Egy Állam – Részvényekre…

A fénylő gép közeledtét messziről észrevették már a magyar táborban, s mikor Dávid leszállt a hajóval a földre, egész sokaság vette körül.

Minden ezred megbizott egy ezredest, egy őrnagyot, egy századost, egy hadnagyot, egy zászlótartót, egy őrmestert, egy tizedest, egy közvitézt, kiket Bukovinába küldött. A hadsereg képviselő-testülete volt ott!

Ébren volt mindenki, Dávid visszatértére álmatlanul vártak. Száz kérdést intéztek hozzá, mikor a hajóból kilépett és minden kérdés egy volt: «igaz-e az?» Még a távoli elhaló zaj is ezt látszott szerte viszhangzani.

Élet- vagy halálitéletét várta mindenki a feleletben.

– Bajtársaim! Felebarátaim! szólt Dávid, megállva a sokaság között, legyetek csendesen és hallgassátok meg, a miket mondok. Nagy és nehéz szavaim lesznek hozzátok, a miket nem lehet meghallani hallgatva. Midőn ti fogtok szólni, akkor én hallgatok s megvárom, míg megengeditek, hogy tovább beszéljek.

A másfél ezernyi harczos körülfogta az aërodromont s Dávid fellépett a gép fedélzetére; onnan szólt, mint egy emelvényről. A mennyire a gép szárnyai értek, mindenki tiszteletteljes távolban tartá magát tőle. Pedig hisz a gép nem bánthat most senkit.

Dávidnak erős, de rideg, kemény hangja volt és válogatatlan, egyszerű kifejezései.

– Azt kérdeztétek tőlem: «igaz-e az?» Igaz! A béke meg van kötve és úgy van kötve, a hogy olvastuk azt. Mind az, a mi szégyenünk, fájdalmunk, veszteségünk benne, igaz, teljesen igaz. És honfitársaink, apáitok és testvéreitek, a haza bölcsei mind azt mondják rá: «amen, jól van így». És nekik is igazuk van: ők nem tudtak a küleseményekről semmit; diadalmainkkal ellenkező hamis hirek rémíték el őket; sírunkat látták maguk előtt, nem megdicsőülésünket. A halálból hittek bennünket megváltani. Mindenki el volt ámítva, mindenki azt hitte, hogy a szégyen árán hazáját s annak kétszázezer hű fiát tartja meg az életnek. Ezért kötöttek ilyen áron békét.

Egy szótlan hang, az elszörnyedés sóhaja zúgott fel a hallgató tömeg ajkáról, mint az éjjeli szélzöngés.

– Ki itt a vétkes? folytatá nyugodt, reszketés nélküli hangon Dávid. Senki sem. Honfitársaink nem. Ők hittek. Az ellenség sem. Ő védte magát. Egyedül én vagyok a vétkes, ki rosszúl számíték, tévesen intézkedtem, kinek hibája miatt a királyhoz küldött értesítés nem jutott el a czélhoz. Az egész balvégzet súlya az én fejemet terheli és senki sincs, senki a földön, kinek e súlyos vádban velem osztozni egy milliomod résznyi joga lenne. Ím itt állok előttetek. Fedetlen főm, kitárt keblem. Itéljetek meg. S ha itéletetek elmarasztaló, irányozzátok felém minden oldalról fegyvereiteket és hajtsátok azt végre.

Nesztelen csend követte szavait. Senki sem mozdult.

– Én ismét és újra kérlek és szólítalak, bajtársaim, hogy ha boszút követel a fájdalom, melyet éreznetek kell, itt áll első és legfőbb tárgya a boszúnak; kezdjétek rajtam el. Itéljetek el! Öljetek meg!

E szóra, mintha összebeszélés volna, egy általános éljen kiáltás zendült fel a vitézek tömegéből.

Dávid meghatott hangon folytatá:

– Tehát azt itéltétek, hogy «éljek!» Már most én elmondom tinektek, hogy miért fogok hát élni? Mit teszünk most?

– Halljuk!

– Két út áll előttünk. Az egyik a Kárpátokon át hazánkba vezet. Azt mondani, mi nem vállaljuk el a békekötést; mi győztes zászlóinkat a vert ellenség tetemein keresztül hazavisszük; otthon a hatalom jogánál fogva megváltoztatjuk a szerződéseket s csinálunk új rendet az országban, a hogy csinálnak azt más nemzetek, nem törődve szomszédaik, nem Európa véleményével. A nihilista ellenfél a népjogon kivül áll, annak nincs szövetségese, s a mi elintézni valónk van a dynastiánkkal és az osztrák féllel, az nekünk belügyünk: senkinek semmi joga beleavatkozni, s a ki tehetné, Németország, most másfelé van elfoglalva. Az osztrák féllel pedig, ha ellenség akar lenni, majd elkészülünk magunk…

Már erre a szóra kitört a zaj. A hadfiak közül legtöbbnek ez volt a legkeserűbb lázálma. Ez tetszett nekik!

– Lehet, hogy Ausztriát legyőzzük, folytatá Dávid. Ámbátor az igen szivós nép, kitartó, gazdag és jó katona; ámbár valamennyi várunk mind az ő kezében van. Az is kétségtelen, hogy ha Budapestet birni akarjuk, azt az osztrák hatalom csak mint füstölgő romhalmazt hagyja ott nekünk s a mit egy század e város falai közt összehalmozott gazdagságban, fényben, műkincsekben, emlékekben, azt egy átkozott éjszaka mind megsemmisítheti. De ez nem fődolog. Mindezt visszaszerezheti egy boldogabb ivadék újra…

Az elébbi helyeslő zaj ismét felhangzott; de már csendesebben.

– Még akkor azonban nem lesz vége a harcznak. Azon országnak, melyet az ős korona nem tart többé össze, minden darabja megmozdúl s azt vérrel kell egymáshoz ragasztani újra. Árpád népének újra meg kell harczolni Mén-Marót, Zalán és Szvatopluk népeivel, a pánszláv és dákoromán belháborút végig kell küzdenünk és eltipornunk mindent, a ki erőnket jogúl nem fogadja…

A tetszészaj nagyon csendes volt már.

