A VILÁGROMLÁS.

Sok romláson ment már keresztül a világ a pénz miatt. Az évkönyvek feljegyezték azok közé Law bank generaléja bukását, a Missisippi részvényszédelgést, az osztrák «devalvatiót», az amerikai bankok pusztulását; de oly csapás még nem érte, mint mikor azt fölfedezték, hogy az osztrák nemzeti bank tresorjaiban a kincs: hamis pénz.

Megfoghatatlan, elhihetetlen szörnyesemény volt az! Hogyan történhetett meg az, hogy háromszáz milliónyi vert arany, ezüst, – megpróbált érczrudhalmaz – átváltozzék similorrá, argentánná. Minden egyes zacskón rajta a pénzt megszámláló hivatalnok neve, odapecsételve a bank billogával; és azok mind egytől egyig derék, feddhetlen életű becsületes emberek… És a pecsétjük alatt levő pénz még sem ezüst, sem arany.

A bank összes igazgatósága mind köztiszteletben álló «úr», gazdag ember; maga is egész vagyonával ez intézethez kötve; és azok annyira ellenőrizve vannak egymás által, hogy nem is követhetnének el csempészetet; és még ily óriási csempészetet: a minek keresztülvitele természeti lehetetlenség!

… És az általuk jól őrzött kincs még sem arany és nem ezüst…

Az állam összes nemzetgazdasága e bankra van építve. Jól mondá ama dæmon, ki a munkát véghezvitte, hogy mikor az ki fog derülni, egyszerre koldussá lesz minden ember: palotában, kunyhóban nem lesz más, csak koldusok: kétségbeesett, sárba esett koldusok.

Az állampapirok, a legjobb iparvállalatok részvényei, a kölcsön bankok pénztári jegyei, mind kivétel nélkül, nem hogy «estek», de megszüntek lenni, a nullára szálltak.

S minő irtóztató kép a közéletben!

A piaczok telve gyármunkásokkal, kiket munkaadóik ezerével eresztettek szélnek. A bezárt pékboltok, mészárszékek előtt éhes néptömeg, mely értéktelenné lett pénzjegyeiért kenyeret, húst követel. A fővárosoknak minden utczáin egész sorszámra bezárt boltok; mintha örök nagypéntek volna. A vasútakon semmi közlekedés, a föld terményeire semmi vevő. Nincsen min vásároljanak, ha már az arany sem arany?

Nem hisznek már az emberek a csengő ércznek sem. Minden ember hamis pénzverőnek nézi azt, ki ezüsttel-aranynyal kinálja, s ez a veszteség súlyosabb fele, hogy nem csak a vert aranyban nem hisznek már többé, de a jellemek nemes érczében sem. Tolvajnak hiszi minden ember egymást, s a közvélemény egy őrült gondolatban mintegy összebeszélve, egy emberre mutat fölfelé.

Az a király.

Ha elvehette valaki a bank kincseit, az csak a király lehetett.

S mit tett a király a végromlás napjaiban?

Azt mondta: nem szabad volt annak a kincsnek elveszni! Ime én odaadom összes magánvagyonomat, az ősök által gyüjtött családi kincstárt, feleségem gyémántjait; pénzt veszek fel a külföldön összes birtokaimra s azt teszem le a megrabolt bank kincstárába; de a romlást meg fogom akadályozni!

Szegény jószívű király!

Nagyobb mérvet öltött már akkor a világromlás, mint hogy azt egy koronával el lehetett volna takarni. Bele lett abba vonva mind az öt része a földnek.

Az osztrák bank kincseiben nem csak az osztrákok voltak meglopva, hanem ki volt lopva a föld minden színű embereinek kebléből a szív, fejéből az ész. Megbódult minden ember és szaladt a saját házát felgyujtani. Minden országban megrohanta a közönség a bankokat, a takarékpénztárakat, a bankárokat, követelte betéteit vissza, egyszerre és viharosan s ez őrjöngő boszorkányszombatban tánczra kellett kerekedni a becsületesnek a gazemberrel, szilárdnak a szédelgővel, a hitelező is repült, az adós is repült a forgószélben s nem volt senki alatt többé föld!

