A Fehér Sas.

Bécs valóban capitulált.

Nem is tehetett okosabbat.

Védművei nem voltak arra valók, hogy sikeres ellenállásra képesítsék. Volt ugyan két millió lakosa, a melyből ki lehetett volna állítani kétszázezer nemzetőrt, hanem hogy az ilyen nemzetőri hadsereg mire jó? azt megtanította a mult században Páris keserves példája: élelmezésről épen nem volt gondoskodva. Az a hatvanezer főnyi osztrák «Landwehr» (Ausztriában sohasem kegyelt intézmény) nem volt elégséges a védelemre. Ottó herczeg, a főparancsnok rögtön, a mint az orosz lovas hadsereg megérkezett Bécs alá, az első «semonce» lövés után kinyilatkoztatá, hogy alkudozásokba kiván ereszkedni az orosz tábornagygyal, Lavuschinnal.

Ez igen kemény ember volt. Föltétlen megadást követelt, az arsenálnak sértetlen átadását és az osztrák nemzeti bank, mint oly kormányközeg kincseinek lefoglalását, mely a kormányt mindig ellátja hadi kölcsönnel. (Hasonló követelést nyilvánított már Grabow tábornok is 1866-ban ugyanazon indokoknál fogva.) Ebbe nem egyeztek bele. Inkább Bécs romjai alá temetkezni!

Pár nap mulva azután az orosz elite sereg élén megérkezett maga Sasza asszony, az «északi Semiramis». Ő nagylelkű akart lenni, és ismerte az illő courtoisiet. Maga szabott olyan föltételeket, a miknek engedékenysége még ellenfeleit is meglepte.

Azok szerint az egész bécsi helyőrségnek minden fegyverrel, ágyuval és podgyászszal való elvonulás biztosíttatik. A fegyvertárnak csak az elvihetetlen alkatrészei foglaltatnak le. Bécs nyilt városnak jelentetik ki. Fizet hadi sarczul csak egy milliót. A mi végül az osztrák nemzeti bank kincseit illeti, a miknek elszállítása a rögtöni meglepetés miatt lehetetlenné vált, azok valamennyi európai nagyhatalom garantiája alá helyeztetnek; de hogy egyúttal az osztrák-magyar kormány is megfosztassék attól a lehetőségtől, hogy a hadviselés legszükségesebb létszerét, a pénzt mindig keze ügyében találja, a bank egész épülete bezáratik és a kincstár külön, és azonkívül minden kapu az összes nagyhatalmak, valamint a két háborúviselő fél képviselőinek pecsétjeivel biztosíttatik és e pecsétek megsértése bármelyik fél részéről a háboru bevégzéséig a garantirozó hatalmak által együttesen casus bellinek nyilváníttatik.

Ezek mind oly föltételek, a miket lehetetlen volt alá nem irni. (Hogy mi oka volt Sasza asszonynak ily engedékenynek lenni, azt megtudjuk később.)

S ezek által teljesen indokolva van, hogy midőn a nihilista hadseregek csengő zenével vonultak be Bécs elővárosaiba, a bámulatukra kicsődült nép által valóságos lelkesedéssel fogadtattak; míg másfelől Ottó herczeg, ki egy egész hatvanezer főnyi hadsereget vitt le a komáromi táborba, s a mi a hadseregnél is többet ért, hatvan vontató hajóra halmozott készleteit a bécsi arzenálnak, ott mint egy bölcs hadvezér lett üdvözölve s rögtön a Mária Terézia-rend nagykeresztjével diszíttetett fel, a mit bizonyára meg is érdemelt.

Ezen események után következő erőben álltak egymással szemközt a hadviselő felek.

A nihilisták fő hadereje, a válogatott hadcsapatok Sasza asszony személyes vezénylete alatt Bécsben, nyolczvanezer «repülő lovas», százhatvanezer pánczélos sorgyalog, nyolczszáz ágyúval. Az északi hadsereg, mely a tárva hagyott Kárpátokon minden komoly ellenállás nélkül átkelt, állt hatvanezer lovasból és kétszáznegyvenezer opoltsenie gyalogságból, ezerszáz ágyúval.

Ezzel szemben volt a generalissimus által, elismerésre méltó hadvezéri ügyességgel hazavezényelt háromszázezer főnyi galicziai hadsereg, hétszáz ágyúval, melyhez csatlakozott a király személyes vezénylete alatt alakult kétszázezer főnyi tartalék és az Ottó herczeg által lehozott osztrák honvédség, összesen mindannyinál ötvenezer lovas és ezernyolczszáz ágyu.

És e szerint e síkon álló csapatok körülbelül még mindig egyenlő erőben néztek egymással szemközt, s ha volt is a nihilistáknak előnyük repülő lovasságukban, ezt ellensúlyozta az ellenfél két erős vár-táborhelye: Komárom és Budapest; s az egész előnyt meghiusíthatá egy támadó déli szél, mely az osztrák-magyar levegői bombavetőket szabadítja lészen fel. Mindezeken kívül volt még a krakkói helyőrség, a kétszázezer honvéd, a kiknek körülzárolására a nihilistáknak legalább háromszázezer embernyi ostromló sereget kellett hátrahagyniok.

Az volt csak a kérdés, hogy tudja-e a krakkói honvédsereg magát addig tartani, a míg az osztrák-magyar rendes sereg a Dunántúl ujra szervezkedik, hogy ismét támadásba mehessen át. Az elvesztett idő nem vész kárba. Egy magyarországi hadjáratnál (kivált uborkaszüret idején) a cholera is nagy segítségül szokott jönni az oroszok ellen. Azok csatatér nélkül is mindenütt temetőt hagynak hátra maguk után, a hol időznek.

De vajjon meddig tart el a krakkói honvédsereg dicsősége?

Az osztrák hadvezérek nem minden káröröm nélkül beszéltek erről.

«Most mutassa meg Dárday uram, hogy ki a legény a gáton!» ezt mondá a generalissimus.

«Most tessék henczegni a honvédelmi miniszternek!» mondá a közös külügyminiszter.

«No azt hiszem, hogy hat hétig kiállják, hogy nem capitulálnak!» véleményezé gróf Cadorna, a táborkar főnöke.

Rosszul hitte pedig. Mert azoknak nem hat hetük, de hat napjuk sem volt többé.

A cernirozás első napján a megszálló sereg fővezére, Schertsinszkoi tábornagy, megfuvatta a «chamade»-ot a krakkói hidfő előtt s parlamentairje által értekezletre hivta fel az ellen hadsereg főparancsnokát.

Dárday, ki nem tartotta magát valami nélkülözhetlen katonai talentumnak, ráállt a hivásra s kiment Schertsinszkoi táborába, otthon minden intézkedést megtéve, hogy ki legyen helyette a főparancsnok, ha ő valami brutális cselszövénynek áldozatul találna esni. Azt hitte szegény, hogy majd valamit tud ki az orosztól, a mi helyzetét felismerhetővé teszi.

Az orosz táborban a legnagyobb előzékenységgel fogadták; a «zászlóutczán» végig tisztelgő díszőrség fogadta a hintaját, s sátora előtt az orosz zenekarok a Rákóczy-indulót, meg a magyar kedvencz népdalokat hangoztatták.

Schertsinszkoi maga ment látogatására, megölelte, megcsókolta; a szemei könybe lábadtak. Azután elkezdett vele politizálni. Szidta az osztrákokat, a kik mindig veszedelembe vitték Magyarországot önhibájuk nélkül. Elmondta, minő rokonszenv van a magyarok iránt az egész orosz nemzetnél. Ez a két szomszéd arra van hivatva, hogy Európa keletén egyetértve uralkodjék, érdekeik egészen azonosak. Kereskedelmi vonaluk egyenesen a két ország szivén megy keresztül; a szabadság után vágyó magyarnak egyedüli támasza a felszabadult orosz; ők egyesülten az egész világ fegyvere ellen léphetnek sorompóba s egész Európának diktálhatják a békét s gyarapíthatják vagyonukat. Csak az osztrák diplomatia az oka, hogy most ellenségképen állanak szemközt. Azután, mikor észrevette, hogy Dárday ezen a téren lábáról le nem vehető, áttért komolyabb dolgokra.

– Bajtárs! ti most itt egészen elveszett «végőr»-nek vagytok hátrahagyva. Az osztrák-magyar hadseregek egész a Duna jobb partjára vonultak vissza. Hogy tiértetek egy felmentő sereg ide jöjjön, arra legalább három döntő ütközet megnyerésére s legalább hat hónapi időre volna szükség. Addig ti itt meghalhattok éhen. Keresztül nem törhetitek magatokat rajtunk, mert mindössze ezer lovastok van, nekünk pedig itt helyben húszezer, a mivel a kitörő sereget összemorzsolhatjuk. Nincs is hová menekülnötök. A Kárpátok, a Beszkidek szorosan a mi kezünkben vannak, egész Csehország, Olmütz vár kivételével, hatalmunkban, Bécs capitulált, Felső-Magyarországot megszállottuk; merre akartok kiszabadulni? Hanem hát minderre te azt mondhatod, hogy ez üres ijesztgetés. S igazad van. Jó katona vagy. Nem ijedsz meg egykönnyen. Van kétszázezer embered, hatalmasan erődített várad: védheted magadat. Hanem én hát már most arról foglak meggyőzni, hogy ha én akarom, hát neked nincs sem hadsereged, sem várad, kétszer huszonnégy óra mulva. Akarsz szemeiddel meggyőződni róla?

Dárday hidegvérrel elővette szivarát, rágyujtott s azt mondá:

– Hadd látom.

– Előbb reggelizzünk egyet.

Dárday elfogadta a vendégszerető meghivást s segédjével együtt átment a fővezér sátorába, hol pompás reggeli várt reájuk, kitünő borokkal s liqueurökkel. Hanem Dárday bornemissza volt, s nem is erőltették, hogy igyék.

