A «Pellagra Miserorum».

A kis kapusleány, egy kis szöszke kondor hajú gyermek, végig vezette Rozálit az oszlopos, nyilt folyosón, melynek mór szabású ívboltjai keletre voltak nyitva, innen széles fehérmárvány lépcsősor vezetett fel az előteremig, két oldalt márvány canephorákkal diszítve, mik élő virágokat emeltek fejeiken; az előterem szétnyitott szárnyajtai előtt megállt a gyermek s hátrahúzódva, szótlanul mutogatott maga elé s azzal sietve visszafutott. Neki nem volt szabad ide belépni.

Rozáli elfogult kebellel állt meg a küszöbön. A terem templomszerű boltozata lapis lazulival van kirakva, aranyozott kupívei egymásba futnak s egyesülten ismét alácsüggnek, mint egy-egy oszlop fejezete, mely alól elvették a pillért; a sötétkék mezők arany csillagokkal behintve. Négy magasan álló ablak egyetlen darabban alkotott litophannal fedve, melynek tejfehér alapjából átlátszó geniusi alakok tünnek elő, fehérbe fehérrel rajzolt szellemképek. E világítás valami túlvilági félhomályt ád a nagyteremnek, melynek padlóját egy nagy, napalakú ábra képezte, sárga márványból kék márvány alapon.

A nagy terem hátterében két nőalak áll.

Az egyik magas, karcsú, fiatal hölgy. Arcza, alakja emlékeztet Phidias Pallas-Athenæ szobrára; az a minervai nyugalom, az az istennői tökély minden vonásában. Büszkeséggel párosult jóság. Sötét haja magas tekercsbe fonva fogja fejét körül. Nagy, átható szemei betörnek a ránéző szemén át annak keblébe. Ruhája fekete, testhez simuló, derekát széles sárga szalag övezi át, mely jobbfelől a ruha szegélyéig aláfut.

A másik hölgy koros nő; szikár termet, hátrafésült rövid hajában semmi diszítés; csontos arcz, férfias homlok, összeszorított ajkak. Tekintete ridegségét növeli a viselt szemüveg. Ő is fekete ruhát hord, de fehér szalaggal.

E két nőalak előtt állt meg a leány abban a rózsaszín ruhában a hármas övvel s a Faustina hajfonatokkal.

– Miért jött ön? kérdezé tőle az ifjabb hölgy, csengő alt hangon, márvány tekintettel.

– Hogy itt maradjak.

– Ki vezette önt ide?

– Jegyesem.

E szónál megdöbbenten huzta hátra a fejét a hölgy s vizsgáló tekintettel birálta az előtte álló alakot.

– Tudja ön, hová jött?

– Egy menhelyre, hol nők ápolnak nőbetegeket.

– S meg volt önnek mondva, micsoda betegek azok?

– A Pellagra betegei.

– S tudja ön, hogy mi az a Pellagra?

– Nem tudom.

– Elhiszem; kik selyemben járnak, nem ismerik azt; mert hisz ez a Pellagra Miserorum, a nyomorultak ragálya. Tudornő: kérem, magyarázza ön meg e tisztelt hölgynek, hogy mi az a Pellagra Miserorum.

E szóra a koros nő előbbre lépett, levette a szemüvegét, megtörülte zsebkendőjével s ismét föltevé; s azzal egész tudományos pedanssággal hozzáfogott az értekezéshez.