– S még itt sincs vége a harcznak. A szabad köztársasággá lett Magyarország nem ismerhet főpapok vallását, nem ismerhet főurakat, nemes embereket: végig kell folytatnia a megkezdett harczot saját hitfelekezeteinek hagyományos uralma ellen, összetörni mindent, a ki magát nemesebbnek vallja másnál és dúlni saját beleiben és irtani az ellenkező véleményt a legördült fővel együtt ezerével, míg állunkig nem ér a saját fajunknak kiontott vére. Akartok-e hazamenni, bajtársaim?

Most már egyetlenegy helyeslő szó sem hangzott.

– És ha keresztül úszunk a vértengeren, folytatá a mély csendben Dávid halkkal, ott vár reánk a szikla, melyet a vér egész oczeánja sem nyelhet el soha. A nyomor, az inség kopár sziklája ez. Az országunkat terhelő államadósságok elpusztúlhatatlan tömege, mely osztályrészünk marad a kivívott hazával együtt. Mi lesz belőlünk? Egy ország, melynek földei parlaggá taposva, városai romokká dúlva, folyói vértől áradva, lakosai koldusokká téve; hol a honszeretet kiirtva, helyébe testvérgyilkos örök gyülölet beoltva; ez lesz a mi hazánk. Menjünk-e haza, bajtársaim?

«Nem… nem… nem!…» hangzott a mély tömegből: mintha csendes zokogás hangja sugná tovább.

Az égen hajnalodni kezdett; fák, sziklák világosodtak már; csak a férfiak arczai voltak sötétek.

Dávid a hajnalodó ég felé nézett.

– S most nézzünk a másik útra, bajtársaim. Ha mi elfogadjuk a békét, úgy, a hogy van, minden következményeivel, kapunk egy szigetet a Duna és tenger között, melynek ősföldjét még nem túrta eke. E sziget területe negyvenkét négyszög mértföld. Mi alkotunk e szigeten egy új hazát. A hogy alkották Velenczét az Attila elől menekülő Aquilejánok; mi teremtünk a Duna-Deltán egy második Velenczét. Hatalmasabb, fényesebb, szabadabb köztársaságot az előbbinél. Mindenünk megvan hozzá: a puszta tér, melyet ujjáteremtünk, és karjainkban, kebleinkben a teremtő erő. Kétszázezeren vagyunk most. Mihelyt hajlékot tudunk verni, utánunk jőnek azok, kik bennünket szerettek, hitveseink, kedveseink, s tíz év mulva palotasorok állanak a Duna-Deltán s egy millió lakosa lesz városunknak! Alkotunk államot, melynek alkotmánya a szabadság társadalmi alapja, a munka. Egy államot részvényekre. Melynek minden polgára az állam részvényese s nemcsak hogy adót nem fizet, hanem az állam tiszta hasznából osztalékot húz. Egy államot, mely új közlekedési eszközei segélyével központot fog alkotni Európa és Ázsia kereskedelmei között, s hálózatát kiterjeszti majd az öt világrészre és annak minden szigetére. Államot, mely a hány munkás kéz és tanult fő meg akar benne települni, mindannyinak méltányosan díjazott foglalkozást képes adni. Államot, melynek kincsei akként szaporodnak, a hogy lakosainak száma növekszik. Államot, melyben nem lehet senki szegény, nyomorúlt, elnyomatott; lehet mindenki boldog, gazdag és szabad. Államot, melyet nem háborgat vallásvillongás, nem marczangol nemzetiségi tusa, nem oszt meg rangosztályzat, pártfelekezetesség. Államot, melyet nem kötöztek még agyon törvények millió paragrafusaival, de melyben törvény lesz a megszokott becsületérzés, a kölcsönös hitel, a közügy iránti ösztönszerű szeretet s törvényszéke az esküdtszék, birája a békebíró. Államot, melyet nem kell bástyákkal védni, melynek nem lesznek zsoldos hadseregei, hivatalos henyéi. Államot, mely nem kifelé, de fölfelé igyekszik nőni, s túl emeli a fejét a szomszéd zömök óriásokon. Államot, mely Európa minden szabadelvű, becsületes, boldogtalan üldözöttjének menedéke leend, s oly erős menedéke, a melyet sem ember, sem pokol meg nem támadhat soha!… S egykor talán ez a kicsiny állam még segítségére jöhet annak a nagy hazának, mely bennünket kirajzott, nagy veszedelmének súlyos napjaiban s szabadítást hozhat az ős Magyarhonnak, midőn veszni indul minden. Ez a második út, bajtársaim… Jöttök-e velem erre az útra?…

E perczben kivillant a hegyek mögül a napsugár, s oda szórta aranyát a szónokra és a gyülekezetre.

Egy értelemnélküli ordítás, vegyülve zokogó kaczajjal, keserű örömkitöréssel, zendült fel Dávid végszavaira. Nem tudni azt, hogy mit kiáltottak? csak azt látni, hogy odarohantak Dávidhoz minden oldalról, lekapták az emelvényről, vállaikra emelték, körülhordozták, és a ki érte, a hol érte, csókolta kezét, ruháját; és nevetett és csorogtak a könyei az arczán.

– Fiuk! Kiálta most egy stentori hang, mely uralkodott a népzajon. Dárday maga kapott fel a gép tetejére.

– Bajtársak! Egy szót! Mi legyen új hazánk neve? Dávid, adj nevet a mi városunknak!

A társai vállára emelt férfiu a csend pillanata alatt így szólt:

– Legyen a mi városunk neve: «Otthon». Jó név nekünk s az idegen könnyen kimondja, csaknem az angollal azonos: «At home».

«Éljen!» zendült rá minden ajkról.

– Fiuk! mennydörgött újra a honvéd vezér oroszláni hangja. Fel tehát a mi Otthonunkba! Nem lát bennünket többet Kutya-bagos!

Az égretörő hahota koronázta meg a nép kedélynyilatkozványát. Ez volt a legnagyobb hatású szó. A mit Dávid beszélt, azt nem mind értették; de azt, hogy «nem lát bennünket többet Kutya-bagos!» megértette mindenki s ez megmaradt jelszónak.

A küldöttek siettek ezredeikhez vissza, s a Tátra bérczei egyre odább-odább mormogták ezt az örömüdvözölte szót: «Otthon!»

Mikor a néplelkesedés nyilatkozványaitól szabadulni lehetett, Dárday, Severus és Dávid félrevonultak a fővezér szállására, az egyszerű parasztházba.

