EGY SEPRÜVONÁS.
Alexandra elvesztével, az unalashkai légjárók elfogatásával még nem volt vége a fenyegető hadjáratnak.
Hátra volt még Schertsinszkói félmilliónyi hadserege az Al-Dunánál és Mazrur hordái.
Az orosz hadsereg el volt látva ruganyüveg pánczéllal és sisakkal, mely egészen megvédte az ellenfél szétrobbanó üveggolyóinak veszedelmes szilánkjaitól. Az ő puskagolyóik pedig aczélburkolattal ellátott ólomból voltak, nyolcz latos kaliberre, és a végeiken egy gyémánt hegygyel. Minden puskagolyó három rubelbe került. Nem is kapott belőle egy katona többet tíz darabnál; hanem az elég is volt neki. Az ilyen golyónak a hatása irtózatos. Száz lépésnyiről átüti az a pánczélt, akármi anyagból legyen is az, s két egymás mögött álló emberen képes keresztül hatolni.
E találmány ismét megszünteté a legutóbbi hadászat egész rendszerét. A csatárlánczra feloszlott előrehaladás képtelenséggé lett. A messziről lövöldözés megszünt, ismét visszatért a roham-rendszer (Stoszsystem). Erős hadoszlopokban nyomult az ellenség előre, s csak a biztos közelből lőtt egyszer s akkor szuronynyal ostromolt.
Nagyon elősegíté e rendszer sikeres alkalmazását az aldunai vidéken állandó téli köd. Az orosz hadosztályoknak lehetett a köd oltalma alatt látatlanul előre nyomulni, s ellenségeik ágyuinak hordtávolán belül felállítani ostrom-ütegeiket.
Otthon városa a szárazról egészen körül volt már zárolva.
A fővezérek egyezménye szerint az otthoni hadseregnek, mely különben is felényi volt számra mint az orosz, csupán a védelemre kellett szorítkoznia, míg Tatrangi Dávid a légjárók ütközetét el nem dönti. E látszólagos visszavonulás alatt Schertsinszkói az egész Otthon körül felállíttatá réstörőit, s deczember 20-án már annyira haladt, hogy kedve támadt felszólítani Dárdayt, Otthon városának feladására, melynek minden védműve azokból a tömör négy öles magas Izenard sánczokból állt, a mik köröskörül a Duna áradása ellen voltak felépítve.
Ezen a napon égeté fel Mazrur a tulcsaszigeti nemzetközi kórházat is, az Otthon városiak a ködön keresztül vereslő fényből láthatták a barbar rombolást a hexagon kupolájából.
Schertsinszkoi dühös volt Mazrurnak e tetteért, főbe akarta őt lövetni; hanem Mazrur egész vakmerőségével piráta lelkének állt szembe a fővezérrel, s igazolta magát Alexandra czárnő parancsával.
Alexandra parancsa igen világosan hangzott. Ha az Otthoni hadsereg deczember 20-dikáig nem bocsátkozik harczba, akkor fel kell gyujtani a Tultsaszigeti közös kórházat; erre a szörny-tettre majd dühre gerjed az Otthoni tábor; nem tűri a nemzetközi szerződés megsértését, kirohan sánczai közül és aztán tönkreveretik. Hát kivánhat-e magának többet, mint hogy gyémánttal lövöldözzék agyon?
Ugyanezen a napon hitte Alexandra Dávid légjáró hadát az ütközetben elfoghatni.
Schertsinszkoi ekkor azt parancsolá Mazrurnak, hogy maradjon az ő táborától távol, a mire ez aztán az orosz sereg háta mögött folytatta rabló hadjáratát a dunapartvidéki román falvak ellen, a miknek lakossága, folytonos érintkezésben lévén az Otthoni néppel, s annak kereskedelme által gazdagodván, nem ok nélkül volt gyanusítható a magyarok iránti rokonszenvéről. Mazrur azt mondá, hogy a «renegátokat» még kegyetlenebbül kell büntetni! S az természetes, hogy minden ember renegát, a ki a magyarral rokonszenvez, a ki vele kereskedést folytat, tőle vesz, neki elád, a nyelvéből három szót megtanul. Ez olyan bűn, mintha valaki megtagadja a szentháromságot s mohamedánná lesz.