«A Pellagra Miserorum egyike azoknak a vészeknek, melyek mint helyhez kötött bajok régóta ismeretesek voltak a szakavatottak előtt; századokig, tán ezredekig ellappangtak a földabrosz egyes zugaiban, míg egyszer, rögtön előtörve saját hazájokból, elterjedtek hirtelen egész világrészeken; némelyik körülutazta az egész földet. Így került elő a himlő Afrikából, a cholera Keletindiából, a sárgaláz Brasiliából, a gyermekölő Noma Chinából, a fekete halál Palæstinából, a mik milliónként pusztíták az emberiséget. Így vannak még most is helyhez kötve a Spakelshed Norvegiában, a Malaria a Maremmek mocsárai közt, a Kretinismus Savoya hegyeiben, a Berri-berri Nepaulban, a Framboise a Provenceban, a Cirragra Lengyelországban. Ezek még nem indultak meg hódító hadjáratokra. Majd elindulnak. Ezután vannak még uralkodó bajok, a mik csak a szegény osztályokat keresik fel. Ilyen a Rupia, az Ergotismus, mely az anyarozsos buzaliszt mérgezéséből támad. Az ilyen endemikus bajok közé számíták a mult században még a Pellagrát. Csak Olaszországnak egy vidékén volt az otthon, csak azon néposztálynál, mely kukoriczával táplálkozik, és különös, még eddig orvosilag meg nem állapítható okokból, inkább a nőket támadta meg, mint a férfiakat, inkább az ifjakat, mint a véneket. Az olasz orvosok «mal rosso»-nak nevezték.

– Keletkezésének oka tudva volt. Egy microscopicus gombafaj szokta azon a vidéken meglepni a tengerit, mely növénykórt otthon «Verderame»-nek neveztek; egy család a szőlővenyige «oidium»-ával. Mióta a baj elterjedt, a tudományos világ előtt «Zeidion Toxicon» a neve. Megismerte azt később Magyarország, Szerbia, Románia is, de azért még mindenütt csak sporadice tünt fel a baj. Egészen ment maradt tőle Németország, a hol a tengerit nem mívelik. Van azonban Németországnak egy más plágája: a «hesseni légy», coccydomia destructor. Ennek az eredete pedig ez: II. Fridrik hesseni uralkodó az amerikai szabadságharcz alatt Angliának átengedte a katonáit, olyan szerződés mellett, hogy a hány azok közül Amerikában elpusztul, a fejedelem annyi ezer tallér kárpótlást kap érte. A fejedelem 21 millió tallér kárpótlást kapott. Fájdalom, hogy nem többet. Nehány ezer hesseni harczos mégis csak visszakerült Európába Amerikából, s nem hagyta ott a bőrét ezer tallérért. Hanem a helyett hozott magával egy sokkal többet érő ajándékot az ágy szalmája között, azt az átkozott szipolyt, a minek hesseni légy a neve. Tíz év mulva a németországi mezei gazdák átka lett ez a rovar, mely petéit a buza és a rozs sásleveleibe rakja, s akkor azok elkezdenek pusztulni. A hesseni légy rajként repül, mint a sáska, fel nem tartja sem folyam, sem hegyláncz. A hol megtelepül, nyomában az éhhalál jár: ott a kenyértermő növény elkorcsosul. Hanemhát ez a hesseni ajándék megmaradt másfélszázadon át Németország tulajdonának. Ekkor átcsapott Magyarországba. És itt azt a természeti tüneményt idézte elő, hogy a míg a buzával együtt a tengerit is meglepte, a tengeriről átoltotta a buza és rozs növényekbe a Zeidion toxicont. És ennek az lett a következése, hogy a Zeidion toxiconnal megmérgezett buza és rozsszemek, az őrlés alatt a liszt közé vegyülve, egyszerre elterjesztették az egész országban a Pellagrát. A betegség, mely eddig endemicus volt, egyszerre epidemicussá vált. Benne van a mindennapi kenyérben, a miért az emberek imádkoznak. A gazdagok könnyen védik magukat ellene; szakácsaik górcsővel vizsgálják meg előbb a lisztet, mielőtt sütnének belőle: nincs-e közte Zeidium? s a szegényt nem bocsátják magukhoz közel. És a Pellagra az eddig uralkodott pestisek minden pokoli tulajdonát egyesíti magában. Ragályos az érintkezés után, mint a himlő, terjed a kedély fogékonysága és az égalj viszonyai szerint, mint a kholera, kínzó, mint a typhus, undorító, mint a pestis. Csak az egyetlen jó tulajdona a régi öldöklő angyaloknak hiányzik nála, a gyorsan ölés. A Pellagra nem öl meg; de hónapokig kínoz. Megjelenik először az arczon, a kezeken, mint egy rózsaszínű folt. Émelygés, láz követi. Akkor elmulik. Egy év mulva biztosan újra előjön. A rózsák most már égnek, felhasadnak; az egész életműszervezet együtt ég velük; a fő elkábul, a gerinczagy fáj, az izmokat görcsök veszik elő, a vér átszivárog a bőrön; az idegek elsenyvednek; eljön az őrjöngés, az öngyilkolási düh, és az ember még sem hal meg: tovább él; kigyógyul. De minő életre gyógyul ki? Agya eltompul; dőre, esztelen marad; arcza feldulva sebhelyektől, ránczoktól, kora vén lesz, haja mind kihull. Ez a Pellagra miserorum.»

