Apocatastasia.

Most egyidőre hagyjuk pihenni az anyagi harczok előkészületeit s vessünk egy pillantást arra a még nagyobb harczra, mely a jövő századot a lelkiek terén fogja felzavarni.

A mily óriási mértékben nőnek a materialismus vivmányai a találmányok, a közlekedés, az ismeretterjesztés által, oly arányban támad az ellenhatás a hitéhez ragaszkodó, a rajongásaiban boldog vagy boldogtalan népkedélyben.

A hitkérdés épen olyan óriássá növekedik, mint a pénzkérdés, mint a hatalomkérdés, s a versenyző oltárlángok épen olyan tűzzel fenyegetik a czivilizált világot, mint a tűzaknák: csak hogy amazok felülről, ezek alulról.

A nagy politikai forradalmak, országalakulások és államforma-változások együtt jártak a positiv vallásformák idomulásaival. Olaszország megszilárdulásával a nyugati latin egyház főnöksége egyszerű első püspöki ranggá hanyatlott alá, s most már pápa-választáskor nem lesik a világvárosban a «fumatát», az angyalvár bizonyos kéményeiből adott füstjelt, mely a bibornokok együttlétét hirdeté, vagy a hiányzókat hivta be. Most már elég az egyszerű többség jelenléte. Egyházi fejedelemség nincs többé: szent Péter fillérei gyéren folynak be. S a «vajpénz», mely egykor a vajas étel elengedéseért százezreket hozott be, most már csak kegyes alamizsna. Három hajdani király helyén, kiknek egyikét a «legkatholikusabb», másikát a «leghivebb», harmadikát a «legkeresztyénebb» királynak hítták, köztársasági elnökök ülnek, a kik felekezetnélküliek; s a negyedik, «az apostoli» király versenytárs nélkül kapja évenkint a pápa által megszentelt kalapot s a Lætare-Vasárnapon felszentelt «aranyrózsát»; de annak sem olyan szent a keze az elfogadásához, mint őseié, a kiknek az a kiváltságuk volt, hogy kezeiknek érintésével golyvásokat gyógyíthattak.

A hármas koronájú tiara, melynek hármas értelme volt: a harczoló, a szenvedő és a diadalmaskodó egyház, csak a középsőt tartá meg melléknevei közül, s másik értelme is a hármas koronának, mely szerint övé az «ég», a «föld» és a «pokol» nagyon alászállt, az eget elvették tőle a csillagászok, a földet a diplomaták s a poklot a geologok.

Megmaradt hatalma csupán a hagyományokban, és az emberi szivekben.

De ott is nagy a dissolutió.

Az emberi kedély positiv vallás után vágyik. Az embernek megfogható Isten kell, a kihez ragaszkodjék. Az ember aztán, a hány, annyiféle; s ebből következve, annyiféle alakot is ad az Istennek, a kihez ragaszkodni óhajt; vagy a kivel ellenségeit ijeszteni akarja.

S most már nincs szent inquisitió, hogy a carochasüveggel el lehessen nyomni minden újan keletkező schismát. Minden ember csinálhat új vallást, ha nincs egyéb dolga.

Észak-Amerika szabad államai a legnagyobb tökélyre vitték e kérdésben a sokféleséget. De még ezek elől is elragadja a pálmát a XX. századbeli Magyarország.

Először azért, mert már eleitől fogva azon ország volt, a melyben a legtöbbféle vallásfelekezet plántálta be magát; azután meg azért, hogy egész Európa minden keresztyén államában eltörölték már a szerzeteket, s a «Sollicitudoomniumecclesiarum» bulla daczára mindenünnen számüzték a jezsuitákat; ez a sok egyházi rend aztán mind Magyarországra menekült, hol a kormányt e tekintetben a quietismus vezette, s ez engedte szabadon, hogy azok itt letelepüljenek, uradalmakat, házakat vásároljanak, iskolákat alapítsanak. Mindezek tetejébe jöttek aztán az ó- és uj-kornak mindenféle philosophia sectái; szabadkőmivesek, protestans mukkerek, amerikai shakker-quakkerek, s bentámadott nazárénusok (kiknek nem kell templom, csak biblia); a hajdani szombatosok is fölébredtek, szemközt találkozva az antisabbathiánusokkal, a kiknek meg nem kell se szombat, se vasárnap; ők minden napot munkanapnak vallanak.

