A Nő.

Két óra volt még hátra hajnalig, az a két óra elég volt Dávidnak a Tátrától a Dunáig szállni és végiggondolni minden lehető megoldását e megőrjítő rejtélynek.

Talán nem bocsátották Rozálit a királyné elé. Kitelik az udvari környezettől, hisz ott most is feszesen tartják az etiquettet, mely szerint csak az egyházi szertartás szerint férjhez adott nők tekintetnek törvényes feleségeknek, csupán polgári házasság szerinti asszonyok ki vannak zárva az udvari körökből.

Hátha nem hitték el azt, a mit Rozáli hírül hozott.

Hátha ostrom alá volt már fogva Budapest?

Hátha meg volna mégis vesztegetve minden ember, a ki a történelem alakítására befoly: udvaronczok, papok, miniszterek, tábornokok, képviselők, hirlapírók; maga a forrongó néptömeg?

Az utolsó gondolatja rémes volt. Hátha Rozálit megölték?

Ez a gondolat aztán mind elnémítá a többit. Ettől nem tudott megszabadulni.

Keleten sárgulni kezdett már az ég s a nagy földabroszon ott alant egy arany szalag tündöklött fel: az ott a Duna zöld szigeteivel.

A földet még homály fedi.

A hol a Duna keletről délre letörő szögletet képez, az aërodromon követte a folyam mentét. Az egyre világosodó égen egy szikrázó kis csillag jelent meg. «Az a Mercur», mondá magában Dávid. És erről is Rozáli jutott eszébe. A Mercur ritkán észlelhető s Rozáli sokszor említé, hogy szeretné azt egyszer látni. Most itt van.

Már látni Budapestet. Egy nagy ködtenger árasztja el a folyam két partját nagy területen, csak a tornyok hegyei látszanak ki belőle. Ez az emberlélekzetből, csatornabűzből, kőszénfüstből, gázból, szemétpárából tömörült felhő a nagy város mindennapi éji takarója. A repülő gép a münster toronykeresztje fölött suhan el. Épen hajnalra harangoznak. Vajjon mit álmodik ez a sok ember odalenn?

Nehány szárnycsapása még a villanygépnek, a ködtenger, torony pharosaival tova fut s a megállított gép kiterjesztett szárnyaival csendesen ereszkedik alá a budai hegyek egyik hallgatag völgyébe, a mit «Cserfás Boldogasszony» (Marie Eichel) néven hínak; hajdan barátkolostor, most magányos nyári lak. Ez volt Dávid tanyája Budapest mellett, hol éjente repülő gépével észrevétlenül le szokott szállani. A székely mintájú nyaralón túl még ott áll a hajdani zárda boltozatlan négy fala. Ez szolgál szárnyékul a repülő gépnek.

A környékben mindenütt csend van még: itt még nem virrad; csak a fekete rigók szólnak az erdőkben.

Dávid, a mint a gép hajójából kilépett, sietett nyaralója felé. Vagy Rozálit találja ott, vagy cselédjeit, kik hírt tudnak felőle mondani.

A tornácz ajtaja nem volt bezárva s a pitvarajtó is félig nyitva.

Hanem a pitvarajtó küszöbén ott feküdt a Száva, a hű bernáthegyi, s a legelső lépés hallatára fenyegetőleg emelte fel fejét; azután megismerte gazdáját, egy nagyot ásított s ismét végignyúlt az ajtó előtt. Hiszen a gazda keresztül tud ezen az élő torlaszon lépni.

Dávid nyugtalanul dobogó szívvel nyitott be az ismerős szobácska ajtaján, hol annyi emlékezetes éjszakát töltött, ölében az alvó nő fejecskéje, ablaka alatt az éneklő csalogány és fejében a közeledő világharczok moraja.

Most reszketve lépett a superlátos ágyhoz, annak tarka karton függönyeit félrevonva.

Akkor aztán egyszerre elállt a lélekzete.

Rozálit látta ott aludni; de nem egyedül, két kezével egy másik főt tartott kebléhez szorítva: egy gyermek fejet.

Rozáli anya volt.

Dávid a visszatarthatlan öröm sikoltásával rogyott térdre Rozáli fekhelye előtt, nejének kezét csókjaival halmozva el. Arra Rozáli fölébredt; de az a másik ember alva maradt. És Rozáli rögtön ráismert férjére és elkapta tőle kezét: «Ne azt, ezt csókold»! és odatartá eléje a kicsiny embert, kinek gömbölyű kis behunyt szemű feje s két apró összefogott kezecskéje volt ki csak a pólyából. «Nézd, nézd! Ez a mienk! A mi fiunk! Nézd, hogy mosolyog, mikor megcsókoltad. Most rólad álmodik. Még nem látott. Ne olyan nagyon, mert felébreszted. Hát ébreszd fel. Látod a szemeit? Olyanok, mind a tieid. Nem igaz, szebbek azoknál is. Hallod, mit mond? Azt mondja, hogy «a», ez azt mondja, hogy «anya, apának ne szólj semmit, hogy itt vagyok»! Hiába, megcsaltuk apát. Nézd, hogy nyújtja feléd a kis kezét!»

