A Jég-Tengerszem.

Most már Sasza asszonynak egyedüli terve maradt: visszavonulni Lengyelországba a megkapott zsákmánynyal.

Visszavonulási terve, melyet táborkari főnöke, Jerivanszky Sergius terjesztett eléje, ez volt:

Az ellenfél dunántuli hadseregét a lovasság tömeges támadásai által folytonos összpontosításra kényszeríteni és a komáromi és budapesti táborhelyek közül ki nem bocsátani. Triesztet folyvást ostromzárolni az utolsó óráig, a midőn aztán ez a messze előretolt dandár, mint elveszett őrpont magára hagyatik. Az alatt, tüntetés végett a tiszai vonalat erőszakolni, hogy a Nagy-Váradon alakult hetedik hadtest sakkban tartassék. – E közben a Styriát megszálló gyalog hadtest csendesen felvonul Bécsbe s felváltja az innen kivonuló deréksereget, mely a válogatott csapatokkal a nagy-szombat-kézsmárki vonalon halad észak-keletnek; ezzel együtt Sasza asszony, a vezérkar, a tábori főpénztár és az új kétszázötven ágyu. Mikor ezek Kézsmárkra megérkeztek, akkor a bécsi megszálló-hadsereg gyorsmenetben megindul Morvaország felé, magához veszi az olmüczi figyelő hadtestet s egyenesen Krakkónak tart. Ez által megelőzi a krakkói honvédseregnek azon netaláni tervét, hogy a Kárpátok átjáróit Galiczia felől a visszavonuló oroszok elől elfoglalja. A Kárpátokon most a magyar galicziai három vasuton kívül még gyakorolható átjárók vannak Zborónál, Gaboltónál, Pivniczánál és az európai kéjutazók kedvéért, meg az ujabban nyitott rézbányákért járhatóvá tett javorinai hegyháton keresztül. Miután mindezen átjárók most a nihilista sereg hatalmában vannak, semmi akadály sem látszik azon tervüknek útjában lenni, hogy gyalog-hadtesteikkel Galicziába kivonulhassanak, a míg lovag-hadtesteik a visszavonulást álczázzák, s akkor aztán az elfoglalt Sambori táborhelyre támaszkodva, erejüket egyesíthessék.

Csak egy körülmény maradt rájuk nézve kiszámíthatatlan. Azok a Tatrangi-féle aërodromonok, s annak a sérthetlen hadai.

Mi e repülőgépek titka? Fütőszer mozgatja-e azokat? Kifáradnak-e bizonyos idő mulva s le kell szállniok fütőszert bevenni, mint a gőzgépeknek? – Más magyarázata nem adható annak a kérdésnek, hogy a czenstochowai nagy diadal után hogyan nem jöttek e gépek még a Budapesten és Komáromban levő seregeik segítségére? Ez bizonyosan hosszú út nekik, ily nagy hadseregtől megszállt területen keresztül. Mert ha tetszés szerint tudnak repülni akármerre és akármeddig, sehol a «sportnak» olyan nagy tere nincs előttük, mint most Magyarországon, a hol hatvanezer baskirt, kozákot, cserkeszt hajszolhatnának egyik folyamparttól a másikig.

A nihilista hadvezérek nem ismerték az aërodromonok psychologiáját. Igen is: a gép «lélektanáról» beszélünk. Ez csak revanche azért, hogy ők az emberi lélek létezését is tagadják. Már most ismerkedjenek meg a géppel, melynek lelke van.

Az aërodromonnak nincs vadászszenvedélye; neki a háboru nem sport, hanem – megmondta már, hogy – «üzlet».

Magyarországon az ellenségre nézve legrosszabb időszak hadjáratnak a nyár. A tavalyi eleség el van már fogyasztva, s az idei még nincs betakarítva; a lábas jószág a Tiszán-Dunán túl van hajtva. Itt félmillió katonát élelmezni nem lehet. Ha azoknak a galicziai élelmezési vonaluk el van vágva, sőt a főraktáruk el van foglalva, akkor ki vannak éheztetve.

Mikor Sasza asszony hadserege zömével Znio-Váraljáig eljutott, akkor megtudta, hogy mit csinálnak az aërodromonok s Tatrangi sebhetlen vitézei.

