HARCZ A LÉGBEN.
Az égi találkozás után legfőbb ideje volt a földhöz közelebb esőkre gondolni.
A vezér-légjáró belsejében volt egy készülék alkalmazva, mely állt egy végtelen földabroszból, a mi egy henger segélyével körülforgatható volt. E térkép mutatta a föld minden tájait, madártávlatból lefényképezve. A tapasztalt hajós, a mint a mágnestű segélyével meghatározá a pontot, melyen hajója repül, ama térképről azt is leolvashatá, hogy mely ország, világ felett jár most?
Dávid azon perczben, a midőn a légjáró-kisértetét elveszté szemei elől, az Amur vidéke fölött találta magát.
Épen alkonyodott.
Az esti ég arany homályában három repülőgépet látott maga felé közeledni északkelet felől; a mikben nem sokára saját kémhajóira ismert.
Mikor két percznyi közelbe ért hozzájuk, a hangkürtön át e parancsot mondá:
«Közép marad; egy, három tovább.»
Mikor két aërodromon egymással a légben találkozni akart, azt így hajtották végre.
Mindig a keletről vagy északról jövő a felső, a nyugatról vagy délről jövő az alsó.
A találkozásra felhivás után az alsó alája repül a felsőnek s azután mindaddig egy irányban repülnek egymás fölött, míg függőleges vonalba nem jutnak. Akkor a felső egyszerre megszűnteti repülését s leszáll az alsóra.
A találkozás titka a villanyosság.
Az üveghajó felső része «plus», az alsó «minus» villanyossággal van töltve. A két üveghajó két ellenkező oldala egymást vonzza. A felső hajó közeledtére az alsó hajó két repülő vitorlája önkénytelen szétterpeszkedik s arra az alsó hajó egyszerre hozzátapad a felsőhöz. A felső akkor egyszerre megújítja saját röpvitorláinak működését s viszi magával az alsót. A két hajó vezetői azután a hangkürtökön keresztül értekezhetnek egymással, akár a hajó oldalajtajain át meglátogathatják egymást s közölhetik tudósításaikat, a mikért összejöttek.
A villanyerő által hathatósabban egymáshoz van kötve a két üveghajó, mint ha köröskörül vaskapcsok csatolnák össze.
S mikor aztán ismét szét akar válni a két hajó, az is a legegyszerűbben megy végbe. A felső hajó is megszűnteti gépe működését; röpvitorláit fekmentesen szétterjesztve. Ekkor mind a két hajónál félbeszakad a villanyfolyam, mely őket egymáshoz csatolta; s akkor pár perczig szállnak a légben lefelé; e nehány percz multával az alsó hajó egy szárnymozdulata ellöki magától a most már hozzá nem tapadó felső hajót: amaz lefelé hull, szárnyai összecsapódnak, emez még libeg, elzárt vitorláival; a következő perczben aztán mind a ketten repülnek ellenkező irányban, a merre útjok van.
Ez a találkozás a légjárók között.
És egyuttal ez a légjárók közötti harcznak a titka.
Ha két légjáró közül egyik a másik fölé kerülhet s az utóbbi nem tudja azt megakadályozni, hogy az függélyesen lerohanjon rá, akkor fogva van a felül került légjáró által, s az őt minden benne levővel együtt odaviheti, a hova akarja.
Dávid léghajója vezérgép volt, messziről megismerhető a két háromszögű üvegprizmáról, melyek az elejére és a hátuljára voltak alkalmazva s a gép szárnyainak mozgása által lassú körforgásban tartva, nappal a verőfényt, éjjel a villanyragyogványt szórták mérföldnyi távolba s ez által tették a vezérgépet messziről kiismerhetővé.
E vezérgépekkel szemközt minden más légjárónak az alulkerülő szerepét kellett játszani.
Mikor Dávid megállítá a keletről jövő három aërodromon középsőjét, az meglassítva repülését, alája libbent a vezérgépnek s nehány percz mulva hozzá volt ahhoz tapadva. A másik kettő repült odább.
Ekkor Dávid és a kémlőgép vezetője között a hangtölcséreken át e párbeszéd keletkezett:
– Honnan?
– Unalaska sziget felől.
– Mi hír?
– Ellenség repülő hadraja felszállt.
– Merre?
– Nyugatnak.
– Száma?
– Myriád.
– Láttad közelről?
– Mérföldnyiről.
– Jól repülnek?
– Elhagytuk őket; de jobban is tudnak.
– Minő szine van az ellenlégjáróknak?
– Világos veres.
– Felbontottad titkos utasításodat?
– Várom rá a parancsot.
– Menj Kintsőbe s ott bontsd fel.
