kit idegennek, jogtalannak elneveztünk. A kinek törekvéseit minden módon akadályoztuk, kinek létjogát megtagadjuk; a ki ellen az egész világgal egyetértve összeesküdtünk; ezt az embert még megkérdezhetjük. Ezzel az emberrel én egyszer jót tettem; akkor így szólt hozzám: «Nekem most semmim sincs, magam is semmi vagyok. De a mi vagyok és leszek még valaha, az mindig a tied lesz. Mondom». Azóta ez ember száz súlyos csapást kapott az én kezemtől. És én tudom jól, hogy ő e száz csapást elfelejtette; de arra az egy jó tettre emlékezik. Én meg fogom őt kérdeni.

– De ki által? Minisztereink bármelyikét küldjük hozzá, hidegen fogja neki felelni: «pénzügy: ez a pénzügyi igazgató szakához tartozik; forduljon ön Severus úrhoz». S ott hideg szívre találunk.

– Nem küldök hozzá se minisztert, se nagy követet; hanem mást.

Másnap az esti órákban Tatrangi Dávid Moishe szigeti nyaralójában vizsgálta sorra azokat az új vívmányait a kertészetnek, miszerint a közönséges makktermő fák, a bükk, a tölgy nemesítés által emberi táplálékul szolgáló ízes gyümölcsöket hoznak, mialatt Rozáli egy vörös hangyaboly népe közé hintett tört czukrot, mely Braziliából behozott hangyáknak az a jó tulajdonságuk van, hogy a fákról a hernyók petéit leszedik, bábjait kiszívják; a kertésznek a hernyózást fölöslegessé teszik; a midőn horticulturai szórakozásából Dávidot egy rég hallott, de ismeretes hang verte fel.

– Jó munkát, uram.

Dávid az alkonynap verőfényében egy alakot látott állani, kiről az első perczben azt hitte, hogy az csak felizgatott képzeletének teremtménye: mert hiszen ő róla gondolkozott most is.

Ez alak a magyar király volt.

Ő maga, a két ország uralkodója.

Nem bízta másra e nehéz küldetést; maga kelt útra, titokban, ismeretlenül, senkitől nem kisérve, s nem szállt le a vasutról, csupán az Otthon városában.

Dávid még mindig álmodozva bámult az előtte álló alakra, s kezével Rozáli vállát érintve, susogá:

«Nézz oda, Rozáli!»

«A mi királyunk…» rebegé a nő.

Dávid odasietett a király elé, ki egy sétány lugos fala alatt állt.

«Felséges uram!»

– Ön rám emlékezik még?

Valóban, a lejárt hét év s azoknak végén e mostani rémnapok nagyon megváltoztatták a király arczát. Megvénült.

– A jóltevőt mindig megismerem! felelt Dávid.

– De én rosszat is tettem.

– A jók nem tesznek rosszat soha. A rossz is jóra fordul, a mit ők tesznek.

– Ön meg van lepve, hogy engem itt lát.

– Nem, felség, szólt közbe Rozáli, ki ezalatt odasimult férjéhez; az én uram ma reggel megmondá nekem: «ma tartsd elfogadásra készen nyári lakunkat; a király itt lesz».

A király megdöbbenve tekinte Dávidra.

– A spiritus familiaris sugta ezt meg önnek?

– Nem, felség, felelt Dávid, nekem, mint apám mondá, rhinoceros-idegeim vannak; engem a table movingok és az astralszellemek nem szolgálnak; hanem szolgál az ismeret és a logika. Én tudtam a kutatás eredményét, melyet felséged a Tátra hegyei közt tétetett, ismertem két lelkületet, a királyét és a királynéét, s e tudatokra alapítám azon jóslatomat, hogy a király ma itt lesz az én házamban.

A király arczát a szokott tűzláng borítá el e pillanatban.

Versenytársával állt szemközt.

Egy király egy száműzött telepítvényesfőnökkel. A régi monarchiai elv személyesítője a szabad republikánus koreszmék képviselőjével.

És miben versenyeztek?

Abban, hogy melyik a nemesebb?

