Biberunt Magnum Áldomás…

Az aërodromon-raj bevégzett munkája után a pánczélos lövészsereggel együtt a német határ hosszában letelepült, figyelemmel kisérve az áthömpölygetett hadsereg mozdulatait. Az pedig nem mozdult, feküdt a földön.

Krakkóban nagy volt a diadalzaj. Az ostromló sereg minden ágyuja, lőszere, podgyásza ott maradt; az ostromlottak feladata volt mindezt összeszedni, a sebesülteket elhordani a mezőről. És e közben még egy sajátságos mulatságra voltak hivatalosak. Egy új neme az a sportnak. Lovakra kellett vadászniok. Az erdők, mezők tele voltak kóbor paripákkal, mik szilajan nyerítve száguldoztak össze-vissza s a krakkói jámbor szekerészlovak és huszármének, a mint egy ilyen őrült rokont megpillantottak, a mint annak a nyerítését meghallották, mintha rájuk nézve érthető, titokrejtő szó volna abban, maguk is elkezdtek ágaskodni, ficzánkolni s összetépték a hámot; ezért aztán, a mint egy gazdátlan ló kibukkant valahonnan, azt legjobb volt egyszerre czélbavenni és lelőni, mint egy ártó fenevadat.

Tatrangi Dávid nem is jött be Krakkóba repülőgépével, nehogy az atyafiak lovait is mind elvadítsa, hanem fölkereste a mezőn a maga embereit. A magasból kitanulhatá távcsövével, hol jár az a csoport, mely a többieknek parancsokat oszt; oda leszállt. Ott csakugyan Dárday volt kiséretével. Gyalog volt valamennyi tiszt; értesülve voltak már mindenről: a tegnapi rémnap sebesültei, foglyai, elbeszélték a történteket s a hallottak után nem kivánkozott senki a nyeregbe.

Az aërodromon szabályos libbenéssel szállt meg a síkon; az átlátszó üveghajóban öt alak ült, abból három kiszállt, két férfi és egy nő; kettő bennmaradt. Az aërodromonhoz egyszerre futott minden oldalról a kiváncsiak tömege, hanem a gép nem barátkozik senkivel, a mint közelítettek felé, megint fellibbent s azután a magasban elkezdett körben repülni, mint a vadászó sas.

A földre szállt két férfi és nő sajátszerű idegen öltözetet viselt. Az egyik férfin térdig érő selyem felöltöny volt, derekán üveg övvel és csuklóin üveg kösöntyükkel átszorítva, fejét sima üvegsisak födé, tetején gyémántragyogású octaeder-jegeczczel, mely messziről kitünteté viselőjét. Vállán bozontos, fénylő szőrméjü palást, hyalichorgyapjúból.

A nő nehéz selyem kaftánt viselt és hozzá bokában összeszorított selyem salavárit; öve tarka szövésű székely kendő volt, gazdag szőke hajfürteit átlátszó szőtt üvegfőkötő szorítá össze, melynek homloka fölött át ívlő csipkéi úgy ragyogtak, mint egy gyémánt diadém.

A harmadik alak nyakától sarkáig pikkely-pánczélba volt öltözve, melynek átlátszó lemezei fekete selyem gunyát takartak. Fekete volt az arcza is, melyet csak elfedett, de nem rejtett az átlátszó hyalichor cerveliere.

Amaz a repülő gépek kormányosainak, ez a lövészeknek a viselete; mind a kettő nem divatból, de czélszerűségből alakítva így.

A honvédtisztek egyszerre körülfogták a közéjük érkezett három alakot. Ismerte őket már mindenki. A hirnökök, kik az utóbbi napokban az aërodromon segélyével Czenstochowából Krakkóba hordták az üzeneteket, ki lettek vallatva a honvédek által, beszéltek is örömest, gépeik csodaszerkezetéről, Dávidról, ki azokat feltalálta, Rozáliról, ki a legelső kisérletnél felszállt vele és a szerecsenről, ki a tömérdek pénzt mindehhez pazarul ontotta. Elmondták a hirnökök azt is, hogy az anastatert szétromboló fehér sas épen a vezér léghajója volt s a ki azt a boszuló villámsugárt lesujtá a pokolgépre, az Rozáli volt; hogy Czenstochowát a szerecsen vezénylete mellett foglalták el éjszaka, léghajóikon alászállva; a mult napi ütközetről pedig eleget beszéltek nekik a sebesültek, kiket minden oldalról hordtak a kórházakba.