És a kis gyermek odanyújtá apja felé parányi kezét s azokkal a tehetetlen kis ujjacskákkal belemarkolt annak a szakállába. És Tatrangi Dávid meg volt fogva.

Most azután már mindent megértett.

«Már tizennégy naposak vagyunk»! sugá fülébe Rozáli kérkedő nagyzással.

Tehát másnap, hogy Rozálit idehozta.

Rozáli tehát nem beszélhetett addig a királynővel. Ez világos.

Azután pedig, hogy a gyermek ott volt a keblén, nem törődött ő tovább se hadjárattal, se békekötéssel, se királylyal, se országgal, se Európával; az a gyermek volt neki az egész világ. És ez így igaz, és ez így jó.

Dávid a nagy hibáért nem okolhat most már senkit mást, egyedül saját magát. Hogy a nagy tudós, a számító ember, annyi pontosan összevetett kalkulusból kifeledett egyetlenegyet, azt, a mit a legközönségesebb ember is ki tudott volna számítani: azt az időt, a mikor a nő egészen emberré lesz, a midőn minden erejét elveszti, hogy az mind szeretetté változzék benne, s e gyengeségében lesz a legfelségesebbé, az emberi állatiságában lesz istenivé.

Akkor azután a nő nem hős, nem diplomata, nem bölcs, nem tudós. Ez mind árnyék e napsugáros szó mellett: «anya»!

Tatrangi nem kérdezett már most semmi mást Rozálitól, mint a mi a férj aggodalmaiba vág. Megnyugtatták. Az anya s gyermeke egészen jól vannak.

– Épen ma akartam először kimenni kocsival: mondá Rozáli.

– Hová?

– Fel Budára, a királynéhoz.

– S mit akarsz te a királynénál?

– Megigérte nekem, hogy gyermekemnek keresztanyja lesz.

Még most is csak gyermekére gondol.

– Ne menj te most a királynéhoz, kedvesem; annak nehéz gondjai vannak most. Majd jöjj velem. Én elviszlek haza Erdélybe. Itt a repülőgépem, könnyen utazunk. Otthon kényelemben lészsz.

És Rozáli most sem kérdezősködött tőle, hogy mi történt azóta odakünn a világban? Győznek-e, vesztenek-e? Folyik-e a vér folyamszámra? hull-e az ember sáskaszámra? Csak azt kivánta Dávidtól, hogy válaszszon a fiának szánt nevek közül, melyik lesz szebb a kiszemeltekből: egy ó-szövetségi név «Naftali», vagy talán egy ősmagyar vezér neve «Etele!» nem, az nagyon harczias: talán inkább Elemér? vagy Washington? Dávid választotta az Elemért. Akkor meg Rozáliának jobban tetszett Naftali. Dávid aztán ráhagyta, hogy legyen Naftali. Akkor aztán Rozália nem akarta engedni, hogy Dávid az ő kedvéért lemondjon választásáról. Utoljára elfogadták a Washingtont. Akkor meg az jutott eszébe Rozálinak, hogy Washingtont a míg kicsiny lesz, a név diminutivumával «Vasi»-nak fogják híni, s abból még gúnynév lesz. Utoljára is rájöttek, hogy legjobb lesz neki «János». Ez olyan tisztességes név.

És Dávid olyan természetesnek találta, hogy ő most itt azzal töltse az órákat, hogy a naptárból neveket halászszon ki; s azután meg álljon neki a theafőző gépnek (mert a lusta cseléd még mind alszik); s forraljon egymásután mindenfélét s hordjon elő teknőcskét, fürdőkádacskát, névvel nem nevezhető öltöny- és vászonféléket és lerajzolhatlan edénykéket s segítsen a gyermeket dajkálni; mintha az a háromnapi határidő egyenesen erre a czélra lett volna neki megadva.

Azután még segíteni kellett a nőnek a toiletteben; mely alkalommal kitűnt, hogy sok mindenféle hiányzik itten. Ez a nyári lak nem arra volt berendezve, hogy ennyi boldogságot fogadjon be; az előkészületek mint otthon maradtak, s itt csak a mit a tudatlan majoros cseléd tudott hozni a városból, azzal kell kínlódni. Ez persze ezer és egy baj. Szegény Rozáli azt sem tudja, melyikről panaszkodjék.

Dávid aztán vigasztalta azzal, hogy majd be fog ő menni a városba s aztán hoz ki a számára mindent. Mindjárt be is fogatta a két konyhalovat a majorossal, hogy beszekerezzen. Rozáli csodálkozott rajta, hogy miért nem megy a repülő géppel?

Most aztán tisztulni kezdett Dávid előtt a kárhozatos talány.