A reggeli után az orosz hadvezér karonfogta s elvezette őt magával egy a tábor közepén álló kaucsukponyvákból alakított magas sátorba, melyet köröskörül állva egy egész sotnia kozák őrzött.

Schertsinszkoi tábornagy felnyittatá a sátor bejáratát s bevitte abba magával a magyar hadvezért.

A sátor belsejét egyetlen nagy tömeg foglalta el. Egy hegyével lefelé fordított gula, egymásba tolt vert vashengerekből alakítva, melynek hegye puha gyapotzsákok közé mélyed, míg felső szegletein vastag karikák vannak, a miknél fogva a négyszögben felállított tömör vasállványok kapcsaiba van felakasztva. Ennek a czukorsüvegnek az átmérője, felső részén két öl, a magassága négy öl.

– Ennek a neve «anastater!» mondá az orosz tábornagy. Tudod, mit tesz ez?

– Nem tudok görögül.

– Megmondom. Ez a vasgula, mely magában kétezer mázsát nyom, belül üres, s az üreg meg van töltve ötezer mázsa dynamittal. Azt tudod, hogy a dynamit vetereje úgy áll a lőporéhoz, mint az 1 a 10-hez, tehát úgy vedd, mintha ötvenezer mázsa lőpor volna itt összesítve; az egész gúla egyes hengerei húsz mázsát nyomnak egyenkint s száz léggömb kellett ideszállításukra. Hogy ezt az egész megtöltött gulát kiemelje helyéből, négyszáz léggömb összesített erejére van szükség. Most kérlek, figyelj arra, a mit mondok. Hadmérnökeink a legpontosabb összevetésével a távolságnak, a szél erejének és az időnek, kiszámították, hogy mely pontokról felbocsátott anastaternek mely ponton kell leesnie, mikor a ballon belsejében alkalmazott óraműves gyujtó a ballont fellobbantja? a négyszáz léggömb az anastatert oly magasra viszi fel, hogy oda congrév röppentyüiteket hasztalan küldöznétek utána: ez ki van próbálva. Saját pneumodromonaitokkal sem állhatjátok útját, mert szél mentében vagytok, s a léghajóból nem lehet röppentyüket lőni, mert a szikráktól legelőbb is a saját léggömbötök gáza gyulad meg. Ezt is próbálták már. Tehát a mi pokolgépünk ott esik le, a hol akarjuk. S a hova ez az anastater leesik, ott ezer ölnyi kerületben élő teremtés nem marad. Ez esés közben belefurja magát a földbe két ölnyire, s elpukkanásával összelapít minden földalatti folyosót és boltozatot, mint a borzlyukat; a mit a föld fölött talál épületet, azt simára ledönti, mint a kártyavárat; embert és állatot a rögtöni légnyomással egyszerre megfojt. S minden sánczot keresztül-kasul szaggat. Ez nektek van szánva. S ilyen anastater van nálunk még öt. Látod azokat a kimagasló sátorokat? azokban vannak. Ha ma este tizenkét óráig meg nem adjátok magatokat tisztességes fogságra s fel nem adjátok a várat, én pontban egy órakor éjfél után felbocsáttatom az első anastatert. Ez a Stradomban fog leesni. Azért mondom meg előre, hogy jókor elmenekülhessetek onnan; mert én nem örömest pusztítom az emberéletet, ha kikerülhetem, s titeket szeretlek. De ha az után a rombolás után, a mit ez fog okozni a várban, nem okultok, a többiekre már nem figyelmeztetlek; azokat oda hullatom le, a hol legjobban összegyültetek, mert én itt sokáig nem időzhetek, a háborút gyorsan be kell fejezni. Nézd meg egyszer. Ez ellen nincs segítség, nincs emberi oltalom. Láttad magad. Tudod mi ez? Már most eredj vissza és beszélj alvezéreiddel. Kétszázezer magyar férfi van rád bizva. Testvéred, fiad mind. Most is kevesen vagytok. Gondoljátok meg jól, hogy elveszítsetek-e itt egy rakáson kétszázezer derék magyart; színét, virágát népeteknek? és kiért? és miért? Adieu bajtárs! Éjfélkor a Wawel-hegyen ha fehér bengál tüzet látok, az azt teszi, hogy «igen»; ha «vöröset» akartok meggyujtani, arról tudni fogom, hogy «nem».

Az elváláskor ajándékozott az orosz fővezér Dárdaynak egy pár szép, ezüsttel kivert pisztolyt, emlékül: vagy talán gyöngéd gondoskodásból, hogy ha arra kerül a sor, ne a saját pisztolyával lője magát főbe.

Dárday a kétségbeesés kínjai közt tért vissza Krakkóba. Kiszámítá, hogy ily irtóztató hadi gép ellen semmi oltalom, még a föld alatt sincs.

De megadni magát kétszázezer fenhéjázó magyarral, egy ágyúlövés nélkül, az még az eltemettetésnél is rettentőbb gondolat.

Soha!

«Soha!» Ezt visszhangzá az összehivott hadi tanács, mely előtt Dárday elmondta, a miket látott és hallott, s ezt visszhangozá kétszázezezer férfiajk; és éjfélkor a Wawel-hegyen messze tündökölve gyuladt ki a vörös fény; ez is azt mondá: «soha!»

«No hát legyen nektek: először!»

A négyszáz léggömböt, mint egy óriási felfelé álló nagy szőlőfürtöt egymáshoz kötözve, nyolcz aczéllánczczal hozzáerősítették a felnyitott sátorban nyugvó szörnyeteg vaskarikáihoz; a gyutacsokat a legalsó léggömbökben a kiszámított másodperczre tempirozva elhelyezék; az orosz táborban parancsszóra minden tüzet kioltottak, nehogy egy felszálló szikra az ærostatok könenyét fellobbantsa; mindenki ébren volt, s a szélesen elterülő táborhelyről mindenünnen várakozásteljes csendben néztek az anastater kimagasló sátora felé.

Ez erőszakolt csendben, mint egy enyészetes síri dal hangzott át a krakkói glaciskról a honvédek karéneke, az ősi hymnusz:

«Isten áldd meg a magyart…»

… – Lachez les cordes! hangzott a nihilista mérnök parancsszava; a gépet letartó köteleket egyszerre kettévágták s azzal a titáni romboló csoda gyorsan fölemelkedett a légbe, s oly magasra felszállva, a hol semmi gyujtó röppentyü utól nem érheti, elkezdett csendesen haladni a krakkói erődítmények felé. A hogy meg volt mondva, egyenesen a Stradomnak tartott.

«Nyujts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel…»

A kisértetes zsolozsma végig rezgett a csöndes éjben.

Szép csillagos volt az ég; a sötétkék mennyboltozaton mint a végitéletnap csodája úszott végig az óriási léggömb gúla, mintha egy pyramid volna rakva halálfejekből, mely egy óriási fekete harangot visz magával, hegyével lefelé fordítva. Félmillió férfi nézett fel e csodára a két táborból.

És midőn a rettenetes felleg, melynek méhében a föld romlása rejlik, már útjának egy harmadát megtette s kezdett a krakkói sánczok felé közelíteni, akkor mind az ötszázezer férfi azt kiáltá: nézd! A láthatár bérczei mögül egyszerre előröpül egy «fehér sas;» egy óriási szárnyas alak, melynek egész teste, mint a csillag, úgy világít. Sebesebben közelít minden viharnál. Száz másodpercz nem telik bele s már itt repül az orosz tábor fölött, szárnyainak csengése hangzik.

«Huh-ha!» kiált, keresztet hányva magára a mohilewi harczos, és babonás rémülettel mondja: nézd, az «Orol Polszke!» (a lengyel sas.)

A fehér sas két másodpercz mulva utóléri az anastatert, eléje kerül, a legfelső léggömböt megragadja s annálfogva az ormótlan szörnyet hatalmas szárnycsapásaival ellenkező irányba igyekszik téríteni.

Egy perczre sikerül neki azt megállítani. Nehány pillanatig csodaerővel vontatja az egész tömeget visszafelé. Akkor egy erősebb szélroham segélyére jön az anastaternek s a fehér sas által megragadott léggömb leszakad az egész tömeg közül, s a romboló gép újra megindul Krakkó felé.

Most a fehér sas lecsap a léggömbök közé és szárnyainak paskoló csapásaival sorban kilyukgatja a legfelül levőket. Olyan ez a küzdelem, mint az ezeregyéjszaka meséje, hol a galambbá változott tündér küzd elefántalakú ellenfelével. Angyali és ördögi küzdelem. A fehér sas még egyszer belekapaszkodik lomha ellenfelébe, s megfeszített rohammal visszafelé czepeli azt magával. A szél csillapul.

A fehér sas szárnyainak suhogó zaja lehallik a földre, a tündérfényű szárnyas a lengő pokolgépet lódítja visszafelé oda, a honnan küldték.

«Menekülj!» ordítja egyszerre százezer meg százezer ajk, s az orosz tábor népe rémületes bomlásnak indul. Futó tömegek omolnak kétfelé a visszatérő pokolgép útjából.

Most egyszerre elereszti a fehér sas a pokolgépet. Ott leng az, még mindig háromszázötven léggömb által emelve az orosz tábor és a krakkói sánczok között, egyenlő távolban mindkét hadseregtől.

A krakkói glaciskról hangzik a hymnus végsora:

«Megbünhödte már e nép a
Multat s jövendőt…»

Ebben a perczben a magasra felszállt fehér sas egy czikázó villámsugárt sujtott le az anastaterra…

A villámsugár a léggömbcsoporthoz érve, annak tafota buborékai előtt két ágra szakadt; de mind a két ág egyesült ismét az anastater vasfödelén.