Az tehát a legőszintébb örömriadal volt, a melylyel a honvédek a három, égből szállt vendéget fogadták. Dárday, a fővezér maga legelső sietett üdvözletükre s míg az éljen kiáltás átterjedt Krakkó minden utczáiba, visszhangozva kétszázezer ajkról: a derék fővezér egy szót nem volt képes mondani azoknak, kiknek kezeit szorongatá, csak neveit tudta rebegni: «Dávid, Rozáli, Severus» s mikor Rózáli kezét megszorítá, azt meg is csókolta és ekkor aztán elragadtatással tört ki: «ez a kéz volt az, mely a villámot leküldé». És aztán zokogását elfojtva fordult Dávidhoz, nevetésre fordítva a hangját.

– Bizony Isten, olyan szép dictióra készültem, majd ha megérkeztek, hogy azzal fogadlak; de hát nem tudom no! Az Isten áldjon meg, bajtársaim!

Azzal nyakába borult és ismét kaczagott és sírt.

– Pedig szép dictió volt. Benne volt, hogy diadalszekéren viszünk városunkba, meg hogy vállainkon emelünk benneteket, aztán meg diadalívek és koszorúkat hányó lengyel honleányok, ünnepélyes harangszó s a többi: de hát ez itt mind nem lehet – «a gyepen».

– Felebarátom, szólt Dávid komolyan (ez volt nála minden ember számára a közös titulatura.) Arczod elmondja, a mit szived érez. S mi is azt érezzük. Örülni közös okunk van. A szó olcsó, az idő drága; azért egyiket se pazaroljuk. A tegnapról ne beszéljünk többé, hanem a holnapról.

– De úgy segéljen, közbe esik a «ma» s azt mi megünnepeljük. Diadalszekeret nem hozhatunk értetek, mert lovaink nem biztosak többé, de vállainkon viszünk be Krakkóba titeket; s aztán olyan lakomát csapunk e nap örömére, hogy Bonczidáig folyik a bor.

– Az nem lesz úgy! szólt Dávid ridegen. A «mai nap» is nagy dologra vár. Ünnepélyre ma nincs idő. Az ellenséges táborhelyről el kell takarítani mindent, sebesülteket, podgyászt, ostromszert és egyebet. Ez elég munka lesz honvédeidnek; a lengyel asszonyok is üdvösebb foglalkozást végeznek, ha a sebesültek számára készítenek tépést, mintha nekünk kötöznek koszorúkat; vállra sem vesztek bennünket, mert egy asszony van közöttünk, a ki ahoz nem szokott; bort pedig annak, a ki az aërodromont kormányozza, nem szabad inni. Beszéljünk komoly ügyekről.

– Barátom! szólt Dárday tábornagy; neked még beszéded is egész strategiai tervezet, körülfogsz, mind a két szárnyamat megkerülöd, visszavonulásomat elvágod. Diktáld hát a capitulátió föltételeit.

– Látni fogod, hogy igazságos leszek. Beleegyezem, hogy itt a szabadban vendégelj meg bennünket azzal, a mi hirtelen kapható, mert tegnap óta egyikünk sem ért rá enni. Severus felebarátunk bort is iszik. (Pedig sokat! szólt közbe a néger), mert ő nem kormányos, csak utazó; a lakoma alatt azután majd elmondjuk, hogy mit kell tennünk ma és holnap? azért is kérlek, hogy toasztokat ne eregessetek.

Ezek a feltételek változatlanul elfogadtattak, egy hosszú sor fenyőfa tövében egy percz alatt asztalcsoportok lettek rögtönözve s abrosz helyett felterítve fehér huszárköpönyegekkel; a tábor leghíresebb szakácsai álltak neki a bográcsnak valami ízletes paprikást létrehozni, nehány jó futó legény lódult korsókkal a távol forrásból friss vizet hozni a bornemissza vendégek számára, s egy dandárparancsnoknak volt gondja rá, hogy Rozáli számára a majdan feladandó velős konczhoz finoman szelt kenyér legyen pirítva.