Ezzel útjára bocsátá a légjárót Tatrangi.
Az éj folyama alatt még több kémhajóval találkozott Dávid, a mik az ellenséges légjáró-raj mozdulatairól a legkülönfélébb tudósításokat hozták.
Az egyik ezer légjárót talált a jeges tenger felett végig vonulóban. A másik a veres légjárók zömét zárt tömegben látta China felett átvonulni; a harmadik a csendes tenger színe felett látta libegni Severus új légjáróinak ezreit.
Dávid kitalálta a műveletek tervét.
Az ellenfél meg akarja oszlatni az Otthon haderejét. Úgy tesz, mintha egyfelől a magyar király seregeit fenyegetné, a mik Lithvániáig előrenyomultak, másfelől pedig magát Otthon várost akarná meglepni. S a légjáró-had mozdulata oly gyors, hatása oly romboló, hogy elég az ellenféltől egy rövid órai előnyt elnyerni, hogy annak seregeit tönkre verje, várait lerombolja, városait porrá égesse.
Severus, a kinek tudomása volt arról, hogy az Otthon államnak négyszer annyi légjárója van, mint neki, arra számított, hogy ellenfele a haderejét kénytelen lesz négy felé elosztva tartani, s egyenlő ellenhajórajt tartani a féltett ország és város védelmére, azonkívül az egész világon elhelyezett telepei közt az összeköttetéseket fentartani.
Az első összeütközésnél pedig, ha egyenlő a két tábor, csaknem mértani bizonyossággal kiszámítható volt Severus hajórajának győzelme Dávidé felett. Severus légjáróinak villanygépezete egy ötödrészszel nagyobb villanyerőt volt képes kifejteni, mint a Tatrangi féle villanykészülék.
Severus Dávidtól is kérdezé azt annak idejében: miért nem fokozza még feljebb a légjárók gyorsaságát, mikor lehetne? és azt a választ kapta tőle, hogy ez fölösleges erőpazarlás volna; a légjáró, ha gyakorlati czéljának meg akar felelni, hogy utazás és szállítás eszköze legyen, kénytelen sok közbeeső állomáson leszállani és a túlhajtott gyorsaság miatt több időt fog elveszteni a megállapodással, mint a mennyit megnyert az útközbeni sietséggel. Azonkívül volt még egy körülmény, mely azt tiltotta. A túlfeszített gyorsaság a rendes páratelt légkörben az üveggépezetben az iridisatiot mozdítja elő, mely időjártával az üveglapok villanyosságát csökkenti. Ennélfogva Tatrangi Dávid megmaradt az atyja által felállított arányoknál.
Most azonban Severusnak az levén az első feladata, hogy az Otthon légjáróiból mentül többet elfoghasson, ezt igen könnyű szerrel vélte elérhetni, ha újon alkotott gépeinek mozderejét fölemeli. Ez által azok képessé lesznek téve hasonló erőkifejtés mellett ellenfeleik fölé emelkedni s a leírt mód szerint azokkal összetapadni; a midőn azután a felülkerült légjáró marad a győztes; mert az alsónak a szárnyai le vannak szorítva, a felsőnek az oldalaihoz tapadva, s felső röpvitorlái viszik mind a kettőt együtt oda, hová kormányosuk akarja.
S ha azután az első ütközet meg van nyerve, akkor már az Otthontól elfoglalt légjárók is az orosz czárnő hatalmát növelik, a második ütközetnél már csaknem egyenlő erővel mérkőznek meg; folyvást fennmaradván az orosz légjáróknak erősebb röpereje, mint hadászati túlsúly.
Így győztek a mult században azok, kik ágyúikat, lőfegyvereiket nagyobb horderővel tudták ellátni, mint ellenfeleik. Már akkor azt írták a nagy döntő világharczokról a történészek, hogy nem az emberi vitézség nyerte meg a győzelmet, hanem a gép.
Most már egészen a gép hatalmába van adva a harcz. Az ember maga csak meghalni megy már a csatába, nem verekedni. Ellenfelét nem is láthatja, nem is érheti el többé. Az fenn repül a légben.
S a harcz koczkája csak azt dönti el még, hogy kinek a gépe marad győztes a felhők országában? Azé aztán a föld.
Tatrangi Dávid gyorsan keresztül látta ellenfele tervét.
Annak nem lehet czélja aránytalanul kevesebb géphadait három felé szétosztani; hanem épen ellenfele figyelmét akarja megoszlatni a három felé vált iránynyal.
Ennek ellenében az ő terve is gyorsan készen volt.
Kémhajóival rögtön izenetet küldött Otthon városába és Kintsőbe.