A magasabb körök képviselték az ultramontanismus regióját, azoknak a befolyása alatt alakult az új Sanfedisták tábora, de az megint annyifelé oszlott, a hányféle hazai vagy bevándorlott szerzet tagja egyik vagy másik főuri családnál befészkelte magát. Az oratorium-barátok s a Formária-apáczák igen nemes, magasztos czélú szerzetek voltak, tagjaik művelt, erényes emberek, kik meg tudták egyeztetni a hazaszeretetet az egyházi subordinatióval. Ezen kategóriába lehetett sorozni a rég időtől megtelepült benczéseket, kegyesrendieket, irgalmasokat, præmontreieket, cistercitákat s az ideiglenes fogadalommal alakuló Parabolana női szerzetet s a Port Royal de Champs apáczákat. Hanem ezek mellett aztán itt van a sok «Fréres ignorantes», a kik szerint minden világi tudomány az ördög munkája; a «Paternianok», kik előtt csak két szentség van: a nőtlenség meg a koldulás; a ki nem azt követi, az nem jut mennyországba. Van egy különös szerzet: a Basiliánoké, a kiket fogadalmuk kötelez a kézi munkára: azok csizmát, kabátot varrnak, asztalos-munkát készítenek; a conventben mindenféle mühely van; pénzt birtokolni az egyeseknek nem szabad, annálfogva nagyon olcsón dolgoznak, annálfogva a közönség nagyon kap rajtuk, annálfogva a conventnek roppant pénz halmozódik a ládájába, s mindezeknél fogva az iparos-világ, a kézmüvesek minden osztálya dühöng ellenük.

A szabadelvübb magasabb köröket aztán a spiritismus tanai tartják elfoglalva: ez a gazdag kereskedő- és üzércsaládok vallása. Ők az «astrál-szellemek» közvetítése által nyerik a túlföldi revelatiókat, miket Mózes idejében a villámok és égő csipkebokrok hirdettek. És az ő «medium»-aik és tánczoló asztalaik ép oly «csalhatatlanok», mint a pápa.

Az okos emberek, a philosophok pedig meghasonlásban vannak a fölött, hogy vajjon a «Præexistentianismus», vagy a «Creatianismus», s a «Traducianismus» tanai vezetnek-e az üdvösségre? Az elsők szerint minden emberi lélek egyszerre lett megalkotva a teremtés napján, s csak a test születik hozzá később; az utóbbiak szerint egyszerre születik mind a kettő.

A magyar alsó papság között el van terjedve a propaganda egy önálló hungarican egyház megalakítására, melylyel egy szögletből kiinduló divergentia a «német-katholikus»-ok ligája; egyik sem összezavarandó az «ó-katholikus» felekezettel, mely elveti a csalhatatlan pápát. És mindezen tanoknak külön templomaik vannak Magyarország fővárosában és mindezeknek a hívei már a templomok keresztein hirdetik, hogy ők különböző felfogás szerint magyarázzák az atyák irásait.

A methodisták tornya az Antal-keresztet viseli, mely T alakú.

A német-katholikusok tornyán az András-kereszt van, mely X alakban van felállítva.

A patarénusok keresztje a publicus kereszt, mely Y-t képez.

Az ó-katholikusok fentarták a latin keresztet, mely rövidebb ágával áll fölfelé ✝.

A hungaricánok azonban a Péter-kereszttel tüntetnek, mely a hosszabb ágával mered fel ✝.

A görögök maradnak a ✚ jegyű kereszt mellett, melynek minden ága egyforma hosszú.

A sanfedisták keresztje hármas, a legrövidebb ággal felül, ☨ különbséget téve a roskolnik kereszt ellenében, melynek rövidebb ága alul van. A jezsuiták nem képeznek külön sectát: azok mindenütt benn vannak.