És abban a perczben azt látta az égre bámuló két tábor népe, hogy a fekete ércztömeg kétfelé válik; alsó része egy darabban zuhan alá; és azután nem látott senki egyebet, mint egy tűzbe borult eget, mely egyik láthatárától a másikig egy megnyilt lángtengernek látszik, a minek örvénye felmegy a csillagokig. S mikor e perczekig tartó vakító éggyuladás kialszik, akkor az utána maradt éjszakában egy csillag sem áll az égen; ködfehér az égboltozat s szerteszélylyel miriádnyi futó csillag rajzol tűzfényével veres vonalakat a szürke lapra, mintha egyszerre le lett volna tépve az ég minden álló csillaga, s azok sziporkáznának szét a világ minden sarka felé. A szétrobbant anastater megolvadt darabjai azok; tízezer meg tízezer görré szakadva, röpíté azokat az éktelen távolba a rettenetes robbanó elem, egyes darabjai elrepültek a Kárpátokig: a négy mértföldnyi távolban fekvő Pilicza házaira valóságos meteor-eső hullott alá, mely nyolcz helyen gyujtott. Meglehet, hogy egyes ellökött nagy tömegek elszáguldtak a légtelen világürbe, s azokkal mint meteorokkal fog a föld ismét összetalálkozni.

Hanem e csillagszórás látványát nem szemlélte sem az orosz táborban, sem a krakkói redánokon senki. Az az eget és földet egymástól eltaszító pukkanás, mely az anastater felrobbanását követte, a földre vágott minden embert; a ki azt hallotta, az nem tudja megmondani, hogy mit hallott, mert arra a süketség következett. Az orosz táborban, mely a szabadban állt, tömérdeken maradtak örökre süketen, s a redánok kaszamatáiban levők csak arra emlékeznek, hogy egyszerre összeszorította koponyáikat valami s arra szédülten buktak le a földre. Csak a krakkói observatorium mérnökei irták le e tüneményt, kikhez a hang csak hatvan másodpercz mulva jutott, s kiket az egy hyalichor üvegboltozat alatt ért. A csattanástól rengett a föld, mintha kitörni készülő vulkánok dúlnák mélyeit, a tömör kőfalak végig hasadoztak, az ajtók felpattantak záraikból, a tornyokról lehullottak a keresztek; hanem a hyalichor kiállta a próbát, az nem törött össze, mint a hogy cseréppé zuzott négy mértföldnyi kerületben minden ablak, mely közönséges üvegből készült. Hanem háztető egy sem maradt épen, azokról a légnyomás lesöpört minden cserepet, feltépte a zsindelyeket, s azután mint a forgószél indult meg egyszerre két irányban, nagy messzeségben kitépve gyökereikből a százados fenyőfákat, s összedöntögetve házakat, váracsokat; a Vieliczkánál összesített vasuti szekereket tömegestül megragadta s elvitte Bochniáig, s a Visztulát keresztülzudította védtöltésein; egész Szandeczig megérezték ezt a vihart; ott pihent el az erdős Kárpátok ormain.

Ha ezt a rettenetes pokolgépet az a «fehér sas» odaczepeli az orosz tábor fölé s azalatt léggömbjeit annyira összetépi, hogy az a maradványokkal csendesen szálljon a földre alá, mely esetben az a hegyén levő gyutacsok hatásától épen a föld szinén robbant volna szélylyel, akkor most, a hány ölet e csodarém lángszárnyai átölelnek, annyi öl volna beterítve a földön halottakkal.

De a «fehér sasnak» öntudata van; az aërodromon azt mondta: «nem azért születtem, hogy százezerével öljem az embereket, hanem, hogy meggátoljam az emberölést» s ezért fenn a magasban, a két tábortól egyenlő távolban robbantá fel a «pusztítót» villámkanóczával.

Így is irtóztató volt a hatás. Tömérdek katona gyógyíthatlanul megsiketült, sok ezer veszedelmes szemgyuladást kapott, s a mi sajátságos tünemény: valamennyi ló, a mi a cernirozó tábor nyugoti részén volt, tökéletesen megvakult. Attól a lángoló égtől amaurosist kaptak.

Hanem emberélet nem oltatott ki.

Az aërodromon pedig e magas emberszeretetével saját magát is veszélybe döntheté.

Mikor Dárday a krakkói observatoriumból nézte az «égi harcz» meseszerű jelenését, azt mondá: «nézzétek! én tudom mi ez. Az a szegény góbé, a ki azt a törhetlen üveget csinálja, ajánlotta fel nekem honvédminiszter koromban az ő találmányát, a szabadon repülő gépet: most itt van!»

És száz másodpercz mulva nem volt az égen sem az anastater, sem az aërodromon.

Mikor aztán teljes sötétség lett, azt mondá a vezér:

«És én ennek a derék embernek ötvenezer forintot kináltam a találmányáért; a helyett, hogy siettem volna neki odaadni az egész világot és magamat is ráadásba. Most ez minket megszabadított, de magát is feláldozta. E mélységes pokoltűzben meg kellett annak is olvadni, mint a pokolgép vashengerei megolvadtak.»

Mindenki abban a hitben volt, hogy a fehér sas is odaveszett a lángörvényben.

Pedig az nem veszett el.

Ennek a magyarázata az, hogy a villanygép röptének gyorsasága csaknem egyenlő a kitörő gáz sebességével, mely azután perczről-perczre fogy, úgy, hogy a robbanásnak sem a lángja, sem a taszitása nem érhette utól a tovarepülő aërodromont. A robbanás hangját pedig épen nem hallották meg az abban ülők, a hang minden perczben 400 lábnyival maradt mögöttük.

E rémjelenés után Schertsinszkoi azt táviratozta Sasza asszonynak Bécsbe chiffreekben:

– Anastaternek vége. Levegőben elrobbant. Ellenségnek repülőgépe van. Hadseregben sok ezer harczképtelen, süket, szemfájós; valamennyi ló vak.

Sasza asszony erre azt táviratozta vissza:

– Ha egy anastater nem sikerült, eressz rájuk egyszerre négyet, tizet, százat.

Madamenak igaza volt.

Négyet, tizet, százat nem foghat el, le nem istennyilázhat az egy aërodromon.

(Még akkor azt hitték, hogy csak «egy» van.)

Hanem a legközelebbi nap és éjszaka nem volt arra való, hogy ezt a jó szándékot keresztülvihessék.

A mult éji vulkánszerű gázrobbanás úgy megterhelé gőzökkel a léget, s a rázkódás által egyszerre úgy megváltoztatta az időjárást, hogy az addig derült ég egyszerre beborult s reggelre elkezdett szakadni a zápor, és dült pihenetlenül egész nap és egész éjjel s e záporban a hadmérnökök a legjobb akarat mellett sem tehettek meg semmi előmunkálatot, a mi az anastaterek felbocsátására szükséges. Az ember vak volt az esőben; sem kémlő léggolyókkal nem észlelhette a felső légáramlatot, sem a távolt nem mérhette ki, az arányokat nem vethette össze; ezek nélkül pedig az anastater gyutacsait tempirozni nem lehet, ha csak az ember azt nem akarja koczkáztatni, hogy a vaktában repülő pokolgép valahol magának a cernirozó seregnek tegyen egy nem kivánt látogatást.

Harmadnapra virradóra pedig aztán volt más gondja Schertsinszkoinak, mint hogy a krakkói honvédeket nyakgassa.

Lóhalálában menekülő futárok hozták hozzá a hirt, hogy a mult éjjel a szakadozó záporban egy ellenséges hadtest elfoglalta Czenstochowát. Hogyan jutottak be a sánczokon, a bástyákon, a bezárt kapukon? azt senki sem tudja. Az egész helyőrséget, mielőtt védelemre gondolhatott volna, lefegyverezték. A támadók üvegpánczélt és harangidomú átlátszó sisakot viselnek, melyet nem jár át a golyó. Egyszerre minden oldalról támadtak s mikor a helyőrség egy része a templomokba akart vonulni, hogy onnan védje magát már, akkor az üvegpánczélos szörnyek a templomok tornyait tartották elfoglalva.

Ez már aztán nagyobb baj volt, mint az anastater nem sikerülése.

Czenstochowa volt a nihilista seregek hadkészleteinek főraktára. Egy egész hadjáratra összehordott élelmiszer benne. A rég titkolt találmányai az orosz tudományos világnak: «a halkenyér,» mely kis helyen elfér, igen izletes és tápláló eledel, tonnákban felhalmozva, a Thiel-féle «hus kétszersült;» millió és millió adagokban; a hadjárathoz nélkülözhetetlen pálinka, gabona, liszt, sózott hus, szalonna rengeteg tömegekben, zab az egész lovasság számára, és a mi legfőbb: a töltényraktárak. Ezek nélkül nem lehet folytatni a háborut; hiszen ha a hadsereg a magával vitt töltényeket az első ütközetben kilövöldözi, pedig a gyorspuskák mellett ez nagyon hamar megtörténik, s nincs honnan új készletet kapnia, akkor szaladhat haza. De a mi még a töltényeknél is nagyobb dolog: ott van a főhadi pénztár! És abban ötven millió rubel papirosban és ötven millió rubel aranyban ezüstben!

Schertsinszkoi most ezt a táviratot küldé Sasza asszonynak:

– Valami ördög az éjjel egy camisadedal elfoglalta Czenstochowát.

Sasza asszony ezt válaszolta vissza:

– Légy kétszer ördög és foglald vissza egy másik camisadedal.

(Camisadenak híják az éjjel támadó harczokat, a milyennel győztek az osztrákok Páviánál s a poroszok Gitsinnél.)