Melyik szereti jobban hazáját? Háladatlan, keserűségtermő, de mégis örökké imádott hazáját?

A király leszállt trónjáról, hogy a száműzöttnél országa számára kolduljon.

Vajjon a száműzött engedni fogja-e neki, hogy kolduljon?

A király, midőn úgy kigyuladt az arcza, rögtön, hevesen, odalépett Dávidhoz s megragadá annak jobbját, egyenesen e kérdést intézve hozzá:

– Tudja ön, hová lettek a bank kincsei?

A két férfi egymás szemébe nézett egészen közelről; egy arkangyal villamló szemsugárzatával a király, egy férfi nyugodt tekintetével a száműzöttek főnöke.

Rozáli sejtő ámulattal veszté el lelkét mindkettő nézésében. Vajjon mit fog mondani férje? Ha azt találja e kérdésre felelni: «mi közöm nekem az osztrák bank kincseihez?» hogy fog a nő leesni abból a magas égből, a hová őt Dávid egykor felvitte, mielőtt csókjával érintette volna!

Dávid nyugodt hangon, mint a konduló harang, felelé e szót:

«Tudom.»

A király erre mindkét kezével megszorítá a száműzött kezét. Arcza csaknem fehér lett egyszerre.

– Akkor én visszatérek rögtön országomba, s «e szóra» lefekve nyugodtan alszom; mert akkor tudom, hogy meg vagyunk szabadítva.

A király átvetve vállán köpenyét, mint jött, úgy eltünt, oly hirtelen, mint egy vizió. Csak a keblére borult nő biztosítá Dávidot, hogy e jelenet nem volt álomkép, nem volt káprázat. A nő zokogott és férje keblére szórta csókjait.

«Igy, így, ilyennek hittelek, ilyennek láttalak mindig: bálványom, szellemem!»

Ugyanazon túlvilági arcz volt előtte ismét, a mely egykor a villámló felhők közepette úgy megigézte.

És valóban az a szó: «tudom», nem kevésbbé volt merészebben égnek dobott csoda, mint ama repülő gép, s a ki azt lába alá tevé, épen úgy tudhatta előre, hogy ezzel sok zivataros égen kell majd keresztülrepülnie, s összezúzhatja vele magát, ha röptét kormányozni nem tudja.

Dávid készen volt rá.

Rögtön sietett fel az igazgatósági palotába s hivatta két igazgatótársát tanácskozásra.

Elmondá előttük az eddigi eseményeket s a királylyal történt találkozását a Moishe szigeti kertjében, a párbeszédet és az utolsó szót.

«Tudom.»

Mr. Severus ajkai pedig még fehérebbek lettek, mint egyébkor.

– Uram, szólt Dávidhoz, azt jól tette ön, hogy megmondá. Bár, ha egészen correcte akart volt eljárni, azt felelhette volna a királynak, hogy ez nem tartozik az én ressortomba: a bankügy Severus igazgatótársamé. No de jól van. A királyt még mai nap is vannak, a kik nem olyan embernek tartják, mint mást. Annak több tisztelet kell, mint más halandónak. És aztán én sem felelhettem volna neki egyebet mint azt, hogy «tudom». Mert a hazugság a gyöngék fegyvere. De már most mi lesz tovább? Ennek a szónak: «tudom!» folytatása is van. Ez a szó: «tudom» háromszáz milliót nyom aranyban, ezüstben.

– Úgy van.

– Tehát ha én rám van bízva a szónak folytatása, én így fogok szólani: «tudom», hogy az osztrák bank kincseit a nihilistáknak sikerült elfoglalni. Mi elvettük azt a nihilistáktól akkor, midőn az már az övék volt. Ez ránk nézve hadi zsákmány, elfoglalva velünk harczban álló ellenségtől. Az osztrák banknak lehet keresete a Nihil ország hadseregétől fegyveres kézzel, az minden népjog szerint a mi sajátunk és azt nem adjuk vissza sem a második, sem a harmadik tulajdonosnak. Ugyan mit mondanának a hatalmasságok, ha most a bécsi, párisi, londoni, stambuli fejedelmi kincstárakból minden nemzet vissza akarná követelni az ő hadjáratban prédára jutott kincseit, a mit az elvevők közlátványra állítának ki? A Zürichben, minden európai hatalom által aláirt nemzetközi egyezményben egy pont így szól: «a hadi zsákmány 24 órai birtoklás után az elfoglaló jogos tulajdonát képezi». A keresett háromszáz millió ránk nézve hadi zsákmány; és hetedik éve, hogy birtokunkban van. Az a mienk. Ez az én szavam ama szó után: «Tudom!»