– Megértette ön? kérdezé Hermione Peleia herczegasszony a rózsaszínruhás leánytól. Tudja már most, hogy mi lakik odalenn abban a világban, a mit a darócz választ el a bársonytól? Hanem a bársony azért nem őriz meg a Pellagrától, ha érintkezésbe talál jönni a daróczczal. A herczegnőkre is elragad a koldusnők nyavalyája, ha közel jutnak egymáshoz. Ezért zárva a főváros palotáinak kapui nappal is. A kik pedig elszánták magukat, hogy a nyomorultak szenvedéseit enyhítsék, önfeláldozásra kész nők, azoknak neve Parabolana: viseletük fekete öltöny, sárga övszalag, az éjnek, a halálnak, a nyavalyának a szinei; együtt a kettő az önök fővárosában ellenszenvköltő. Épen azért viselik a parabolánnők, hogy mikor az utczán járnak a nép között, mindenki ösztönszerűleg kitérjen előlük: «hah, feketesárga!» Lehet, hogy a Pellagra miazmáját hordják magukkal. Akarja ön ezt az öltönyt felvenni?

– Kész vagyok rá.

Hermione Peleia összeszorítá ajkait s nagy sötét szemeivel hosszasan tartott itéletet Rozáli rózsás arczai fölött. Igazi-e ez a szín, igazi-e ez a nyugalom? Talán nem értette, a mit a tudornő elmondott előtte? A herczegnő nehány szót mondott a tudornőnek egy Rozáli előtt ismeretlen nyelven, mire az eltávozott a teremből.

– Várjon ön, míg a tudornő visszatér.

És odáig hallgatás volt a két hölgy között.

A gondolatterhes csendben egy nagy lepke repült be kívülről a nyitott ajtón, egy gyönyörű Papilio Io, mely pávafarkszerű szárnyaival körülrepkedte a két hölgyet s egyszer megszállt Hermione diadémján, mint egy eleven boglár, ragyogó szárnyait meg-meglibbentve; majd ismét lerepült, körülrajongta mind a kettőt, mintha az «örökkévalóság» jelével (∞) fonná őket körül, ő maga a «halhatatlanság» jelvénye, s egyszer megint leszállt Rozáli vállára, azután kirepült ismét a szabadba.

Most visszaérkezett a tudornő. Egy ingadozó nőalakot vezetett be, kinek feje sűrű fátyollal volt letakarva.

Hermione Peleia herczegasszony így szólt akkor Rozálihoz.

– Ime egy teremtés, a ki a Pellagrát végig szenvedte.

Intésére a tudornő levette a támolygó alak fejéről a fátyolt.