A tisztikar legelőbbkelői azalatt körülülték a fenyőfa árnyában rögtönzött asztalt, melynél a vendégek letelepedtek. Mr. Severus szívesen iszogatott velük barátságot az erős lengyel pálinkából (a cerveliéret persze ezalatt letette), míg Rozáli s Dávid csak a domitoriumhoz feladott süteményekhez nyultak.

– Hadi zsákmány ez is, szólt Dárday, úgy egyétek, mint a magatokét. Sasza asszony sütötte. Raktárszámra leltük ezt tonnákban.

– Hasznát vehetitek, mondá Dávid. Hanem a sok hadi zsákmány között kaptatok valami olyast is, a mivel nem tudtok majd hová lenni. Mit csináltok azzal az itt maradt öt anastaterrel?

– Az a legutolsó gondunk!

– Pedig az legyen a legelső. Ezek a veszedelmes pokolgépek itt nem maradhatnak. A legelső villanyos zivatar akkora tömeg vasba okvetlen bele fog a villámaival csapkodni. Kiüríteni őket nagy koczkáztatással jár. Könnyű volt őket darabokban idehozni, de szétszedni nem lehet, mikor már meg vannak töltve. Ezeknek tehát egy darabban kell innen elmenni.

– Se baj. Itt maradnak az ellenség üres léggömbjei, itt maradtak a gázfőzői, amazokat megtölthetjük, az anastatereket fölemelhetjük velük s aztán repüljenek, a merre akarnak. Ezt véleményezé egy öreg tábornok.

– De baj lesz azután azoknak, a hová a kimerült léggömbök majd a pokolgépeket leejtik. Hátha épen Pestre visz egyet a szél.

– Az úgy segéljen, igaz; kiálta fel egy félkezü tüzérezredes, kinek levágott félkarjának csonkja még mindig arról a pisztolylövésről álmodik, melylyel az ellenség lőporos váracsát légbe vetteté, még most is képzelik érzeni elszakadt idegei az ujjak görcsös szorítását. – Igaz az! Nem szabad ez átkozott stratagémának másutt kárt csinálni, mint ott a hol kigondolták. A légbe fogjuk őket emelni, s akkor a repülő aërodromonok megragadják őket s elviszik Varsóig, s ledobják ott az oroszok, a nihilisták fejére: az ő szülöttük ez!

– Ne felejtsd el, szól Dávid, hogy Varsó a lengyelek fővárosa.

– Igazad van, helyeslé az öreg hadastyán. Nem Varsóra kell ezeket küldeni, hanem Bécsre. Azt most az oroszok tartják elfoglalva. Egy csapással két legyet. Eltemetjük vele az oroszt, s eltemetjük Bécs romjai alá. Egyik sem volt jó barátunk soha.

Dávid szomoruan mosolygott.

A hadastyán szava pedig tetszett nagyon a környezetnek, többen kiáltottak helyeslést: «Méltó jutalom lesz a bécsieknek, a mért minden ellenséget örömmel fogadnak, akár franczia, akár burkus, akár muszka!» – «Legalább leszámolunk egyszerre négyszáz esztendei rovásunkkal!» «Akkor tessék azután a dölyfös Bécsnek a nagy Németországhoz átkérezkedni!» Dávid fejét ingatta komolyan.

– Nem, urak, a romboló gépeket «én» nem viszem sem Varsóba, sem Bécsbe, s egy kunyhót sem fogok azokkal ledönteni. Hanem el fogom őket szállítani innen a Kárpátok legelhagyottabb szakadékai közé. A hegyláncz hosszában lebocsátom mindegyiket egy-egy tengerszem fenekére. Ott nem bántanak senkit. És majd azután, mikor jönnek ismét olyan gonosz esztendők a ti hazátokra, a minők gyakran meg szokták azt látogatni; egy rendkívüli időjárás, tízhetes aszály, mely porrá égeti a vetést, midőn semmi ima és harangszó egy csepp esőt nem képes lekönyörögni az aczélkemény égből, vagy ha jön egy fenyegető tavaszi fagy, mely a tejben levő kalász magvát egy éjszaka megölni készül: akkor ezek a pokolgépek meg fogják tenni azt a szolgálatot, a miért a térden álló nyomorultak milliói hasztalan énekelnek fel az égre. A Kárpátokban felrobbantott anastaterek egyszerre megfordítják az időjárást, a hogy tapasztaltátok azt a mult napokban. A légrázó robbanás, a gázok, mik rögtön kifejlődnek, a légrétegek egymásba keverése aszály idején országos esőt, fagy idején borult eget ajándékozand egész országoknak. Erre lesznek eltéve az anastaterek.