Dárday arczáról azt lehetett olvasni, hogy egészen Severus nézetét osztja.

Most Tatrangi Dávid szólt.

– Nem tagadom, hogy a jog és a hatalom két erős úr a földön, de én azoknál még erősebb két urat ismerek; ezek az erkölcs és az ész. A jog azt mondja, hogy tartsuk meg a hadi zsákmányul elfoglalt kincseket; a hatalom biztat, hogy megtarthatjuk; hanem az erkölcs és az ész azt parancsolja, hogy vissza kell azt adnunk jogszerű tulajdonosának. S én magamra vállalom, hogy igazgatóságunk egyhangúlag fogja azt határozni, hogy adjuk a kincseket vissza.

– No arra kiváncsi vagyok, szólt Severus, hogyan nyeri ön meg az én szavazatomat?

– Nekünk először is hasznunkra volt az, hogy a kincseknek ez ideig birtokában voltunk. A véletlen adta kezünkbe.

– És önnek a leleményessége.

– A szerencse megsokszorozta azt kezeink közt.

– És az én fáradságom.

– Elismerem. De ez volt minden alapításunk talpköve s birtuk azt ez ideig jóhiszeműleg, mint ellenségtől elfoglalt hadi zsákmányt. A mint azonban megtudtuk, hogy az nem az ellenség, hanem egy magántársulat vagyona volt: nem zsákmány ez, hanem kölcsön, melyet köszönettel visszaadunk. És ha ellenségünk lett volna is Ausztria, s mi magunk foglaltuk volna el a bank kincseit, mint hadi zsákmányt, még akkor is vissza kellene azt adnunk, a mi egy magántársulat vagyona volt, mint a hogy visszafizette Francziaország azt a nyolczadfél millió marc-bankó ezüstöt, a mit Davoust tábornok a hamburgi bankból elszállított.

– S még tán kamatot is fizetünk tőle?

– Valóban négy százalékot hét év folytán.

– Tehát még egy árva száz milliót fölébe! De hisz ez, ha nem tréfa, akkor őrültség! Ugy mint jól bezárt kincstárunkból négyszáz millió érczpénzt kihajigáljunk, mint a megrohadt burgonyát! Hiszi ön, hogy azért fáradtam én hét éven át, a világ öt részében mindenütt, hol nyereség kinálkozik, aranyat ezüstöt gyűjtve államunknak; azért töltöttem meg bankunk hat pinczeboltozatát comptanteokkal, hogy azt most megoszszuk azokkal, kik az idő alatt zsebükbe dugták kezeiket s úgy bámultak a világba, vagy börzeszédelgéssel lopták a pénzt a hiszékeny néptől?

Tatrangi nem hátrált meg.

– Ha ön megtöltött hat pinczeboltot aranynyal, ezüsttel, én megtöltöttem hetet. Ön a kereskedelem útján, én a találmányok által. Ezüstelválasztó gépem, melyhez a hajdani emberölő gépek rezét használtam fel, a Mael örvény szélében felállítva, a tenger vizéből naponkint háromszáz font ezüstöt termel; ez senki vagyona: én foglalom azt el az emberiség számára. Hetven napot töltöttem az Atlanti ocean fenekén, az aërodromon által vezetett búvár hajóban, hogy felfedezzem a hirhedett arany flottát, mely négyszáz ötven év óta fekszik e tenger fenekén elsülyedve, másfél száz milliót érő kincseivel. Feltaláltam azt; magammal hoztam. Készítettem egy búvár-harangot kettős falazattal, melynek hézagát jégtermelő készlet tölti be. E búvár-haranggal leszálltam a caxamarkai forróvíz-okádó volkán fenekére, a melybe az inkák kincseit négyszáz év előtt a mexikóiak beleveték. Megleltem Atahualpa aranytrónját, s a hirhedett arany kertet, melyben pálmák, délszaki növények voltak vert aranyból utánozva. Az ind mesét én valóvá tettem. És mind ezen kincseket én a találmányok pinczéibe rakattam le és most sincs rajtam egyéb arany, mint feleségem jegygyűrűje az ujjamon.