Az elsőbbi helyre akként szólt parancsa, hogy az összes légjáró-tömeg szálljon fel és háromszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött igyekezzék elérni a Volga és Kaspi tenger körüli rónát. Az utóbbi helyen csoportosult légjáróinak pedig azt adta utasításul, hogy a Khokonoori magaslatokon egyesülve, a mint az ellenséges hajóraj a láthatáron megjelenik, hagyják azt támadás nélkül elvonulni, s mikor már eltünt a láthatáron ismét, akkor keljenek nyomába és kövessék.
És egyuttal minden légjáró kapitányának meg lett hagyva, hogy a mint hajója felszállt, a lepecsételt utasítást szakítsa fel és cselekedjék majd a szerint a végzetes találkozásnál.
Mert minden légjáróra volt alkalmazva egy idő óta egy újdon készülék; a minek czélját, rendeltetését nem ismerte még senki. Egy zárt szekrényből állt az, melynek belsejéből egy rézcső vezetett ki a hajó födelére, hasonló a tűzi fecskendő csövéhez. Mi van a szekrényben? azt nem tudta senki, sem azt, hogy az a cső mire való?
Maga Tatrangi Dávid egy gépészt és egy kormányost véve át a kémhajókról saját légjárójára, egész éjjel a légben czirkált alá s fel, az ellenséget várva, s zeg-zug útban hátrálva az ázsiai hegyvilág felé.
A hosszú éj holdvilágos volt: kedvezőtlen világítás ily kémszemléhez. Sem elég világos, hogy a léghajókat meg lehessen körvonalaikról különböztetni az éjszaka ködeitől, sem elég sötét, hogy azokat saját villanyvilágításuk elárulja.
Így történt, hogy a mint a hajnal szürkülni kezdett a chinai partok felől, Tatrangi alig húsz tengerész mérföldnyi távolban pillantá meg maga előtt az egész orosz légjáró tábort.
Nagyszerű látvány volt ez! Húszezer repülő csoda egy csoportban.
Jól sejtett. Az egész tábor együtt volt; a mik északnak, délnek látszottak indulni, mind csatlakoztak a hadiraj zöméhez, s most annak két szárnyát képezték.
Az orosz hadiraj egy óriási karajt képezett. A gépek tíz sorban egymás mögé rendezve; kétezer gép egy homlokvonal, mely nyolcz mérföldnyi területet ölel körül.
Az egész tábor teljes géperővel vágtatott előre.
Dávid távcsöve e távolt egy tizedrész mérföldnyire kisebbíté, olyan jól kivehette, mintha nyolczszáz lépésnyiről nézte volna őket.
Hozzávetőleg mintegy négyezer lábnyi magasban lebegtek a föld felett.
Dávidnak most hirtelen ki kellett számítania a két távolt az ellenfél és az Otthon közeledő hajóraja között, s azután leszállni oly mélyen a róna fölé, hogy a rövidebb ív által ki legyen egyenlítve a magasabban járó s ekként hosszabb ívet megfutó gépek nagyobb röpereje és az ő légjárójának kisebb hatású röpte közötti külömbség.
Ezzel a másik előny is össze volt kötve, hogy a magasan járó léghajókból nem vehették olyan hamar észre a földszínhez közel elsuhanó légjárót.
Az orosz léghajóraj szép rendes vonalban repül, csaknem egyenlő magaslatot tartva; hanem azután minden száz légjáró fölött még ezer lábnyival magasabban repült egy-egy vezérhajó, mely a többiek fölött parancsnokolni látszott, s a vezérhajóknál még ezer lábnyival magasabban repült egy tíz hajóból álló csoport; – ez a táborkar maga. És a csoport közepette kivehette Dávid távcsövével az admiral hajót magát. Ennek négy vitorlaszárnya volt: nem madárhoz, de lepkéhez hasonlított, testre hosszabb volt a többinél és a két végén egy-egy korona tündöklött, kristályprizmáival tüzet szórva minden oldalról. Erről lehetett megismerni, hogy ez a czárnői léghajó.
De nemcsak Dávid vette észre a közeledő ellenséges légjáró-rajt: őt is észrevették.
A messze tündöklő háromszögű prizma elárulá, hogy ez a vezérhajó.
Azzal egyszerre, mintegy parancsszóra száz légjáró kivált az ellenfél táborának balszárnyából s üldözőbe vette Tatrangit.
Dávid a tunguz hegyek fölött járt, mikor észrevette az üldözést.
Volt ahhoz való készüléke, hogy kiszámíthassa ellenfele röptének gyorsaságát a saját légjárójáéval viszonyítva. Ezt úgy számíthatá ki, hogy bizonyos pontokat jelölt meg a földön, s azt vette föl, hogy hány percz alatt éri el azokat saját légjárójának árnyéka, hány alatt az utána jövők.