A brassói utczaszegletek «padjain» aranyat beváltó kupecztől elkezdve fel a Rothschild-házak világhatalmú főnökeiig minden pénzügyér egy színvonalra jutott: egyik sem tudta, hogy pénz-e az, a mit még a fiókjában őriz, vagy szemét? Az angol bankok «folyószámla» (contocorrent) üzletei kibonyolíthatlan chaossá zürodtek össze: a tengernyi checkeket egyszerre minden ember be akarta váltani, a letétek, ha értékpapir, kidobattak a piaczra; ha tőkepénz, tömegesen visszavonattak; ki mit megmenthetett a pénzéből, arra ráült, tovább nem adta; a földbirtok, a lakházak értéke a nevetségig alásülyedt; nagy birtokok, paloták kerültek a kalapács alá s tizedrésznyi adósságért negyedrész áron árvereztettek el, s három nap mulva már a vevő is bankrott volt, mert a megvásárolt birtok még felével alászállt; Amerikából ezerhatszáz bank fizetésfelfüggesztéséről értesített a távirda és a légjárók; a nagy liga roppant tőkepénze egyszerre szétfoszlott, mint a köd; nem gondolt már senki arra, hogy az Otthon társaságot megbuktassa; bukik az már, ha bukandó, magától is; sietett minden pénzkirály a saját magánvagyonát védelmezni; megszünt a pénzpiaczon minden érdekközösség, minden tájékozás. Világromlás volt ez!

Hogy szerezhetett volna érvényt a magyar király ily helyzetben nagylelkű elhatározásának? Nem volt most senkinek kölcsön adni való pénze. Nem volt most senkinek kölcsönkötéshez való hitele, még ha két országa van is. (Épen azért nem.)

S a romlást nem csak a pénzvilág érezte teljes mértékében: eleintén csak azok az emberek, a kik kereskednek, a kik koczkáztatnak, tőkepénz, pénzforgatás után élnek; eleinte még a népesség egyes osztályai bizonyos nemével a kárörömnek szemlélték az olymp bukását, azt mondták: «Minket nem ér ez el! Urakat és szegény embereket, kik eszszük azt, a mit a föld adott; tenyerünkben van az igazi arany, a munkaerő; ez soha nem veszti értékét!» De nagyon csalatkoztak, mikor ezt mondták, a vihar nem hagyta még a fűszálat sem összetöretlen: a földmívesnek elvették a szájába tevő falatot adóhátralékban s lefoglalták lábán a gabonáját potom tartozásokért; a kézműves üres piaczon ütötte fel sátorát, senki sem jött vásárolni; sok helyütt meg kellett ismerkedni a cserekereskedéssel és fizetni terményekkel, mint a hogy fizetnek Mexicóban cacao-pénzzel, Szibériában nyestbőr-pénzzel, Abyssiniában sópénzzel, Virginiában dohánypénzzel. A hol rossz termés volt, ott megismerkedett a nép az éhinséggel, s a mindennapi kenyér szomorú pótszerei jelentek meg a piaczokon. Braziliában a magyar liszt helyett elővették a «guarana kenyeret», mely vadon termő paulliniamagokból készül, hasonló a kenyérhez, mikor megsavanyodott, s a csokoládhoz, mikor keserű, a norvég fürészpor-kenyeret, a gyárhulladékokból készült creoson-kenyeret; s a vendéglőkben elkezdtek előtünedezni a «pásztorfillérek», a mi olyan váltópénz, a mit minden vendéglős a saját nevével és pecsétjével ellátott papirszeletből készít, vált vele, s a visszahozónak ételt ad érte. A kormányok nem birták fizetni közigazgatási közegeiket, nem volt törvény, nem rendőrség; rablókkal telt meg egyszerre minden mező, erdő, város, s nem volt, a ki a békés polgárt megvédelmezze tőlük.

Ilyen a világ képe, mikor egyszerre eltünik mindenünnen a pénz!

Ugy kaczagott a világromláson a Newa melletti dæmon: nála már nem lett e vihar által rosszabbá semmi…

E királyi fájdalmak közepett egy meglepő hír látszott segítségére jönni a lesujtott uralkodónak.

A bécsi nemzeti bank igazgatósága tudósítá ő felségét, hogy jelentkezett nála egy ember levél útján, a ki azt állítja, hogy ő tudja, hogyan tüntek el, hogyan lettek kicserélve a bank kincsei? Még többet is tud. Rá tud vezetni, hogy hol vannak? És pedig olyan helyre, a hol csak le kell értük hajolni és fölvenni. Nem kér e titok fölfedezésért mást, mint egy száztólit a megtalált kincsből, és teljes bűnbocsánatot.

Hát az Istenért, meg kell neki adni mindent, a mit követel! Ki kell nevezni nemes embernek!

De azonfelül a jelentkező azt is kikötötte, hogy ő egyedül a királynak személyesen akarja elmondani a titkot, és senki másnak. És azon ember személyisége a király előtt méltán gyűlöletes.

Hát legyen bár az ördög!