– No bajtárs, mondá a fővezér, lelkesedés már van az új állameszmédhez, a mennyi elég; hanem már most beszéljünk a dolog prózai oldaláról. Majd én elmondom neked, hogy mi az a Duna-Delta? Mikor húsz év előtt az európai Duna-bizottság a congressus határozata folytán Románia kezéből Oroszországéba adta át e torkolattért, én is jelen voltam a helyszinén, mint követségi attachée, s bejártam a bizottsággal az egész 47 négyszög mértföldnyi területet, a recompensatio megállapíthatása végett. Románia öt milliót kért, de biz annak csak egy milliót itéltek meg a Duna-Deltáért. Azt sem éri meg. Te előtted valószinűleg a Nilus Deltájának csalképe lebegett, a gabnatermő éden. A Duna Deltája nem az. Ez egy lakatlan, mert lakhatatlan, elátkozott ország. Mikor a «Kilia» Dunaágon haladunk végig, jobbról egy véghetetlen sötétzöld tengert látunk magunk előtt, egy nádtengert. Ennek a «föld»-nek a neve «Léti»-sziget; hanem ez a föld napvilágot még nem látott soha. Ennek a délnyugati oldalát ismét elválasztja egy keresztbeszelő folyamág, s képezi a «Csatál» szigetet, itt a nádas posványnyá qualificálja magát s mértföldekre hátahoporjás zsombikok, rőt bürük fedik el az ingoványt. Ha kis propellerünkkel e keresztágon végig haladunk, magunk előtt látjuk két oldalt a mocsárvilág mindenféle változatait, büzhödt tócsákat, zöld békalencsével behártyázva, tengerszélességű tavakat, mikben ezrei a vízi szárnyasoknak lubiczkolnak, s néhol száz meg száz elvadult bivaly fürdik, csak a feltartott feje látszik ki a vízből. A hol fűzfás a berek, hemzseg benne a farkas meg a róka. Egy-egy kopár szigeten körülállnak a pelikánok és con amore űzik a nemes halász-sportot. A füves lapályok tocsogói tele vannak pióczával; a levegőben, mint füstfelleg, száll a szunyog. Most kijutunk valami szabadba. Azt hihetjük, hogy ez a tenger, mert nem látunk partot. Nem. Ez csak a Duna-Szulina ága. Ennek a partján találjuk az egyetlen városát a Duna-Deltának. Szép város. Nehány száz disznóól, piszkos zsebráknéptől lakva, valamennyi fakunyhó magas czölöpökre emelve, hogy a mocsár fel ne vegye. Ez volt a Duna egyedül hajókázható ága. Csak volt. Mert a mióta az európai Duna-bizottság Oroszország felügyeletére bizta a Duna torkolatait: az új souverain annyira elhagyta ezeket zátonyosodni, hogy most már nagyobb hajóknak hozzájárulhatlanok. Az előtt is a tengerről jövő nagy hajókat csak eléjük küldött kisebb hajókkal lehetett a Szulina-torkolaton felvontatni, de most már az orosz felügyelet alatt a Dunatorkolat oda jutott, hogy csupa apró ágakra szakad, a miket «zsilók»-nak neveznek, a Kilia ágnak egyedül harmincz ilyen zsilója van, megannyi szigetkével, mik közt alig hat lábnyi magas a víz s a Duna kiömlése előtt a tengerben mindenütt keresztül állnak a hosszú zátonyok, melyek fölött csak három-négy lábnyi a víz, A harmadik fő Dunaág, a Szent-György-Duna, mely délkeletnek ömlik alá, épen egy elkészült szigetet talál a kiömlése előtt, melyet már be is nőttek a fák. A sziget török neve Chedrile, s az hosszú zátonyban folytatódik a víz alatt. A Szulinaág és a Szent-György-Duna által képezett szigetet hivják Moishénak. A negyedik ág azután, a minek a neve «Porticskája», egészen délnek halad s nem is szakad a tengerbe, hanem maga emberségéből alkot egy nagy tavat, a «Razin»-t. Ezek a mi paradicsomunk határai. Belül semmi embermívelte föld. Egyetlen felszántani való hektár sehol. Csupán a Moishe szigeten van egy emelkedettebb térség, nehány négyszög mértföldnyire: az őserdővel van benőve. Ez az egyetlen kis hely az, a melyet letelepülésre használhatnánk. A többi részét a Deltának örökösen a víz alatt tartja, s azonkívül évenkint háromszor-négyszer áradásaival végigsöpri a Duna, úgy hogy a tenger a Duna torkolata körül mértföldnyire sárga az iszaptól. A tél itt rideg, nedves és kellemetlen; őszszel a levegőnek fele szunyog, a víznek fele béka, tavaszszal a mocsárlég előhozza a harmadnapos hideglelést, a rohasztó lázakat, a petécset, melynek különösen a jövevények rögtön áldozatúl esnek. Azért nem is választja lakásul a Létit és a Moishét se letelepülő nomádgazda, se vállalkozó űzér, se vadász nem megy oda élvet keresni; még haramiabanda sem fogadja el menedékül. Az orosz kormány kétszer kisérlette meg telepítvényeseket küldeni oda; mind elpusztultak, s a szulinai parthivatalban egy esztendeig működni egyenlő büntetésnek tartatik a Szibériába számüzetéssel. A wodrawai váracsban pedig, mely hordott halomra építtetett kőből a Létin, mégis tetejéig zöld a penésztől, minden két hónapban változtatni kell a helyőrséget. Már most mondd el, kedves pajtásom, hogy tartasz te el ebben a paradicsomban tíz esztendeig kétszázezer embert, s hogy számolsz be azoknak a bőrével tíz esztendő múlva?

Dávid készen volt válaszával.

– Sokat gondolkoztam én mindezeken, s a miket elmondtál, én is ismerem. Olyan helyre megyünk, a hol háromszor kell elfoglalnunk a földet: először a tulajdonosától, másodszor a víztől, utoljára az európai diplomatiától. Kezdjük az elsőn. A Delta földének, mint földnek, tulajdonosa az orosz kormány. Neki egy millió rubelért engedte azt át Románia. Mi Sasza asszonynak igérünk érte öt milliót s azzal a föld tulajdonosaivá leszünk, fenhagyva a suverainitás jogát.

– És ha Sasza asszony nem áll rá az alkura?