Budapesten nem tudtak arról semmit, hogy mi történik odakinn a világban. Ő Rozálira bízta, hogy beszéljen a királynéval; nem akarta a diadalhireket az egész világgal tudatni. Nem akarta, hogy folytassák a háborut. Azt akarta, hogy kössenek egy becsületes békét. Most azután kötöttek egy szégyenletes békét, a mit ő nem akart. És ennek csak ő maga az oka: minek akarta olyan nagyon okosan elintézni a dolgot? Minek nem hagyta a nejét odahaza, a hol az asszonynak legjobb helye van? Már az is vakmerőség volt tőle, hogy oly rémséges jelenetekhez, minő a Krakkó melletti anastater felrobbantása volt, magával vitte nejét. E rendkívüli izgalom sietteté valószinüleg az örömnapot, melyet távolabbnak hitt. Menthetetlen bódultság volt tőle azt tenni. De a nő akarta, s a nőnek annyi lélekereje volt. Hanem azt az egyszerű dolgot nem számítá ki a nagyon okos ember, hogy az akkori nő meg a mostani nő két különböző lény: amaz csupa ész és akarat, emez csupa szív és ösztön; amaz még úrnő, emez már rabnő.

Dávid gondolataiban a legellentétesebb képek jártak boszorkánytánczot. Meghiusult remények és keletkező új tervek, a szégyennel határos önvád, a miért országos ügybe egy asszonyt avatott be s apai büszkeség az indok fölött, mely az ügyet meghiusítá: a pólyás gyermek síró hangja átment a honvédsereg kaczajdühébe s Rozáli halvány anyaarczát felváltotta a néger koromképe.

Pest utczáin forrt a néptömeg, mikor Dávid szekeréről leszállt a Duna-rakparton. Minden ember tódult a börze felé. Kinek-kinek volt egy lap a kezében, azt magyarázta a másiknak. A börzeépülethez pedig közel sem lehetett jutni, ott olyan nagy volt a tolongás. Tegnap este jutott köztudomásra a békekötés, s erre a hírre az eddigi baisse egyszerre átcsapott a hausseba. Tegnap még a lánczhidról ugráltak a Dunába a szerencsétlen üzérek, kik a legszilárdabb vállalatok élén nem birtak semmi áron pénzhez jutni; ma ömlött a pénz, mintha gomba volna, mely egy éjszaka kibuvik a földből, s reggeltől estig másfél milliárdra mentek a bejegyzett új alapítások tőkéi, miknek certificatjaiért egymás kabátját tépte a közönség. A contremine még egy kétségbeesett kisérletre vállalkozott: leitatott egy csoport katonát, azokkal utczai verekedést kezdetett s arra elhiresztelé, hogy a magyar ezredek fellázadtak a békekötés ellen s nem akarják azt elismerni. Hanem aztán a verekedőket nagy hirtelen összefogta az őrjárat, s a contremineuröket kinevették. Nem lázad itt fel senki a békekötés miatt. Dávid észlelheté, a merre járt-kelt, hogy minden ember nagyon meg van elégedve azzal, hogy a veszedelem ilyen szerencsés véget ért, s most csak arra van gondja az egész világnak, hogy minő vállalatra irjon alá. Egy embert épen most dobtak ki a börzéről az ablakon át s azt az utczai közönség is végigdöngeti, a míg elmenekül. Ez a semmirekellő azt próbálta elhiresztelni, hogy a nihilisták elvitték Bécsből a bank kincseit. Ki is kapott érdeme szerint ezért a vakmerő hazugságért.

Dávid úgy találta, hogy ebben a városban most egyszerre minden ember bankár, üzér, alkusz, alapító, igazgató-tanácsos lett; ügyvéd, orvos, hirlapiró nincsen többé, az mind a börzén van és papirt kerget, asszonyok sincsenek többé, azok is mind papirosban dolgoznak. (Machen in Papier.)

Fölkeresett egy vendéglőt, mely rendesen a radicális hazafiak tanyája volt. Ott csakugyan talált egy csoport zúgolódó eretneket, a kiknek nem tetszett ez a békekötés. Hanem azok meg minden szégyenért a krakkói honvédeket okolták: «gyávák! gazemberek!» ez volt a czímük. «Nem tudtak kirohanni az ellenségre, mint hajdan Zrínyi Miklós, s hősileg elesni? Már most úgy kell nekik!» Egyszer a saját nevét is hallotta említtetni Dávid s a repülő gépet, és aztán utána ezt a megjegyzést: «bolond volt, mint az apja!» El is kotródott onnan.

Ment Bárány Pált fölkeresni, kivel a mult időkben többször találkozott.

Mikor belépett az ellenzék nagyhírű vezéréhez, az bámulva kiáltá fel láttára: «hát te élsz?»

– Ki mondta, hogy meghaltam? Kérdezé Dávid.

– Minden külföldi hirlap. Azt hitték valószínüleg, hogy te magad voltál a repülő gépedben, midőn azt a felrobbanó anastater megolvasztotta.

– Tehát az én repülő gépemet megolvasztotta az anastater?

– Ugyanaz, mely Krakkó negyedrészét romba döntötte s tízezer honvédet eltemetett.

– Ez is a külföldi hirlapokban van?