Azok egy ötödrésznyivel sebesebben repültek, mint ő, és így azt is kiszámíthatá, hogy a tiz mérföldnyi külömbség, mely most előnyére van, mikorra fogy el? Másfél óra mulva utól fogják érni. Most tehát csak az volt a feladata, hogy ez idő alatt elhagyhassa a Baikál hegycsoportjait. A hegyek közt könnyen megszoríthatják.
Ő is a végsőig fokozta gépe röperejét, folyvást a magasban tartva magát. Mégis utolérték, a mint a Semipalatinszki erdőket elhagyta.
Itt azután előtte állt a nagy Bedpak Dala puszta; egy laktalan, úttalan róna; a láthatár egyik szélétől a másikig hóval födve.
A száz üldöző aërodromon már csak negyedmérföldnyire volt mögötte. Jól kiveheté, hogy azok közt legelől repül az admiral hajó ragyogó koronájával.
A mint azután Dávid a rónára kijutott, mutatott valami mesterséget az üldözőinek, a mit azok nem tudtak utána csinálni.
A nyolczezer lábnyi magasból, a melyben repült, egyszerre lecsapott a rónára, ugyanazzal a perczenkint ötszáz lábnyi gyorsasággal, a melylyel előre suhant. Úgy csapott le, a hogy a tengeri keselyű szokott lecsapni a hullámok közé, s a kondor a rónára. Maga Dávid irányozta a kormányt.
És azután, midőn csaknem a földet érte, egyszerre vízszintes repülést vett fel megint; a hogy tesz a prédáját elkapó sas. Szárnyainak hegyei barázdát húztak a hóban.
Ez nagyon meglephette az űldöző aërodromonokat. Az ő vezetőik csak arra voltak készen, hogy mikor le akarnak szállni a magasból, elébb a repülést meg kell szűntetniök, s aztán kiterjesztett szárnyakkal szép lassan aláereszkedniök; de azt a sebes lecsapást egyik sem értette.
Az alatt aztán, a míg ők hozzá készülődtek a lebocsátkozáshoz, Dávid légjárója ismét elnyert előlük egy mérföldnyi egérútat s futhattak utána, míg ismét utólérték.
A mint utólérték, ismét megtette előttük azt a merész alácsapást. Ekkor néhány üldöző aërodromon megkisérlé e merényletet utána csinálni; hanem az rájuk nézve siralmasan ütött ki; nem birták a lefelé haladó szárnyas gépet megállítani s mindegyik az orrával furódott bele mélyen a földbe, némelyik a félszárnyát elficzamította az esésben, s azzal bénultan terült el a földön. A kik benne voltak, az ütődéstől elkábultak; talán halálra zúzódtak.
A többieket csalogatta maga után Dávid aërodromona a nagy kirgiz pusztán végig. Áthurczolta őket magával az Argyz Kum, a Kara Kum sivatagokon. Játszott velük. Zeg-zúgban futott előttük; majd kigyóvonalt rajzolt a levegőben repülésével; az egész aërodromon-raj előtte, körülötte rajzott már, összecsoportosultak alatta, fölötte, s mikor azt hitték, hogy már fogják, akkor egyszerre felvonta szárnyaira a tafota borítékot, összecsapta a szárnyait s sebesen keresztültört rajtuk, mint első fölrepülésekor a villanyos felhőrétegen. Egyszer aztán egészen közel hagyta őket magához jönni, mintha ki volna fáradva. Csak kelepcze volt ez. Körülfogták. Egy helyütt ki akart törni a hajtók köréből. Ott az üldözők oly közel vonultak egymáshoz, hogy szárnyaikkal elérték egymást. A mint azután két ilyen villanyterhes üvegszárny alsó-felső lapja egymáshoz ütődött, az abban a perczben úgy egymáshoz tapadt, hogy el nem birt válni. Azzal mind a két gép meg volt bénítva s mint a lelőtt vadlúd bukdácsolt le együtt a földre; míg Dávid légjárója, gyorsan, mint a fecske suhant ki a szerencsétlenül jártak résén.
Erre az admiral hajó azt a parancsot adá ki a többi légjáróknak, hogy mindannyian maradjanak hátra.
Ő egyedül vállalta el most Tatrangi üldözését.
És Dávid tapasztalni kezdé, hogy ezúttal méltó ellenfélére talált.
Az admiral légjáró épen úgy utána tudta csinálni a keselyű lecsapás merész műveleteit, mint a rögtöni aláhullást, összecsapott szárnyakkal. Ahhoz is jól értett, hogy mint kell húsz lábnyi magasban a föld színe felett elsuhanni, hogy a szárnyak a homokot horzsolják.