– Rá fog állni s erre három oka van. Az egyik a financiális ok. Öt millió rubel szép pénz s erre most neki szüksége van. A másik az ethicai ok. A legközönségesebb ethica szerint az, a ki egy embert, annyival inkább kétszázezeret valahová száműz, tartozik arról gondoskodni, hogy az ott azon a földön kenyerét megszerezhesse. Ezt még a deportált gonosztevők irányában is követik. Anglia Uj-Hollandban, Francziaország cayennei és samboangeni telepein, s Oroszország maga Szibériában. A hadi foglyul internáltak számára is fentartja ezt a népjog. S ha Sasza asszony azt nem akarná figyelembe venni, ha az a nézete volna, hogy mi a Duna-Deltába éhen meghalás végett küldettünk, jön a harmadik ok: a hatalom. Ha ő a mi szerződésünket ma nem irja alá, holnap nem élelmezzük a táborát s megismertetjük vele, hogy mit tesz koplalni? Egymás torkán tartjuk a kezeinket kölcsönösen, azért nekünk igen szépen kell egymással bánnunk.

A másik két úr helybenhagyta a nézetet.

– Most következik a másik hatalmas úr: a víz… Szólt Dárday. Ezzel hogy alkuszol meg?

– A hogy szokás. Töltéssel, csatornával, szivattyúgéppel. A hogy Holland megalkudott a maga vizeivel. A folyamágakat töltések közé szoríttatom, a mocsarakat csatornákkal levezetem, az ingoványt lecsapolom, a tőzeget leégetem, s ha asphaltnak, paraffinnak való anyagot találok közötte, annak jó hasznát veszem.

– Teringettét! Ezt könnyű volt kimondani. A Kilia-ág 11 mértföld hosszú, a Szulina-ág tizenhárom, s mert mind a két oldalán kell töltés, tehát 26; a Szentgyörgy-Duna 8; a tengerpart a három ág között 13. Tehát összesen ötvennyolcz folyó mértföldnyi töltést kell húznod. A töltés talpát 4, felszinét 3 ölnek véve, az három millió köb-ölnyi földmunkát igényel: betonozást, czölöpözést nem is emlegetve; ha ennek mind a kétszázezeren neki állunk s télen-nyáron mindig talicskázunk is, tíz esztendő alatt nem leszünk vele készen.

– Pedig ennek készen kell lenni még az idén, szólt Dávid egész komolyan, hogy még az idén hozzá foghassunk a város alakításához, s a jövő évben a mezei gazdálkodáshoz. Számításaid egyébiránt nem pontosak, a tenger felől nem kell nekünk töltés, s ha a Szulina-ág szabályozva van, a Léti és Moishe-sziget vizeit magával viszi; a Szentgyörgy-Dunaág partja pedig oly magas, hogy oda nem kell töltés. És aztán én a mi kétszázezer emberünkből egy lelket sem küldök talicskát tolni, mert azoknak a számára én mind más dolgot találtam ki, a mit végezniök szükség.

– Akkor boszorkányságot tudsz!

– Annál jobbat. A gép, a vegytan százszorozza az embererőt, s Romániában, Bessarábiában az idén éhinség van; a hesseni légy, a rozsda, a zeidium elpusztította a termést. Nálam már készen van az élő és holt anyag, a mi tervemhez szükséges. Én még az idén mívelhető földdé, lakható országgá teszem mind a Létit, mind a Moishét. Hogyan? Azt majd megtudjátok akkor. Esztendő mulva tavaszbuzát, árpát, zabot, tengerit aratunk ottan s merinó nyájakat, aargaui csordákat legeltetünk a mezőkön. Most menjünk tovább.

– Igen. Tovább, szólt Dárday. S mivel fogsz a legközelebbi aratásig élelmezni kétszázezer embert? Sőt talán kétannyit, a hogy kilátásba helyezted, hogy még a román s bessaráb inségeseknek is kenyeret adsz?

– Már el vannak látva: az én gondom az, felelt Dávid. Menjünk tovább.

– Tovább? Hova helyezed el őket?

– Kényelmes házakba – télire.

– S az építő anyag?

– Készen van az is. Majd meglátjátok, ha ott leszünk.

– S mi dolgot adsz ott kétszázezer embernek? Felét talán használhatod majd földmívelésre, ha lesz mívelhető föld. De mi lesz azokból, a kik mindent tanultak, csak kézimunkát nem? Ha te annyi ezer tanult, fegyvergyakorlott, de nem dologhoz szokott embert az erdőre viszesz, lesz belőlük zsivány igenis, martalócz, a ki rablóbandákat alakít, de nem velenczei nobili, nem kereskedő patricius.

– Elmondom, mi dolguk lesz velem? Tízezer repülő-szállító-gépet készíttetek, azoknak vezetéséhez szükségem lesz húszezer iskolázott, tanult fiura. Azután van szükségem tízezer emberre, a ki a kereskedelmi osztálynál alkalmazható, a ki a könyvvezetést érti, a kire a külföldi commanditeket lehet bizni. Ez nem lesz megszegése az internálásnak, mert állandó «domicil» valamennyire nézve az «Otthon» marad, s az utazás szabad, csak a Magyarországba visszatérés van tiltva. Azután lesz szükségem tízezer néptanítóra. Hogy mit kezdek velük? Azt is megmondom később. A ki iparüzlethez, kézművességhez ért: annak tízezerével adok dolgot idehaza. És a kinek semmi egyéb tehetsége nincs, mint izmos karjai, erős válla, annak nagy üzletünk, építkezéseink, földmívelésünk körül adok megfelelő dolgot. Ember, a ki nem tud megélni, nem lesz a mi Otthonunkban. Óriási raktárainkhoz, a mikben öt világrész árui lesznek felhalmozva, egész légiója lesz szükséges a megbizható felügyelőknek. Kétszázezer ember a mi üzletünk kiállításához nem sok; sőt aránytalan kevés! Én inkább azon aggódom, hogy ha a forgalom abban az óriási mérvben fog növekedni, a mint kiszámítottam, az egyre szaporodó gépekhez hogyan szerzek elég embert, hacsak az építkezéseket mind fogadott idegenekre nem bizom? A mit szeretnék kikerülni. Hanem én várok Magyarországról bőségesen utánunk költözőket.

Dárday nevetett kínjában.

– Ő még utánunk költözőket vár Magyarországról!

Mr. Severus még eddig nem szólt bele az értekezésbe; ő csak tárczája elefántcsont lapjára jegyezgetett: számított.