A két igazgató nem állhatta meg, hogy Tatrangi felmutatott kezét meg ne szorítsa.

– Meghajlok előtted, szólalt meg most Dárday. Te magad annyit szereztél államunknak, mint a többi egy millió. És ha azt mondod, vissza akarom adni az osztrák bank kincseit, mert azt is én szereztem, az is az enyém, azt mondom: «teheted». De hát ne akarj te Krisztus lenni: légy egy kicsit ember is. Gondold meg, hogy az «enyim» és a «tied» közötti különbség soha sem fog megszünni a világon. Harczban állunk az egész világgal, s tudod, hogy az egész világ ellenségünk. Mentől több a pénzünk, annál több a hatalmunk, annál erősebb az államunk. Ellenségeink most a hátukon feküsznek, el vannak gázolva. Mi állunk. Hát te most oda akarsz sietni, hogy még egyszer talpra állítsd őket, hogy ők fektessenek le aztán minket. Most van hatalmunkban ezeket a pénzszultánokat egész fel a nagymogul Rotschildekig mind összetörni, kiszalaszszuk-e ezt a kezünkből? Ennél a szónál megszünik a philosophia!

– Nem, bajtársam, a philosophia soha nem szünik meg. Még az aranynyal szemközt sem. Mi tartja össze a mi államunkat? A hatalom? Nem; hisz még csak fegyveres rendőrségünk sincsen. A jog? Nem. Hisz még csak codexre szedett törvénykönyveink sincsenek. A szokássá vált becsületérzés az, mely államunk egész alkotmányát képezi. Az a szokás, hogy elég a kötelességét annak tudni, akinek terhe, hogy teljesítse azt, mielőtt az sürgetné a teljesítésre, a kinek az ő kötelességéből haszna van. Ez a mi kormányzásunk titka, ez a társadalmi együttlétünk életereje. Törjük meg ezt – mi magunk ide fenn – s az egész alkotmány alattunk fog összetörni. Ha az állam fejei kimondják azt, hogy idegen vagyont, ha kezünk eléri, más romlásával elvenni jó: – példánkat fogja követni az egész ország. A mely országban az államfők hadi kárpótlások megtartásával, bankódevalvatiókkal maguknak kincseket szereztek: az az ország tele lett hamis bukott kereskedővel, zsiványnyal és orgazdával. A hol az államfő milliókat suvaszt el: ott a «félkézkalmár» garasokat csal, s a pásztor csikót, tinót lop s egyforma joga van hozzá. A kormány meglopja a népet, s a nép meglopja az államot. Ez a szövetség. Ott az «én, te, ő» egy circulus vitiosus; «te meglopsz engem; én meglopom őtet; ő aztán lopjon meg téged!» Ez azon államokban a jelszó, a hol mindent el lehet venni, ha egy furfangos paragrafus és a hatalom megvan hozzá. Nálunk nem az volt eddig a szokás. Mi eddig azt kérdeztük: vajjon az, a mit megszerzünk, nekünk hasznunkra lesz-e, s nem lesz kárára másnak? – Egy világvárost építettünk ez anyagból! De ha mi az osztrák bank tulajdonául felismert kincseket megtartjuk pinczéinkben: ez szétveti a mi államunkat, ettől megrohad a fenekéig egész társadalmunk; ki lesz mondva a törvény, hogy vagyont szaporítani minden úton és eszközzel jó; nem azért, mert szükséges, de csak azért, mert a mienk több legyen, a másé kevesüljön. S ezzel a törvénynyel lesz városunkból egy «Sybaris»; de nem lesz «Otthon!» – És ellenben mi lesz akkor, ha azt határozzuk el, a mit én ohajtok? Gondoljatok e tényre s a világ mostani helyzetére. Fenekestül fel van fordulva minden. Inség, kétségbeesés, pangás; munkahiány, nyomor mindenütt. Haszon ez mi ránk nézve? Haszon-e az nekünk, ha milliárdjaink vannak elzárva pinczeboltjainkban: de elátkozva, mozdulatlanul, mintha most is a caxamarkai geizer fenekén feküdnének. Kereskedő ország vagyunk és minden piaczunk üres; vagy nem is üres, hanem átalakult temetővé. – S ha most az örvénylő vihar közepett mi egy szót elkiáltunk: «becsület, állj helyt!» s a min keletkezett a világromlás, a bécsi bank kincseinek eltüntén, megoldjuk a titkot, visszaadva becsületesen a megtalált kincset: akkor én azt mondom tinektek, hogy magunkat odaállítottuk a világ közepére. Mi szegényebbek leszünk négyszáz millióval: de gazdagabbak leszünk az egész világ bizodalmával. Mi ez által nem csak az osztrák bankot segítjük ki nagy veszedelméből; nem csak hajdani hazánk népének adjuk vissza a jólétet; az egész világon egyszerre ujra felélesztjük vele a tetszhalott hitelt. S erre nem részvét vezet bennünket, hanem önérdek. Az ujra éledt hitelben a mi államunké lesz az oroszlánrész. Le fog előttünk hullani minden sorompó, tilalom, féltékenység, a hol eddig fennállt. Elég lesz azontul polgáraink bármelyikének csak annyit mondani: «én az Otthon lakosa vagyok»; – e szó aranyzálog lesz ránézve mindenütt. Százszorosan fogja nekünk e kerek föld visszafizetni. S ha megmaradnak még azután is ellenségeinknek azok, kiket most semmivé tehetnénk, de a szövetkezés közöttük lehetetlenné lesz téve. Elmondtam indokaimat. Nem nagylelküségből, de előrelátásból kell visszaadnunk a bécsi bank kincseit. Ha megtartjuk azokat, ez romlása lesz államunknak; ha visszaadjuk, diadalunk lesz és az örökké megtartja építményeinket!