Mind a három vasut indóházaitól egyszerre kapta a távirati tudósítást, hogy a mult éjjel megérkeztek a repülő gépek, több ponton csapatokat szállítottak le, melyek visszaverhetlen támadással foglalták el az indóházakat, arra az összekötő hidakat felvettették, az alagútakat eltorlaszolták s ágyúkkal megrakták, a szorosokra óriási szikladarabokat hengerítettek a magasból, úgy hogy mind a három vasuti vonalról, mint járható útról le kell mondani.

«Akkor erőszakolni kell a hegyi utakat!» Ez volt a vezérnő parancsa.

Tábornokai másnap megkisérlék e parancs végrehajtását.

«Nem lehet!» ez volt a válasz. «Képtelenség harczolni oly ellenség ellen, ki egy hegyi útnak a két oldalfalát a magasban elfoglalja, s azonfelül sérthetlen testtel odaáll az út közepére.»

«Veressétek agyon felét a seregnek!» hangzott az ujabb parancs. «A másik felével gázoljátok el a sérthetleneket.»

Az orosz hadtömegek mindig készen vannak ily hőstettekre. A halál nem félelmes nekik ott, a hol nyomában jár a boszu.

Hanem a repülő gépek nem adtak nekik alkalmat e szörnyű hősi áldozatokra. – Egy éjjel úgy telehordták a hegyszorosok útjait óriási szikladarabokkal, hogy azokat náluk nélkül egy évig nem teszi emberi kéz járhatókká. Hasztalan minden erőlködés. A sziklafalat nem lehet ostrommal bevenni. Hasztalan minden csel, furfang; a «látó» gépek egész éjjel ott czirkálnak a bérczormok fölött, le-leszállnak a mély völgyekbe villanyfényükkel bevilágítják a völgyeket, a hegyvágányokat; nincs mód éjszaka, nyaktörő ösvényeken bár átkapaszkodni a hegyhátakon; minden havasikunyhó őrökkel van megrakva, s a lopózva közeledőt ezer méternyi távolból figyelmeztetik a pattogó golyók, hogy rossz helyen jár. Nincs átjárás semerre!

– Akkor mi itt meg vagyunk fogva! kiálta kétségbeesetten Jerivanszky táborkari vezér.

– Mit? Megfogva? szólt büszkén Sasza asszony. Ha Hannibal át tudott menni a szent Bernát-hegy havasain elefántjaival, ha Napoleon át tudott törni lovassággal és ágyúkkal az Apenninokon; ha Diebits Zabalkanszky keresztül tudta vezetni az orosz sereget Kernabadnál a Balkán gerinczein, ha a Kaukazust, a legvitézebb néppel harczolva, el tudták foglalni vezéreink; ha Suwarow át tudott menni a schweizi Alpeséken, mi nem tudunk-e átmenni a Kárpátokon?

– Nem, felelt Jerivanszky Sergius. A Balkánon, az Apenninokon, az Elboruson, az Alpeseken lehet erőszakolni az áttörést, de a Kárpátokon nem.

Az orosz vezérnek igaza volt. A Kárpát nem olyan hegyláncz, mint a többiek. Az Alpeseknek, az Apenninoknak, a Kaukázusnak vannak jéghegyei, vannak örök havasai; azok betöltik a hegyszakadékokat, s jéghegyen, havason át, fáradsággal bár, de utat lehet törni. A Kárpátoknak pedig nincsenek sem jéghegyei, sem örök havasai. A Tátra sziklafejedelmeinek homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele a hókoronát; azoknak a hógörgetei nem temetik be a mély hegyszakadékokat. Az egyetlen ladownai jéghegy csak messziről, a Krivánról látható egy úttalan sziklatömb között, tengerzöld fényében kimagasodva.