No, annál is kellemetlenebb egyeniség volt. Mazrur volt.

A király összeborzadt ettől a névtől.

Ugyanattól, ki országát megrontotta, ki a nép fejét meggyalázta, ki a nemzet előkelőit megvesztegette; a tolvajtól magától fogadja most el a szabadító kezet!

Meg kell lenni! Ha az orgazdáknak amnestiát adtunk, miért ne a tolvajnak is? A király beletörte magát, hogy még egyszer elfogadja Mazrurt. Hiszen ezuttal az egészen kezébe adja magát. Nem védi többé követi jog, mint magánember jön s oly bizton szól, hogy a fejét teszi fel rá, ha nem mond igazat.

A király elfogadja Mazrurt.

De hát Mazrur hogy jutott e titokhoz, s ha hozzá jutott, miért árulja el?

Ennek rövid magyarázata van; Mazrurt a szeszélyes asszony sok ideig kegyenczének tartá. Egy önfeledt perczben azzal bizonyítá be az asszony szenvedélye nagyságát, hogy elmondta kegyenczének azt a titkot, a mi a halott wladi kaukáziak sírjában oly jól volt eltemetve: a jégtengerszem titkát. Egyszer aztán az elbízott kegyencz túlment a határon, melyet számára vontak, s bátorkodott arra a gondolatra vetemedni, hogy a büszke, szabad úrnőt magához lánczolja. Férje akart lenni. Akkor aztán kikorbácsolták.

A boszu, a sértett nagyravágyás sugallta neki, hogy a megnyert titkot fölfedezze: de meg az érdek is; nem tette ingyen. Neki is csinos összeg fog abból jutni.

A király tehát maga elé bocsáttatá Mazrurt s négy óra hosszat tartott a kihallgatás; mialatt Mazrur a legapróbb részletekig elmondá a királynak, hogyan ment végbe a bank kincseinek elorzása, kicserélése, egész a vég catastrópháig, a midőn a sarokba szorult nihilisták az ágyucsöveknek öntött kincseket a mély tengerszem jégburka alá sülyeszték.

Most is ott vannak; mert arra, hogy valaki értük menjen, sem hely, sem idő nem volt alkalmas.

A király rögtön parancsot adott ki, hogy a jégtengerszemet ki kell szivattyuztatni. (Az ismét megtelt azóta vízzel, jéggel.)

A tény nem maradt titokban. A közönség megtudta, hogy a bank kincsei fel vannak fedezve. Tehát nem a bankigazgatók, nem a király tudtával lettek azok felcserélve, hanem ellenség által.

E hírre az őrületes boszorkányszombat a börzén elcsendesült. Még ugyan nem keltek fel az emberek, de legalább csendesen feküdtek s nem bukfenczeztek egymáson keresztül-kasul; nem ették meg egymást. A kik kétségbe voltak esve, most keletkező reménynyel lesték, mit hoz a következő nap?

A szivattyúzók napról-napra értesíték a világot az eredményről.

Már fölfedezték a sziklalapokon a csalhatatlan siker jeleit.

A gránitfalakon itt-amott egy-egy hosszú arany vonal látszott, melyet az idő nem törülhetett le onnan; azt a magasból lehajított arany ágyucsövek rajzolták oda.

Ezek a felkiáltó jelek, melyek azt hirdetik, hogy «itt vannak!»

Egyszer aztán ki lett merítve az egész tó; a fenekén nem volt más, mint szikla…

Nem felkiáltójelek voltak azok az aranyvonalak ott a gránitfalon; hiszen nem a leeső, hanem a fellökött aranycsövek irták e jeleket oda. «Kérdőjelek» azok… Azt kérdik: «hová lettek?»

A visszahatás most már irtózatosabb volt a megelőzött bajnál. A megcsalatkozott reményre még lázasabb paroxismusa következett a kétségbeesésnek. A nép háborut ordított Oroszország ellen s Mazrurt akasztófára követelte. Hanem a háboruhoz pénz kell, meg katona; ez a kettő most épen hiányzik; Mazrur pedig a mint megtudta, hogy fölfedezése kudarczot vallott, gondoskodott róla, hogy elmeneküljön olyan országba, a hol rá nem akadnak.

Most azután a király a pusztulás tetejébe megkapta még azt a megaláztatást is, hogy hitt annak, a ki már oly nagyon megcsalta s még egyszer megcsalatott keservesen!

De pedig ezúttal nem csalta őt meg ez ember. Hiszen tény, az aranyvonalak mutatják, hogy igazat mondott. A kincsek itt voltak: de hová lehettek? Ki mondja most meg azt?