Mikor aztán Dávid készen volt a tervei előadásával, akkor előállt a pénz embere a maga számaival.

– No hát már most lássuk, hogy az a terv, a mit ön most szives volt velünk megismertetni, mennyi pénzbe kerül?

– Számítsunk.

– Legelőször is a föld tulajdonjogának megvásárlása, a vízépítészeti művek, kétszázezer saját emberünk s tán megannyi napszámos egy évi élelmezése: kerek számmal hatvan millió rubel.

– Az ilyen bagatellákat fel se jegyezzük, szólt Dávid. Még most a miénk Czenstochowa, s az is marad tizennégy napig, s ez nekem elég idő arra, hogy ellenfelünk vízemelő és sánczverő gépeit a léggömbök és aërodromonok segélyével elszállítsam saját havasi enclavénkba. Sőt még arra is marad időm, hogy az élelmi készleteket biztos helyre elvigyem, pedig azok egy millió katonára s félévi hadjáratra voltak számítva. A mi pedig a fizetéseket illeti, azokat az elfoglalt papirrubelekkel teljesíthetjük, mik orosz földön egészen törvényes pénznemet képeznek, sőt a nikkel és aluminium pénzeket is használhatjuk, becsületes értékükre devalválva. Ez tehát mind nem terheli még a saját számlánkat.

Mr. Severus lecsapta maga elé a tárczáját, elbámulva.

– De már látom, hogy lesz önből kereskedő! Kezd okulni. Tehát csináljunk itt stornot: irjuk a kárt a haszon rovatba. A föld egész berendezésével, töltésekkel, csatornákkal együtt nem kerül semmibe: a nyereség a veszteséget kiegyenlíti. Már most térjünk az építkezésekre. Ez iránt szeretném az ön véleményét kiismerni. Ha fából építünk, akkor fát kell venni; ha kőből építünk, akkor követ kell hozatni; ha téglából építünk, ahhoz agyag kell meg tüzelő fa, s a hogy én ismerem a folyamártereket, azokon rendesen sem épületfa, sem kő, sem agyag nem szokott kapható lenni. Miből akarja ön építeni a városát?

– Tíz év mulva márványból és czédrusból. Most azonban legelőször is felütjük a tábori sátorainkat a Szent-György-dunai erdős parton, és mire a hideg napok beállanak, a legszükségesebb lakhelyeket elkészítjük és a nélkülözhetetlen nagy áruraktárakat. A házainkat nem építjük sem fából, sem kőből, sem téglából, hanem Izenard-féle «földkövekből», a mikhez minden föld jó, a miket nem kell égetni, mégis szárazabbak, tartósabbak minden téglánál, azokat gép állítja elő. Raktáraink pedig természetesen vasból lesznek, s minthogy Czenstochowában van valami ezerötszáz vaságyu, abban sem szenvedünk szükséget.

– Tehát ön Sasza asszonynak az ágyuit is elviszi Czenstochowából.

– De még a várainak a vastetejét is. Nem hagyok én neki ott mást, mint a falakat.

– Ez az ember kezd nekem tetszeni, szólt a bankár a tábornokhoz fordulva. Tehát lesz ideiglenes városunk, ideiglenes raktáraink. S még mindig nem nyultunk a pénzünkhöz. De most jön egy nevezetes tétel. Ön tízezer szállító aërodromont akar készíttetni.

– Egyelőre. A míg nem terjeszkedünk ki többre, mint kávé, gyapot, kőolaj és aranypor behozatalra China, Keletindia, Japán, California és Brazilia befoglalásával, s kivitelre bort, lisztet, szeszt, vasgyártmányokat, kézműárúkat szállítva oda vissza. Ezt meggyőzi tízezer légjárónk.

– Ez kerül százmillió forintba.

– Jól van.

– Már most hogy gondolja ön tovább? Mi csak szállításból élünk-e meg, vagy olyan állam leszünk, mely maga kereskedik? Egy óriási kereskedőház. Részvényes állam, felyül egy igazgató-tanácscsal, mely spekulál s a mérleget összeállítva a tiszta nyereségből osztalékot ád, tartaléktőkét tesz félre, szállító eszközeit szaporítja? Mi?

– Igen, az utóbbi módot akarom.

– S mennyi forgalmi tőkét szánt ön az üzlet megkezdésére? Vagy barattozás módjára akarja kezdeni: árukicseréléssel?

– Nem. Készpénzzel fizetünk. Kell hozzá forgalmi tőke az első évben négyszáz millió.

– Ez tehát kerek ötszáz millió. Hol veszi ön ezt az ötszáz milliót?

– Állítunk fel egy állami bankot, mely ötszáz millió bankjegyet kibocsát.

– S hány milliónyi érczfedezetet tart ön szükségesnek arra, hogy e bank jegyei el legyenek fogadva az üzletvilágban és mindenkor aranyra, ezüstre beválthatók levén, teljes hitellel birjanak?

– Legalább kétszázötven milliót aranyban, ezüstben.

– Van pedig csak ötven millió rubelünk, melyet Czenstochowában zsákmányoltunk.

Dávid hideg nyugalommal mondá:

– Nekünk van legalább kétszázötven millió forintunk aranyban, ezüstben; lehet, hogy több is.

Mind a ketten ránéztek: tréfál ez?

– Hol van?