A Tátra hegyláncza úgy áll most is, a hogy azt százezernyi évek előtt a földalakító istenerő az izzó földrétegen át előre tolta. Szürke gránit és alpes-mész az, egymáson keresztültörve. Még csak az újabb földalakulások sem raktak le közé kitöltő új sziklarétegeket. Egy sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, a mi emberi alkotás, kigunyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerinczek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve, melyből merev obeliszkegyenességű sziklaoszlopok nyulnak fel; aztán jön egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a mélyből emelkedik fel, minden párkányzat nélkül, csaknem függélyesen. Azután megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték; összefüggéstelen, iszonyú, szegletes, idomtalan szirtek, feketék az időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán egy lábnyomni tér; azon lehet végig haladnunk, a hátat a sziklának vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk; ott is ugyanazon kép, más kuszált alakzatban, fantaziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú vad romokkal betemetett völgy, embergyülölő ország, fa, bokor, füszál, moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymáz-álom; egy átnyergelő hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy épen csak egy ember haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra kezdődik a szétszakgatott sziklasivatag, a Tátrának nincsenek összefüggő hegygerinczei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan, lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: «sziklaláznak» nevezik azt. Köröskörül mindenütt magyarázhatlan, érthetetlen bérczorom, hegyomladék, tarajmódra kicsipkézett, fésüként hegyezett bérczhátak, egy-egy fehér csík a mélységben, a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei. A mesés mélységű tavak, miknek nincs lefolyásuk; egy sötétzöld gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva; vagy egy barna tó, fehér mészkő keretben; vagy egy égszín-kék vízlap, melynek környezete sötétzöld tiszafa, éger, törpe fenyő. A völgyek mélyét néhol alig látni. Ott örök sötétség van, s a sziklaormokon nincs semmi zöld. Messze, messze egy kunyhó sem látszik; tejgazdaságoknak semmi nyoma; sehol legelésző tehenek, kecskék.

Még vad is kevés jár itt, s a keselyük is elszoktak a sziklákról, hol csak marmota lakik még az odúkban, s a rájuk leső éjbagoly.

És köröskörül semmi hang, csak a sziklafalakról aláomló hegyfolyamok fenséges zugása. A nyári napokban az egészet befödi a hegyek füstje, az az átlátszó köd, mely a távolt és a mélyet opál-színbe rejti, míg a lemenő nap az egész bérczlánczolatot tűzlángba borítja, mintha megkövült lángoszlopok merednének az égre, mintha izzó vulkánok egész sora emelkednék egymás fölé, s mikor már köd és éj elült a völgyben, a sötétkék égen még ott ragyog a Kriván, a lomniczi csúcs rózsafényű oltára.

Ez emberkitiltó halottországon keresztül vezetnek a természetbuvárok, fürdővendégek, zergevadászok által járt utak a két ország határán át, s minden évben ismétlik a visszhangok a hegygerinczeken találkozók «hozott Isten!» és «badz zdrow!» üdvszavait.

Ez az út állt Sasza asszony s odaszorult hadserege előtt.

Azon időben a léggömbök segélyével az egész Kárpátokról a legtökéletesebb fényképek voltak már felvéve, mik madártávlatból minden járható utat kitüntettek.

Sasza asszony a fényképekből megtudhatta, hogy az egyedüli út, melyen Kézsmárktól a rézbányáig tengelylyel, onnan pedig Javorináig lóháton el lehet jutni, oly keskeny, hogy ha ott a mély utakat az ellenfél sziklákkal teletömi, azokon semmi erővel át nem lehet hatolni. A másik út, a kohlbachi völgyön végig az «öt tó» völgyén át, egy helyütt olyan sziklafal mentében vonul végig, a hol, ha az ellenfél szemközt jő, egy ember egy ember ellen küzdhet csupán; az egy szakadatlan «párbaj» fog lenni – tízezer ember között. Ha pedig Tátra-Füredről a Felka és Bialka völgyének veszik az átjárást, ott az egy ölnyi széles «lengyel nyereg» hegygerinczén elég az ellenségnek egy revolver ágyut felállítani, hogy a szemközt jövőket folyvást lesöpörje a keskeny sétányról.

– Helyzetünk így áll, mondá Jerivanszky Sasza asszonynak. Visszavonulási utaink be vannak tömve kővel, megrakva ellenséggel. A jablunkai út még szabad; de ott utunkban találjuk Krakkót. A dunántúli hadsereg vezére, ha egy csepp közönséges katonai belátása van, értesülve repülő gépek által a helyzetről, nehány nap alatt a támadásba fog átlépni s a hátunkon lesz. Eléje mennünk nem tanácsos, mert az történik velünk a síkon, a mi krakkói táborunkkal történt, hogy a saját lovasságunkkal összetiportatnak a repülő gépek; itt nem várhatjuk be őket, mert élelmi szereink és töltényeink fogytán vannak, s ha az utolsó töltényünket kilőttük, nincs semmi fegyverünk többé.