Hanem ily közel a földhöz egyik léghajó a másikat el nem foghatja. Hiányzik számára az esési magaslat.
A mint a karakymi puszta véget ért, következett egy nagy tó: az Arál tava. Itt már Dávid hat lábnyira szállt le a víz színe fölé; a miben az az előnye volt, hogy az ő vitorlaszárnyai a jobban ellenálló vízbe csapkodtak le s így nagyobb lökést adtak hajójának, mint a minőt a fölötte repülő ellenfél szárnyai tudtak kifejteni, mik csak a légben eveztek. A víz színe fölött úgy repült az aërodromon, mint egy szellem, s ha testével néha a vízbe le-lecsapódott, akkor még a ruganyosság is új erőt kölcsönzött röptének: négy-ötszáz öles ugrásokkal haladt előre.
Ezt is utána csinálta az ellenfele.
Az admiral légjáró szinte leszállt a víz színéig s úszva, repülve, szökelve odaférkőzött Dávid vezérlégjárója mellé. Úgy nyargaltak egymás mellett, mint két versenyparipa a czélhoz.
Az admiral légjáró alig volt száz ölnyi távolra Dávidétól.
Az átlátszó üvegfalon keresztül Dávid megkülömböztetheté a benne levő alakokat.
Ott volt a czárnő maga: Alexandra; egy olympi istennő öltözetében. A kormányrúdat Severus kezelte. Dávid maga tanítá őt meg e mesterségre. A tanítvány most leczkét adott mesterének.
A mint így vágtattak egymás mellett, a császári légjáró hangkürtjéből áthangzott Dávidhoz «Sasza asszony» ismeretes szava:
– Hahó! uram!
– Hallom: Szüdarinja!
– Egyet kifeledett ön a számításaiból: az asszonyt!
E szóra Dávid egyszerre felfelé repülő irányt adott gépezetének, s légjárójával egyenesen szállt fel a magasba.
A kezdeményezéssel elnyert egy másodperczet ellenfelétől s ez sokat számít a felfelé szállásnál. Amannak nagy erőfeszítésébe kerül az előnyt visszavívni.
Mintegy ötezer lábnyi magaslaton jutnak végre egyenlő színvonalra s ezentúl a czári aërodromon szüntelen fölötte marad Dávid hajójának.
Az pedig magasabbra törekszik, kijátszva ellenfele kisérleteit a reá lecsaphatásra.
Mikor aztán tizenkétezer lábnyi magasan libegnek, akkor megpillantja Dávid azt, a mit keresett. Az Otthoni aërodromon tábor kezd fölemelkedni a láthatáron; a mint annak nyugati szélén a Kaspi tenger ezüst vonala felcsillámlik, mintha abból támadnának elő e repülő alakok.
Most mind a két légjáró tábor fenn volt az égen és közeledett egymás felé. Az egész láthatárt köröskörül elfoglalták. Mindkettő félkör alakban nyomult előre. Középett a két, egymással játszó vezérgép.
Az orosz légjárók raja közelebb volt a kettőhöz, és gyorsabban repült, daczára a szemköztfúvó szélnek, mely az Otthoniaknak előnyére szolgált.
Különben egyenlő erővel voltak, húszezeren húszezer ellen.
A negyvenezer gép szárnyverése valami bűbájos égi zenét költött odafenn, melynek hallatára világgá futottak a kirgiz csordák, ménesek oda alant.
Dávid vezérhajójával folyvást nyugotnak tartott, honnan saját léghajó-raja közelített felé.
Nem csupán az a czélja volt, hogy seregével egyesülhessen. Ennél távolabbra gondolt.
A Kaspi tenger szine fölé akarta áttenni azt az ütközetet, a mely első kisérlet lesz, valjon lehet-e embernek harczolni az égben?
Még most is emberszeretet volt szivében s azon aggódott, hogy a légből lehulló ellenfelei össze ne zúzzák magukat a földön; ha a tengerbe hullanak, ott a zárt hajót megint felveti felszínre a víz, s a benne levők nem zúzzák magukat össze.
Ellenfele, az orosz admiral hajó folyvást mellette, fölötte csapongott; mint két héja a légben, enyelegni látszottak egymással.
Kitűnt, hogy egy légjárónak a másikat elfogni a felülről leszállással nem olyan könnyű, mint ha szándékosan összebeszéltek a találkozásra. Az alul került légjáró kormányosának egy kézmozdulata elég rá, hogy hajója a rárohanó ellenfél alól kisikamoljék: s ha az üldöző lecsap hozzá, az üldözött félreszökell s a másik perczben már ő került felül.