– Igen. Ime itt a «Times», a párisi «La Verité», a berlini «Welt»; – ezeknek a katonai tudosítói mind egyformán irják le a katastrophát.

– S hogyan jutottatok ti e lapokhoz?

– Minthogy a postaközlekedés megszakadt, léggömbök útján.

– Értem. – Én azonban itt vagyok, élek, nem haltam meg; s azért jöttem, Dárday által küldve, hogy neki hírt vigyek a békekötés körülményeiről.

– Tehát Krakkóból jösz?

– Nem. Bukovinából. Az egy falu a Tátra alatt.

– S hogyan kerül Dárday a Tátra alá?

– Majd tudatok veled mindent: hanem előbb te felelj nekem. Hogyan lehetett ezt a békét így megkötni?

– Bajtárs. Megvallom, én nem akartam. Mikor a képviselőház elé került a kérdés, én voltam az, ki társaim nevében azt mondám: inkább legyenek eltemetve Krakkó falai alá fiaink és testvéreink, mintsem eltemessük örökre becsületünket. Kinevettek, lezúgtak érte, s meg kell vallanom, hogy a saját lelkem is megkönnyebbült vele. Azt még sem engedhette az ország, hogy kétszázezer ifju férfit menthetlenül összezúzzanak az orosz pokolgépek. A legutolsó futár, kit Dárday a királyhoz küldött Krakkóból, elmondá mindazt, a mit Dárday tapasztalt az orosz táborban; tudatva egyuttal, hogy a honvédsereg még sem adja meg magát. A külföldi hirlapok tudatták velünk a további eseményeket és azonfelül nagy költséggel kiküldött kémeink. A két anastater iszonyú rombolást tett Krakkóban, a te repülő géped is ott pusztult el, s még készen állt tíz pokolgép, melyet egyszerre szándékoztak a megszállott városra bocsátani. S azután mindenünnen jött a rossz hír. Horvátok, szerbek, románok pártot ütöttek és táborba szálltak köröskörül. A hadvezérek kétségbeejtő tudósításokat küldtek saját hadseregeink állapotáról; bomlás, fegyelmetlenség, csüggedés mindenütt. Az élelmezés rossz, mint rendesen; a hadsereg ruhája rongy, a közkatona és a tiszt egymásban nem bízik; a várak fölszereletlenek, s a hadvezetésben semmi vezéri lángész. Mindenki azt mondja már, hogy «finis Hungariæ» – «finis Austriæ». – E kétségbeejtő helyzetben jön Oroszország teljhatalmú követe, Mazrur, egy békeajánlattal. A király eleintén el sem akarja őt fogadni, kit kétszer kitiltott országából. De akkor rajta mennek a papok, a primások, a bibornokok, maga a pápa, lelkére kötik, hogy ne utasítsa el a békét, ne terhelje meg magát Isten előtt annyi kiontandó vérrel. Ekkor enged s elfogadja Mazrurt. Ez előadja a békeföltételeket. – A király ezeknek hallatára haragra gerjed, feldönti az asztalt, melyen a békeokmányt eléje tették s azt mondja, hogy készebb hűnek maradt csapatjai élén kirohanni az ellenségre s ott veszteni el életét a csatában, mint ilyen szégyenletes okmányt aláirni.

– Oh mért nem engedtétek neki ezt tenni? sohajta fel Dávid bánatosan.

– Többet mondok. Mi a királynak ezt a szavát hallva, odamentünk hozzá és azt mondtuk, hogy ha kell, egy második Mohácscsal bevégezni hazánk történetét, mi magyar főrendek és képviselők is a királylyal megyünk s folytatását adjuk neveinkben Tomory húszezer vértanui lajstromának. Ez a felbuzdulás uralkodott egy napig. Hanem másnap egyszerre csodálatosan megváltozott a közvélemény. Valaki egy sajátságos hírt terjesztett el, a mi egyszerre mint a láng futott szét. Azt hiresztelték, hogy ha Árpád király, környezve híveitől, a szabadelvű képviselőktől, a magyar főuraktól, a csatába megy, ott őt és híveit vagy leölik, vagy elfogják, és akkor Zsigmond főherczeg jön a trónra, s azzal vége a magyar alkotmánynak. A most ajánlott békepontokat ő fogja aláirni, s a magyar nemzet csak egy szabadelvü rokonszenves királyt veszít el, és kap helyette egy bigott, absolut, ellenszenves uralkodót, a régi rendőri államot és az elűzött jezsuita rendszert. Ez lehűtött minden lelkesülést. A királyt minden oldalról ostromolni kezdték: rokonai, papjai, tábornokai, udvaronczai, miniszterei; sőt a képviselőházban is akadtak merész emberek, kik minden áron a békekötés mellett tartottak beszédet, s a ház, mely tegnap mint egy ember állt fel e kiáltással: «életünket és vérünket!» ma kétharmadában lehúzta fejét a föld alá, s nem jött el szavazni. A ház többsége is a békét követelte a királytól.

– Ott az oroszok «utolsó fegyvere» dolgozott már, dörmögé Dávid, szakállát harapdálva fogaival.