– De igen is, még van egy fegyverünk, mely mindig győzött, mondá Sasza asszony főhadi tervkészítőjének. A te tudományod elfogyott. Elmehetsz. Küldjétek hozzám Mazrurt: most én készítek haditervet.

Odaküldték hozzá Mazrurt.

– Te Mazrur, mondá neki Sasza asszony; rögtön szekérre ülsz, s a hogy a ló vágtathat, a hogy a gőzmozdony rohanhat, sietsz Budára. Viszed magaddal a százmillió osztrák bankjegyet. – Itt a meghatalmazás részemről a nevedre; nagykövetem vagy: ezúttal tárt karokkal fogadnak, mert a békeföltételeket viszed. – Ezek kemény, szigorú, megalázó békepontok, minőket győztes ellenség diktál a sarka alá gázolt ellenfélnek. Te rajta légy, hogy ennek minden pontja el legyen fogadva. Nem adok semmi utasítást. Te ismersz ott minden embert. Minisztereket, hadvezéreket, udvaronczokat, főpapokat, népképviselőket, hirlapirókat. A kulcsot, mely mindannyinak az ajtaját kinyitja, magaddal viszed. Te tudni fogod, mit tégy? Csak egyet parancsolok neked. Mikor viszajösz, nekem az elvitt száz millióból egy rongyot vissza ne hozz! hanem ezt a békeokmányt, változatlan szöveggel aláirva meghozd. Ezt parancsolom neked.

– Parancsod betöltöm, Szudarünja! szólt Mazrur és eltávozott.

Másnap reggel már Budán kellett neki lenni.

– És most menjen mindenki a bivouacba; vágjátok le az utolsó ökröket, bontsátok fel az utolsó halkenyeres tonnákat, lakjék jól minden katona; pihenünk.

Ezt adá ki napiparancsul Sasza asszony.

Két napig nem történt semmi új esemény. A harmadik napon pedig valami váratlan segítség érkezett a nihilista sereg számára. Az orosz seregek régi jó barátja: a hó.

Augusztus végén egy nyári zivatar oly hófergeteget hozott a Tátra bérczeire, hogy az előörsön álló katonákat térdig a hóban állva találták, mikor felváltani mentek; reggelig három lábnyi magas volt a hó, és egyre szakadt, sűrűen, mint tél derekán.

– Ez a mi napunk! Kiálta tenyerébe tapsolva Sasza asszony, s vezéreit sietve hivatta. Most átmehetünk a hegyen. A hegyi mély utak most az ellenség által felhányt torlaszokon felül vannak temetve hóval; az ellenség repülő gépei a hóesésben nem járhatnak, mert a sziklákon összetörik magukat, a magasból nem is láthatnak azokból a földre: most nem árthatnak nekünk; átmehetünk a Tátra minden utain egyszerre.

– És ágyuink? kérdezé Jerivanszky.

– Most azokat is könnyen átvihetjük. Leveszszük őket szekereikről, két fenyőből készített talpra kötjük; két kötélnél fogva húsz ember elül és hátul tolva és vonva átcsusztatja azokat a mély utak hófuvatain s a lengyel nyereg sikamlós ösvényén. Ez a hozzá való idő.

A nihilista seregben el volt már terjedve a monda, hogy a kétszáz ötven ágyú a «saját» hadseregük érczpénzéből van öntve, hogy könnyebben elvihető és nehezebben ellopható legyen. Azt tehát tudta mindenki, hogy ha minden ágyútelep kárba vesz is, ezt a kétszáz ötvenet el kell haza vinni.

A merész terv, melyet Sasza asszony kigondolt, rögtön foganatba lett véve. A sűrű hóesés közepett megindíttattak a hegyi utakon a legvitézebb gyalogcsapatok. E hosszú fegyveres vonal csendesen tolja az elejét előre, s ha ellenállásra fog találni, azon fenn nem akad, át fog rajta törni ez érczkigyó minden bizonynyal. A harczosok nyomában aztán következnek a talpaiktól megfosztott ágyúk vontatói. A nehéz ágyúk két fenyődarabra kötve, s azoknak két-két kötele az elől és hátul haladó férfiak vállán átvetve, lassan csuszamlanak végig a havon, s haladnak a meredélyen fölfelé. A hangya nem bocsátja el szerzeményét!