Az orosz légjárók vezetői aggódva nézték e játékot a két vezérhajó között. Most már világos volt előttük, hogy azon a módon, a hogy ők betanulták, az ellenfél hajóit elfogni nem lehet: felülről hozzájuk tapadni és tovább repülni az elfogottal; hanem a mi az ütközet módja leend, azt a földre hullott nehány légjáró mutatta be: összekeveredni az ellenfél hajórajával, s a hogy a zűrzavarban két egymás mellé szorult légjáró szárnyai egymáshoz csapódnak, együtt a két ellenfélnek lezuhanni a földre. Ott azután, a ki életben maradt, az lesz az ura a másiknak. Lehet, hogy egyik sem marad élve; de legalább ugyanannyi ellenséget lerántott magával.
Oroszok voltak. Elszántan rohantak az ismeretlen harcz nemének.
S a két vezérhajó már elérte a Kaspi tengert. Az Otthon légjárói a Daghestan hegyláncztól a Ghilan Mazenderan hegylánczig sorakoztak a magasban, velük szemközt az orosz légjáró-tömeg Astrachantól a turkomán sivatagig vetette árnyékait a földre: közöttük terült el a hosszú Kaspi tenger, mely hétezer négyszög mérföldnyi területet takar el: maga egy ország helye. A légjárók vezetői, mikor e viztűkör felett libegnek, a hat ezer lábnyi magasból sem látnak maguk alatt egyebet, mint parttalan zöld vizsivatagot.
A Kaspi tengernek van egy kis fiacskája, a belőle kiszakadó Adsi Darja. Ez csak száz négyszög mérföldet takar el.
Mikor a két léghajó az Adsi Darja fölé megérkezett, Dávid gépe megszűntette a futást s elkezdett teljes erővel fölfelé emelkedni.
Ellenfele utána repült merészen.
Azzal megkezdődött közöttük a verseny – fölfelé az égbe.
Dávid gépésze minden fölösleges terhet kihányt a hajóból, mérlegeket, alhidadeot, barometrumot; végre a kenyeret és vizes hordót is; hogy könnyebben repülhessenek.
Az ellenfél egyenlő magasan maradt vele. Az is kiszórt hajójából minden gépet. De fölé kerülni még sem tudott.
Felemelkedtek már harminczezer lábnyira a tenger színe fölött, abba az örök hideg égbe, a hová Dávid atyját követte sikertelenül.
És az alant járó aërodromonok minden látcsöve csak az ő repülésüket kisérte. Ez volt a kérdés, hogy vívnak meg egyenkint egymással.
Mikor már harminczkétezer lábnyi magasan jártak, akkor Alexandra czárnő felnyítá a hajó ajtaját, s azt mondá a gépésznek:
– Most eredj te magad!
A gépész orosz volt; szót fogadott czárnőjének, s a nyitott ajtón át aláveté magát a magasból.
A czári légjáró ezáltal százharmincz fonttal megkönnyebbült. A gépész feláldozása győzelemre segíté hajóját, s ez elég jutalom volt ránézve, azért az egy halálért.
A czarina most már maga állt a géphez, s oly közel repült Dávid hajója mellett, hogy ennek látnia lehetett a rózsaszinű üvegfalon keresztül a hölgy dæmoni diadalmosolyát.
Percz mulva feje felett libegett az orosz vezérhajó.
Ekkor Dávid, mikor épen függélyesen állt fölötte az ellenfél légjárója, egy csapot elfordított a zárt szekrény oldalán, s arra a hajó orrán levő csőből egy hosszú, fényes, gőzburkolató sugár lövellt fel a czári léghajóra.
Az a naphta-nedv-sugár volt.
A mint a terjedékeny nedv teljes erővel érinté a felső aërodromon üvegszárnyait, egyszerre zavar állt be a hajó gépezetében. A naphta a szárnyakon lecsúszva, az érintkező dörzslapok közé került s az által némelyiknél félbeszakítá a villanyáramlatot.
Alexandra azt vevé észre, hogy gépe egyszerre alább száll s ellenfeléé kerül föléje.
– Mi történt velünk? Gépünk nem repül! kiáltá Severushoz ijedten.
A néger szavát elvette a rémület.
Alexandra odarohant hozzá s megragadva karját, felrázta őt kábulatából.
– Ember! Hát nem vagy-e te Isten, hogy nem tudsz rajtunk segíteni?
– El vagyunk veszve, hebegé Severus; látva, hogy a gép szárnyai most már csak lankadtan vergődnek. Minden számítása hasztalan, a kormánynak sem engedelmeskedik már a gép.
