A Vezérhalmi Alhambra.

Hogy került az Alhambra a budai Vezérhalomra? annak a története ez.

Egy dúsgazdag magyar financzbáró, ki a XIX. század második felében az országos pénzügyi műveletek alkalmával óriási vagyont szerzett, arra a gondolatra jött, hogy ebből a nagy kincsből valamit az országnak vissza is kellene adni. Magasztalásra méltó dicsvágy. Nem kell a gazdagokat megróni azért, hogy fényt űznek. A fény a kortársakat ugyan még égeti, de utódaiknak világít. Minden palota egy darab historia, s a historia az élet. Sok palota: egy nagy város, s egy nagy város: egy nagy nemzet.

A gazdag főúr azt az egész környéket, mely szőlőkertekkel s apró villákkal volt fedve, kisajátítá s egy nagyszerű angol parkot alakíttatott belőle. A szőlők helyébe chinai, australiai, japáni fák jöttek; szőlőkert nem főváros közelébe való; a kőbányákat betemették, s hogy az újonan ültetett park az aszályos délkeleti hegyoldalban sikerüljön, a Mártonhegy teknőjében artézi kutat furattak. Négyszáz lábnyira kellett fúrni a makacs agyagpala rétegeken keresztül, csaknem a Duna szinéig, míg el lett érve a «vörösvári medencze», mely a budai fürdőkbe önti ki vizét, onnan aztán egy oly hatalmas vizsugár lövelt fel, mely perczenkint száz akó vizet ömlesztett, s a hegytetőről leomolva, örök zúgó patakot képezett, mesterségesen alkotott medrében művészi zuhatagokkal. Ez a kút maga egy millióba került, s az eredménye az volt, hogy a budai déli oldal fürdői elvesztették a vizeiket, a hegyoldalt pedig meseszerű gyorsasággal nőtte be az ujon telepített erdő. A szökőkút maga egy magyar művész nevét tette világhirűvé. Remek szobrászati alkotás az, kárpáti fehér márványból; Szent László királyt ábrázolja, midőn az a sziklából forrást támaszt szomjú hadainak; a megszabadított nők, a harczos férfiak alakjai művészi csoportulatban veszik körül a lovagot; a kún rablótól megmentett leány a földön térdelve, hálateljesen csókolja a szent király kengyelvasát. A kút medenczéje zöld márvány, melynek négy szegletén térdre görnyedt ergonadeok tartják négy ország czímerét, a négy középlapon pedig László király legendái vannak domborművezve abba a ritka nagybecsű sárga márványba, a mit a szobrászok giallónak neveznek.

Ez a mű foglalja el a kastély udvarát, melyet a nemzeti tetszelgés elnevezett Alhambrának; a mit azonban nem kell a szó szoros értelmében vennünk. Nem: annak az építtetője csak nem rabolhatott még ki annyi hidalgót és zsidót, mint Abu-Abdallahtól Alfaragiig a mór királyok, százhuszonöt esztendeig, hogy egy akkora palotát készíthessen, melyben negyvenezer ember ellakhatik; hanem az egész épület stylje volt ellesve e mesevilági építménytől, s voltak utazók, kik e palota szoborcsarnokában az Alberca peridromját vélték felismerni, míg a szökőkút udvara az «oroszlán-udvarra» emlékeztet, finom, karcsú oszlopos áttört művű arkádjaival, aranyozott rácsozatával, s hogy tökéletes legyen a csalódás, az udvar délvirágok kertévé van alakítva, cziprus és pálma díszlik, mint otthon, a nialeja szőlőfürtös venyigéi futnak fel a falakon, s a vízmedenczében a nuphar illatos kék rózsái, s a victoria regia illatos nymfatulipánjai nyilnak. Az egész udvar egy tizenöt öl magas üvegkupolával van befedve, s a szökőkút vize hő; télen is spanyolországi lég van e helyen; a föld maga csinál magának tavaszt, a tél közepén meleg vízzel, a játszi vén gyermek!