Ezenkívül van a kálvinista kakas, az unitárius gömb és a török félhold, a zsidó törvénytábla, s az uniált protestansok csillagos keresztje, mind együtt Budapesten.

Hanem ez hát még csak Budapest.

Azonkívül van minden vidéknek saját hitfelekezete.

Holdmező-Vásárhelynek van saját prófétája; Szegednek, Somogynak nazarénusai; Szerémben elterjedtek a skipetárok, a horvát nép között a baptisták. Ausztria felől beszivárogtak az «ázsiai testvérek», a kik kabbalistikus csodatételekkel szaporítják hívőik számát; Moldva felől becsempészték magukat a manichæusok, kik egymást «signaculumaikról» ismerik fel; Csehország felől a tót vidékeken elharapódzott az Adamiták tana; sőt a román nép között még a «pabulatores» sectának is vannak követői, kik csak önkényt termő erdei gyümölcscsel és ehető füvekkel élnek; ezért «legelészők» a nevük; Olaszországtól pedig megkaptuk a «barabbistákat», a kiknek tana: semmi királyt, semmi világi hatóságot el nem ismerni. Németalföld elküldte a popelinitáit, kiknek nem kell hús; s azoknak a válfajait Chazarokat, Petrobrusiánokat, kiknek nem kell feleség. Maguk a míveltség zászlóvívői pedig irók, széplelkek, művészek, tanaikban a carpocratianismust hirdetik: az élvet, a gyönyört, mint földi czélt.

És ezek mind valamennyien egymás között s egyenkint valamennyi ellen szünetlen harczban állanak.

A mult századok Klinkowströmjei, Savonarolái, Ábrahám a Santa-Clarái végig utazzák az ország nagy városait, prédikálva, csodatéve. Érkezésüket hirlapok, falragaszok hirdetik előre, mint valami nevezetes vendégművészekét s a templomajtóban nem belépti, de kilépti díjt vesznek.

A csodakutak, mikben szent képek látszanak meg, az égből esett kövek, mikről isteni irás olvasható, mindennapi tüneményekké válnak.

Buchan Erzsi hulláját, ki 1802-ben halt meg, azt jósolva hogy 150 év mulva fel fog támadni, egész 1952-ig tartogatták a hívők viasz között, s csak akkor engedték eltemetni. S alig mulik el egy év, hogy valamelyik országában a civilizált világnak megint egy Soutworth Johanna egy új messiás világrahozásával fel ne lármázza a hitközönséget. Majd meg egy thaumaturg, egy csodatevő tesz körútat az országban, a ki a szent földről hozott vízzel mindenféle betegségeket meggyógyít; majd egy bámulatos nő, a ki régi ficzamokat, szent Nikoméd segélyül hivásával helyrerak. Patentirozott mérgezők járnak fényes nappal országszerte, panaceák szinébe öltöztetett örökségi poraikat hirdetni in nomine Domini, s nincs többé «Chambre Ardente», mely elé lehessen őket idézni.

Meglazult a társadalmi összefüggés a költészet, a szerelem maga, frivol kötekedéssel vallásos formákba önti bolondságait, a könnyelmű nők házát Madelonettek kolostorává szentelék fel; a magasabb rangú hölgyek, kik szerelmi botlásaikat takargatják, a «theaterinnők» szent szövetségébe avatják be magukat, mely elég vakmerő a szentlélek áldó befolyását a nőkre általában kiterjeszteni.

A pápai Curia ugyan minden lehetőt és lehetetlent megkisért e zűrzavar kiegyenlítésére.