– Hallgassanak önök rám. Azt tudjuk, hogy a nihilisták kormánya a szentpétervári banktól csaknem az egész érczalapot elvette kényszerkölcsön fejében, ez szükséges volt neki egy európaivá leendő háborura. Ebből azonban se Magyarországon, se Ausztriában semmit el nem költött; a mi jámborainkat fizette a hamis pénzzel. Az igazihoz nem nyult, azt tudjuk. Több helyen elfoglaltuk a hadi pénztárait: nem kaptunk bennük egyebet, mint álpénzt. Én folytonosan őrszemmel kísértem az ellenfél főhadiszállását. Minden éjjel ott czirkáltam Bécs fölött. Egyszer Bécs egészen elsötétült éjszakára: a lámpákat mind kioltották. Mi történik itt most a sötétség palástja alatt? A másik éjjel megint teljes sötétségben maradt a nagy város; hanem az arsenal öntödéinek ablakaiból sugárzott elő az a beható fény, a mit a kohókból ismerünk. Ott érczet olvasztanak. Minek? Ágyut öntenek tán? Miféle ágyut? Ezt meg kellett tudnom. Mert ha vaságyúkat öntenek, akkor Komárom és Budapest ostromához készülnek, ha pedig rézágyúkat, ez a nyilt csatatéren tervezett döntő ütközetet sejteti s nekem a szerint kell a krakkói hadparancsnokot értesítenem. Hogyan tudjam meg ezt? Igen egyszerűen. A spectrum-készülék által. A Frauenhoffer-féle vonalak még azt is megmondják, hogy miféle érczek égnek a napban? minden olvadt ércz fényének más vonala van a spectrumban, s ez csalhatatlan. Én gépemmel egészen közel szálltam az arsenal olvasztóihoz, a melyeknek ablakain át az öntött ércz fénye kisugárzott s a fényt felfogtam a spectrum-készülékben. És mit mutatott a Frauenhoffer-vonal? Se nem vasat, se nem rezet, hanem ezüstöt! Én azt hittem, hogy készülékem hibás. Másnap mást alkalmaztam. Éjjel ismét leszálltam a kohó sugárlövellő ablakaihoz. Akkor a Frauenhoffer-vonal aranyat mutatott. Most már nem csalódtam. Most már tudom, mi történik itt. Az oroszok visszavonulásra gondolnak. A tömérdek érczpénzt szekéren visszaszállítani egy vert seregnek igen nehéz, tehát megöntik azt ágyuknak, akkor negyedrész erővel elvihető és útközben el nem lopható. Egy feltört pénztáron hamar meg lehet osztozni, de egy ágyunak öntött milliót senki sem dughat zsebre. Hat napig figyeltem e munkára: a hetediken spectrumom vasat és rezet mutatott. Akkor légbe repült az arsenal öntödéje. Gépem ott lebegett épen fölötte. A felém repülő csonkított tetemek utolérték hirtelen menekülésre nem készült hajómat, mely akkor csak tizedrész erővel dolgozott s egyszer egy gazdátlan kéz ütötte meg öklével hajóm üvegfalát, majd meg egy test nélküli repülő fej üldözött hosszasan a légben, versenyt futva velem. Másnap kétszázötven új ágyu gördült ki az arsenal udvaráról. Ezeket a héten öntötték, ma viszik, tehát nem lehetnek kifúrva. Sejtelmem még jobban megerősült, midőn a vezérdandár elvonulását figyelemmel kisértem. Hogy őrizték, hogy tartották egy csoportban ezt a tüzérterepet: minden strategia és taktika gyalázatára! Hogy kerültek ki vele minden ütközetet! Azután ezeket az ágyúkat, a melyek legfeljebb hatfontosainkhoz hasonlítanak, mily erőpazarlással vontatták fel a lejtőkön. Ily helyeken tíz ló is volt egy elé fogva. Ezeknek a legnehezebb érczből kell öntve lenni. Minden kétségemet eloszlatta végre az a mód, a melylyel ők ez ágyukat a Tátra hegyi utain hózivatar közepett akarták keresztül csempészni: talpaikról, szekereikről leszedve, szánokon csusztatva. Mi haszna az ágyunak laffétája nélkül? Abban a hózivatarban le s felszállva gépemmel, megtaláltam az ellenséges vezérnőt. Ott volt tábornokaival a lengyel nyergen. És a hegy gerinczén végigfeküdtek sorban az ágyucsövek. Másnap már egy sem volt ott.

– E szerint kiszalasztottad őket a kezedből, mert a fegyvernyugvás alatt mindenki megtartja a helyét; s a békeelismerés után kinek mi a kezében maradt, az az övé.

– Akkor ez a kincs az enyém! Az arany és ezüst ágyúk a lengyel nyereg alatti mély tóba vannak hányva, a jégtengerszembe. Hogyan tudom ezt? Most jövök e sziklaörvényből. A jéglap össze van zúzva s tört darabokban összefagyva, semmi hó rajta, pedig körüle minden szikla magas hóval fedve. A menekülő ellenség, mikor látta, hogy körülfogtuk, ide hányta azt be, remélve, hogy visszatérhet érte, s odáig nem veheti el tőle senki, mert a jégtengerszem csak nagy hozzákészüléssel megközelíthető; abba előbb léggömbbel kell leszállni, s minden egyes ágyut buvárharang segélyével felvontatni, s az hónapokig tartó munka.

– De hisz ez ránk nézve is kétségbeejtő. Mert mi nekünk csak két napig lehet még itt időznünk s akkor le kell szállnunk a lengyel nyeregből: lovagoljon rajta a ki akar.

– Nekünk ez a két nap épen elég. Hát megmondom, hogy a hóesés alatt mi szándokkal szálltam én le a jégtengerszemhez. Abba rejtettem el az utolsó orosz anastatert. Mikor a hózivatar megjött, azt akartam, hogy felrobbantom a pokolgépet, hadd tépje szét a fellegeket, hogy láthassam, mi történik a hegyek között? Hanem a mint azon a sziklai úton megláttam sűrűn egymás mellett állani azt az ezernyi ezer embert, s aztán elgondoltam, hogy ha én most ezt az anastatert felrobbantom, ez a sok Isten teremtménye mind menthetlenül le lesz sodorva, eltemetve, agyon forrázva: akkor visszatértem a fele útról.

– Ördög teremtette a te samaritánus ötleteidet! fakadt ki mérgesen Dárday. De háboru idején az ellenség életét kimélni! ki hallott ilyet?

– De látod, pedig nem az ördög teremtette ezt a jámbor ötletemet, mert most nagyon jó, hogy az anastater alul van, a nemes ércz ágyúk pedig fölötte; ekként egy villanyszikrába kerül csak, hogy az anastater az egész gondjaira bizott kincset kilökje s mi azt egy nap alatt légjáróinkkal szépen összeszedjük.

– Hohó! barátom! kiáltanak egyszerre mind a ketten, s egyetértő ijedtséggel kapták el Dávid két kezét, mintha vissza akarnák tartani. Mit akarsz? förmedt rá Dárday, hisz akkor a bolond anasteter nem csak megolvasztja az egész kincset, hanem szét is dobálja az egész világba s keresheted aztán kit Morvában, kit a holdban!