Mindenki elhallgatott és néma áhitattal tekinte a komoly, szelidséggel teljes arczra és mindenkinek önkénytelen futott végig lelkén amaz emlékezetes ige: «az én országom nem e világból való…»

A honvéd-fővezér letette sipkáját s megszorítá Dávid kezét.

– Igazad van. Ellenfeleink hadd harczoljanak úgy, mint ördögök; ti harczoljatok úgy, mint angyalok; mi közbül itt úgy fogunk harczolni, mint emberek!

Ez a körmönfont phrasis általános tetszéssel találkozott. Dárday erős volt az ilyen emlékezetes nagy mondásokban.

«Igen, úgy fogunk harczolni, mint igazi emberek!»

Ez lett az általános jelszó a bajtársak között.

Még azt is mondák Tatranginak:

«Ha ti velünk, ki ellenünk?»

És aztán mikor a lakoma megkezdődött mikor a párolgó bográcsokat feltették a hosszú asztalokra s a hordókat csapra ütötték, akkor megeredtek a túlfűtött kedélyek szellentyüi, s bár az áldomás köszöntés szerződésileg elmaradt is, de a tekintélyek szava mégis tört magának annyira utat az általános pohárcsengés és szeretetreméltó zűrzavar között, hogy Dávidnak elég alkalma lehetett az «emberül harczolás» értelmének minden lehető változataival megismerkedni, a hogy azok a felhevült phantasiák mintáiból előkerültek.

Egyik bajtárs elmondá a kebellázító hírt, miszerint a nihilisták által fellázított szerbek betörtek a temesi Bánságba s testvéreink vérében gázolnak. Azok ellen kell vinni rögtön a boszú fáklyáját; Szerbiát most van alkalom visszafoglalni a magyar koronához, büntetésül a megtámadásért.

A másik hadfi még nagyobb gerjedelmet támasztott annak az előadásával, hogy a románok, egyetértve az orosz nihilistákkal, azoknak az odessai táborát Erdélyre vezetik s Zarándban, Hunyadban, Fehérben már kigyujták a lázadás vésztüzeit, ki akarják irtani a magyart; oda kell rögtön rohannunk s elgázolnunk őket és aztán elfoglalni a hajdani Etelközt és Lebediást, egész a fekete tengerig: miénk volt az egykor úgy is.

A harmadik alig várta, hogy kivehesse az előtte beszélők szájából a szót s összekösse mind a két indítványt; legyen úgy, mint nagy Lajos korában volt: három tenger uralja a magyart.

A negyedik még egy lépéssel odább ment: ha már felhúztuk a hét mérföld hágó csizmát, menjünk odáig, a hol Botond vezér bevágta bárdjával az érczkaput; Európa el van most foglalva Amerikával, oldjuk mi meg a keleti kérdést s foglaljuk el magunknak Konstantinápolyt. S ha beleszól Európa, megverjük Európát!

(Dávid csak szeliden mosolygott s hagyott mindenkit buzogni a jó zsákmánypezsgő mellett, mit a nihilista urak hagytak itten.)

Végül aztán Dárday szólalt meg, kezével intve, hogy csendet kér. El is hallgatott mindenki; mert tudták, hogy ő okos, meggondolt beszédet szokott mindig közrebocsátani.

– A legelső feladatunk most az, hogy értesítsük a magyarországi közös hadsereget az itt történtekről, a mit azok a rendes úton egyhamar nem fognak megtudni, mert minden az országba vezető távirdahuzal el van tépve az ellenség és szövetségesei által. A legutolsó hírt akkor küldém a királynak, midőn Schertsinszkoi feladásra szólított s megmutatta a pokolgépet. Én hírnököm által azt üzeném ő felségének, hogy hű honvédserege kész az utolsó emberig életét elveszteni, de becsületét soha, s meg nem adja magát, míg el nem lesz temetve! A király most többet nem tud felőlünk, csak ez elhatározásunkat. Ha most Tatrangi barátunk csodagépei segélyével tudomására juttatjuk, hogy nem csak élünk, de az egész megszálló sereget, sőt még a repülő lovas tábort is leráztuk a nyakunkról, akkor világos a feladatunk. Nekünk seregünk zömével fel kell keresnünk az ellenség főhaderejét, hogy a dunántúli hadsereggel egyetértve, a Nihilt közreszorítsuk és megsemmisítsük. A főerő letörtével aztán lehullanak maguktól az apró ellenségek. Az, hogy nekünk lovasságunk nincsen, nem hátrányunk, mert Tatrangi repülő gépei az ellenfél lovasságának kifejlését mindig lehetetlenné teszik; ellenben az ellenség által hátrahagyott pánczélok most már jók lesznek nekünk s egyenlő fegyverrel harczolunk.