Pozsonyban és Esztergomban folyton tart az «örök ima», melyet még VIII. Kelemen decretált; egyik diaconus a másikat felváltva, az éjjel és nappal minden órájában hangoztatja a hæreticusok elleni imádságot, «Pacem» pénzek osztogattatnak a hívőknek, miket azok olvasóikra felakaszszanak, s hasonló czélokra a magyar főurak és úrhölgyek megszentelt talizmánokkal, stricheiákkal és teraphimokkal ajándékoztatnak meg, míg in specie katonák és lovagok a magyar Györgytallérok viselésével tétetnek golyó és kardvágásmentesekké, viselik is azokat óralánczaikon. Az «incastraturák» ereklyéi minden vasárnap felmutattatnak. Az «index librorum prohibitorum»-ba folytonosan iratnak be az olvasástól eltiltott könyvek. Minden hamvazó szerdán megujíttatik a minden tévelygőket megrettentő «comminátió», Septuagesima vasárnapján megkezdetik a violaszín gyász, s végeztével kiosztatik az «emlékkenyér». Nevezetes hirlapok segélyeztetnek péterfillérek útján a jobb hitű nép összetartására. Karácsony napján olasz szokás szerint minden háznál bemutattatik a «Bambino», a Krisztusbáb. S a pápa minden évben egyszer husvét napján megjelenik a budapesti szent Árpád templomban személyesen pontifikálni.

De mindez keveset használ már.

Meghiusult a syncretismus jóakaratú törekvése is, mely a sokfelé ágazó vallási nézeteket egymással összhangzásba hozni megkisérlette.

Hasztalan volt a pápai curia engedékenysége, mely a vitás kérdéseket száz számra «adiaphorá»-knak nyilatkoztatta, olyanoknak, a miket így vagy úgy lehet hinni schismaticus szakadás nélkül.

Közbejött egy nevezetes fölfedezés.

A husvét maga, a melyen a pápa személyesen pontifikál, a változó ünnepek közé tartozik.

A keresztyén hittudósok a hagyományban örökített holdelsötétülést vették alapul, mely csak holdtöltekor jöhet létre, s így ezt nagypéntekre téve, rendesen a tavaszelői első holdtölte utáni vasárnapot fogadták el husvét vasárnapjának. Ezzel azt a czélt is remélték elérhetni, hogy a keresztyén husvét a zsidó paskáhval ne essék egy napra. És így az alexandriai időszámítás szerint a husvét martius 21. és april 18-ika között váltakozott. Ezt a nicæai concilium is ekként fogadta el. Daczára ez elővigyázatnak, még is megtörtént, hogy 1903-ban april 12-én, 1923-ban april 1-én és 1927-ben april 17-én a keresztyén husvét és a zsidó paskah egy és ugyanazon napra estek. Ez sok boszuságot okozott.

A legutóbbi évben aztán egy hirhedett orientalista és archæolog a stambuli szultáni könyvtárban kutatva, fölfedezte Gamaliel-nek, Szent Pál tanítójának iratait, melyekben a megváltó contemporaneusa a leghitelesebben megirja Krisztus halálának napját, világosan kitéve, hogy ez a nap VIII. Idibus Martii, tehát mártius 7-ik napja volt. Ez nagy zavart idézett elő ismét a hívők világában. Sokan azt állitották, hogy Martius Idusa Sosigenes előtt a tél közepére, tehát január 15-ére esett, épen két hónappal korábban. Mások betüszerinti értelemben fogadták el a hagyományt, ismét mások apocryphnak nyilatkoztatták azt ki s már most aztán mind a katholikus, mind a protestáns, mind az egyéb varians keresztyén hitfelekezetek egyenkint megint háromféle nézetre hasonlottak meg; a szerint, hogy az egyik január 10-én, a másik mártius 10-én, a harmadik a tavaszi újhold utáni vasárnapon tartá a husvét napját. És valamennyien külön templomot építettek maguknak.

És a kétségek dolgában a protestansoknak sem volt kedvezőbb helyzete. Náluk is meg volt a meghasonlás azon kérdés fölött, hogy vajjon minden ember a mostani testében támad-e fel itélet napján, vagy épen csak a bibliai szent «lus» csont marad meg minden emberből, s ahhoz alkotódik hozzá az újra ébredő tulajdonos? A dunántuliak papjai másként magyarázták a komjáthi kánonokat, mint a tiszántuliak; néhol lutheránusok és kalvinisták uniáltak, másutt ugyanazon evangelikus felekezet is kétfelé oszlott, mindnyájának nagy küzdelme volt a saját nazarénusaival s együtt valamennyinek a szombatosokkal, monophysitákkal.