– Nem fogja se megolvasztani, se messzehajítani, biztatá őt Dávid, kiszabadítva ökleit a letartóztató kezekből. Számítsátok be, hogy az anastater fölött tizenhárom millió köbláb víz fekszik. A robbanás tüze, a míg ezt a fölötte levő 0 fokú hidegvíz tömeget forró gőzzé alakítja át, nem fog elég erővel birni az ércz megolvasztásához; az ellenálló víz és gőztömeg lankasztani fogja feszítő erejét, s így az oly sulyos ércztömegeket nem fogja messzebbre elhajíthatni, mint a közeli völgyekbe, a hol gépeinkkel rájuk találhatunk. E felől legyetek egészen megnyugodva. Én most sietek a jégtengerszemhez. Két óra mulva a catastropha bekövetkezik. Csak egy dologról nem biztosíthatlak benneteket: arról, hogy nem küldök-e rátok egy telivér felhőszakadást?

– Biz az átkozott gondolat: egy egész tavat dobni fel az égbe, szólt mr. Severus.

– Nem baj az; a ki megázik, majd megszárad. Hanem annál egy nagyobb aggodalmam van, mely, ha valósulna, az egész tervem, arany ezüst kincseivel, új Velenczéjével, világkereskedelmével vízzé, párává lenne egyszerre.

– S mi ezen aggodalmad? kérdé a tábornok.

– Ezen aggodalmam azon lehetőség, hogy vajjon a nihilisták nem a bécsi bank kincseit orozták-e el valami furfanggal s nem azokat akarták-e így kicsempészni? nem azokat szedem-e én itt össze? mert abban az esetben ez nem hadizsákmány többé, hanem egy magántársulat jogos tulajdona, s ezt annak minden tétova nélkül át tartoznánk adni.

– No ezt az aggodalmát hát csak fojtsa ön a tengerszembe, szólt mr. Severus, mert ime itt van nálam a tegnapi bécsi hivatalos lap, mely diadalmasan jelenti, hogy a nihilisták elvonultával a bank épülete felnyittatván, a tresorok, a pénztárak sértetlenül találtattak, minden kincs a maga helyén van, a hogy állt; bizonyítják a garantirozó hatalmak követei, kik a vizsgánál jelen voltak. A bécsi bank kincsei mind megvannak s az arany és ezüst ágiója erre egy nap alatt húsz százalékot esett s a bank részvényei parin felül szökkentek.

– Akkor indulok a mi juhainkat szárazra tenni!

Mikor Dávid eltávozott, azt mondá Severus Dárdaynak:

– Én nem tudom, álmodom-e? Ez az ember engem megbűvölt. Az első percztől fogva, hogy megláttam, rabja vagyok. Ragad magával égen-poklon keresztül; csak úgy szédülök bele. Még megteszi velem, a mivel egyszer biztatott, hogy megtesz Afrika presidensének s czivilizáltatja velem a fekete atyámfiait. Még ugyan nem tudom, hogyan fog hozzá, de már látom, hogy visz s a második állomáson vagyunk. Az első volt a Gyilkos, a második a Duna-Delta: aztán jön a Sahara…

Az orosz táborba áthangzott a honvédsereg örömriadala, mely Dávid felemelkedő repülőgépét az égbe emelni segíté.

Dárday és Severus azt az időközt, mely Dávid visszatértéig maradt, hasznosan akarták érvényesíteni s az orosz táborba átlovagoltak értekezletre.

Sasza asszony várt reájuk. Ő is látta az útjáról visszatérő vezér-aërodromont s sejté, hogy Dávid megérkezett a tudósítással Budapestről. A honvédsereg kitörő zaját lázadási jelnek magyarázta.

Az orosz sereg a javorinai völgyben fenyőgalyakból rögtönzött sátrakban vonta meg magát; az elnöknő sátora egy halom tetejére volt felütve, közép oszlopát egy magas fenyő-sudár képezte s annak a tetején lobogott a nihilisták veres zászlója, közepén az emblematikus kör és négyszög.

Sasza asszony e sátor alatt fogadta a magyar vezért és a bankárt. Székek voltak a mohos kövek, a mikre leültette vendégeit.

A férfiruhák, miket Sasza asszony viselt, most még szakadozottabbak voltak, mint első találkozásukkor; minden öltözete sáros, gyürődött; ingelője, mely nyakánál félig kicsüngött, csupa szenny. Az pedig rettenetes lény: egy asszony, a ki tudja, hogy az inggallérja szennyes!

– Nos, megtudtatok mindent? kérdezé a nála megjelenőktől. Már nem is urazta őket.

– Igen, minden úgy van. A béke meg van kötve, felelt Dárday. S a békepontokat megismertük.

– Nos? És most mi lesz? Fellázadnak a honvédek? Széttépik a békeokmányt? megrohannak bennünket? mennek Budapest ellen, felgyujtani a királyi palotát? apróvá tenni a nagyot? felkonczolni a kormányt, országgyülést, klérust, mágnásokat? Ezt ordítják odaát? Mi?

– Nem. Elfogadják a békekötést s engedelmeskednek a király és az ország határozatának.

Sasza asszony felugrott dühében a mohos kőpadról.

– Engedelmeskednek? meghajtják a fejüket kétszázezeren, egy embernek a mutatóujja előtt? Kieresztik foguk közül az ellenség husát, a mire három emberöltő ivadék éhezett? S kezükben a diadalmas fegyverekkel, odatartják hátukat a korbácsnak? – Jó! Akkor én elküldöm őket a Duna-Deltára!

A nő visszaült a kőpadra, jobb lábát bal lábán keresztül veté, arra a könyökét s öklére az állát támasztotta. A kérlelhetlenség jelképe.

– Elfogadjuk a nekünk kijelölt tért, szólt nyugodtan Dárday s készek vagyunk ott megtelepülni. E végett jöttünk épen ide, hogy önnek ajánlatainkat előadjuk. Mi az orosz kormánytól meg akarjuk venni azt a földet, a melyre számüzetünk. Ajánlunk érte öt millió rubelt s a suverain jog elismeréseül százezer rubel évi harácsot.

– S minek volna az? kérdé Sasza asszony.

– Azért, hogy a sajátunkká lett földet mívelhetővé tegyük, szabályozhassuk, lakásra alkalmassá idomítsuk.

– Igen? kérdezé Sasza asszony dæmoni gúnynyal. Akkor nem adom.

– De hisz ott különben semmi sem terem s ennyi embernek enni csak kell valamit.