– De a király még akkor sem akart engedni. Azt mondta, hogy meghalni könnyű, de a szégyent és a koronát viselni együtt lehetetlen. Ekkor egy napon elkezdett minden hirlap rémhireket közölni az ország minden részeiből. Borzalom és kétségbeesés sírt minden soraikban, a kívülről bebocsátott léggömbök tudósításai, hirlapjai, levelezései csupa Hiobpostákkal voltak terhelve. S végre eltalálták a király aczélkeblén az egyetlen rést, melyen át sebezhető volt. A királyné fiatal anya. Néhány hónapos csecsemője sír keblén. A királyné erős szívű asszony volt, míg anya nem lett; hanem ez a név más emberré teszi a nőt.

– Tudom, suttogá Dávid.

– A királynét környezete folyton rémítgeté azon ördögi fenyegetésekkel, miket női ellenfele, ez az asszonyi Asmódi, a világba szórt. Hermione Peleia a tébolyodáshoz volt közel, gyermeke miatt. S ez megtörte a királyt. Mikor aláírta II. Árpád azt a békeokmányt, akkor ott feküdt a lábánál ájultan a királyné, keblére szorítva görcsösen a síró trónörököst, s mikor a király eldobta azt az átkozott tollat, melylyel nevét aláirta: elkezdte a két kezével a saját arczát ütni, hogy legyen rajta sokszorozva a szégyen pirja. Oh! hidd el, bajtárs, hogy a királynak e mi megaláztatásunkból a legnagyobb osztályrész jutott, s mi azóta még jobban tiszteljük őt.

Dávid fölkelt helyéből és ütötte a homlokát az öklével. Az ő hibája ez!

– Most már a mi megtörtént, az változhatatlan; folytatá a szabadelvű államférfi, s abban meg kell nyugodnunk.

– Meg fogunk benne nyugodni.

– Kinek a nevében beszélsz?

– A krakkói honvédseregében.

– Ismeri az már a békekötést?

– Ma éjjel tudta meg.

– S mikor hagytad te őket el?

– Ma éjjel.

– S hogy lehetsz akkor most itt?

– Rövid az időm, hogy mind arra, a mit tudni kivánsz megfelelhessek. A mi megtörtént, az változhatlan s én úgy hiszem, hogy ti mindent jól tettetek. Jól tettétek, hogy megovtátok a király személyét a harczi veszélytől. Jól tettétek, hogy megkiméltétek a magyar értelmiséget és aristocratiát a csatatér borzalmaitól. Azokra szükség van még. Azt is egészen jól tettétek, hogy nem koczkáztattátok a magyar alkotmányt, melynek egyedüli biztosítéka egy jóakaratú szabadelvű király s melyet egy autocrata uralkodó, ha neki nem tetszik, rögtön elfujhat a földszinéről. Aztán a nemzetiségekre is kellett tekintenetek, meg a sokféle vallásfelekezetre. Ezek mind szükségesek. Már most majd a mi dolgunk lesz, számüzötteké, megkisérteni, egy puszta, lakatlan földdarabon, hogyan lehet e drága hagyományok nélkül megélni? Megkisértjük azt, s légy nyugodt a felől, hogy panaszunk nem fog benneteket háborgatni soha. Most sietek, mert időm rövid s ez alatt sokat kell elvégeznem.

– Mi dolgod van oly sürgetős? kérdé a szabadelvü államférfi.

– Először is gyermekruhákat és pólyatekercseket kell vásárolnom újszülött kis fiam számára. Aztán van egy tébolyodott apám az őrültek házában, azt kell meglátogatnom. És aztán sietnem kell – egy új országot megalapítani.

Bárány Pál, ki igen komoly és száraz kedélyű ember volt, mégis hangos hahotára fakadt e sajátszerű összeállítása fölött a legellentétesebb feladatoknak; a mit Tatrangi Dávid nem is vett neki rossz néven. Hiszen bolond biz ez mind, hanem így van.

– Egyébiránt, szólt Dávid, mikor már bucsuzófélben volt, én is hagyok neked itten nehány külföldi hirlapot. Ezek nem léghajón jöttek, hanem a maguk rendes útján, a postán; a «Times», a «La Verité», a «Welt», olvasd át ezeket, s hasonlítsd össze azokkal, a miket ti kaptatok. Majd akkor talán rájösz, hogy tudósításaitoknak minden kútfeje honnan ered?

Azzal Dávid egy hirlapcsomagot kivont kebléből és letette azt Bárány Pál asztalára.

– S te azt hinnéd, hogy emezek a lapok nem igaziak?