A nihilista fővezérnek első feladata volt azt kitalálni, hogy kik lehetnek azok, a kik Czenstochowát az éjjeli támadással meglepték? A menekülő futárok tudósításai ehhez nagyon kevés felvilágosító adatot szolgáltattak. A hány, annyiféle leirását hozta az éjjeli harcznak s az egészből csak azt lehetett megtanulni, hogy ott zürzavar volt, nagy. A támadó ellenség öltönyét pánczél, fejét sisak borítja: nem tudhatni miféle nemzet. Azonban az egész helyiséggel igen jó ismeretségben kell lennie, mert egyszerre elfoglalt minden főpontot, a honnan a védelem sikeresen folytatható lett volna.

Mindezekből Schertsinszkoi azt a következtetést származtatá le, hogy a megrohanás lengyel összeesküvés műve. A czenstochowai helyőrség lengyel katonái bocsáták be a támadókat a kapukon; s azok vezették őket az erődítvény labyrinthjában.

Ezen okoskodásra alapította azután követendő rendszabályait.

Jó szerencse, hogy az orosz hadseregnél már eleve gond volt rá, hogy soha egyetlenegy lengyel se alkalmaztassék a műszaki csapatoknál. Igy azok, ha elfoglalták is Czenstochowa sánczait, a mostani bonyolult szerkezetű hátultöltő ágyukat sikeresen kezelni nem tudják. Nem kell nekik annyi időt engedni, hogy azt megtanulhassák. A mult században a francziák azzal vesztették el az orleansi döntő ütközetet, hogy ujoncz tüzéreik nem tudtak a tömérdek ágyuval lőni.

Ágyuostrommal foglalni vissza Czenstochowát különben sem volna tanácsos, mert az ott felhalmozott lőszer és élelmezési készlet szét lenne rombolva az átkozott győzelem esetén.

Az ellenfél, ki az erődített tábort hatalmába kerítette, nem lehet oly számos, hogy minden előművet kellően megvédhessen, ha azok egyszerre minden oldalról szuronynyal, lábtóval megtámadtatnak; még kevésbbé lehet tudomása a «holt szegletekről» és a «néma sétányokról.» Az első alatt értik a hadászok azokat a térségeket, miket az erődök ágyuinak kereszttüze érintetlen hágy, az utóbbi alatt pedig azokat a hozzájárulható utakat, a mik nincsenek aláaknázva. Ezek felől csak a táborkar főnökének van tudomása s ezeknek felhasználása mellett, számba véve az orosz harczi nép halálmegvető vitézségét, igen könnyen visszafoglalható lesz a táborhely egy rögtöni kardcsapással.

Azonban az egész okoskodás halomra dült a hibás alapföltételen.

Nem lengyel összeesküvők voltak azok, kik Czenstochowát elfoglalták, hanem Tatrangi Dávid «halhatatlan»-jai. Az egész táborhelyet még a korábbi napokban, az aërodromonból lefényképezték s amaz éjszakán ötszáz gép szállítá le egyszerre minden kijelölt pontra a tizezer sérthetetlen harczost, a kik keresztül sétálnak a mitrailleusök golyózáporán. E látványra azt mondá a várparancsnok: «én lelkek ellen nem harczolok.»

A zápor, mely egész nap tartott, kedvezni látszott a nihilista vezér tervezetének; százhuszezer főnyi hadtestet indított ki Krakkó alul s azoknak első dandárai erőltetett utazással vasutak és podgyászszekerek segélyével, éjszakára megérkeztek a Czenstochowától két mértföldnyire fekvő szélesen elterülő nyirfaerdőkhöz. Itt szándékoztak magukat az éjjeli ostromhoz rendezni; összeválogatva a drusinákat, mik pánczélaik oltalma alatt legelől induljanak.

De a mint a nyirfaerdők felé közeledtek, egyszerre valami sajátszerű pattogás lepte meg őket, mely hasonlít a szüreti tréfák tűzbékájának hangjához, s a hol ez a pattogás hangzik, egyszerre csak kidűl két-három ember a csatárlánczból, mintha halálra volna sebesitve s végigvágja magát a földön, a nélkül, hogy vérét látná valaki folyni.

E pukkanások eleintén a földről jönnek, mintha lehullott robbanó mogyorók szórattak volna; később azonban a golyók sűrűen kezdenek kopogni a pánczélokon, a sisakokon, s a hol egy megütődik, rögtön szét is pattan s arra több ember, a kit nem is ért a golyó, elbukik, összeroskad.

Az orosz hadseregben vannak régi, harczedzett katonák, kik a kapott sebnek oda se néznek, kik kóstoltak már a vasból is, az ólomból is eleget; a kiket, ha a golyó megsebesített, még dühösebbek lettek a kapott seb után s annál veszettebbül rohantak előre. Hanem az a seb, a mit itt osztogatnak, egészen más valami. Nem tép az hust és nem tör csontot; vékony tűhegyekkel hatol keresztül a nemez-pánczélon, s ha csak a födetlen kezet vagy arczot találja is, oly ijesztő fájdalmat okoz, mely hasonló a tarantulacsipés, a viperaharapás rögtöni hatásához; s rá ugyanaz az égető sajgás következik, mely az állati méreg következése szokott lenni; a sebhedt tag megmered, feldagad s kínzó viszketeg támad e daganatból.

A nihilista hadvezérek nem akartak hinni a rémmesének, a mit harczképtelenül visszatérő katonáik beszéltek ez új lövegekről; tömeges rohamra tüzelték vitézeiket; a hadsorok éleire állították a tiszteket, s aztán «en avant les épaulettes!» de mindazzal nem mentek semmire. Az éjszaka nem nekik volt jó barátjuk, hanem ellenfeleiknek. Azoknak a fegyvere nem ad hangot a sötétben, csak golyóik pattannak el ott, a hol leestek. Azok magukra sem hagynak találni; azok ravaszok, odaékelik magukat két támadó csapat közé, aztán elvonulnak onnan, ki tudja, mi módon? ki tudja, hová? S mikor aztán végre egy nihilista dandár nagy veszteség árán, hősi vitézséggel elfoglalt egy kétségbeesésig védett állást, akkor veszi észre, hogy saját hadfele ellen küzdött, a sötétben az ellenség kicserélte magát a jó baráttal, s mire azok egymásra ismertek, már ismét oldalukban van és onnan nyugtalanítja őket.

A sötétben, a záporban összezavarodik a nihilisták egész hadirendje; reggel felé a hadvezérek kénytelenek minden ponton takarodót fuvatni.

Mikor másnap reggel Schertsinszkoi a tábori kórházakat végig látogatta, ezt táviratozta Sasza asszonynak:

– Éjjeli támadásunk visszaveretett. Pánczél nem jó többé. Ellenség mérgezett tűkkel lövöldöz. Halottunk kevés, sebesültünk sok. Hadseregünk fele vakarózik.

(A hogy mr. Severus mondá egykor nevetve.)

A sikertelen éjjeli támadás után azonban megkisérlé a szabályszerű ütközetet.

Egy kozák ezred, egy csapat kaukázusi lovasvadász és négy röppentyütelep indult kémszemlészetre az ellenség hadállásának kitudása végett. Alig közelíték meg a mult éjjeli harcz szinterét, midőn az ellenség robbanó lövegei tudatták velük, hogy a nyirerdők egész hosszában meg vannak szállva. Nehány lövést váltottak egymással udvariasságból s azzal visszatért a lovas kémlő csapat az arczvonal mögé.

Ekkor aztán megszólaltak az ágyuk.

A nyirerdővel szemben volt egy domb, arra felvontatott a hadvezér százhusz ágyut, miknek lövegei erdőgyujtó tűzokádók, gömbszóró shrapnelek, assa fœtidával töltött chinai büzgolyók és petroleum-bombák voltak.

Mikor a legelső amerikai Rodman-ágyu eldurrant a dombtetőről, bombáját az erdő felé hajítva, abban a perczben felrepült a nyirerdőből az ærodromon.

Még mindig csak az első, csak egyetlenegy.

– Ah itt jön a fehér sas! kiáltának az oroszok; de most már tudták, hogy mi az? Egy gép. S el voltak készülve a fogadására.

Igaz, hogy annak a gépnek előnye van; hajigálhat le onnan a magasból Orsini-bombákat; de már ezek be vannak véve a számításba. Ennyi és ennyi embert fog megölni. Mondjuk, hogy ezeret, vagy kétezeret. No hát kétezerrel több halott. Ez nem tesz különbséget. Ember van elég.

Hanem az ærodromon nem látszott semmi előkészületet tenni holmi bombahajigálásra. A mint távcsöveken nézték, az egy síma, fényes csucshenger volt, hasonló egy szivarhoz, mely terjedelmével nem árult el romboló ballasztot.

Az orosz tüzérek elkezdtek e szép szárnyasra vadászni.

Feléjük közelített. A Rodman-mozsarak bombái elérhették. A süvöltő gömbök ott jártak alatta, fölötte, a légjáró tudomást sem látszott róluk venni, s mikor a dombhoz közel ért, melyen az ágyuk fel voltak vontatva, egyszerre olyan közelre szállt alá, a hol a bombavetők «már» nem találhatták el, s a vontcsövű ágyuk «még» nem érheték fel.

Hanem erről is volt gondoskodva.

Ott állt százhúsz röppentyütelep, mely egyszerre, egy jeladásra elkezdé sistergő csillagait felszórni a közelítő aërodromon ellen.

Ez egy valóságos «girandol» volt a hadi tűzjátékban. Az ærodromon egy tűzraj közé jutott, mely minden oldalról zúdult ellene, mintha egy tűzhányó krátere fölött rohant volna el, midőn hirtelen kitör.

És annyi tűz között úgy járt, mint a Salamander.

A röppentyüket, a mik szárnyai közelébe értek, mintha lapták lettek volna, úgy csapta félre szárnyainak ütése. A sima, ruganyos test, mely a légben libeg és pánczélozva is van, sérthetetlen. Ezt sokszor tapasztalják a vadászok, kik egy egész adag kilőtt göbecscsel nem birnak egy kigyót megsérteni.