Mazrur bandáinak más részével fellátogatott a havasalföldi hegyeken át az erdélyi királyföldre, s rémíté a szász városokat. Mikor aztán a magyar honvédvezérek üldözésére keltek, hirtelen visszavonult Romániába, s oly hirtelen el tudott tünni, hogy nyomára nem akadtak. A mint pedig azok visszatértek, már megint a sarkukban volt. Mintha a föld alatt járna.
Karácsony első napján érkezett meg Tatrangi Dávid Otthonba a légjárókkal, miket Severustól elvett. Severust Dárday őrizetére bizta, az elfoglalt légjáró hadat pedig saját kormányosaival ellátva, ott hagyá a város körületének védelmezésére. Dárdayt csupán arra figyelmezteté, hogy ezentul a rakpartok minden zsilipe, minden alagútnak a kapuja éjjel-nappal zárva maradjon: a hajók vonuljanak ki a Dunából mind a tengerparti kikötőkbe s a szigetek lakói költözzenek át a belvárosba; e czélra minden középület helyiségeit és az üres raktárakat be kell a nép számára rendezni.
Azzal megújítva azon rendeletét, hogy az otthoni sereg maradjon védő helyzetben, ő maga odább ment. Sietett a Vaskapuhoz.
A Vaskapu érczgátját most már nem ostromolta senki. Először azért nem, mert a Duna és tengere fölfelé egész a telecskai partokig be volt fagyva; a kos-hajók most nem járhattak rajta; másodszor azért, mert minden kisérlet a szétbontására sikertelen maradt; és aztán leginkább azért, mert Schertschinszkói ott táborozott a Budzsák vidéki lapályon, s az nem köszönte volna meg senkinek azt a szolgálatot, ha hirtelenében áttöri a vasgátot Ogradinán alul s azzal az ő nyakába zuditja a vizet.
Pedig Tatrangi Dávid épen ezzel a szándékkal volt iránta.
Karácsony éjszakáján megérkezett a vas gáthoz. Egészen elhagyva találta a vidéket.
Ott hevertek a hótól eltemetve az óriási emelő gépek, a mikkel Mazrur ki akarta szedetni a lerakott vas gerendákat. A hydrostatica kigúnyolá minden erőködését. Tatranginak négy légjárója czepelé oda egyenkint a zár-gerendákat; de ha most valamennyi légjáróját hozzá csatolná, sem volna képes csak a legfelsőt is kiemelni közülök, midőn a Duna fölötte zuhog el. Az egész tenger nyomja azt most oda a falhoz, az egész tengert kellene visszataszítani onnan: s arra nem képes emberi váll.
Hanem Tatrangi igen is tudta a titkát e lehetetlenség megoldásának.
A legalsó húsz kettős pánczél lemez dynamittal volt megtöltve.
Ezt nem tudta senki, mert Kintsőben készítették.
Dávid száz aërodromont egyesített egy vaslánczczal s azokat folytonos körrepülésben tartva, míg a villanyosság teljesen kifejlődik oldalaikon, azzal egy óriás villámsugárt bocsátott alá a vasgátra. Villanyzuhatag volt az inkább.
E kisérletet teljes siker koronázta.
A villanyfolyam egyszerre végig hatolt az ércztömeg legalsó talapjáig s felrobbantá az abban elrejtett dynamitot.
Az egész hegyláncz megrendült e robbanástól, s a befagyott tenger egész széltében hullámzani kezdett, mint a Balaton csendes időben. «Nézd, mondák a telecskai partokon őrt álló honvédek egymásnak, az új tengernek már dagálya is van».
És két óra mulva megint mondák: «nézd, már apálya is lett»!
Apály bizony! Az új tenger már akkor az özönvíz rohamával dült Schertsinszkói táborának fejére.
Az a bibliai özönvíz jelenete volt. A gátját átszakított tenger, mely rohan a lapályra alá, nem válogatva a medret, hanem utat törve halmokon, gátokon keresztül, óriási sziklákat hömpölygetve magával s egész erdőket nyüve ki a földből, s sodorva előre, míg más helyütt faderékkal, sziklatöredékkel völgyeket temet be toronymagasságig.