Iszonytató tekintet volt az! Egy nő, a kinek nincsen az arczán bőr, és nincsen a fején haj. Az a gyöngéd, hamvas bőr, a mi az örömnek, a szeméremnek, a gyönyörűségnek tündérmesékkel teljes lapja, az volt elpusztítva, s az a selyemerdő, a bűbájnak aranyos árnya, az volt elpusztítva. Jó szerencse, hogy együtt jár vele az örök dőreség; nem tudja a nyomorult, hogy mi történt vele.

– Ime ez alaknak itt egy év előtt még olyan fehér és piros arcza volt, mint önnek, épen ilyen tömött, hosszú szőke haja, mint önnek! mondá a herczegnő, és hangja úgy csengett, mint egy lélekharang. Ezt cselekszi a Pellagra Miserorum! Ez nem halottakat hagy maga után, hanem kísérteteket. Akar-e ön a Parabolánnők közé lépni?

Rozáli szemei kápráztak, agya szédült, minden idege elzsibbadt e rémkép láttára. Ah! ez rettenetes! Aztán visszagondolt a Sabinára s azt felelé nyugodtan:

– Akarok.

Hermino Peleia még mindig nem bizott Rozáliban. Ez arcz! E kinézés!

– No tehát tegyünk egy körutat a termekben! mondá a tudornőnek intve; mire az a szerencsétlen vázt gyöngéd figyelemmel visszavezeté egy hátulsó ajtóhoz, ott átadta egy szolgálattevő nőnek, visszatért s azt kérdezé:

– Fenséged is jön?

– Igen.

A herczegnő elől ment, hátul a tudornő, közepett a rózsaszín ruhás jövevény.

A domszerű teremből egy széles márványlépcsőn haladtak föl a mezzaninba, melynek ablakai a kertre nyiltak.

A mezzanin lakosztályaiban voltak elhelyezve a pellagra első korszakában szenvedők.

Az úri termek gyönyörű frescofestményei nem voltak most láthatók, sem a padlatok drága mozaikja; minden be volt vonva azzal az új találmányú kelmével, a minek «Kamptulikon» a neve, vulcanizált kaucsukból és parafából készült az, mosható és rögtön szárad; a miazmát nem veszi be úgy, mint a fal. Minden ablak nyitva volt, hogy szabadon járjon a lég, s pálmaháncs szunyoghálóval fedve, a minek szagát kerülik a legyek; a phenilsav átható szaga volt érezhető az egész palotában.

Ezekben a szobákban még nagy csendesség volt, a betegek nyugodtan feküdtek hydrostaticus derekaljakon, mik szüntelen hűsen tartják a testet. Gyógykezelésük csak előzetes volt, szigorú étrend, hidegvíz; némelyiknél használt a melitismus, a mézgyógyrendszer; az osztálynak kilencz-tizedrésze pár hét alatt ezuttal felgyógyultan hagyja el fekhelyét s meglehet, hogy a kritikus év multával nem fog többé ujultan kitörni rajta a vész. Ezeknek még nem kell ápolás, csak felügyelet. Az ápolónők többnyire fiatalok. Még ez osztálynak a baja nem is ragályos nagyon.

Mindezt megmagyarázta a tudornő Rozálinak; azt is megmondá neki, hogy a kiknél a kór az első szakból a másodikba lép, mikor már az arczon és a kézfejen látható rózsafoltok barnulni kezdenek, s előjönnek a gyomorbántalmak, azok innen el vannak távolítva hogy a kórfolyammal együtt járó hangtünetekkel ne zavarják az itteni betegek könnyen ingerelhető kedélyét. Mert a betegségnek egyik főtitka a kedélyállapot. A ki nem fél tőle, megszabadulhat; de a ki szorong, retteg, haragszik, türelmetlen, az mind mélyebben megy bele. Sok hasonlatossága van a víziszony tüneteihez; melyet sok ember, kit az eb megharapott, megkap képzelődésből, bár az eb nem volt dühödt, sőt megkaphatja egy víziszonyos beteg látásától.

Rozáli azt mondá, hogy nem fél azokba a termekbe is bemenni, a hol a sulyosabb betegek vannak.