… Az a tündéri kert azon a tájon lehet, a hol hajdan egy magyar költő háza állott, a kinek munkáit akkor sokan olvasták. A kis ház köveivel rég árkot temettek már, s a költő munkáit csak az új kor Toldy Ferencze ismeri még; az egész, a mi megmaradt belőle a jövő század számára, tán csak az a három ezüst levelű hárs, miket saját kezével ültetett; azokat nem fogja kivágni senki, mert virágaik gyógyillata megvédi őket s a hajdani gazda neve a kéregbe vésve tovább él…

A gazdag úr, ki a palotát építteté, sokat akart a jóból, vagy talán meg akarta mutatni, hogy az építészet egyéb iskoláiban is jártas; vagy meglehet, hogy csak a főváros izlésének akart hódolni, melynek épületeiben az ó- és új világ minden architecturai mintáját fel lehet találni: egy múzeumot görög stylben; egy nagy operaházat franczia modorban; egy bálépületet byzanczi izlés szerint; egy hyppodromot a pekkingi pagoda mintájára, egy nemzeti pantheont a római mauzoleum utánzásával, egy alagútat egyptomi portaléval; egy országházat gothikus modorban,2) egy polytechnicumot ó-német tűzfalakkal; palotákat egymás mellett sorban, a világ minden nemzetének és korszakának izlése szerint kúpos és hegyes, emeletes és eltünő fedelekkel, veres külsővel és rokokó faragványokkal, erkélyekkel és donjonokkal, vasépületeket üvegtetőkkel; s mindenek felett templomokat a legnagyobb választékosság szerint, egy góthszerű münsztert, egy kupolás basilikát, egy moszkvai csúcskupolákkal ragyogó szerb templomot s kiváltképen egy «opus rusticum» modorban formált városháztornyot. Meglehet, hogy az építtető főúr nem akart hátramaradni a sok jó példától. Az Alhambraszerű palotához egyptomi bejáratot építtetett; a majorsági lakot chinai mintára rendelte, s a mint a síklevágás közben háttérnek ott maradt a «Széchenyi-Domb» meztelen kőfala, abba az Ellorai indus templom mintájára vágatott – pinczét.

A palota belsejének is kijutott a pompa minden neméből: a magas termek összefutó ívboltozatai, mikről, mint egy cseppkőbarlang padmalyáról, szeszélyes czifrázatú csúcsivek csüggnek alá, mind a legdrágább márványból vannak faragva, a falközök kirakva sötétkék lapis lazulival, vagy habos-zöld malachittal, vagy a mult századokban elveszettnek hitt, most újra feltalált «porporino»-kő biborpiros tábláival, az ablakokon középkori üvegfesztészet remekei, másutt az új találmányú lithophania átlátszó képei; szőnyegekül mult századbeli gobelinok s bauvaisi és flandriai himzetek a XV-ik századból s a most már oly ritka d’Arazzik, mythologiai jelenetek selyembe szőve. A bútorok Jean Goujon modorát utánzó vésnök művészettel, csakhogy ujabbkori találmányok alkalmazása által meghazudtolva az időkort, a diófa kressilalkohol által sötétkékké páczolva, másutt a violaszín királyfa alkalmazva, mely már amerikai szerzemény; az elefántcsontfaragványok görög izlés szerint megfestve; a bronz szobrokon a «corynthi ércz» nemes zöldzománcza. Pompás damaszkozott vasszekrények ezüsttel, aranynyal kiverve; velenczei tükrök rámáin Delaulne bacchansnőinek merész csoportozata, mennyezetes ágyak, brokat függönyökkel, czímeres kandallók, karzatos könyvtárak, pazarlás a chinai, sevresi, japáni és herendi porczellán minden alakú termékeivel; az olasz fayanceal, s a miket a keramika műhelyében Palissi alkotott; a fegyverteremben pompás mellvértek, paizsok, egész felöltözött panoplitok, miknek mellvasán Giulio Romano rajzai vannak aranynyal kiverve, a képtárban hirhedett festők remekei minden iskolából; ritka ékszerek, kristály, achátedények, kameák és csodaművű órák, azok közt Guido Baldo órája egy gyűrű kövében, mely órát és negyedet üt. S a Canterbury érsek Parker órája egy pálczagombban, melyet minden héten egyszer kell felhúzni, s a straszburgi, lyoni, Medina dal Campoi ódon mesterséges óraművek remek mintázatai.