Dárday tapsolt.

Mr. Severus érezte, hogy kisebbségben marad. Egy új eszméje támadt. Úgy tett, mint a ki megingatva érzi véleményét.

– Kérek meggondolási határidőt éjfélig.

– Jól van, mondá Tatrangi.

– Pontban tizenkét órakor ismét összejövünk.

Azzal széjjel mentek.

Mr. Severus sietett a távirda palotájába, mely szakmájához tartozólag rendelkezésére állt, s éjfélig nem volt található; maguk a távirdák is el voltak zárva, a most különben sem tolakodó közönség előtt.

Ugyanezen időt Tatrangi az aërodromonok indóházában tölté.

Éjfélkor ismét összejött a három igazgató.

Mr. Severus kezdé az értekezletet.

– Tatrangi úr indokai meggyőztek. Én is arra szavazok, hogy az osztrák bank érczkincseit vissza kell szolgáltatnunk.

És így egyhangulag lett az megszavazva, a hogy Dávid megjósolá.

– Most még egyet kérdek: szólt Severus; tehát az «Otthon» állama épen semmi hasznot sem akar a mostani világpénzválságból a maga részére kiaknázni?

– De igen, felelt Tatrangi; jövendőbeli megdönthetlen præstigejét.

– Egyebet semmit? Tehát még egy kérdést. Ha társulatunk ma liquidálni akarna, mennyire számítja ön azt a magánvagyont, melyhez énnekem a társulat alaptőkéjéből igényem lenne?

– Huszonöt milliót adott ön rendelkezésemre, midőn a hyalichor gyárat alapítottuk ezelőtt hét évvel. Én akkor világos igéretet tettem önnek, hogy az alaptőkéje, mely tervemet kivihetővé tette, s a mit örökké hálásan ismerek el, évenkint negyven százalékot fog önnek hajtani.