A zsidók is épen ily forrongásba kerültek. A Schulchan Aruch híve nem követte az újítókat, s nála a tephillim, az imaszíjj még ma is megkülönböztető jel, ő most is 248 szóból álló imádságát mondja fel, s hogy a Thorát ott énekeljék, a hol a hagyomány rendeli, hogy a nők a karzaton üljenek ezentul is, ne a földszinten, a végett ő is külön templomot épít: ragaszkodik a Thalmud szavaihoz; beszéli sok helyütt egymásközt a sajátszerű «Ladinó» jargont, s szombatnapon felköti az egyik hívő házától a másikig áthúzott összekötő szabbath-zsinórt, a hagyományos Airufot; s a szétszakadást ép oly kevéssé tudta náluk is megorvosolni a Beth din Haggadol, a nagy Sanhedrin, s a Keneseth Hagdoleh, a nagy Sinagoga, valamint a kormány által egybehívott congressusok és a bölcs országos törvények, mint a hogy hasztalan igyekezett kibékíteni a katholikusok és protestansok vallásküzdelmeit minden œcumeni concilium, zsinat és enquéte bizottmány.

A beavatkozás csak keserübbé tette az ellenkezést.

De hát ez még mind igen szép volt: buzgalom és ellenbuzgalom; hit és ellenhit. De egyszer aztán óriásra nőtt a közös ellenség: a «nemhit.»

Nem schisma az többé, mely külön hitet szakít; ez az indifferentismus, mely nem hisz; sőt még azt sem tudja, hogy nem hisz.

A «Nihil» világa ez.

A mult századokban is létezett a Nihilismus fogalma, csakhogy akkor ez azon tant jelenté, melyben az ember annyira el van merülve az istenség bámulatában, hogy saját énjét «semmi»-nek tekinti. De most megfordították a tant: a modern nihilismus szerint minden embernek csak saját «énje» az imádat tárgya, minden egyéb: Isten, haza, embertárs, család, szerető: az a «semmi.»

A XVIII. század végén a phrygiai süveg kormánya alatt Francziaország élvezett ilyen állapotot, midőn a népakarat ünnepélyesen letette a trónról magát az Úr Istent, s helyébe emelé az «Észt»-t, egy szép tánczosnő, Aubry kisasszony által személyesítve; hanem a nihilismus tana nem volt a francziának való, a kinek a kedélye dicsvágytól, honimádástól, lovagiasságtól, emberszeretettől van átmelegedve. Átköltözött a nihilismus oda, a hol legjobb termőföldére talált: Oroszországba. A XIX-ik század társadalmi és politikai viszonyai, szövetkezve az uralkodók szerencsétlen, egymásnak ellenmondó közjogi kisérleteivel, kitörésre kényszeríték az elterjedt szövetséget. Akkor tünt ki, hogy a társadalom minden osztálya saturálva volt már azzal. A Nihil győzött.

Itt is egy asszony alakja magasult ki az óriási népmozgalomból, névszerint Alexandra Petrovna: közönségesen «Sasza,» ki azzal kezdte meg szerepét, hogy mikor a lázongó nép palotája előtt összegyült s férjével, egy büszke herczeggel alkudozni kezdett, ő maga kiáltá le erkélyéről: «le a bojárokkal!» a bas les aristocrates! s saját kezével nyitá fel a kaput a souverain nép előtt, s mialatt a herczeget saját palotája czímerére felakasztották, Sasza asszony, rövidre vágott hajjal, férfiruhába öltözve, maga fogta kezébe a fáklyát tulajdon palotáját felgyujtva vele. «Le a palotákkal!» És követték azt a többi paloták.

Most ott a Nihil uralkodik. Nem is nevezi magát Oroszországnak többé, hanem «Nihil országának.» Nem hazája többé a panszlavismusnak, nem fenyegeti Európát azzal, hogy «Kozákká» fogja tenni: csak «Semmi»-vé akarja tenni. Nem fenyeget hódítással, nemzeti elnyomással, csak mind annak az eltörlésével, a mi úr, a mi souverain, a mi hit, a mi magasság.