A sűrűn hulló hópelyhek vak embert csinálnak az utazókból. – Az első ember bandukol előre: az a hegyi kalauz; a többi egymás nyomában tapos.

Leghamarább találkozik az ellenfél előörsével az a csapat, mely a «virágos kert»-nek nevezett völgyön keresztül a lengyel nyereg felé halad. A virágos kertnek még tegnap oly buja havasi növényzete most már hó alá van takarva, s a fenyők, mint télben, nyögnek a hóteher alatt. A mint a hegyoldal fenyői közül kibukkan az orosz előcsapat, ott lát a sziklaponkon állni egy emberalakot; az is mintha jéggel volna bevonva. Hanem a jégember nem várja be a közeledőket, hogy megkezdje a párbajt a nyomnyi szirtgerinczen végig, tízezer ember tízezer ellen egyesével. Egy rudra kötött röppenyűt meggyújt, az süstörögve repül fel a magasba. A röppentyű túlszáll a hófelhőkön, s a hol eldurran, ott jelt ad a felhők fölött czirkáló aërodromonoknak. A jégember aztán sietve eltünik. Most már az ő lábnyomai a legjobb útmutatók a sziklaösvényen végig. Minden száz lépésre szaporodnak a lábnyomok, ott mind előörsök voltak felállítva: azok is mind visszavonultak, az orosz csapatoknak sehol sem álltak ellen. Az aërodromonok sem árthatnak a hófergeteg jó takaró az oroszoknak, a sziklatenger veszedelmes ország ellenfeleiknek. Azok csak függélyesen ereszkedve alá járhatják a légi utat most, minden fekmentes mozdulás a sziklákhoz verné őket.

Sasza asszony terve a sikerüléshez közelg.

Delet mutatnak az órák, mikor a feladat legnehezebb része legyőzve van. A nemrég készített kigyós utakon emberi erő összesítésével fel lettek vontatva a lengyel nyeregre a talpakon csusztatott agycsövek. Sasza asszony itt pihenést rendelt.

Büszke látvány!

Nem az, a mit a természet mutat: azt eltakarja a hózivatar. Látatlanul maradt el a hegyhágók mellett a felkai smaragdzöld tó; az ötvenkét öles gránitfalról a belé omló zuhatagot, csak moraja hirdeté, s a kreuzhübeli ponkot csak arról ismerék fel, hogy ott úgy döng a léptek alatt a bércz, mintha üres volna belül. Legfáradságosabb volt a felkuszás a «Hosszú tó» sziklaromjai közül a «lengyel nyereg» bérczgerinczéig, mely aztán hosszan nyulik végig öles szélességben át a galicziai határon; mind a két oldala meredek harántan dülve alá, mint egy pyramid éle.

Most e hosszú sziklagerincz végig megrakva azokkal az ágyúcsövekkel, a miknek öntvénye a világon uralkodó ércz.

Ez volt az a büszke látvány.

Sasza asszony ott állt a lengyel nyereg legdélibb pontján vezérkarával együtt, ő maga is férfiruhát viselt, mint tisztjei, hosszú szárú csizmát, szürke köpönyeget és lófarkos sisakot.

– Micsoda völgy ez itt alattunk? kérdezé Sasza asszony a magával vitt kalauztól.

– Ez itt a «jégtengerszem», válaszolt a kalauz. A hóeséstől nem látjuk a völgyet. Három meredek sziklafal képezi azt, s annak a fenekén van az a tó, melynek jege nem olvad fel soha, mert a napsugár soha sem éri. E tóhoz más le nem mehet, mint a madár.

A hó egyre szakadt az égből.

Egyszerre a magasból egy szózat hangzik alá, sajátszerű túlföldi zengéssel. Tiszta, moszkvai kiejtéssel szólt a légi kiáltás.

«Zdrawtwujtye Szudarünja!» (Légy üdvöz, úrhölgy!)

Mindenki megdöbbenve tekint fel.

A szürke égből, a hóesés ködfátyolából egy nagy szárnyas alak körrajza száll nagycsendesen alá.

Ez az aërodromon.

E rém láttára az orosz elfeledi, hogy felmondott már a szenteknek s ijedten vet magára keresztet, még a tábornokja is.