Az aërodromon a tüzértelep fölé érve ismétlé azt az «intést,» a mit már az anastaterrel szemben adott a hadviselőknek; detonatorának egy villanyszikráját aláküldé s az egyenesen beletalált a Rodman-ágyú töltényszekerébe. Az felrobbant. Az aërodromon tovarepült, nehány percz mulva, midőn újra meggyült condensatorában a villany, megint visszatért, s ezt a műveletet folytatva, félóra alatt valamennyi töltényszekeret mind felrobbantott. A villám jól czéloz; a töltény, szekér és a bomba vasból vannak, odatalál bizonyosan. Hanem azt már tüzérek és hadvezérek csak messziről nézték. Menekült és ott hagyta lőporos szekereit és ágyuit mindenki.

Az orosz hadvezér e tény után azt táviratozta Sasza asszonynak: «nincs többé ágyú!»

Ez egyenlőtlen harcznak, a mit egyetlen egy gép folytatott százhúsz ágyú és tömérdek röppentyű ellen, szemtanuja volt a nihilisták táborában időző képviselője a washingtoni kormánynak, mr. Perkins is. Minden hadseregnél volt az akkori kormányoknak egy-egy képviselőjük.

Ez esemény után mr. Perkins rögtön sietett kormányának a párisi congressusban üres szalmacséplő nagykövetét és teljhatalmazottját a következő sürgönynyel felfrissíteni unatkoztából:

«Minden hadi készülődést abba kell hagyni. A villany, mint mozderő problemája meg van oldva. Krakkónál, Czenstochowánál villanyos repülő gép működött. A villany megsemmisítette a lőport. Vége az ágyúharcznak. Várak, kikötők, erősségek nincsenek többé. Az egész hadiléggömbstratagéma szappanbuborék ezentúl. Senki háborúhoz ne kezdjen addig, a míg a villanyrepülőgép titkát meg nem szerezte. A nihilistáknak még csak egyetlen eszközük van, mely részükre dönthet: a tömeg. Ha összes lovasságukat egyesítik, s tömeges hadoszlopokban vetik magukat a Czenstochowát elfoglalt ellenfélre, s lóháton ostromolják meg a sánczokat, nem törődve az emberélet áldozatával. Egyéb nincs.»

Bármilyen lehetetlennek, bizarrnak lássék is ez az utóbbi eszme, hogy erdőket elfoglaló gyalogság ellen, sőt sánczok ellen tömeges lovassági rohamot vezényeljenek, mégis valóban ez volt Schertsinszkói terve is. A mire leginkább az a körülmény vezette rá, hogy a mult napi lovasszemlészet alkalmával a lovak maguk fel sem vették a hyalichor golyók forgácsainak sebeit, a miktől lovagjaik leszédültek; – mint a hogy nem fog a lovon a himlő, a hogy meg tudja enni a ló az arsenikumot; a hogy nem árt meg a sertésnek a mérges kígyó marása. Ezek tehát a legjobb eleven pánczélt képezik a kábító lövegek ellen, leszállítva azoknak hatását a közönséges lőfegyverekére. Azt pedig a doni kozákok már fényesen bebizonyították Lipcsénél, Samarkandnál s most legutóbb Bochniánál, hogy lehet lovassággal ágyútelepes sánczokat és eltorlaszolt erődőket is elfoglalni. Az orosz lovasok nem közönséges emberek: azok centaurok.

Hanem a terv kivitelének egy nagy akadálya volt. A krakkói tábor lovai a nagy anastater szétrobbanása óta tökéletesen «demoralizálva» voltak. Nem lehet azt más szóval kifejezni. Ismerik ezt az állapotot, a kik hosszas hadjáratokat végigfáradtak. Az 1849-iki magyarországi hadjáratban is történt hasonló eset a fényszarui nagy lovassági ütközet után, hogy a rákövetkező éjszakán a paripák nem voltak fékezhetők, az egész tábor minden lova futni készült, letépte magát kötőfékéről, s a melyik elszabadulhatott, elfutott világgá. Talán járul ehhez valami a nemes állatok, a ló, a kutya előérzetes ösztönéből is, mely nagy veszedelmeket előre láttat velük, mikről az emberek nem is álmodtak: az állatok már érzik. A Krakkó alatti lovak közül sok megvakult a nagy felrobbanástól. Ez még nem lett volna nagy hiba: a vak ló annál könnyebben nekivezethető a tűznek. De ezek a lovak attól a naptól fogva oly ijedősek, oly neszrehallgatók lettek, hogy minden ismeretlen zajra futni készültek, nem engedték magukat tisztogattatni, felnyergeltetni; ha a lovas felült rájuk, ágaskodtak, hátráltak, a fejeiket kapkodták s a zablát harapták, mintha egyszerre valamennyien mind remonda-csikókká lettek volna visszavadítva. A lovassági tisztek egyenesen kimondták Schertsinszkoinak, hogy ha őket mind főbe löveti is, nem képesek négyezer lónál többet csatarendbe állítani; a többit vissza lehet hajtani a ménesre, hadd nyargalja ki az ijedtségét; a vakját pedig mindjárt szaláminak és csizmának lehet feldolgozni.

Nem maradt hátra egyéb, mint Sasza asszonyt tudósítani a veszélyes helyzet egész valóságáról, és hogy most már szükséges, hogy magát a repülő lovasságot küldje fel rögtön Czenstochowa ellen.

Sasza asszonyt igen kellemetlenül érinté ez a tudósítás. Neki épen egy merész terv forrt az agyában: lovasságát a léggömbökkel végig bocsátani Stirián; onnan Horvátországba becsapni, a magyar alvidéken a szlávokat felkelésre bírni, s ez által az osztrák-magyar hadseregeket köröskörül, mint egy ostromlott várba bezárni. E czélból lovasságának előhada, mintegy nyolczezer lovas, már Gráczig nyomult, roppant zavart idézve elő a dunántúli táborban, mely, ha a nihilisták a trieszt-fiumei vonalat is kezükbe keríthetik, s ha a szerb és román oldalon a távirdákat elronthatják, teljesen meg lesz fosztva a többi Európával lehető minden közlekedésétől, a hogy jó részt már eddig is meg van fosztva; mert az senkinek sem jut eszébe, hogy Berlinben egy táviratot via Livorno, Konstantinápoly, Galacz, Brassó, Temesvár küldjön le Pestre, pedig ezen a csigavonalon kivül már semmi más úton tudósítás Magyarországra nem jöhet; úgy hogy a Dunántúl, a Krakkó és Czenstochowa alatt történtekről még akkor sem tudnak semmit, a mikor már azokkal Európa minden hirlapja tele van. Ők be vannak zárva.

Ezt a tervét Sasza asszonynak egészen megzavarta a czenstochowai epizód.

A kárpáti hadsereg lovasságával nem hajthatta végre ugyanazon megkerülési tervet a Duna és Tisza között, mert az ki lett volna téve annak az esélynek, hogy az osztrák-magyar lovasság oldalba fogja. Most már az ellenfélnek is voltak repülő lovasai. A magyarok is találtak egy fajt, mely kiállja a versenyt odafenn az égben a samojédokkal. A czigány volt az. Héj, nagy becsülete lett egyszerre a szegény czigánynak. Minden vályogvetőt bundába öltöztettek s úgy küldték fel a mennyországba. – Az is figyelembe veendő volt, hogy egy hét óta nyugati szél uralkodik. Tehát a nihilisták a Duna-Tisza között az osztrák-magyar sereg léggömbjei alatt állanak, oda nem szabad előnyomulniok.

Sasza asszony azonban nem hagyott fel a tervével. Azt belátta, hogy repülő lovas seregének nagy részét fel kell bocsátania Czenstochowa alá, mert hadikészleteit nem hagyhatja ellenséges kézben, azokat vissza kell venni, ha minden sánczárkot saját halottaival tölt is meg. Azonban a horvát, dalmát expeditióra használható volt a gyalogság is; az előre tolt lovas dandár folytatta küldetését, hanem a nyomában haladó lovas hadsereg kicseréltetett a gyaloggal, úgy hogy a nyolczvanezer főnyi lovasságból hatvannégyezer visszaküldhető volt északra. A roppant hadsereget Czernoff tábornagy vezette, kinek hirét megalapította az a lovas hadjárat, melyet tíz év előtt az Amurtól a Yancse-Kiangig merészen és vitézül hajtott végre, China veszedelmével.

Czernoff erőltetett napi járatokban haladt végig Ausztrián, Csehországon, oldalt hagyva az ostromolt Olmüczöt; Teschennél, Bialicznál portyázó szárnycsapatai találkoztak a német határon felállított előőrseivel a németországi figyelő hadtestnek, melynek zöme Kosel vára körül táborozott. Mikor azután Krakkó közelébe értek, az a meglepetés várt reájuk, hogy Krakkó déli részét a Visztula-oldalon egészen megszállatlan találták: közeledtükre a honvédhuszárok előörsi csapatai vonultak vissza, a nihilista hadsereg táborhelye ez oldalon üres volt. Azoknak védcsapatait csak Bendzinnél találták. Itt találkozott Czernoff Schertsinszkoi szárnysegédével, ki őt az eddig történtekkel megismerteté. A megszálló sereg, hogy Czenstochowát sikerrel ostromolhassa, kénytelen volt Krakkó körülzárolásával felhagyni, s egy erős figyelő hadsereget az északi oldalon felállítani, miután a krakkói sereg a czenstochowaival repülőgépe segélyével értekezhetik s annálfogva a várból folytonos tömeges kitöréseket rendez.

Czernoff, mint minden olyan hadvezér, kit a győzelmek elkényeztettek, túlszigorú volt azok iránt, a kiknek a szerencse nem kedvezett, s mindent tudott rosszalni, a mihez szerencsétlen vezértársa kezdett.