Fölmentek mind a hárman az emeletbe.

Tizenkét terem egymás hosszában, kórtanyává átalakítva. A ki e palotát építtette, számitott rá, hogy sok vendége lesz; de ilyen sokra még sem. Az ágyak két sorjában voltak felállítva.

A függönyös ágyak mögött már itt nyögés, nyavalygás hangzott, mely egyre nőtt, a mint a belsőbb termek következtek. Itt már kínokat szenvednek; itt sírás, jajveszéklés hangzik, undorodás, émelygés hangjai törnek elő, némelyik kaczag, mintha csiklandoznák, más reszketve nyöszörög és fogait vaczogtatja.

És arczaik minő dultak, a félelem, a kétségbeesés kifejezése százféle alakban. Imádkoznak, könyörögnek, hogy szabadítsák meg őket kínaiktól; könyörögnek, hogy adjanak nekik mérget, mely rögtön öl.

És a parabolánnők csendesen, nyugodtan járnak végig a termeken; fekete ruha, sárga szalaggal rajtuk és feladatuk nagyon nehéz. Mert a Pellagra áldozatait ápolni nem olyan könnyű, mint más beteget. Itt nem adnak be messziről kalánnal orvosságot; a gyógyszert kívülről kell alkalmazni. S ez egy igen kényes és nehéz methodus: az endermaticus gyógymód. Már a mult században alkalmazták azt Bally, Orfila, Magendie; még több sikerrel Lesieur. A felbőrt, az epidermist előbb lehántják, s akkor az eleven bőrbe bedörzsölik a heroicus gyógyszert, hermes mineralét, morphium sulphuricumot, legmakacsabb esetekben a salamandrint. Ez éget! A betegnek minden erében láng hullámzik át, mely egész a belekig hat s a primarius hatás után minden idege szenvedni látszik. Hanem a gyógyrendszernek sikere van. Az endermaticus methodus mellett a bedörzsölt helyen kritikus gyuladás támad, s ha az kifejlődött, a beteg megszabadult, vére kitisztul a kóranyagtól; ép esze, tiszta arcza megmenekül; nehány hét mulva hazamehet, s többé a kenyérméreg nem árt meg neki. Vaccinálva van ellene.

Négyötöde a második stádiumba került betegnek kiépülten hagyja el a parabolanák menhelyét, tán egy kis forradás emlékével arczán és kezein.

Hanem azután van egy rész, a ki végig szenvedi az egész pokolnyavalyát.

Ezek egy külön terembe vannak áttéve.

A herczegnő és tudornő a termeken végig járva, beszédbe eredtek az ápolónőkkel, tudomást szerezve egyes kóresetek fejleményeiről; de a mellett mind a kettő figyelemmel nézte azt a hatást, melyet e fájdalmak házának jelenetei idéztek elő Rozáli arczán.

Nem félt, nem undorodott.

Egy fiatal pellagra-kóros leánynak a karjába épen friss gyógyszert kellett bedörzsölni s ő odament, kezébe vette a ragályos kezet s segítette azt tartani a fájdalmas műtét alatt.

– A leány arcza nem izzad, sugá a tudornő a herczegnőnek.

– Menjünk át a harmadik osztályba, mondá a herczegnő.

E terembe a tudornő lépett be elől, azután a herczegnő, azután Rozáli.

Mintegy húsz ágy volt abban a teremben. Mindegyik ágy előtt két külön ápolónő. Mindegyik ágyban egy őrjöngő némber feküdt.

Ezek már nem nyögtek, nem jajgattak; ezek átkozódtak.

Szidták a világot és a ki őket a világra hozta. Becstelen nevekkel illeték a tisztes asszonyokat, kik ápolásukra vállalkoztak, s mikor megpillanták a tudornőt, egyszerre rákiáltott valamennyi egyhangú zsivajjal:

«Ott jön a méregkeverőnő!»