– Azt hiszem, hogy Bécsben nyomtatták valamennyit, s minden kémetek az oroszok zsoldjában állt. Készen vagyunk. Béke veled…

Dávid elhagyta a szabadelvű államférfit, ki, a mint elkezdé olvasni az otthagyott hirlapokat, a krakkói, a czenstochowai óriási diadalok leirását, a kárpáti hegyi harczok remek hadműveleteit, mint az őrült futott ki az utczára, keresni azt az embert, a ki ezeket otthagyta. – Hasztalan volt. Eltünt az már. Bárány Pál sietett a lipótmezei tébolydába is. Onnan is elment már Dávid; a hátrahagyott hirlapok pedig azalatt megtették a körutat a politikai klubbokban, az országházban, feljutottak a királyi várpalotába is, mindenütt elszörnyedést, visszás örömredühödést hagyva hátra. Dávidot nem találták már sehol.

Dávid sietett legelőször is a beteg nőnek és a kis gyermeknek bevásárolni a szükségeseket, azután áthajtatott a lipótmezei tébolydába, apját fölkeresni.

A roncsolt emberalak most még kedvetlenebb volt, mint valaha. A mióta a hirlapokból megtudta, hogy a háború kitört, nem olvasott hirlapot soha. «Emberi mészárszék!»

Mikor Dávidot meglátta, mesziről kiáltott rá:

– Fiú! semmi vérontó dicsőségről ne beszélj nekem! Ha repülő géped gyilkolt, dugd el a kezedet, ne érezzem rajta a vérszagot. Orgyilkos vagy hős: az mindegy. Jer ide mellém, beszéljünk praktikus dolgokról. A repülő gépet már tökéletesítetted, azt tudom, olvastam a hirlapokból. Ne használd te azt a háborúhoz. Nekem van egy igen jó tervem; hallgasd meg azt. Én nemsokára meghalok. Nincs egy ép szervem. Azt akarom, hogy a mint meghaltam, ne temessenek el, hanem jőjj el te értem és végy fel a repülő gépedre és vigy el magaddal az északi pólus alá. Ott, a hol soha nem süt a nap, tégy le és hagyj ott. Én ott az örök fagyban megkővülve a napok végeig épen megmaradok. És aztán ezt az eszmét kösd össze egy nagyszerű vállalattal; legyen ez egy «örök temető» eszméje. A mostani bolond temetkezési rendszer mellett százakat elpazarolnak minden egyes halottnál, s fa, ércz-, selyemanyagban átadják a rothadásnak, a mit az ipar fáradságosan teremtett elő. Milliárdokat temetnek el az emberek a nedves homokba. Te kezd meg velem az új eszmét. Alkoss egy örök temetőt az északi pólus alatt. Ott nincs többé sem hóesés, sem olvadás. Vállalkozzál rá repülő gépeiddel elszállítani a halottakat a földsark temetőjébe. Ott külön mesgyét minden országnak, külön négyszöget minden városnak, s aztán minden négyszögben egymás mellé rakva a csoportokat, minden alvó fejéhez az ércztáblát, mely nevét viseli. Azok ott örökké változatlanul megmaradnak, és az utódok, kik repülő gépeid segélyével elődeiket meg akarják látogatni, mindig úgy fogják azokat az idők végtelenjéig megtalálni, a hogy kimultak, változatlan arczczal; mint a hogy megmaradt az özönvíz előtti mammuth változatlanul százezernyi évig az éjsark alatt. És a hirhedett Nagy Sándorokat, Napoleonokat, Habsburgokat, Humboldtokat, Columbusokat, Gőthéket, Hugokat, Shakespeareket, Talmákat, Washingtonokat és Kossuthokat ott fogja együtt találni az utókor, azon a módon, a hogy alkotva voltak, örökre változatlanul! Még más haszon is lesz belőle: elmulik az emberiséget üldöző sok dögvész, melynek eczetágya a temetői kigőzölgés, a sírkertekből gyümölcsös kertek lesznek, míg az örök tél és az örök éjszaka nagybirodalma lassanként megtelik az éltüket bevégzett istenképmások millióival, kik sohasem lesznek többé porrá! – Te! Ez roppant pénzt fog neked behozni! És még többet fog az összes emberiségnek megtakarítani. Vedd csak fel, hogy Európa háromszáz millió lakosának az eltemetése eddigelé, átlagosan húsz forintot számítva egy emberre, hatezer millió forintba kerül félszázad alatt; ha te ezt felére leszállítod, az európai emberiséget háromezer millióval gazdagítottad, s magadnak még ötven % költség mellett másfél milliárdot szereztél vele! Számítsd még hozzá azt a tömérdek utazót, a ki elődeit, hazája s a világ nevezetességeit meglátogatni felül repülő gépeidre! A sok anyát, ki kis gyermekét évről-évre újra megcsókolni elvándorol az örök temetőbe! Fiam, nem hagyok rád egyéb örökséget, mint ezt az eszmét, s te dicső fogsz lenni általa. Csak egyet igérj meg: hogy én leszek a legelső, s hogy engemet fogsz helyezni középre!

Dávid megigérte az öregnek, hogy úgy lesz, s abban ez azután megnyugodott. Azt is tudatta vele, hogy fia született, s azt most viszi haza a repülő gépen a székely földre.

Az öreg keservesen csóválta a fejét.