Csak Sasza asszony szivében marad következetes az asszonyi indulat, ő kirántja pisztolyát s rálő vele az előtte leszálló rémre. Hasztalan lövés; nem sérti az azt meg; távolabb is van, mint hogy a golyó beérné; de mégis rálőtt: dölyfből, törhetetlen daczból.

Az aërodromon aztán még egy szót mondott neki oroszul.

«Já apjáty pridu!» (Megint visszatérek.)

Azzal elsülyedt a hóeséstől takart mély völgy homályába.

Nehány percz mulva aztán újra megjelent sebesen suhogó szárnyakkal s egy rövid pillanat alatt eltünt a felhők között.

– Ez rosszat jelent, sugdosák a tábornokok Sasza asszonynak.

– Sietni kell a sorkatonáknak, hogy minél előbb a bialkai út birtokában legyünk s még estig a Galicziába kivezető átjárókat elfoglalhassuk. Az ágyúk maradjanak itten.

A parancs valódi orosz buzgalommal hajtatott végre. Este nyolcz órakor a bialkai és javorinai utakon negyvenezer orosz volt egyesülve, kik három órai pihenés után éjszaka megindultak két hadoszlopban Bukovina és Jurgóv helységek felé.

Hanem itt elhagyta őket jó szövetségesük, a hófergeteg; a hóesés megszünt.

És akkor látták ők is, hogy hová jutottak?

A tigrisverembe.

Előre küldött kémeik azt a hirt hozták eléjők, hogy Bukovina, Poronia, Jurgow falvakat, a podspaki gyárépületeket a mai nap folytán roppant fegyveres tömegek szállták meg, tömérdek ágyuval; minden út, folyamátjárás, a völgyeket uraló halmok tűzértelepekkel vannak megrakva; az ellenség száma százezerre mehet. Sasza asszony a krakkói sereget találta maga előtt.

Ő rögtön át akarta magát rajtuk törni; de azt a kisérletet hadvezérei nem tanácsolták. Egy hadsereggel, mely ki van fáradva az egész napi hegymászás, ágyuvontatás munkájában, megtámadni és még hozzá – ágyúk nélkül, egy pihent nagyobb hadsereget: bizonyos kudarcz.

Sasza asszony tehát még az éjjel küldött vissza futárokat a hegyi utakon a Tátra északi oldalán maradt dandárparancsnokokhoz, azzal az utasitással, hogy a míg a hegyek folyvást felhőkkel vannak burkolva, tegyenek egy kisérletet a hadiléggömbökkel. Most nem látja meg azokat az ellenfél. Szállítsanak azokkal át a tulsó oldalra ágyúkat és lovakat. A terv kivihető volt. A Tátra most jó barát, felhővel, sziklával takarja a menekülőt.

Hanem másnap a Kárpát megszünt jó barátja lenni az idegennek. S mikor a Kárpát ellenség, akkor az rettenetes ellenség.

Ti csak mondjátok azt, hogy nincsen lélek; még az embernek sincsen!

Mi meg azt mondjuk: a sziklának is van!

Német és angol tudósok meteorologiai adatokkal bizonyíták azt be, hogy a Kárpáthegyláncz delejes hatása mily bűverőt kölcsönöz az alatta elterülő országnak; lángbora zamatjában, fiainak munkabiró, hadratermett véralkatában. A Kárpátok «rokonszenve» a mienk! a Kárpátok deleje a mi idegeinkben él!

Mikor a Kárpát meg akarja mutatni azt, hogy ő haragszik!

A Kárpát tud gyűlölni.

A csorstini várat a kárpáti viharok mennykövei minden évben fölkeresték, míg csak laktalanná nem lett a vár, míg a szomszéd magyar Nedecz várát mindig kikerülte a villám.

A Kárpát tud haragra felindulni. A nagy hegydulások százados nyomai beszélnek arról, hogy mi az a kárpáti vízforgatag? Mikor két szemközt jövő szél, egyik az orosz síkról, másik a magyar rónáról összehozza egyszerre a maga fellegeit, s a Kárpátok delejes gerinczén összetalálkozik és ölre kap egymással. A «vihar menyasszonyának» nevezik azt a fent a felhőkben kezdődő s orsó forgatagával a sziklákon tánczoló istencsodáját; mely sziklaszálakat tördel le a hegyormokról s tengert önt alá a hegyvágányokból s messze föltépi a rónát, a meztelen szikláig fölásva a földet s háznagyságú szirteket hengerítve alá mértföldnyi messzeségig.