– Hagyjuk ki a hálát a számításból, maradjunk az üzletnél.

– Tehát ha az üzletet tekintjük, akkor ötven százalékot veszek fel, s ez az alaptőkével együtt kétszáz millió; a mi, ha ön kivánja, rendelkezésére áll.

– Rögtön?

– Azonnal.

– Kérni fogom az utalványoztatását.

Tatrangi arczán egy vonás nem változott. Nem azért, mintha közönyös dolog volna rá nézve az, hogy kétszáz milliót visszavonnak az állampénztárból, még kevésbbé, mintha Severus iránt hidegült volna meg; szerette őt, mint jó barátot, s nagyrabecsülte, mint tehetséget; de előre látta, hogy a mit ma elveszít, jön idő, melyben ismét visszanyeri.

A helyzet titka pedig ez volt.

Az akkori világpénzválságban minden bank részvényei leszálltak értéküknek egyötödrészére. A porosz bank, mely egy év előtt 1300 talléron állt, most 200-zal volt jegyezve. A bajor bank részvényei 500 frt helyett 100-ért kináltattak; a hamburgi, frankfurti, brémai bankok részvényeinek csak szinleges jegyzéke volt; vevőjük nem akadt; a belga nemzeti bank felfüggesztette bankjegyei beváltását. Anglia bankja, melyből az osztrák főherczegek elhelyezett tőkéiket legelsők voltak visszavonni, oly zavarba jött, a minőt csak 1797-ben tapasztalt; mindenki tudta felőle, hogy ha még öt napig tart a panique: érczpénzládái üresen fognak állani. A franczia bank részvénye 1200 frankról 250-re, az olasz nemzeti banké 280 ducatiról 50-re, a hollandié 1000 tallérról 200-ra esett alá. Még roszabbul álltak a keletindiai bankok, a hol a kalkuttai bank részvényenkint 3500 rupiát veszített névértékéből, s a bombayi bank 1000 rupia helyett csak 150-el szerepelt: legroszabbul álltak pedig az osztrák nemzeti bank részvényei, a mik névértékük egy tizedrészére sülyedtek s úgy sem voltak eladhatók; s ha az amerikai 1750 bankról nem mondjuk azt, hogy még annál is roszabbul álltak, ez csak úgy értelmezendő, hogy azok már feküdtek: már azoknak (2000 millió dollárig menő alaptőke mellett) épen semmi árkeletük nem volt.

És hogy mindennek a vésznek hol a gócza? azt világosan lehetett tudni. Az osztrák nemzeti bank kincseinek eltünése idézte fel az egész világon a vak rémületet a többi bankok irányában is; s az a néhány napig tartó szélcsend, mely az üzletvilágban támadt, a mi alatt Mazrur felfedezése nyomán az eltünt bankalapot keresték, még jobban bizonyítá a diagnosist; e nehány nap alatt az egész földtekén ájuláshoz hasonló várakozás nyomott el minden izgalmat, az őrültség szelleme szünetelt: megállt lesni, mit fed el a tátrai tófenék? sőt a kárpáti sziklákon fölfedezett aranyvonalak hirére minden ország bankpapirjai elkezdtek négy-öt százalékkal felmászni, hogy azután a csalódás tudomásra jöttével még mélyebbre nyekkenjenek alá.

Mr. Severus számítása tehát a legcorrectebb volt, a mit az üzletvilágban producálni lehet; méltó társa Rotschild azon műveletének, midőn a waterlooi ütközet után postagalambok által utasítá londoni ügynökeit, hogy az állampapirokat gyorsan vásárolják össze.

De mi volt Rotschild egész dicsősége (30 millió tallér), a mit e fogásával kivívott, Severus tervéhez képest!

Mr. Severus azon idő alatt, a míg a távirdahivatalban el volt zárkózva, minden világrészben létező ügynökeinek e táviratot küldé:

«Bankrészvényeket 10%-al árfolyamon felül összevásárolni».