Általános volt a helyeslés minden oldalról. Ez a legjobb hadjárati terv.

Csak Dávid hallgatott. Severus sem szólt semmit, csak evett.

Dárday pedig egyenesen felhivta Dávidot, hogy mit szól e tervhez?

Akkor aztán Dávid kivont az oldaltáskájából egy jegyzéket s azt széttárva, az asztalra tette.

– Legelőször is átadom neked az áttekintését a jelenlegi csatatérnek. Itt megtalálod egész a legapróbb részletekig, hol, mennyi és miféle serege áll az ellenfélnek? merre irányul az útja, hol erődíti az állását? hol a zöme? hol a vezénylete? mely helyeket tart erősen megszállva? s viszont hol tüntet álczázott mozdulatokkal? hol vannak hidai, élelmezési központjai, tüzérparkja, tartalék lovassága? Mindezek a leghitelesebb adatok, mert magam jegyeztem fel azokat. Repülő gépemmel összejártam az egész országot, s távcsövem mindenről értesített. Mikor gépemmel kémczirkálásra megyek, alatta egy széles ponyvát feszítek ki, mely két szárnyát a földről láthatatlanná teszi. Ha azután észreveszi is valaki azt a szürke foltot az égen, azt mondja rá: «Ott is egy elszabadult léggömb úszik!» s nem törődik tovább vele: mindennapi látvány az most. Ezekből az adatokból már most, a ki katonai szaktudós, kiszámíthatja, hogy az egész bánáti lázadás csak vak lárma; orosz portyázó csapatok vannak ott csupán, s hiba volna a hadsereg zömét azzal gyöngíteni, hogy egy képzelt szerb invasiót egész hadtömegekkel fogadjon valaki. Épen ilyen a Románia felöli zaj is: ott sincs semmi baj; csak szándékosan terjesztett rémhírek és kóbor kalandorok sikertelen kudarczai, a mik a mult századok rémjeleneteit sírjaikból előidézik. Az odessai orosz sereg nem Erdély, hanem Galiczia felé siet, hogy a Kárpátok átjáratait biztosítsa, mert az orosz fősereg mozdulatai azt tanusítják, hogy az vissza akar vonulni. Az okát is tudom, hogy miért akar visszavonulni? Nem a tegnapi veszteség miatt. Más indoka van rá; de arról most nem beszélhetek. A Magyarországon levő gyalog hadtestek mind sietnek az Ausztriát megszállottakkal egyesülni. S hogy e tervüket eltakarják, a legremekebb sakkjátékkal vezetik félre a Dunántúl összpontosított seregünk vezéreit lovas hadtesteik merész mozdulatai által. A generalissimus minden haderejét Budapest és Komárom között összpontosítja, s a steyer határt őrzi. Nem lát az ellenfél lovasságától. A legrövidebb idő alatt tehát a nihilistáknak mind a nyugati, mind az északi hadserege egyesülten fog reátok szemközt jönni. Már most tanácsos lesz-e tinektek elhagyni a krakkói biztos védműveket s a síkra menni egy még mindig háromszorta nagyobb számú ellenségre? (mert hiszen Krakkóban és Czenstochowában erős helyőrséget kell hátrahagynotok) azt itélje meg, a ki katonai szaktudós. De azt én is előre láthatom, hogy ha lovasság nélkül indultok meg, az ellenfél benneteket legázol, ha pedig az én repülő gépeim is veletek mennek, hogy az ellen lovasságát szétriasszák, akkor a ti saját lovaitok is szét lesznek riasztva, s a mint ezek a gépek megjelennek a csatatéren, oda ágyut nem lehet többé vinni, mert a ló nem marad a hámban. Tehát lesz egy harcz, melynek kimenetelét ágyu és lovasság el nem dönti, hol a kézi fegyver tüzét a pánczél felfogja, s elvégre szuronynyal és puskaagygyal fognak az ellenfelek egymás ellen küzdeni. S ez nem lesz többé ütközet, hanem mészárlás, melynek csak a kimerülés vet véget, eredménytelen, győzelemtelen vérontás, minő a catalauni ütközet volt, hol mind a két fél vertnek érzé magát.