– Hát egyetek békát, az van ott elég. Egyetek füvet! Az jó az ilyen engedelmes népnek. Bánom is én, akármit esztek? Ha a Moishén nincs mit enni: van a környékén. Megtaláljátok ti azt. Nem hal meg éhen, a kinek puskája van. Csináltok rablóbandákat s kifosztjátok Romániát, Szerbiát, Bulgáriát, míg apródonkint agyon nem vernek benneteket. Mi közöm nekem ahhoz, hogy ti miből fogtok élni?

– Ne felejtse el ön, asszonyom, hogy a repressaliák nagyon kezünk ügyében esnek. Mi önt itt táborával együtt körülfogva tartjuk s a kiméletlenségre akár foglalót adhatunk.

– Ezzel ne fenyegessenek önök többé bennünket, tört ki haraggal a hölgy, mi nem vagyunk önökre szorulva többé. Volt rá gondunk, hogy két nap alatt helyreállíttassuk az elromlott utakat a hegyekben s holnap hozhatnak utánunk eleséget a saját táborunkból. Önök nem éheztetnek ki bennünket.

– De asszonyom! Az nem volt önnek szabad, utakat csináltatni, tehát hadcsapatait előbbre tolni a fegyvernyugvás alatt.

– Szabad? Hát kérdeztem én valaha valakitől, hogy mi szabad? Utaim készek a Tátrán keresztül; mehetek, merre akarok. Ti pedig elfogadtátok a békekötést; tehát mentek, a hová küldelek.

– Tábornok! szólalt meg ekkor mr. Severus. Ön készen van, ne töltse tovább az időt hasztalan alkudozással. Gondolja meg, hogy zivatar függ a fejünk felett, mely elől még vissza kell menekülnünk Bukovinába. Most nekem van még nehány szavam myladyhoz. Én nem vagyok az osztrák-magyar uralkodó alattvalója: nevem mr. Severus, a Tatrangi et Comp. czég üzlettársa. A mi czégünknek volt szerencséje mylady Czenstochowáját kibérelhetni. Nevezzük bérletnek. Liczitatión jutottunk hozzá. A békekötésben Czenstochowáról egy szó sincs. Ha volna is, mi közünk hozzá? Mi tehát ebből a bérletből ki nem megyünk addig, a míg a mylady az örök eladási okmányt a Léti és Moishe szigetekre nézve alá nem irta. Gondolkozhatik rajta mylady, a meddig tetszik. És most god by! Mi siessünk vissza, míg a felhőszakadás útban nem ér.

Severus magával vonta Dárdayt, nehogy az még többet beszéljen. S aztán ügettek Bukovina felé nagy sietve.

Sasza asszonynak a tábornokai előterjesztéseket tettek az ajánlat megfontolására. Czenstochowára nagy szükség van. A csere érdemes lesz.

Sasza pedig nő volt s ha az egyszer megköti magát, nem mozdítható ki helyéből.

– Nem! Nem! Nem! És ha az ég a fejemre szakad is!

Pedig szaván lett fogva.

Erős északi szél fútt. Sasza asszony a köröskörül derült égre nézett.

– Bolondok! Mondá. Zivatartól, felhőszakadástól féltek. Hát támadhat északi szél mellett villanyos fergeteg! Nem ellenkezik-e ez minden meteorologiai ismerettel?

Egyszerre egy hatalmas földrengés rázta meg alatta a sziklát, mintha vulkánkitörés előjele volna s a másik pillanatban egy roppant gomolygó felleg emelkedett ki a Tátra bérczszakadékai közül. Nem volt az hasonló más fellegekhez: gomolyai nem fénylettek a napban és felső dudorodásai sötétkékek voltak; hanem a mint sebesen emelkedett a felleg, folyvást nagyobb tért foglalva, a belsejét valami kisugárzó tűzvilág vörösíté át, mely sötét rétegeit néhol meghasítá. A felleg egyre nőtt, magasabbra szállt, elborította a kék eget; jött északnak szél ellenében s azután elkezdett alá szállani.

Mikor a völgy fölé érkezett, hol Sasza asszony tábora volt, télesti sötétség lett itt alant s a mint a felhő legelső cseppjei kezdtek aláhullani, az emberek megrettenve kiáltának föl: «vér».

«Véreső esik!»

Hiszen mi, czivilizált könyvmolyok, tudjuk már, hogy az nem vér, a mi az égből aláhull, hanem az anaster felrobbanása alkalmával a tóvíz savaiból, a durranyag gázaiból, a kátrány, tőzeg keverékéből a roppant tűz által egy percz alatt végrehajtott vegytani alakítás szülte anilin festvény; azzal van megterhelve a felhő; – hanem a tudatlan köznépre nézve mégis megdöbbentő az, mikor kezére egy meleg csepp esik az égből s azt látja, hogy az piros!

Csak csepp előbb, de aztán tenger! Egy vértenger, mely rohammal szakad alá az égből. S a fergetegnek villámai is vannak; de azoknak a fénye sem kékzöld most, hanem tűzvörös.

Nehány percz alatt meg van törve az emberi dacz minden munkája. Az utakon hegyi folyamok zuhatagai vágtatnak alá s a zárt völgyekben új tavak képződnek, a leömlő zápor összetöri az erdőt s a tört erdőkön keresztül sziklatömegeket hengerít alá.

A meglepett orosz tábor menekül ez új ellenség elől, ki ellen hasztalan minden küzdelem. Sasza asszonyt erőszakkal ültették fel lovára s aztán Mazrur megfogva a ló kantárszárát, futott vele a völgybe alá. Sötét volt; nem látták, merre futnak. Az útban utolérte őket a hegyi ár; Mazrurt elüté lábáról, az elmaradt; a lovat ragadta tovább; Sasza asszony megült a nyeregben, míg lova úszott. Egyszer egy gyaloghidban fennakadt a ló; a hidra a lovagnő felkapaszkodott; a lovat tovább sodorta az ár; ő a szakadó vérszínű záporban vaktában hatolt előre egy gyalogösvényen. Az egy rozzant kallóhoz vezette, melynek nyitott elejű szárnyéka volt. Sasza asszony belépett ebbe a szárnyékba s ott talált maga előtt két férfit. Azok voltak Dárday és Severus. A zivatar azokat az útban kapta, mielőtt Bukovinába visszatérhettek volna.

Most tehát ismét együtt voltak.