Mikor összejött Schertsinszkoival, első dolga volt azt táborkara előtt válogatatlan szavakkal lehordani eddigi rosz intézkedéseiért; azután tudatta vele, hogy a főparancsnoksággal ő van megbízva, Schertsinszkoi pedig hátra fog menni a figyelő hadsereghez s ott várja el az ő további intézkedéseit.

Schertsinszkoi igazi orosz volt. Megnyugodott a parancsszóban, s ha a felhatalmazott Czernoff azt mondta volna neki, hogy üljön fel egy léghajóba samojednek s ott működjék, abba is belenyugodott volna.

Czernoff erélyes katona volt, kiméletlen az ellenség iránt úgy, mint saját emberei iránt. Az igaz, hogy a roham élén szokott lenni maga is. Ménest tenne a lovak száma, miket kilövöldöztek alula, s a teste egy élő albuma a minden csatákból elhozott sebhelyeknek. Ő nem is szokott tanácsot tartani, mikor haditervet készít; kigondolja egyedül és aztán parancsol és előlmegy.

Az ő terve volt a bochniai támadás is, mely az osztrák-magyar tartaléksereget a földre gázolta. Akkor is megmutatta, hogyan kell egy ellenséges csillagsáncz cavalierejének a tetejére lóháton felnyargalni.

Most ugyanazon győzelemittas «molodczi»-k tábora jő utána.

Ily vezér és ily sereg mellett a csataterv természetesen csak ez lehetett:

A nyugati szél az orosz ærostatokat csak Czenstochowa nyugati oldaláról teszi hasznavehetőkké. Ez pedig olyan közel esik a német határszélhez, hogy a Jaszna Gora halmairól, melyekről a rohamnak indulni kell, a német előörsök szuronyainak villogását lehet látni Lublinicz körül.

Közönséges talentumu hadvezér nem merné azt megkisérteni, hogy ily szűk helyen befúrja magát, a hol ha meg találják futamítani, egyszerre a semleges ország területére fogják visszavetni, a hol azután le kell raknia a fegyvert. De erre Czernoffnak nem lehetett gondolni. Ki futamítaná meg az ő legyőzhetlenjeit? Hatvannégyezer lovas egy tömegben, mely a dombokról alárohan. Előttük repül, kedvező széltől ragadva ötezer ærostat, mely bombákat ont.

Hogy az ellenfélnek repülő gépe van, talán több is egynél, Czernoff azt is számításba vette. Az pusztítani fog az ærostatok közt. Nem tesz semmit. A léghajósok közt van még csak fegyelem; azok nem futhatnak el a csatatérről, nincs a ballonjaikon szellentyű. Ha százat, ha ezeret összetépnek is közülök a repülőgépek, de az egész tömeget föl nem tartóztathatják, villámaik azokon nem fognak, a selyem és gyantaburok miatt, s elvégre a repülőgépek is úgy fognak járni, mint az alligatorok, hogy a nagy tömeg közt belekeverednek szárnyaikkal a ballonok köteleibe, s megfogják magukat.

Czernoff, hogy még biztosabb legyen a döntő csapás eredménye, azt a parancsot adta ki, hogy a megszálló sereg összes lovassága csatlakozzék a repülő lovas sereghez.

Az alvezérek szerényen figyelmeztették a bajra, mely ebből támadhat: azoknak a lovai «félnek!»

«Félnek!» Ezt a szót nem akarta hallani Czernoff. Félni még a lovasnak sem szabad, nem hogy a lovának. Mire való a sarkantyú? mire való a kancsuka? Nehány erélyes tiltakozót főbe lövetett a hadsor előtt, s aztán nem beszélt senki arról, hogy a lovak félnek.

Augusztus tizenharmadikán reggel zendült meg az orosz nihilisták marseillaisének népszerű kardala a Jaszna Gora fenyőerdőiben:

«Megyünk, hogy megigyuk borod;
Megyünk elvenni aranyod;
Megyünk ölelni asszonyod;
Hurráh!»3)

És azzal elkezdtek alászállani a kibontakozó csapatok, s ott, csaknem a czenstochowai sánczok lőtávolában rendezkedtek támadó hadoszlopokba.

A léggömböket csak ekkor töltötték meg a helyszinén, magukkal hozott gázfőző gépekkel. Ez a készület eltartott délután négy óráig. Elég hosszú a kutyacsillag napja.

A czenstochowai sánczokról egy ágyúlövés sem háborította készülődéseiket.

Czernoff terve igen világos volt.

Egy hadoszlopot állított össze, melyben keverve voltak az általa vesztésre itélt Krakkót megszállott lovasezredek. Azokat tolta maga előtt a bochniai győztesek pánczélos hadserege. Tizezer ember és ló talán elég lesz a polygonum caponiérejeinek árkait betemetni, azoknak a hulláin aztán átzudulhat a feltarthatatlan ár, elgázolva maga előtt az ellenséget, ha mind vasból van is.

A szerencsétlen, kipéczézett ezredek sorsa meg volt pecsételve. Őket elől a lovaikhoz kötött léggömbök vonják, hátul a rohanó ezredek taszítják, meg kell tölteniök azokat a hosszú sírokat ott maguk előtt. Hanem aztán a várt elfoglaló ellenség itélete is alá volt írva. A molodczik nem hagynak maguk után sem foglyokat, sem sebesülteket. A mai napon a Varta folyamnak meg kell áradni a párolgó meleg vértől.

Négy órakor délután hangzott a jeladó három ágyúlövés, mire minden ponton megszólaltak a trombiták s az egész rettentő lovas tábor megindult várat ostromolni.

A czenstochowai ágyúk mégis hallgattak.

Mikor aztán a trombita újra hangzott, gyorsabb ügetésre adva jelt, akkor a sánczok mögül egyszerre fölrepült ötszáz olyan fehér sas, a milyen eddig csak egy mutogatta magát.

A stymphalidák elfogadták a centaurokkal az ütközetet.

A sedáni ütközetet (a franczia irók szerint) nem az emberek nyerték meg, hanem a gépek, – a czenstochowai ütközetet nem az emberek vesztették el, hanem a lovak.

A mint az első hadoszlopban ügető paripák megpillanták a szemközt repülő szörnyetegeket, egyszerre visszatorpantak és az egész arczvonal elkezdett «flottirozni».

Legbomlottabbak voltak a vak lovak, a kik nem látták azt a rémet, csak közeledtének hangját hallották és arra egyszerre megbokrosodtak.

A végitéletnapi hangok voltak e soha nem hallott suhogó mély zúgásban, melyben egyesülve van a sebzett viziló bőgése, a gőzmozdony puhogása és a vihar üvöltése; a mint az egyre közeledett s keresztül hangzott az ezernyi ezer paripa földrengető robogásán.

Az aërodromonok félhold alakú sorban közeledtek a lovas tábor felé, annak északi szárnyát megkerülve.

A mint ezer ölnyire értek a lovas arczvonalhoz, egyszerre leszálltak csaknem a földszinig, s akkor aztán vizirányos vonalban rohantak ismét előre.

Ezt a támadást nem várta be semmi négylábú állat.

A jelenés, mely e rohamot követte, csak Farao hadseregének bomlásában leli párját, mikor azt a Vörös tenger hullámai megrohanták.

Minden ló megvadult, nyerítve, hánykódva fordult oldalt s tört az utána jövők soraiba vissza. S a lovak rémülete ragályos. Egy megijedt paripa agyonijeszt százat; és mind a száznak, mind a tizezernek ott jön a réme, huhogva, fütyülve, szárnyaival csapkodva.

Pillanatok alatt összebomlik az egész hadirend. A felzavart tömegek az utánuk jövők közé rohannak s azokat is összebomlasztják.

Az aërodromonok terv és vezényszó szerint látszanak működni. Minden tíz között van egy hosszabb hajójú, mely a többinek parancsol. Jelkiáltásaik hangzanak odafenn a légben. Négyen-négyen összefognak egy-egy tömeg lovast s azt egymásra terelik. A megriadt mének, mint a birkanyáj, tódulnak egymásra, egyik ló a másik hátára ágaskodik patáival. Nyerít, harap; embert nem ismer többé. A megszorult méntömeg vadállati ordítással tölti meg a léget, mely az emberi káromkodás hangját is elnyomja. És a lovasság még nagyobb veszedelmére hozzá van kötözve a légben uszó ærostatokhoz, minden tizenkét lovast egy közös ballon tart fogva. Az ádáz zürzavarban most a ballonok kötelei összekeverednek; a zilált csoportok ballonjai egymáshoz ütődnek, köteleikkel összetekergőznek; odafenn idomtalan gomoly támad belőlük; egy-egy ballon a szorítástól elpukkan, akkor annak a hajója leesik; a lehulló Orsini-bombák a tömegek között pattognak szét, mire az összetódult raj ismét szétriadva töri magát a tömkeleg minden része felé.

Vezényszó nem hangzik többé.

A felkavart porfellegben nem láthatja senki, mi történik fenn és alant. A legszélről eső tömegek látják a feléjük rohanó légi gépeket, a mik ott zúgnak el fejeik fölött. A távolabb álló ezredek csak olyankor pillantják meg azokat, mikor hirtelen fölemelkednek, hogy egyet fordulva, ismét lecsapjanak.

Czernoff látta, hogy az aërodromonok az egész első arczvonalát zavarba hozták, visszafordították. Nem akarta elhinni, hogy meg van verve. Nem akarta elhinni, hogy a mai naptól fogva vége van a lovassági harcznak. Nem akarta elhinni, hogy annyi sok szép huszárnak, dzsidásnak, kozáknak, cserkesznek mától fogva le kell szállnia a lováról, s a dicső mén nem fog többé soha a csatatéren nyeríteni, hogy ezentúl csak ekét és boronát húzni van hivatva. Hogy vége a háboruk költészetének! a kivont karddal harczoló hősöknek, az ellenség vérében fürdő daliáknak! Hogy mindez olyan mese lesz mától fogva, minők a mythosz centaurusai.