A bal partja a Dunának eltünt, a jobb partja magasabb, sok helyütt sziklás, az viszszaveté az árt, mely korlátlanul terült szét, a csetátyei kanyarodónál kitörve, s ott egy új medret ásott, Karakál felé, mely megkerülve Bukarestet, magával ragadta a közbeeső folyamokat, a Syrt, az Oltot, az Araist, s aztán bele találva a Buzeo medrébe, mint egy új nagyobbik Duna Galacznál szakadt bele ismét a régi Dunába. De már itt megelőzték Tatrangi légjárói, s a vaskapunál az apály által felszabadult vasgerendákból hevenyészett sarkantyút raktak elé a Reni előtti éles szögű kanyarodónál s ez által az áradat ismét északnak lett irányozva, s míg egy időben a Pruth és Sereth vizeit tolta fel maga előtt ugyanakkor, azt az egész lapályt, melyet a kiszáraztott Kagul, Japuch, Kiszicza mocsárai képeznek, egész a «római sánczokig» gondolat-sebességgel elárasztá.
És épen ezt a tért foglalták el Schertsinszkói ostromló hadai.
Az áradat elől menekülők épen csak annyi idővel előzték meg a nyomukban tóduló özönvizet, a mennyi elég volt a hadakat fölverni sátraikból, s aztán kiadni a rendeletet, hogy sátort, ágyut, podgyászt, lőszert, mindent cserben hagyva, meneküljön mindenki a római sánczok felé.
Mikor azok, a kik Belgrád és Narusáj felé menekültek, a római sáncz magaslatáról visszanéztek, irtóztató kép tárult eléjük. Pharao üldöző hadainak végpusztulása volt az. Vanuluj felől a kiáradt Pruth hullámai fogták közre az összekeveredett hadat, s Sagani felől az ár összeszakadt a tengerrel, s e tengeren át úszott, lubiczkolt, gázolt ezernyi ezer ember; kiknek naphosszant tartott a római sánczokig elvergődni. Szerencsére kisütött a nap, s estig derült idő maradt. Éjszakára megint leszállt a köd, s aztán egész éjjel lehetett hallani azt az irtóztató kardalt, a mit ezer segélykiáltás támaszt, vegyülve a gulyák bömbölésével, s a tengerár harsogásával.
«Tatrangi műve volt»! mondá Schertsinszkói, ki épen úgy futott most egy kardcsapás néikül megveretve, Tatrangi előtt, miként bátyja, ki Krakkó alatt hősileg elesett.
Csak az vigasztalá, hogy most ez özönvíz Otthon városát is elsöpri helyéröl. Hiszen az áradat harmincz láb magasan jár a Duna rendes partjai fölött.
Ámde az ellen is gondoskodva volt már, hogy az árvíznek hogy parancsoljon az ember!
Ezt a kintsői néptől tanulta el Tatrangi. Azoknak nagyon kellett a földjüket védelmezni a vízáradások ellen; a mik náluk különösen hirtelen szoktak támadni. Száz meg száz mértföldnyi hosszaságot beérő bambusz ládákat tartottak készen; kívül bekenve degettel, a mik nyitott végeikkel egymásba tolhatók voltak; a víz mentében kőoszlopok voltak fölállítva, a mikhez a legalsó ládákat hozzá lehetett erősíteni. A mint az árvíz jöttét a távoli harangkondulások hirül adták: minden partlakó sietett a maga ládáival a partra, s gyorsabban, mint a rohanó árviz, készen volt a part fölött a védgát, s ha nőtt az ár, második, harmadik sort raktak az alsó fölé, vaskapcsokkal összetartva. Semmi ár keresztül nem törhette azt a gátat. Eleinte az összerótt szálak hasadékain át beszivárgott ugyan a víz; de a mint megteltek azok a hosszú nádtömlők vízzel, a szálak úgy egymáshoz dagadtak, hogy aztán erővel sem lehetett azokat addig széjjel szedni, a míg a vizet le nem bocsáták belőlük, s a nap át nem szikkasztotta azokat.
Mikor az otthoni védgátak mellett a rohanó ár az utolsó félöl magasságaig emelkedett már, egyszerre megérkeztek a légjárók Kintsőből és hoztak magukkal százezernyi népet, melynek viselete sajátszerű, idegen, beszéde ismeretes, magyar, de szokatlan kiejtésű. Ezek gyorsan hozzáfogtak a munkához. Előszedték a magukkal hozott bambuszgátakat, gondolatsebességgel lerakták, lekapcsolták azokat a külvédgátak oszlopaihoz, miket Dávid jó előre elkészíttetett, amíg mindenki találgatta, hogy mirevalók lesznek azok? A Duna nőtt; de a védgát együtt nőtt vele, s mikor az özönvíz oly magasan járt, hogy a parti házak első emeletével egy színvonalt képezett, az egész óriási város még bámulatosabb vízhatlan kosarakba volt befonva, ugyanannyi kasba, a hány szigeten feküdt. A kintsőieknek gyermekjáték volt ez; ők egész országukat szokták így védelmezni; s a Duna, meg az általa képzett tenger nekik nem víz, a kik a Hoanghóval és a Jang-Tse-Kianggal, s annak a közbealkotott tengereivel szoktak megbirkózni.