«Te gyilkos!» rikácsolá egy ágyból valami furia, kinek arczában nem volt már semmi emberi. Száraz kezével a tudornőre mutatott, s azzal hanyattveté magát, két kezét a feje fölé csapva, s lélekzetét visszatartotta, mintha azt akarná mutatni, hogy ő már most igazán meghalt.

A főfelügyelőnő az érkezők elé sietett.

– Működnek a hæmospasiák? kérdezé a tudornő.

(Ezek kaucsuk tömlők, melyek a beteg lábaira szorítva, kitágíttatnak, s ez által, mint óriási száraz köppölyök, azt eszközlik, hogy a vér a fejről a végtagok felé vonatik. Ezek voltak a Pellagra végstádiumában kínlódók lábaira alkalmazva.)

– A testi szenvedések enyhülnek, mióta azok fel vannak téve, felelt az ápolónő; hanem a kedélyek annál ingerültebeek, s ha mind elcsendesülnek is, a mint egyik dühöngni kezd, a többit ismét magával ragadja.

– Kénytelenek leszünk őket mind külön szobában ápoltatni! szólt a herczegnő.

– Az még rosszabb lesz, szólt a tudornő. Akkor viszont a sötétkór lepi meg őket, s az még rosszabb a dühöngésnél.

Ekközben Rozáli közel ment annak a nőnek az ágyához, a ki úgy tett, mintha meg volna halva. Valami veszedelmes kiváncsiság látszott őt oda vonni. Olyan szörnyű volt az a nőalak, tarjagos arczával, kezeivel.

Ámde az a nő nem aludt. A mint Rozáli közel ért hozzá, egyszerre felpattant s villámgyorsan megkapta fekélyes kezével Rozáli piros ruháját s fogcsikorgatva kiálta rá.

– Hát te mit bámulsz? te czifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg jól. Nem láttál még majmot?

A herczegnő és kisérői csak akkor vették azt észre, mikor már megtörtént.

Rozáli nem sikoltott fel. Nem igyekezett öltönyét a dühöngő kezéből kiszabadítani, azt hiába is kisérlette volna. Egészen odalépett hozzá s azt mondá neki egész nyugodtan:

– De igen is láttam már majmot, még pedig igen szépet; az erdélyi vajdáé volt, a ki frakkban, cilinder kalapban járatta; egész urnak volt felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a keztyűt pedig a hátulsó kezére szokta felhuzni.

– Ah! Hangoztatá a beteg, s elvigyorodott az ötletlen. Csizmát a kezére, keztyűt a lábára. Ördög adta majma!

S a nagy meglepetésben kiereszté kezéből Rozáli ruháját. Az menekülhetett.

De nem tette azt; hanem odaült a beteg ágya szélére és elkezdett neki mesélni tovább.

– Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdujának az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így hitták a majmot, oda lopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a hajdu elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen maradt, mert a «kis gróf» mindent megevett előle.

– Hahaha! tört ki az őrjöngő ajkán a kaczaj. Még «kis gróf!» s még Mukinak hítták az akasztani valót!

A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek.

Rozáli pedig mesélt tovább.

– De az volt szép, mikor ujságot olvasott.

– A Muki?

– A Muki. Mikor a gróf letette a hirlapot, meg a csibukot, a Muki odaült a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát s így olvasott és pipázott.

Ez már mégis minden őrjöngőnek teljesen megnyerte a tetszését.

Nevetni kezdtek.

Rozáli folytatta a mesét:

– Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szapannal s nekiállt borotválkozni, persze, hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán, valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.

Most már mindenki kaczagott, lármázott, hahotázott.

Rozáli pedig e pokoli jelenet közepett rózsás mosolygással inte, hogy hallgassanak, most jön a java.

A dühöngők szájtátva hallgatták. Az, a melyiknek az ágya szélére ült, két tenyerébe támasztá a képét, úgy bámult rá.