– Engem nem fogsz hamarább vinni rajta, mint mikor meghaltam. Tudod, ha élve vinnél magaddal, megölne az irigység. Én találtam azt fel, te csak tökéletesítetted. A gőzgép feltalálója is így járt. Takarodj előlem. Ki nem állhatlak. Tolvaj!

Tatrangi Mózes kikergette maga elől a fiát.

Dávid ezután sietett vissza cserfás – boldogasszonyi villájába. Áthordta az ölében nejét és gyermekét az aërodromonba s ágyat vetett számukra a hajó fenekén.

Délután három órakor repült végig az aërodromon Budapest fölött hatszáz ölnyi magasságban.

Dávid alátekintve a magasból, a nagy város minden utczáját hemzsegő néppel tömve látta s úgy tetszék, mintha a hangcsöveken keresztül valami rivalló egyetemes kiáltás törne föl hozzája onnan alulról.

Nem törődött vele. A gép villámgyors repüléssel szelte át a levegőket s öt percz mulva eltünt a láthatár alatt.

Gyorsan repült a szárnyas gép végig a magyar alföld rónái fölött. A gabona még aratatlan állt, – szeptember elején. A föld népe elfutott falvaiból a tatársokaságú ellenség elől, s a róna olyan volt, mint egy arany bársony szőnyeg, zöld szegélyes utakkal sujtásozva, s tarkítva erdőkkel, kertekkel.

Azután következett a nagy-kúnsági róna, melyet a kiáradt Tisza ezernyi tükördarabbal hintett be most. Sárga tarlók, vakító fehér széles puszták, haragos-zöld mocsárfoltok váltogatják egymást; egy-egy nagy város jön és tünik el gyorsan, barna tetőivel, fekete utczáival. Azután világos-zöld szőlőhegyek domborodnak elő, fehér kolnáikkal, elszórt borházaikkal, majd sötét erdőpalástba burkolt hegyek közelítik meg a repülő gépet, fölmeredő sziklák, mohlepte idomtalan, arcztalan titán fejeikkel suhannak el alatta. Aztán megnyilnak Erdély kies völgyei, kanyargó patakjaikkal, mosolygó rétjeikkel, a tenger hullámait utánzó «mezőség» mint egy háborgó föld; s végre a székely havasok tárulnak eléjük.

A gép egyformán repült, a kormányosnak nem kellett rá ügyelni; Dávid nézhette az alatta elrepülő tájakat, és az anyja keblén nyugvó csecsemőt. És aztán gondolhatott ilyeneket:

«Íme kezembe volt adva, hogy ez ország boldog legyen és hatalmas. Én tehettem azt, hogy szerezzek neki olyan békét, melyet semmi hátramaradt keserüség meg nem rohaszt. Én tehettem azt, hogy saját boldog hazám mellett, hű fegyvertársát, szabadságának őrét, Lengyelországot helyreállítsam. Kezemben volt, hogy a kereskedelmi új korszak és rendszer megnyitása által ezt a két országot Európára nézve fontossá, nélkülözhetlenné tegyem. Én a világ kincseit halmozhattam volna erre a földre, miket senki átka sem nehezített volna. És most mindennek vége. És ennek te vagy az oka, öntudatlan mosolygó gyermekarcz: üdvem, szerelmem, halálom és kárhozatom. Minek volt szeretni annak, a kire ily küldetés volt bízva. A kinek az ég titkai így átadattak, annak nem lett volna szabad magát a földhöz kötni többé. Ah, annak az önfeledett csóknak ott a felhők között meg van adva jutalma a földön és büntetése az égben.

És Dávid, ölébe véve a szeretett alakokat, csókolta gyermekét és siratta hazáját.

Este volt, mire a Gyilkos völgybe megérkezett. Ott elhagyta nejét és gyermekét, kinek még neve sem volt, s rögtön útra kelt ismét. Sietnie kellett. Kormányosát is hátrahagyta; egyedül akart lenni.

A legrövidebb utat választotta, s ez a Gyilkostól a Tátráig folytonosan a Kárpátok felett visz el.

Dæmonoknak való út!

Hegygerincz, sziklaorom, kopár hát, mély üregek, tátongó szakadékok. Ember nem lakta végtelen üresség!

És folyton, egész éjjel mindig e néma szörnyek jöttek eléje, kétségbeejtő végtelenségben, e fenyegető, idomtalan óriások, mik mind látszanak valamit mondani; csakhogy azt nem érti emberi elme. A hold hideg fénye még rémesebbé teszi képtelen alakjaikat. Meg kell őrülni az embernek e sziklatömkeleg folytonos bámulásától. Ezek a zigzugok, mintha mind óriási betűk volnának, Istenkéz irta hieroglyphok: csak olvasni tudnók!

Nem. A sziklaláncz, a hegysor semmi gondolatot sem adott a felette elrepülőnek. Éjjeli kóbor lélek volt az, mely a temető sírkövei fölött repdes.

Az az egyetlen nagy eszme, melyet magával vitt, oly embererőt letörő nehéz volt.

Majd felhők huzódtak össze az égen, a holdat eltakarták s a sziklatömeg odaalant most már egészen elfeketült. Éjfélen túl járt az idő.