Czernoff egyik válogatott ezredét a másik után küldé azon porfellegek feltartóztatására, melyek minden oldalról közeledtek feléje. Azt parancsolta, hogy a futókat, ha másként meg nem állnak, aprítsák le. Azok alászegzett dárdákkal rohantak előre, mint érczfal; és azután még nagyobb lett a porfelleg, azokat is magával ragadta az, mint a forgószél.

Czernoff napbarnította arczán csorgott a köny, szürke szakállát áztatva.

«Előre! Előre! Kutyák!» hörgé. (Nem «molodczi» többé, hanem «kutyák!») Mire való a sarkantyú? mire való a kancsuka? Ágyukat hozzatok! Söpörjétek el a futókat!

De nem volt ideje azokat az ágyukat előhozatni.

Száz aërodromon emelkedett ki egyszerre a többi közül minden oldalról s azok találkozót látszottak egymásnak adni azon halom felett, melyről Czernoff nézte a csodaromlást.

«Átkozott gépek!» kiáltá öklével fenyegetve az ég felé. Hát mégis van valami az égben, a mitől félni kell? Mit hányjátok magatokra a keresztet? barmok! Nem istenek azok ott, hanem égi kutyák! Halljátok, hogy ugatnak!

Valóban az aërodromonok csunyául tudtak ugatni.

És egyre szükebb kört vontak Czernoff és válogatott lovascsapatai körül. Ah! ezek voltak azon hősök (ember és ló), a kik megszokták az ágyúdörej közepette moczczanatlanul megállni, kik közül ha az ágyúteke egész utczát vágott, nyugodtan zárták össze a támadt rést dönthetlen tömegükkel. A győzhetlen, a félelmetlen sotniák voltak azok.

Most a földi rémrobajon, mely a porfellegek között egyre közelebb vonul, egy égi dördület hangzik keresztül. Pedig hiszen derült az ég.

Két szemközt jövő aërodromon villámlott össze. A villanyterhelt detonatorok egymásnak küldözék üdvözleteiket. Következik a többi; majd mind a száz összevissza czikázik villámsugaraival a légben; a mennydörgés szakadatlan.

E rémtünemény megtört minden emberi és állati bátorságot.

Még Czernoff kedvencz ménje is horkolva ágaskodott fel e rémhangversenyre s nyakán egyik oldaláról a másikra vetette sörényét.

«Hát te is?» ordítá rá Czernoff, lovas korbácsával végigvágva a nemes mén fején. De az nem volt többé az ő alázatos szolgája. Megfordult két hátulsó lábán, megrázkódott s azzal szügyébe vágva fejét, elkezdett vágtatni az erdő felé; nem érzett sem sarkantyút, sem korbácsot, sem dicsvágyat többé.

Erre általános lett a jelszó.

«Az erdőkbe!»

Az egész összezavart lovasseregnek egyedüli menedéke volt a háta mögött levő fenyőerdő.

S az jó menedék is lett volna, ha egy végzetes körülmény e legtermészetesebb oltalmat meg nem rontja.

A repülő lovasságnál a fegyelem legelső parancsa az volt, hogy a terhelőikhez kötött zsinegeket, mik az aërostatok kötelét tartják, soha semmi esetben el ne vágják, akármi történjék is. E parancs ellen véteni halál! És e kemény parancsnak alapos indoka volt. Hogy e sok veszélylyel járó stratagemára bizton számítani lehessen, a léghajóban ülő samojédra nézve lehetetlenné kelle tenni az önkénytes leszállást. Az először is lábánál fogva oda volt békózva a hajókosár fenekéhez; azután a léggömbjének a szellentyűjéhez nem volt zsinór kötve. Ilyenformán az sem a hajó köteléhez nem érhetett, hogy azt elvágja, sem a ballonra fel nem mászhatott, hogy azon rést repeszszen. Kénytelen volt menni a hová viszik. Ha tehát a lovasok eltépték volna maguktól a visszatartó zsinegeket, az az aërostat a benne ülő samojéddel együtt elment volna a világtalan világig, s egy olyan léggömb hétezer rubelbe kerül.

A lovasság tehát a léggömböket is magával vontatva rohant az erdők felé. Ebből támadt azután a legnagyobb veszedelem. A mint egy csoport lovas benyargalt a magas fenyőszálak közé, az egész magával czepelt léggömb-gomolyt is vontatta, s akkor annak a kötelei a fák ágaiba akadva, alárántották a léggömböket; azoknak a ladikjai tele voltak robbanó lövegekkel, a mik a fákhoz ütődve könnyen elpukkantak, s arra a gázzal töltött léggömb is meggyuladt, s attól meg tűzbe borult az erdő.

Egymásra tíz, húsz, százhelyen gyuladt ki a rengeteg.

Most azután a természetadta menedék maga lett a legnagyobb veszedelemmé. A fenyőerdő gyantás lombozata végtől végig lángba borult, kiűzve maga alul a menekülőket; a meggyuladt gázfőzők robbanása nyomta el néha a rémzajt.

Ekkor győzött az emberi természetes ösztön a fegyelmen. A még kinn levő lovasság hirtelen elvagdalta a léggömbök zsinegeit s arra a sok ezernyi léggömb, mint egy kisértetes felhőtábor kezdett el szabadon repülni kelet felé, egyre magasabbra emekedve a légben, tehetetlen hajósaival. Azok tán fennakadnak majd az Ural hegyein, vagy ha megkapja őket a Monsun, leviszi valamennyit Chinába és Thübetbe.

Az elszabadult lovasságnak most azután csak egy jelszava volt:

«Futni!»

Rettenetes egy szó! Futni nyolczvanezer derék vitéznek! Futni a világ legbátrabb lovas katonájának! Futni a nélkül, hogy egy ellenséges arczot látott volna! És futni oly szilaj rohammal, a hogy ló és lovas kibirja.

Egyedüli szabad tér volt, merre nyitva a menekülés, Bendzin felé.

Mindenki arra tartott.

Az egymásba omló, az egymáson keresztül-kasul gázoló tömegek előtt nem volt akadály, mely rohanásukat feltartóztassa. Fejük fölött huhogtak egyre szárnyas üldözőik – a gépek.

Nem hadsereg volt az már, hanem egy vízözöni állattömeg, melyet a tengerár tol maga előtt; a hol megtorlott, ott egymásba keveredve, mint egy rémjelenet a cæsarok czirkuszaiból; a hol utat törhetett, omolva, mint a prairie-égés elől futó bölényhorda. Az ár ragadta magával Czernoffot is.

A Jasna Gorán alól volt egy nagy terjedelmű bozót, gondosan bekerítve rókák számára, azt a rajta átrohanó had pozdorjává taposta.

A bozóton túl következett egy pocsolyás lapály, mikor azon keresztül omolt a vad futam, a süppedék szárazzá volt gázolva.

Útba eső kertek palánkjai, sövényei ledöntettek; a rónán egy birkanyáj legelészett, azt eltiporták, a juhász a csordakútba ugorva menekült meg. Egy felriasztott gulya ridegmarha bömbölve nyargalt a lovasok előtt, ijesztő előhirnökül.

Azután következett egy nagy futóhomokos fenyér, a mi tele volt törpe nyirfás buczkákkal, nyaktörő «angyalhullásokkal», rosz talaj a futtatásra.

Az üldöző rémek közül száz folyvást ott suhogott fölöttük, összeterelve a kitörni akarókat, mintha kényszeríteni akarná őket, hogy az átkozott versenytéren maradjanak, a mire még egy körülmény is szorítá őket: a czenstochowa-bendzini vasút. Ennek mértföldekig tartó magas töltése és mély vízzel telt árkai egy folytonos bástyát képeztek, mely a rohanó árt mintegy szűk mederben tartá össze.

Az eszeveszett riadalban egyedül Czernoffnak volt feje, rágondolni, hogy mi lesz ennek a vége? Ez az állati lávatömeg egyenesen ráomlik a Bendzin és a Pilicza közt álló gyalog hadseregre s azt is magával sodorja.

– Fel a vasútra! kiálta a hozzá legközelebb állóknak.

Erre az a tömeg, mely őt körülvette, neki vágtatott a vasúti töltésnek.

Annak volt először is egy tíz öl széles árka, tele iszappal, azután egy három öl magas töltése, alant fenyősövénynyel eltorlaszolva, felül keresztbe rótt czölöp mellvéddel ellátva.

Az orosz lovasság a gondolat sebességével vágtatott fel e töltésre. A ki beledűlt a mocsárba, az jó volt hidnak az utána jövők számára s a ki hanyatt bukott a meredélyről, az lesodorta az utána jövőket, de azért a sáncztető el lett foglalva. – Így rohantak volna fel bizonynyal Czenstochowa földsánczaira is.

Czernoffnak az volt a szándéka, hogy az egyenes, akadálytalan vasúti töltésen telivér paripájával megelőzi a rohanó lovas tábort s elébb odaérve a gyalogsági táborhoz, Schertsinszkoit értesítheti a helyzetről s parancsot adhat ki, rettenetes parancsot, mely égő agyában fő.

Hanem azután, hogy megmutatta, miként lehet a vasúti töltésre felkapni, ezzel példát adott másoknak is, kik a töltés mentében előtte futtattak, úgy hogy nemsokára el volt lepve a töltés lovasokkal s ő ismét nem tudott sebesebben előre haladni; hasztalan vágta az előtte futók fejeit kardjával s mikor kardja összetört, egy elkapott dárda nyelével; a gátoló tömeg egyre nőtt előtte, teletömve az egész vasúti töltést.