Egy ilyen vízforgatag augusztus utolsó napján teljesen járhatatlanná tett minden utat a kollini völgytől elkezdve Tátrafüredig, s utána oly viharos idő következett, mely Aeolus minden szelét szabadon bocsátá; a hegyek közt minden órában más szél fujt, és az mind orkán volt.

A kézsmárki derék sereg most már nem mehetett se gyalog, se léggömbbel Sasza asszony segítségére.

És hogy tökéletes legyen a pusztulás, még ellene támadt egy másik asszony is, a legszeszélyesebb minden asszonyok között: a magyarországi időjárás. A tegnapi hózivatarra, a ma reggeli vízforgatagos villanyos viharra délután oly rekkenő meleg következett, hogy a hegyekben egyszerre elkezdett olvadni a hó; a mi tegnap még út volt, az most rohanó hegyi patak medre lett. Most még vissza sem lehetett térni Javorinából azon az úton, melyen ide jöttek. – A kétszáz ötven arany és ezüst ágyu ott hever sorban a lengyel nyereg hátán.

Sasza asszonynak most aztán már nem sok ideje volt azon gondolkozni, hogy mit tegyen most?

A hadi szerencse egészen ellene fordult. Nagy tervei egy egész világrész átalakítása iránt, álomképen szétfoszlottak. Asszonyi boszúvágya egy császári nő ellenében szomjan maradt. Most még az utolsó vigasztaló gondolatról is le kellett tennie: a kapzsiság kielégítéséről. Az elrablott kincseket nem szabadíthatá meg.

Egyedül az irigység dæmona volt még, a kit kielégíteni hatalmában állt.

A kincseket ne kapja meg az ellenség soha!

Éjjel, mikor az északi oldalon a hóolvadás megszünt, nagy fáradsággal felment a lengyel nyeregre, hol az ágyucsöveket hátrahagyta. Ott őrzé azokat két század a wladikawkazi lövészezredből. Átvonult fölöttük a vihar, a szélvész szárnya ott érte őket; ők helyüket el nem hagyták. Lefeküdtek az ágyúk mellé, azokba kapaszkodtak, hogy a forgószél le ne sodorja őket a hegygerinczről.

Most Sasza asszony azt parancsolta nekik, hogy a nemes érczágyúkat hengerítsék alá a sziklapárkányról az ezer lábnyi mélységbe. Annak a fenekén van a jégtengerszem.

És akkor ez asszony odaállt a szédületes örvény párkányára és lenézett a mélységbe. És aztán számlálta a lehulló aranyágyúkat.

«Most esik le két millió! Most megint két millió.»

A magasról alászálló lövegek eleintén nyom nélkül tüntek el a mélységben. A tó felszínét fehér, vastag hóréteg lepte be a mult napok alatt, a belehulló löveg csak lyukat ütött a jéglapon, mikor ráhullott. Hanem azután mikor már száznál több ércztömeg tört rajta keresztül, egyszerre nagyot roppant odaalant az egész jégburok, a rázuhanó ágyúk magukkal ránták azt a víz alá, s mikor újra felmerültek a jéglapok, már nem volt a tó felszíne fehér, hanem sötétzöld.

A jégtengerszem elnyelte a kirabolt országnak háromszáz milliónyi kincsét!

Holnap ismét össze lesznek fagyva a széttört jégdarabok, s aztán vagy örökre titokban tartják a kincset, mi alájuk van rejtve, vagy jön idő még, és ez ki van számítva, a mikor visszatér az, a ki azt ide rejté, s felveszi, a mit jó helyre eltett ide.

Akkor Sasza asszony összehordatá az idáig szolgált szántalpakat, egy halomra rakatta azokat az ágyúk burkolataival és meggyujtatá mind. Ez óriási máglya mellett mondott köszönetet a munkát végrehajtó vitézeknek, a kik közül egynek sem jutott eszébe, hogy fejszével levágjon egy darabkát abból az eltemetett érczből a maga számára.

Sasza asszony mind a kétszáz férfinak sorba nyujtá kezét, azok megcsókolták azt sorban és meg voltak jutalmazva.

De Sasza asszony még több jutalomról is gondoskodott, a derék fiuk számára.

Maga vezette őket le a javorinai táborba.