Dávid szavai fagyasztó hatással voltak a feltüzelt hadfiakra. Nem lehetett azokat megczáfolni.

– Bajtárs, szólt hirtelen egy nagy dologra határozva el magát Dárday, te nagy ember vagy. Mindent jobban tudsz, mint más. Én téged kinevezlek tábornokká és táborkarom vezetőjévé, s aztán ird elénk te a hadi tervet.

Erre ismét összecsendült minden pohár; az asztal lelkesült népe harsogó éljenkiáltással üdvözlé a fővezér ötletét.

Csak Dávid arcza maradt nyugodt. Várt, míg szóhoz juthatott.

– Azt te nem teheted! szólt azután halkan, de szilárdul. Először azért nem, mert tábornokot kinevezni a király joga; másodszor, mert nekem semmi hadvezéri tehetségem nincs, és harmadszor, mert velem már más parancsol.

– Kicsoda? kérdé elbámulva a vezér.

– Ez az úr.

Dávid Mr. Severusra mutatott.

A néger aztán felkelt és szólt.

Ez a fekete arcz és alak, abban a fénylő pikkelhüvelyben olyan nagyon emlékeztetett a rémmesék Salamandereire.

– Az érdemes gentleman helyesen szólt. Ő az én üzlettársam. Igenis uraim. Önöknek a háboru mesterség; nekem üzlet. Önök harczolnak dicsvágyból, nemzetiségi gyűlöletből, király iránti hűségből, hazaszeretetből s ezért készek a más vérét is, a magukét is kiontani. Mi nem ebből a szempontból fogjuk fel a háborut. Mi nem szomjazzuk az ellenség vérét. Ez nem jó üzlet. Az agyonvert ellenség miasmával fizet; dögvészt hágy maga után. Mi azt akarjuk, hogy éljen jó egészségben. Hanem először elvesszük a lőszereit, hogy ne lövöldözhessen, másodszor az élelmi szereit, hogy kénytelen legyen hazamenni, és harmadszor a hadi pénztárát, hogy térítse meg a hadi költségeinket. Mi erre vállalkoztunk. A hol megkaphatjuk e hármat, ott aztán lövöldözünk is, s hogy mivel lövöldözünk? azt megkérdhetik önök az orosz lazaretumokban. A mi csatatérünk megtelik elesettekkel, de azok mind feltámadnak s egészségesebben mennek haza, mint idejöttek; de nem is kivánnak másodszor találkozni velünk. Mihelyt azonban a «jó csipet»-et (gute Prise) biztos helyre szállítottuk, odábbmegyünk s keresünk más érdemes telepet, hol iparüzletünket sikerrel gyakorolhassuk. Czenstochowából már elemeltünk ötven millió rubelt aranyban és ezüstben (nem számítván ötven millió papiros rubelt semmibe): ez, a munkásaink tantiémejeit levonva, befektetett tőkénket visszapótolja! most még megyünk a kamatok után, s ha adataink nem csalnak, az üzletévet száz perczent osztalékkal fogjuk bezárhatni.

Az előadás humora épen abban a hidegvérben volt, a mivel Severus ezt mind kitálalta. Igyekezett cynicus lenni. Kapzsinak, üzérkedőnek mutatta be magát és Tatrangit; tán még a szép Rozálit is. És azok is ráhagyták, hogy úgy van.