És Tatrangi Dávid légjárója most már egész szabályosan száll utána a légben kiterjesztett szárnyaival; tíz percz alatt utóléri a megbénított repülőhajót, s annak födele oda tapad az ő hajója fenekéhez.
Az admiralhajó a czárnővel és Severussal együtt el van fogva.
Ekkor aztán Dávid hangoztatja alá a választ a hangkürtön keresztül:
– Az asszonyt sem feledtem ki a számításból, Szüdarinja!
A két egymáshoz tapadó hajó hangcsövei szájaikkal érintették egymást, azokon keresztül minden szót át lehetett érteni egy hajóból a másikba.
– Nincs eszközöd a megszabadulásra? kiáltá Alexandra, körmeivel, mint a sas, kapaszkodva Severus vállába.
– Semmi sincs. Fogva vagyunk. Ellenségünk az úr.
– Nem tudod felgyújtani, szétvettetni hajónkat az övével együtt?
– Védtelenek vagyunk. Nem árthatunk neki.
Ekkor Alexandra fölfelé emelte arczát s Dávidhoz kezde beszélni.
– Ember, te itt a fejem fölött! vagy Isten! vagy kicsoda vagy? Ha ember vagy, hagyj alkudni magaddal; ha Isten vagy, hallgass az imádságra. Mit kivánsz váltságdíjul értem? Neked adom minden léghajómat, neked adom az Unalashka szigetét. Több kell? Átadom Bessarabiát, Romániát, a Krimet, elismerlek keleti császárnak.
Dávid egy szót sem felelt a nőnek.
– Kincs kell? Neked adom Urál bányáinak minden termékét, a mi aranyat, ezüstöt, platinát Szibéria hegyei rejtenek. Bocsáss szabadon.
Dávid hallgatott.
– Vagy ha Isten vagy, könyörülj, nézd, térdre borulok előtted. Nézd, kezeimet összekulcsolom: imádkozom hozzád. Bocsásd meg nekünk a mi bűneinket. Meggyónom, hogy bűneim száma végtelen: bocsáss el, hogy azokat helyrehozhassam. Visszaállítom Lengyelországot, – a régi határai között. A Szibériába száműzötteket visszahozom hazájukba, birtokaikat visszaadom. Százezer nő nem tudja, hova lett férje? félmillió gyermek nem tudja, hova lett apja? Egyedűl én tudom. Én ragadtam ki őket családjaik karjai közül. Engedd, hadd vigyem őket vissza. Milliók könye hull miattam: engedd, hogy felszáríthassam azokat. Bocsáss meg! Isten!
Dávid szótlan maradt s az aërodromon hatalmas repüléssel vitte magával terhét. A kettős terhet leszállni kényszeríté az alsóbb légrétegekbe s lassítá repülését.
Most egyszerre kaczagva ugrott fel térdéről a hölgy s mint egy ördöngős, fogait vicsorítá a feje fölött álló férfi szemei közé.
– Hahaha! Reszkess te Isten! A pokol nem hagyja a maga czérnáját! oda nézz!
Az orosz hadiraj közül tíz leggyorsabb repülő, a mint az admiral hajó elfogatását észrevette, utána emelkedett a magasba segítségére. Azok teher nélkül voltak. Dávid gépe két hajót czepelt, gyorsan utól kellett őt érniök.
Alexandra kezeivel tapsolt s lábaival tombolt örömében.
– Itt vannak ők! Haha tíz ördög egy Isten ellen! Hajrá! Fogjátok el őt! Csapjatok le rá. Saját egében fogjátok meg Jehovát! ti Leviathan! Belzebub! Azaziel! Előre, derék Szemiázáz! Te kerülj fölé! Sátán, eléje tarts! Beliál, siess!
Alexandra vezérlégjárói mind az égből levert angyalok neveit viselték.
Legelső volt Szemiázáz, a ki Dávid fölé került.
A naphtha-sugár föllövellt s a büszke légjáró épen úgy elkezdett bénultan vergődni, mint az imént az admiralhajó, s azzal gyorsan hanyatlott aláfelé.
Utána a Sátán, az is úgy járt, Azáziel szintén.
Alexandra nem láthatá, mi történik a feje fölött az őt fogva tartó hajótól, csak azt látta, mikor dæmonai egymás után bukdácsoltak alá a levegőből.
Sejtelme volt, hogy ellenfelének fegyvere van a tetején, mely a közelítőt megbénítja.
– Ne kerüljetek fölé! ordítá légjáróira a hangcsövön keresztül. Repüljetek mellé! üssétek össze szárnyaitokat szárnyaival, hogy összetapadjanak: Rántsatok le bennünket magatokkal a tengerbe.