Mindezen remekművek közt azonban több volt az utánzat, mint az eredeti. A civilisatio gyáripara a XX. században mindent elő tud már állítani gyári úton, a mit a hajdankor művészete mint kézműremeket hagyott hátra. Rubenst, Tintorettot olajnyomatok a csalódásig utánozzák, az encausticának megfelel a lithophania, Benvenuto Cellini ciselirozását hajszálig utánképzi a galvanoplastica; a gobelint előállítja a gépszövőszék, az elefántcsontot nem faragják többé, hanem Rouvier találmánya szerint őrölt csontlisztből, schellak és alkohol vegyítékkel légszivattyúba teszik, s aztán formába nyomják; a hajdankori drága corinthi érczet utánozza a princzmetall, az aranyat a chrysorin; a vert vasműveket mintába öntik, a nummismatika ritkaságait ezrével sokasítják, alfenoidot, bathmetallt használva az ezüst helyett, a márványt és lapislazulit pompásan utánozzák Lippmann és Schrechenburger tanulmánya szerint mész márványpor, lenolajba itatott agyagból, összegyúrva kénsavas égénynyel, s Thorwaldsen, Canova és különösen Pradier minden nevezetes szobrászati remekét tudjuk már mintába önteni kétszer égetett, kétszer timsóval átizzasztott fősz-anyagból, hogy azt csak a szakértő tudja megkülönböztetni az igazi carrarai márványtól vagy alabástromtól.

Ilyen utánzat nagyon sok van az ujabbkori Croesusok palotáiban. A luxus encanaillirozza magát! Az eredeti, az igazi műkincsek uralma lejár. A ma készült szobrot beássák guanóba, két hó mulva kiveszik, az egyik lábát letörik, s lesz belőle antik; a ma festett korcsmai képet felakasztják a füstre s két hét mulva lesz belőle Van D’Eyk.

Hanem azért mégis belekerült öt millióba a vezérhalmi Alhambra.

Ha minden igazi lett volna benne és rajta, ötvenbe kellett volna kerülnie. De hát ez is elég nekünk.

A gazdag primus acquisitor aztán meghalt, s hagyott maga után öt fiut és három leányt. A leányoknak hagyott két-két milliót, a fiuknak egyenkint ötöt, a majoresconak ötvenötöt, meg az egész Alhambrát.

Természetesen a majoresco volt az, a ki leghamarább elpazarolta az örökséget, miután az volt a legtöbb.

Mikor a vége felé járt, kezdett terhére lenni az Alhambra.

Összebeszélt a ministerekkel, (sport bajtárs volt) hogy vétessék meg azt az országgal a király számára, olcsón adja: hét millióért. A képviselőház megszavazta az összeget. Hét millió már akár ide, akár oda. Hanem mikor a törvény a király szentesítése elé került, akkor már II. Árpád ült a trónon. S az, mint tudjuk, szűkmarkú ember, visszavetette a törvényt. Neki nem kell az Alhambra.

A majoresconak azonban szintén nem kellett. Annak a fentartási költségei évenkint százötven ezer forintra rugnak. Fogta magát, nagylelkűségre vetemedett, oda ajándékozta az egész Alhambrát minden műkincseivel együtt a felséges nemzetnek.

A felséges nemzet aztán egynehány esztendeig maga fizette az évenkinti százötven ezer forintot az Alhambra fentartásáért.

Akkor egyszerre előálltak a majoresco hitelezői s azt mondták, hogy semmi joga sem volt neki elajándékozni az Alhambrát, mert az a csődtömeghez tartozik! Azzal alakult egy consortium, mely a majoresco zilált vagyoni állását rendezni vállalkozott, az lefoglalta az Alhambrát s erősen fenyegetőzött, hogy a műkincseket el fogja kótyavetyéltetni, a márványt, oszlopokat, szobrokat eladja, mint épület-anyagot, s a gyönyörű parkot kivágatja és elárusítja tüzelőfának ölszámra.

Ebben a nagy szorultságban érkezett az a váratlan szerencse, hogy a szentpétervári palota-forradalomban Constantin czárt letették, az leányával együtt Magyarországra menekült: itt a consortium rögtön körülkapta s addig lélekzethez sem hagyta jutni, míg rá nem kötötte az Alhambrát két millió forintért; a mennyit a ránézés is megér.

Ekként jutott az Alhambra a beteges czár holta után a czári herczegnő, Hermione Peleia birtokába.