S Dárday és az egész tisztikar elhitte neki, hogy nem is lehet máskép. Ez az amerikai bizony semmit sem tesz ingyen. És hát igaza van. Tatrangi pedig az ő üzlettársa. Most emlékezett már vissza Dárday, hogy hiszen ő egyszer ötvenezer forintot ajánlott ennek a Tatranginak a találmányaért. Azért beszél ez most olyan fanyaron. No de hát ezt a hibát helyre lehet hozni. Dárday meg akarta mutatni, hogy a magyar jellemvonása még mindig a nagylelküség, s ha valaki iránt pénzzel le lehet róni egy nagy lekötelezettséget, az a legjobb vásár. Egy kicsit felfujta magát, s aztán zsebébe dugva kezét, így szólt Dávidhoz:

– No, hát hogy még több legyen a «jó csipet», mely üzletetek hasznára válik: én is adok hozzá. – Mink itt a hátrahagyott hadipénztárban, a mit a nihilisták a nagy veszedelemben nem szállíthattak el, tizenöt millió rubelt találtunk aranyban, ezüstben: ezt megosztom veletek; fele tietek legyen, hiszen «egyrészt» a ti gépeitek szerezték a diadalt. Csupa ujdon veretü ezüst és arany.

Azzal nagy kegyességgel odavetett Dávid elé egy ezüst rubelt, meg egy tíz rubeles aranyt mutatóban.

Dávid mosolyogva vette két ujja közé először az ezüstöt, azután az aranyat, s akkor azt mondta Severusnak:

«Kipper és Wipper!»

– Mi az? kérdé a magyarázatot Dárday hegyes hangon.

– A tallér Haggemakers-féle alfenideból van; az arany aluminium aranyból; az ezüst rubel megér hat kopeket, az arany ötöt.

– Igen biz az! erősíté Severus. A zsiros tapintatáról megérzeni. Nihil pénzek, külföldi háboruviselésre verettek. Ilyen az egész hadi zsákmányotok, azt mi előre tudtuk; a tizenöt millió rubel megér talán felet. A mit mi foglaltunk el Czenstochowában, az mind igazi régi «imperiale,» a hogy a pétervári bank pinczéjéből kikerült. Még van több is, de az Sasza asszonynyal jár, a többi vezérek kincse mind «Kipper és Wipper». Arra mi nem vadászunk.

Dárday e fölfedezésre minden tiszteletről megfeledkezve, melylyel a jelenlevő asszonyságnak tartozott, egyikét a legtőrülmetszettebb lefordíthatatlan magyar erőmondatoknak szalasztá ki ajkán.

Az bizony világos volt. Az aluminiumarany csak a szinére meg a rezgő hangjára nézve hasonlít az igazi aranyhoz, de már a fogása elárulja, a könnyüsége még inkább, hogy hamis pénz.

A felsült nagylelküségen aztán kénytelen volt mindenki nevetni.

E derült hangulatot sietett Dávid felhasználni a látogatás berekesztésére, visszatérve Dárday megnyitó mondatára.

– Így van biz az, felebarátom: már most láthatod, hogy az ellenség nem harczol ördögmódra, mi nem harczolunk angyalmódra s aztán ti is, ha az öt érzéketek tanácsát beveszitek, megültök Krakkó sánczai közt – embermódra, s várjátok, hogy ki jön benneteket megtámadni. Én most elvitetem innen a veszélyes pokolgépeket; e czélra töltessétek meg estig gázzal a léggömböket; naponkint értesíteni foglak benneteket az ellenfélnek és az osztrák-magyar seregnek minden mozdulatáról. Most pedig szálljátok meg Czenstochowát is, mert én csapatommal és gépeimmel az éjjel odább megyek s nem mondom meg, hová?

– Sok szerencsét a vállalathoz, mondá röviden Dárday. Dávid sípszóval adott jelt a légben czirkáló gépnek, mire az alászállt s a három jövevény ismét felült bele, ezuttal sokkal kevesebb «éljen»-ben részesülve, mint megérkezésükkor.

Elvette fejük körül a dicsfényt az a fölfedezés, hogy ők nem a hazáért, az igaz ügyért fáradnak, hanem üzleti nyeremény elérése végett. Azt mondák róluk: «materialisták!» s még a mi egy óra előtt bámulni való volt rajtuk, hogy ők a pokolgépeket várospusztítás helyett időjárás-fordításra szándékoznak használni, az is oly prózai indoknak tünt fel egyszerre. Hát a paszulyt megmenteni a dértől, a kukoriczát a kiszáradástól, hol itt a poézis! Ninive, Carthago romjai; – a hunhalmok, tele csontokkal: – az a költészet!

Mikor fenn voltak a légben, Dávid így szólt Rozálihoz.