Ez volt a kintsőiek legelső látogatása Otthonban.
Schertsinszkói mikor a római sánczok mögött táborát újra összeszedé, még nem akarta elhinni, hogy a hadjárat el van vesztve.
Még mintegy háromszázezer embere volt; több is lehetett számra nézve: de az, a ki a víz elől futtában eldobta a puskáját, rá nézve nem volt ember.
Még háromszázezer ilyen öldöklő fegyverrel bármerre keresztül lehet magát törni egy ügyes hadvezérnek.
A lengyelországi hadjáratnál ugyan megmutatták a magyar és osztrák seregek, hogy az új rohamrendszer nekik épen előnyükre van, s a hol az üvegpánczélhoz és sisakhoz közelférhettek, annak ugyan kitalálták az ellenszerét a puskaagyban; hanem ott a hadvezér volt a hibás, a ki az ütközetet elvesztette. Mindig a hadvezér a hibás, a ki vesztett: sohasem az ellenségé a diadal. A vezér volt áruló, az volt megfizetve az ellenség által.
Schertsinszkói bizott magához s azt hitte, hogy biztos állást foglalhat a római sánczok mögött, a hol bevárhatja, míg Dobrudzsában rekedt nyolczvanezer főnyi hadteste, Odesszából értük küldött hajókra szállva ismét hozzá csatlakozhatik.
Ez az egy napi várakozás lett azután végső veszedelme.
Tatrangi Dávid a következő éjjel elfoglalta a háta mögött Odessát és Bendert. A két városba négyszázezer fegyveres kintsőit szállított le légjáróival.
Schertsinszkóinak azt a hirt hozták hirnökei, hogy a háta mögött fél millió chinai szállt le.
«Hát legyen egy egész millió, ha chinai»! kiáltá büszke dühvel Schertsinszkói; az orosz gyémántgolyók úgy fognak rajta keresztül járni, mint a vajon.
Az egész orosz sereg valóban égett a vágytól, hogy valahára talál egy ellenséget, mely megáll előtte a síkon, s a melyen kitöltheti boszuját azért a sok kudarczért, a mit nem emberi vitézség, de gépek, találmányok, elemek ütöttek rajta.
Tatrangi Dávid tudta azt, hogy ez itt olyan harcz lesz, a hol minden embert külön kell agyonverni. És ő nem azért hozta el Kintsőből azt a fél millió tanult, mívelt ifjut, nemzete fajrokonát, hogy itt most a fekete tenger partját megtrágyázza hulláikkal.
«Nem. Több vérnek harczban elfolyni nem szabad». Kimondá egyszer. «Tűz nélkül, vas nélkül fogunk küzdeni. Csak vízzel, mindig csak vízzel, mindig csak vízzel…»
Fél napi járat után Schertsinszkói azt látta maga előtt, hogy nincsen többé száraz föld a világon.
Oh a kintsőiek a vízgátak építésében nagy mesterek; Odessánál huszonnégy óra alatt elzárták a Dniszter torkolatát, s most a Schertsinszkói tábora elé, Galacznál a Pruthot fogták el a vasgátakkal; úgy, hogy az a két folyam felfelé tolatva, Kishenewnél egymással összeölelkezett s ezzel Schertsinszkói és egész tábora egy tökéletes szigetbe volt beszorítva: elfogva mind, a nélkül, hogy egy ellenséget láthatnának, a kinek a gyémántgolyókból kóstolót küldjenek.
Körülzárva a vizártól, fenyegetve a feje fölött függő légjárók myriádjaitól, megfosztva minden élelmi szertől, nem maradt hátra más az utolsó hadseregnek a világon, mint lefektetni a földre a fegyverét s földet kaparni rá. Az öldöklés eszköze örökre el van temetve. A harcz lehetetlen többé a földön.
Schertsinszkói kitüzette a fehér lobogókat s erre leszálltak hozzá az otthoniak légjárói a békekötés alkudozásai végett.
S ez azután igazán az örök béke kezdete volt.
Egy fővezér, ki hadseregestül együtt fogolylyá esett, minden föltételt kénytelen volt aláírni.