Ha tehát ő most kétszáz millió forintig összevásárolja az idegen bankok részvényeit, a miknek egyedüli veszedelme csupán e bizalomhiány; a mint a hitel megerősödött, egy hét alatt nyerhet fél milliárdot, sőt lehet oly rohama a biztosan bekövetkezendő «hausse»-nak, hogy egész ezer milliot besöpör; s azzal egyuttal leveri lábáról eddigi gyűlölt versenytársait, a yankee és semita verből eredt bankárokat, ő a megátkozott cham-ivadék! a fekete arczú!

Csak egyet felejtett ki a számításból Severus: Tatrangi Dávid igazságérzetét.

Dávid azalatt, míg Severus táviratait szétküldé a szélrózsa minden irányában, ugyanazon válságos helyekre utnak indítá repülőgépeit a most már két szavazattal biztosított kincsszolgáltatás hirével.

S az aërodromon előbb járt mindenütt, mint a távirdai sürgöny.

És midőn mr. Severus ügynökei megjelentek a börzéken, ott már a bachanált lelték maguk előtt: a «boszorkánytánczra», a «halottánczra» rögtön következett az «aranyborju körüli táncz»; ki volt hirdetve, hogy az «Otthon» állam lelte meg az osztrák bank kincseit s azokat a tudomásvétel napján visszaszolgáltatja.

Van hát még becsület a világon! Nagy tömegben, óriási mérvekben, kapható még… Becsület «en gros!» – Californiája a becsületnek! Egy ország, melyben le egész a föld olvadt közepéig tart a becsületesség.

Ez a hir egyszerre megfordított mindent.

A tegnapi kétségbeesésre rögtön következett a mai nap örömujjongása. A kik két nap előtt koldusoknak hitték magukat, holnap ujra tehetős emberek lettek; a visszatartott üzletek megindultak; az eldugott pénz sietett megint világkörutjára; a hitel megszilárdult: a munkás kéznek becse lett; a piaczok megélénkültek; s a ki mindennek legtöbb hasznát vette, az volt az «Otthon» állam maga.

Ez igazságos elhatározása által három nagy előnyt vívott ki magának az első pillanatban is.

Az egyik az volt, hogy az északamerikai Egyesült-Államok elismerték az «Otthont» önálló, constituált államnak, s megnyitották előtte a nemzetközi és kereskedelmi összeköttetés útját; – a másik az volt, hogy saját hazájában felhagytak irányában minden ellenséges rendszabályokkal: az ottani gyanuskezű ministeriumokat Magyarországon, úgy mint Ausztriában felváltották igazi szabadelvű és tiszta kezű kormányok; – a magyar kormány Bárány Pál elnöksége alatt; és harmadszor – - a közös nagy veszély s a közös szabadulás kitölté valahára azt a nagy ürt, mely az egy uralkodó alatti két ország között tátongott; Bécs megszünt Pestet a maga Carthagójának tekinteni; a minek legelső tanujelét abban mutatta be, hogy az «Otthon» állam által megajánlott száz milliónyi kamatot nem fogadta el; hiszen ha saját kincstárában hevert volna is az érczalapja, ott sem kamatozott volna az. Az Otthon kormánya viszont nem akarta azt visszavenni; végre az senkinek sem kellő száz millión úgy egyeztek meg, hogy legyen az felében Bécs, felében Pest városáé s fordíttassék a két város által arra, a mindkettőnek legszükségesebb, a közegészségi állapotokat gyökeresen megjavítandó nagyszerű csatornázásra. E nagylelküséget azonban a bank nem terjeszté ki Mazrurra, úgy érvelve, hogy Mazrurnak csak azon esetben volt egy százalék megigérve a kincsekből, ha azoknak hollétét felfedezi. Ő azonban csak azt tudta megmutatni, hogy hol «voltak» s annak felfedezése, hogy hol «vannak» másnak az érdeme. Az elutasított Mazrur fogadást tett, hogy e megtagadást drágán fogja megfizettetni az egész országgal.

Végül pedig mr. Severus sem nyerte meg a maga se fél se egész milliárdját.

S hogy ezt megbocsássa valaki Tatrangi Dávidnak, az nem születhetett Cham megátkozott ivadékából…!