Mikor aztán a Zorki melletti állomáshoz jutottak, ott állt egy befűtött mozdony. Czernoff leugrott lováról, fel a mozdonyra.

– Ereszd meg a zsilipet! kiálta a mozdonyvezetőre. Teljes gőzerővel!

A gőzmozdony aztán fütyölve robogott a vágányon előre.

A lovasság, mely ellepte a töltést, egymás hegyén-hátán omlott le kétfelől az árkokba; a ki nem menekült, azt legázolta a gép s átrobogott rajta, perczenként egy angol mértföldnyi sebességgel, míg a myskowi mély útnál sikerült elhagynia a menekülő tábort.

Mikor a két oldalt felmeredő palarétegek közül kijutott a mozdony, Czernoff maga előtt látta, a mit gyakorlott hallása a mély útban a mozdony robogásán keresztül is tudatott már vele: – az ütközetet.

Reggel óta foly az a krakkói honvédsereg és Schertsinszkoi tábora között. A fehér füsttől követett villanások, a lemenő nap fényében csillámló szuronysorok azt jelzék, hogy Schertsinszkoi hadserege a Bendzin, Sambkovicze, Laszi, Pilicza vonalban képez csatarendet: szemben a Chrzanow, Olkusz, Paremba vonalt elfoglalt honvédsereggel. A két csatavonalt egy hosszan elnyuló erdőség választja el, melyet az ágyutüzelésből itélve, a honvédség tart megszállva. S annak a megtartása és elfoglalása az ütközet kölcsönös czélja.

A mozdony Laszinál találkozott Schertsinszkoi tartalékával.

– Adjatok egy lovat! kiálta Czernoff, a mozdonyról leszökve.

Hoztak neki egy szekerész-lovat. Más nem volt. De azt is két embernek kellett fogni, míg lovagja a nyeregbe vethette magát, mintha már ennek a lónak is sugtak volna valamit a fülébe.

Czernoff nem kérdezett semmit; éles szemével messziről kivette már a dombot, a hol a vezénylőnek kellett állni táborkarával együtt s egyenesen oda vágtatott.

Schertsinszkoi nagyot bámult, mikor a fővezért meglátta és így látta, sárosan, füstösen, tépetten, kard nélkül.

– Mit csináltok? e kérdéssel előzé meg őt Czernoff.

– Látod: verekedünk. A magyarok kijöttek Krakkóból; reggel óta ágyúzunk egymásra; ők az erdőben vannak, de mi előrenyomultunk Modrzejowig s ha most lovasságunk volna, elvágnók az útjokat a Krakkóba visszatéréshez.

– Majd lesz lovasságod mindjárt elég! Minket tönkretettek. Az ördög van ellenünk; – pedig nincs is. Egy legió repülőgép szállt fel fejünk fölé Czenstochowából, minden ló megvadult, a mint azokat a repülő kutyákat ugatni hallotta. Most fut minden barom és egyenesen te reád fut.

– Parancsolj hát mit tegyek? mondá keserű gúnynyal Schertsinszkoi.

– Legelőször is – lövess engem főbe. Aztán vedd át a fővezérséget. Összpontosíts négyszáz ágyut a lapályon uralgó dombok fölött s akkor azt a rád rohanó lovas tömeget, mely félóra mulva itt lesz, söpörd el magad elől; különben az gázol el téged.

Schertsinszkoi hidegvérrel felelt:

– A magad ügyét végezd el majd a hadi törvényszék előtt. Addig pedig, míg itt vagy, főparancsnok vagy; intézkedjél, a hogy tetszik.

– Tehát intézkedni fogok! szólt Czernoff, dühtől támadt hagymáz-deliriumában s azonnal elkezdett parancsokat osztogatni az alvezéreknek, rettenetes szándéka kivitelére. A tartalékágyúkat azokra a halmokra kell felállíttatni, a honnan a futó lovassereg közelít s learatni az egész tömeget.

Hanem ez az intézkedés nem volt kivihető.

Azok a lovasok, kik a vasuti töltésen menekültek, elkezdtek már mint egy szakadatlan sötét zuhatag omlani elő a myskowi mély útból. Azt már semmi kartács vissza nem tartóztatta többé. És a mint ezek megérkeztek, a táborban levő ágyús és szekerész lovak egyszerre megvadultak, nem akartak indítani.

Schertsinszkoi arra a végzetes gondolatra jött, hogy ő elfogja puszta kézzel ezt a veszedelmet; eddig még nem volt az nagy; a százanként érkező lovakat meg lehetett ragadni és zablán tartani.

– Mit csináltok? kiálta dühösen Czernoff. Kést az oldalába minden lónak, soha sem szelidül az meg többé! Elfogtok százat, ezeret; de ott jön egyszerre ötvenezer-hatvanezer egy gomolyban. Hogy állsz az elé? Az egy lavina!

És már lehetett látni a távol síkon azt a felmagasló porfelleget, mely úgy közeledett, mint a Samum! És lehetett hallani azt a rémséges ordítást, a mit e vihar maga előtt küld. A halálrémülettől kínzott lónak vadállati vészkiáltása ez, mely úgy hasonlít az emberi jajszóhoz.

Mikor aztán ezt az ordítást meghallották, egy szekerészló sem akart a hámjában maradni többé.

Schertsinszkoi még mindig nem veszíté el nyugodt hidegvérét.

– Látom a helyzetet, az elég gonosz. De hirtelen fordítunk rajta! szólt Czernoffhoz, ki nem volt már ura lelkének. Gyalogcsapatainknak Lasziból Piliczára, Sambkeviczéből Bendzinre kell visszavonulniok, a lovas tömeg azután hadd hömpölyögjön neki az erdőt elfoglaló ellenségnek s temesse el azt, vagy keveredjék vele össze.

Nekünk a Varsó felé vezető visszavonulási utat meg kell tartanunk.

– Visszavonulás! hörgé Czernoff, öklével verve koponyáját.

– A míg e mozdulatot végrehajtjuk, addig fentartja a rohanó lovas tömeget az oknai mély hegyfolyam szakadéka.

Erre roszul számított a vezér.

Az oknai hegyfolyam szakadéka mély és széles, de a vágtató lovas had egész csordáit az elszabadult ökröknek s a gazdáiktól megvált lovaknak tolja maga előtt, az oknai mély hegyszakadék megtelik eleven töltéssel s ez élő, vonagló, ordító hús és csonttömeg felett tovább hömpölyög a feltarthatatlan ár.

E közben sötét lesz. A láthatáron keletről, nyugotról gomolygó felhők emelkednek s a sötét háttérben a fellegek között látszanak hosszú vonalban az előretörő aërodromonok kék, zöld fényben világító alakjai.

A mint azok a láthatáron leszállnak, nehány percz mulva tudatja a tábori távirda főnöke Schertsinszkoival, hogy Piliczáról sürgöny érkezett.

A sürgönyt a Piliczát elfoglalva tartó dandár parancsnoka küldé, tudatva a vezérrel, hogy most szállt le az aërodromonokkal Pilicza alatt nyolczezer pánczélos, a kiken nem fog semmi puskagolyó.

– Akkor veszve vagyunk! sugá Schertsinszkoi a fővezérnek. El van állva az útunk Varsó felé s minket bekergetnek Németországba.

– Még oda nem! kiálta Czernoff. Még van egy kijárás.

– Merre?

– A fegyveres ellenség szivén keresztül! Mielőtt e romlás érne bennünket, mielőtt e szégyen sárba tiporna, még van időnk puskát ragadni s szuronyszegezve megrohanni rohanni az erdőt, melyet a honvédsereg tart elfoglalva s vagy agyonverni azt, vagy meggebbedni, de becsülettel.

– Jól van. Monda Schertsinszkoi.

– Add ki a parancsot a távirda által a dandárnokoknak, hogy minden vonalon rohamra vezényeljenek. Mi is szálljunk le lovainkról; kapjunk fel egy puskát, álljunk egy csapat élére, aztán hajrá! Gazember, a ki fél a pokoltól! Úgy sincs másvilág!

Schertsinszkoi is leszállt lováról. A két bajnok kezet szorított, megcsókolták egymás ajkát, azzal kezébe vett mindenik egy fegyvert s sietett a közkatonák közé hősi elszántsággal.

Késő volt már.

Az ilyen hősi áldozat sikerülhet egy csapatnál, talán egy dandárnál is: de egy százezrekre menő messze elrakott hadsereget nehány percz alatt rögtöni mozdulatra birni lehetetlen; – a föld reng már a közeledő lovassereg patkóinak robajától, a fehér rémek ott süvöltenek már köröskörül: Pilicza felől futó gyalogság bontja meg a hadi rendet. A két vezér odajut, hogy a leszállt sötétségben magával ragadja őket a tömeg s mikor az utolsó csillag is eltünik a felhők között, összekeveredve fut minden, merre ösztöne viszi.

Egy kis hasadék maradt a láthatár és a felhők között, mely halvány fényben világít. Arra van nyugot: arra a német határ. Mindenki arra felé tart már: semleges földön menedéket keres.

S a futó tömegek egymásba omlanak, lovasság, gyalogság összekeveredik, ketten is ülnek egy lovon, egy kozák háta mögé felkapott pattantyus, aztán gazdátlan futó paripák, mik nem engednek embert hátukra ülni; feldült szekerektől, árokba fordult ágyúktól járhatlanná lesz minden út; fegyvert, nehéz pánczélt elhajigál magától a menekvő s az útban elszórt robbanó golyók pattognak a káromkodva utóljövők lábai alatt. S a rémfutás egész éjen át tart szakadatlanul. Reggelre az egész roppant nihilista tábor odaát van Németországban, a ki még idáig hozta, lerakja a német seregek előtt a fegyvert; s a gazdátlanul szétiramodó lovakkal megtelik Szilézia: – miket soha semmi szolgálatra nem lehet használni többé.