Jerivanszky tábornok azt kérdezé az elnöknőtől, mikor a wladikawkaziakkal megérkezett, hogy hova tette az «ágyúkat?»

Sasza asszony azt felelte:

– Majd megmondom, ha előbb megtudom, hogy mit csinál az ellenség?

– Fogva tart bennünket.

– Merre van legegyenesebb kijárásunk?

– Jurgow felé. Ott van az ellenségnek tizenkét ágyutelepe lépcsőzetesen egymás fölé felállítva. Ha azt elfoglaljuk, mienk az út.

– Tehát foglaljuk el.

– Nincs ágyúnk.

– Van szuronyunk. Az orosz katona nem fél a halál szemébe nézni. Itt van ez a kétszáz wladikawkazi bajnok; állítsd őket az ostromló csapat élére. Ezek égnek a vágytól boszujokat kitölthetni az ellenségen, s ha én szólok hozzájuk, meghalnak értem.

S ezzel Alexandra elnöknő maga vette kezébe a markotányos kulacsot s kimenve a vitézek közé, sorba tölté számukra az erős rostopschint, s mikor a zászlótartónak kezébe adta a harcztépte lobogót, megölelte és megcsókolta azt a hadsereg szemeláttára.

«Hurráh!» hangzott a harczfiak ajkairól.

– Már most induljatok a jurgowi ágyutelepeket elfoglalni! Mondá Sasza asszony Jerivanszkynak.

A tábornok kiválogatta a legvitézebb hadcsapatokat, a mik a Kaukaz örök harczaiban legjobban be voltak tanulva a hegyi hadviselésbe. Portyázói megmászták a Jurgowhoz vezető sziklaösvényeket, míg egy tömör hadoszlop a mély úton előrenyomulva azt a hirhedett kibujást (debouchée) ismételte, melylyel a franczia háboruban Suwarow vívta ki ellenfelei bámulatát, mikor az alpesi útszorosokon a megszálló ellenséggel szemközt tolta hadoszlopait.

Az oroszok csodáit mivelték e napon a vitézségnek és önfeláldozásnak. Az ágyúkereszttűzben, a kartácszáporban lövés nélkül szuronynyal foglalták el ellenfeleiknek négy első ágyutelepét s azzal megfordítva az ágyúkat, szétromboltak velük másik négy tüzértelepet; egy óráig urává lettek a jurgowi erődített gyárépületeknek; hanem aztán estefelé megérkezett Dárday maga a hadsereg zömével Poroninból s oldalba fogva az oroszokat, kényszeríté őket az elfoglalt Jurgowot elhagyni.

Késő este érkezett vissza Jerivanszky a jaworinai főhadiszállásra azon hirrel, hogy a keresztültörés kisérlete meghiusult.

– Hogy harczoltak csapataink? Kérdezé Sasza asszony.

– Oroszlán módra.

– Hát a wladikawkaziak?

– Azok ott vesztek mind.

– Hogyan? egy sem maradt élve?

– Ők foglalták el ez ellenség első ágyutelepét. Tizedik kézben láttam a zászlót. Az utolsó zászlótartót már szuronydöfés ölte meg, és az volt az utolsó wladikawkazi harczos.

– Akkor tehát senki sem tudja többé rajtam kívül, hogy hová lettek az ágyuink, mondá Sasza asszony dæmoni szemvillanással.

– És már most mit fogunk tenni? Kérdezé a tábornok.

– Várunk.

– Mire?

– A megszabadulásra.

– Meddig várunk?

– Három napig.

– Élelmi szerünk csak egy napra van még.

– Azt oszsza minden ember két részre s lesz két napra való, egy napig ki birja mindenki evés nélkül: s ez három nap.

– S mit segít rajtunk ez a három nap? A hóolvadás miatt nyáron minden út járhatatlan lesz egy hétig; főseregünk Kézsmárkról utánunk nem küldhet se égen, se földön se élelmet, se lőszert, se felmentő sereget. Az egész Tátrán keresztül a legközelebbi három nap alatt nincs más lehetséges emberi átjárás, mint a Jégvölgyorom és a Középháttorony közötti meredek fal mentében átvezető «lawka», egy embernyomnyi párkány a szirtlapon. Az jó arra, hogy átjöhessen rajta «egy» ember.

– Tehát várni fogunk arra az «egy emberre», a ki bennünket felszabadít.