– De legszebb volt az tőle, a mit akkor tett, mikor az oláh királyné Erdélyben járt látogatóba. Hát a vajda nagy bált adott a tiszteletére s arra híva voltak messze földről nagy urak és asszonyságok. A Mukit, hogy valami csint ne tegyen azalatt, bezárták a pinczébe, de kiszökött az ablakon s magával hozott egy nagy tubákos szelenczét, a miben a gróf a spanyol burnóját tartotta. Azzal egyenesen fel a tánczterembe, a hol már együtt volt a fényes vendégsereg; ott fogta, szétszórta a székek alatt a burnótot, s aztán elbújt egy nagy virágbokorba. Hát a mint elkezdik járni a kontratánczot s a sok selyemviganó felveri a tubákport, az egyik grófkisasszony azt mondja: hepczi! a tánczosa azt mondja rá: hepczi! Minden ember prüszkölni kezd: a tubákpor felszáll a zenekarig, hegedűsök, trombitások mind prüszkölnek. Az udvarmester kétségbeesik és prüszköl, a vajda dühbe jön és prüszköl. Az ünnepelt királyi vendég majd lefordul a trónusról, úgy prüszköl. S így járják prüszkölő párok, prüszkölő zenekar mellett a tánczot, míg a prüszkölő vajda prüszkölő főispánokat mutogat be a prüszkölő királynénak. A Muki nevette az egészet a bokorból.

Hajh, de az egész Lazaretum is nevette. Hogy kaczagtak a nyomorultak! Hogy hánykódtak fekhelyeiken a nagy nevetéstől!! Rozáli pedig felállt az ágy széléről szeliden mosolyogva, s visszatért a herczegnőhöz.

– Menjünk, mondá a herczegnő.

A mögöttük bezáruló ajtón át is hangzott a vidám zsivaj. A betegek most egymásnak mondták el újra, a mit hallottak.

A három hölgy egy csiga lépcsőn visszatért egyenesen a nagy terembe.

– Ön maga sem tudja, minő jót tett most, szólt Rozálihoz a tudornő. Ön megnevetteté a dühöngőket. Legnagyobb átok szokott e bajnál lenni a kedélyzavar. Már Boccacio idejében tudták azt, hogy a pestisnek nincs jobb ellenszere, mint a víg kedély; úgy támadt a száz víg mese. Most ezek odafenn folytonosan az ön meséjéről fognak egymásnak beszélni, s a mint az egyik ezt a szót kimondja, már a többi nevetni fog. Ez az én hæmospasiam hatását nagyon elősegítendi. Herczegnő, e neophitára ráadhatjuk a parabolánák köntösét.

Hermione Peleia tagadólag inte fejével.

– Nem azt. A fekete ruhát, a sárga szalaggal nem. Ez gyászruha. Ő itt marad. De mindig rózsaszínű ruhát fog viselni, hogy mikor meglátják a nyomorultak, hadd mondják: itt jön a piros ruhás leány! hadd legyen egy, a kinek örülnek.

– Igaz! szólt a tudornő.

A herczegnő inte neki, hogy eltávozhatik, Rozálinak, hogy maradjon.

Mikor egyedül maradtak, odalépett Hermione Peleia Rozáli elé, és e kérdést intézte hozzá:

– Mi oka volt önnek ide jönni, s mi ok készti rá, hogy itt maradjon? Nem rettenetes hely-e ez?

A lány egyenesen, bátran felelt meg leánytársának.

– Azért jöttem ide s azért akarok itt maradni, mert az a hely, a honnan ide jöttem, még rettenetesebb nekem: az a Sabina.

A herczegnő bámulva kérdé:

– Mi az a Sabina?

– Elmondjam?

Hermione Peleia inte Rozálinak, hogy üljön le s maga leereszkedék egy mennyezetes karszékbe.

Rozáli leült a lábához egy zsámolyra s aztán elmondá neki, hogy mi az a Sabina?