A gép sebesen haladt nyugot felé. A láthatáron valami világosodott. Az még nem a hajnal, csak a hó világa. A mult napokban a Tátra öblében hó esett, a magasokon még nem olvadt el az; a lomniczi ormok világítanak. Tehát már közel a czél; itt az út vége; csak tájékozni kell magát a magasban utazónak, hogy hová szálljon le?

Oly magasra nem emelkedhetik, hogy a táborok őrtüzei szerint tájékozhassa magát, mert a felhőréteg ott eltakarná előle a földet; kénytelen czirkálni a bérczek pusztája fölött; a kiváló havas csúcshoz tartva magát, s ezalatt a gép repülését meg kell lassítania.

Dávid meggyújtotta a villanylámpát, hogy az alatta meredő sziklaormokat megvilágítsa vele.

Most megismerte a «lengyel nyereg» hosszú, keskeny vonalát.

És aztán, mikor gépével csendesen elsuhant a lengyel nyereg fölött, lenézett abba a mélységbe, melynek fenekét a jégtengerszem töltötte meg.

És akkor két, egymást kiegészítő emlék jutott eszébe.

Az egyik a találkozás a hózivatarban Sasza asszonynyal, a midőn a kémszemlére fel s leszálló aërodromon hajósa Sasza asszonyt orosz szóval, az pedig őt pisztolylövéssel üdvözlé.

A másik emlék pedig az volt, hogy Dávid az oroszok egyik anastaterét épen a jégtengerszem fenekére sülyeszteté el; mint a hol legkevésbbé lehet attól tartani, hogy valaki ügyetlenségből vagy rosszakaratból felrobbanthassa. A jégtengerszemet meredek szikla örvénye minden oldalról hozzájárhatlanná teszi. A két sodrony, mely levezet az anastater belsejébe, egy sziklaüreghez van fölvezetve, ott hevernek tekercsei, miket a repülő géppel fel lehet vontatni, mikor eljön az idő, hogy egy villanyszikra küldessék alá az alvó szörny fölébresztésére.

Nem jött-e el épen most az az idő?

Dávid ellenállhatlan vágyat érzett e kisértetes örvénybe harmadszor is leszállani.

Megállítá gépe működését és az kiterjesztett szárnyaival csendesen lebbent alá a titáni nagy sírba.

A villanyfény köröskörül megvilágítá a vasfekete sziklafalakat. A fekete ormokon csillogott a fehér hó, s a jégcsapok tömege mint ezüst csipkézet csüggött alá a barlangok párkányain; alább a sziklaormok jégkristályoktól tündököltek; a világló gép mintha egy gyémántpokolba sülyedne alá.

És e jegesült alvilágra szállás pillanatában ez a gondolat támadt Dávid szivében:

«Ha én most e jégtengerszemhez leszállok csendesen s aztán felkeresem az anastater két sodronyát, azokat bevontatom a hajómba, aztán a villanylámpám gépével leküldöm azt a bizonyos kicsiny szikrát, hah, milyen robbanás lesz az egyszerre! Abban aztán igazán meg fog olvadni a gépem, velem együtt.»

És azzal vége lesz a regényemnek.

A mi azután jön, azt folytassa más: én nem tudom tovább.

S mikor aztán már közel volt a fenekéhez ennek az önkereste óriási sírnak, akkor ennek a fenekén megtalálta azt a választ, a mit a néma szikláktól idáig hasztalan kérdezett.

A jégtengerszem felszíne ismét merev aczéllappá volt fagyva, mint azelőtt; de nem volt rajta «hó!»

Pedig nehány nap előtt a hóesés elborította azt. Nap nem süt ide, szél nem fuj itt soha: mi vitte el tehát a havat a jégtábláról? A jéglap felszíne mintha apróra tört hasábokból volna összetorlatva, hegyes, darabos.

Mikor az anastatert elsülyesztették bele, a közepén egy gömbölyű léket vágtak, azon bocsátották alá, a többi része a jéglapnak sima maradt, mint a csiszolt ércztükör. Mi törte ezt most így össze?

A pillanat, mely a kérdést szülte, megadta a választ. Dávid tudta, a mit tudni akart.

«Fel!» kiálta: tán önmagának, tán gépe szellemeinek, s elszabadítva a gépzárt, az utolsó perczében az esésnek, fölrebbenté a jégsírból az élő gépet. Mint a feltámadó szellem, repült az ki villámsebesen, villanyfényesen a nap nem látta mélységből s ott lebegett nemsokára fenn az égen, magasabban a lomniczi csúcsnál.

Észak felé a hegyek lábánál látszottak terjedt félkörben a tábor ezernyi őrtüzei, mint egy tejút a földön veres csillagokból, mit a székely-hun monda «hadak útjának» nevez az égen; azon távoztak el Csaba halott vitézei keleti hazájukba; ott az őrtüzeik most is.

No hát kövessük Csaba vezér nyomdokait.

* * *

A gép süvöltve szállt Bukovina tornya irányában.