– Neked el kell menned Budapestre és igyekezned a királynéhoz bejutni, és elmondani neki mindent, a mi eddig történt. Hallottad a felebarátainkat, hogy beszéltek? Tele van a fejük dicsvágygyal. Képesek volnának a győzelem mámorában a félvilágnak hadat üzenni s mennének jó kedvvel országok meghódítására. S ez még csak a mi népünk. De mi lesz még, ha az osztrák chauvinok megtudják, hogy minő győzelmet nyertünk tegnap! Hallani sem akarnak majd békekötésről. Revancheot fognak kiáltani. S ha leverték a muszkát, határt nem ismerő újra megerősödött katonai hatalmukkal belekötnek Németországba, Italiába, az egykor elvesztett tért, országot, hegemoniát visszafoglalni, s ha mindenütt győztek, akkor leverik idehaza az alkotmányos szabadságot. Ránk nézve a háboru mindenképen romlás. Az, ha győzünk, az, ha vesztünk, és az, ha soká huzódik. S én ennek eszköze nem akarok lenni. Azért beszélj a királynéval és mondj el neki mindent. Mondd el, hogy találmányunk által az ellenséget minden ponton vissza tudjuk tartani attól, hogy döntő ütközetre összeszedhesse magát; hogy kényszeríteni tudjuk becsületes béke megkötésére. Ők most Budán szorongatva vannak. A királyné még ifju anya, első gyermeke függ keblén. Képzelheted, miket szenved most, midőn minden órában új meg új híreket hoznak neki a szélrózsa minden irányából; vérrel festett, lőporral füstölt, kétségbeesés emlőin nagyrahizlalt szörnyhíreket. A mikből semmi sem igaz; – hamisan vannak értesülve, mert minden külföldről jövő tudosítás el van zárva tőlük. Vigy neki vigasztalást. De egyuttal essél előtte térdre és könyörögj neki, hogy vegye rá koronás férjét a békekötésre: a mi dicsőséges lehet a tegnapi győzelem után, dicstelen lett volna bizonyosan a nélkül; – de lehetetlen lesz, ha tovább foly a harcz. Az ellenség kénytelen lesz mindenre ráállni, épen azért emberiek legyenek a békeföltételek. Nem kell őket megalázni, hogy késő időkre eltett boszut ne vigyenek magukkal haza; ne kérjen tőlük a győztes ország hadi kárpótlást, hogy vagyonilag meg ne romoljon a vesztes ország; hanem inkább kössön vele kereskedelmi szabad szövetséget, hogy mindkét fél gyarapodjék. Egyezzenek meg a kölcsönös lefegyverkezésben: egész Európa követni fogja őket. Ne kivánjanak tőlük egyebet, mint Lengyelország helyreállítását, erre szükségünk van nekünk s az európai béke tartósságának. Legyen aztán a lengyel trón egy osztrák secundogenitura helye; Zsigmond főherczeg ott koronát találand; ki lesz elégítve nagyravágyása, s magával viszi tábornokait és papjait, a kik Lengyelországnak még mind hasznára lehetnek, nekünk pedig csak veszedelmünkre vannak. S én ezeket nem bízhatom senkire rajtad kívül. Ha a Krakkó és Czenstochowa között történteket megtudja valaki a királyon és királynén kívül, minden ember harczháborut fog ordítani, a ki most lélekzetét visszafojtva lesi a vészhireket. Megteszed-e ezt?

– Mindent, a mit te mondasz.

– Úgy még ma éjjel elviszlek Budakeszire; ott kis nyári lakunkban leszállunk s másnap felmégy a királynéhoz; téged bizonyosan elfogad. Ott biztos helyen fogsz lenni. Budapestet nem közelíti meg ellenség; azzal nekem lesz mindennapi találkozóm.

Mikor a czenstochowai sánczokhoz elértek, hol az aërodromonok tömege pihent, leszálltak a légből, Dávid átadta a parancsnoki tisztet és a vezérhajót mr. Severusnak, utasítva őt az anastaterek elszállítása s a jövő találkozás helye iránt. Azután Rozálival egy kisebb, könnyebb járatú gépbe ült bele, mely úgy aránylik a többiekhez, mint a fecske a sashoz.

– Még egyet, szólt Rozáli, mikor repülni kezdtek. Küldetésemért jutalmat kérek.

– Ha kérted, meg van adva.

– Azt kérem, hogy legyen szabad a királynén kívül még egy embernek elmondanom mindent, a mit tudok.

– Kinek?…

– Apádnak…

– Csókolj meg!…