E parancsot megfogadni is kész volt valamennyi. Leviathan, Belzebub odaférkőztek Dávid vezérhajója közelébe.
Ekkor aztán Dávid hármat fordított a tömlő csapján, s most két oldalt lövellt elő a naphtasugár a fecskendő-csövekből. Az pedig, ha oldalt találta is ellenségei szárnyait, ép úgy meghasznált nekik.
Azután egy kört csinált a légben az aërodromon, mint a kémlelő keselyű s a körfordulat alatt valamennyi ellenfelét megbénítá fecskendőivel.
A dæmonok még egyszer lehajigáltattak az égből. Mind a tízen bénultan hullottak alá a tenger színére.
Alexandra szivében a rémületet, a boszút, a szégyent felülmulta a bámulat. Ez ember itt minő hatalmas!
Miben áll hatalmad fölöttem? ember! kérdezé Dávidtól.
Dávid felelt neki:
– Ez a Kin-Tseu titka…
Alexandra összeborzadt e szónál. Ez tudtára adá, hogy az, a ki feje fölött az erős boszúálló, a kin-tseui mesékről nem feledkezett el.
– Mit akarsz velem tenni? kérdezé Dávidtól. Egy égő vulkánba hajitasz-e alá? Fenevadaknak dobsz-e martalékul? Föld alá zársz-e örök sötétségbe?
Dávid felelt neki:
– Némber! Se meg nem öllek; se nem kinozlak. Tultsa mellett a szigeten van egy nemzetközi kórház, az összes nagyhatalmak oltalma alatt. E kórházba hordják a háború sebesülteit minden részről. Odaviszlek. Te kitünő orvosnő vagy, hires műtő. Ott fogod ápolni a sebesülteket, kik miattad véreznek.
– Hahahá! rikácsolt föl dæmoni gúnykaczajjal ez asszony. Veszsz meg átkozott irgalmaddal! Tudd meg, hogy én parancsot adtam Mazrurnak, hogy a tulcsai közös kórházat gyujtsa fel, s pörkölje alá mindkettőnk nyomorékait. Azokat te nem gyógyíttatod meg én velem.
Azzal hirtelen felszakítá a hajó oldalajtaját s leveté magát a húszezer lábnyi magasból.
A fényes alak, a ragyogó diadémmal fején repült az égből alá. A két légjáró táborból látták az esést és nézhették perczekig, míg az égi magasból alá hullt, koronás fejével előre.
Elnyelte a tenger.
A hajó ajtaja nyitva maradt utána.
Severus szólt Dávidhoz:
– És velem mit fogsz tenni?
– Megmondám rég. Tudod azt. Betöltöd küldetésedet. Elviszlek Afrikába, vagyonoddal együtt. Ott fogsz országot alkotni fajodból, melyet rabszolgaságból kiváltasz, s meghonosítod népednél a czivilizátiót. A Saharát zölddé teszed és városokat építesz rá.
Severus – becsukta a hajó ajtaját s lefeküdt arczra Dávid előtt. Megadta magát.
A két légjáró-tábor két félköre egész körré alakult már: egy fél óra mulva vége volt az ütközetnek. A mint a félkörök két végén a találkozás megmutatta, hogy az Otthon légjárói ellenfeleik megbénítására rögtön ható eszközzel birnak, az unalashkai légjárók zöme nem várta be a találkozást amazok zömével; hanem megfordult és repülni kezdett egész tömegestül vissza kelet felé. Gyorsabb röpte biztosítá menekülhetését.
Hanem míg a Kiszil Kum pusztája fölött végig haladt, egyszerre szemközt látta jönni a Bolor Dagh hegyek felől a kin-tseui légjáró-rajt. Most azután két tűz közé szorítva, nem menekülhetett semerre.
Még megkisérlette fölfelé kimenekülni, mindkét ellenfelét a magasba repüléssel haladva meg. De a számítás egyben megcsalta természettudósait. A száraz puszta fölött az ő erősebb gépeik nem bírtak annyi villanyosságot kifejteni, mint ellenfeleik a hegyvidék fölött. Fölfelé sem volt menekülés.
Még megkisérték egy tömegben áttörni a szemközt jövő ellenfélen, hanem e kisérlet saját soraikban oly általános zavart idézett elő, mely perczek mulva pokol-ijedelemmé fajult el; az összes hajóraj minden egyes gépésze igyekezett a biztos földre leszállni.
Ott azután megadta magát az egész fényes légjáró raj győztes ellenfelének. Néhány száz hiányzott belőle; a mik bénultan hullottak alá az égből. A többi jó zsákmány volt.