S még mielőtt átlépne a határon, már előtte jár az árnyéka.

A Nihilnek mindenütt van követője. A Nihil nagy Religio.

Csakhogy nem kell hinni, hogy a Nihilben már most megvan az egység, az egyformaság. Nem: még a «Semmi» sem tökéletes. Még a Semminek is vannak árnyalatai, még a Semmi vallásában is van schisma.

Az absurdumok igyekeznek egymást felülmulni. A képtelenségek szörnyei szaporák.

A Párisból importált genialis, raffinált nihilismusnak az élvezetekkel biztató, a könnyüvérrel mindent tagadó nihilismusnak már ellentétei is akadtak a saját régiójában: a «positiv nihilismus» sectái.

«Positiv nihilismus!» Hisz ez paradoxon! És még sem az.

Némely sectának még csak a nevét hallják a Kárpátokon innen, s a név jelentéséből találgatják, mi rejlik a Contradeisták, az Animalisták tanaiban.

Többeknek a dogmáit már nagyjában ismerik is. A Kainiták tana ez: minden a mi rossz, az a jó. A tízparancsolatban minden megfordítva értendő. Az antimoralismus a vezető.

A «Kathairetes»-ek (skoptsik) tana azzal akarja a világi boldogtalanságnak végét vetni, hogy az emberiség teljes kiirtását indítványozza s kötelességévé teszi minden férfinak, hogy ezt kezdje el önmagán, folytassa másokon, a rettenetes secta már a czárok idejében is százezreket számlált s a szabaddá lett fanatismus őrjöngő hódításokat tesz e tannal, mely egyszerre embertelen és istentelen!

És a Kárpátokon innen lakó nép látja ezeket a rémeket magára szakadni: látja őket egyre nőni, a láthatárra emelkedni. Fenyegetik hitét és vagyonát; hazáját és mennyországát; családját és férfiui értékét.

A félelem, a hitbuzgalom, a bizonytalanság érzete ekkor valamennyi felekezetet egyesít egy közös vakhitben.

Ez a Chiliasmus…

A kétezredik év betelése közelg; már az utolsó század második fele foly. Az igért második millennium itt lesz!

Az első millennium várása is felháborította a világot. S most a második jön már. És a világ oda jutott, hogy az emberiség tovább fenmaradása iránt el kellett vesztenie a hitét, ha csak az igért csoda el nem következik.

Ez az «Apocatastasia.»

A Chiliasmus: az a hit, hogy a jelenvilágnak, úgy a hogy áll, el kell pusztulnia, s a Messiás országának kell rá elkövetkeznie, élt már a régi zsidóknál, gyökeret vert a keresztyének között; tudós theologusok egész tudományt csináltak belőle: «eschatologia» czím alatt, s okadatolva kiszámították annak mikor leendő bekövetkezését. A zsidók a 7000-edik esztendőt a világ teremtése után, a keresztények Krisztus urunk születése után a 100-ik, a 365-ik, aztán az 500-adik, majd az 1000-edik, később az 1785-ik, s legkésőbb az 1879. évet határozva az Apocatastasia napjául, mely az Antikrisztus uralmát megdönti. De hogy ekkor sem jött el, végre mindenki megnyugodott abban, hogy a kétezredik év betelése lesz az a várt korszak, a melyen túl Isten országa leszáll a földre, ez lesz a világújrateremtés «szombatja». Még pedig az Irwingisták szerint az ő «hét községükben» fog az megkezdődni, a mormonok szerint a Salt Lake partjain, a Motanisták szerint Pepuzában, a székely szombatosok szerint a Szent-Anna tava mellett; míg a zsidók és ó-katholikusok és a protestansok közösen megegyeztek abban, hogy az Jeruzsálemben fog legelébb földre szállni, általános boldogsággal; a midőn maga az ördög is meg fog javulni és lesz belőle confráter; a midőn a föld munka nélkül terem; az ember ingyen lakik jól; mindenki megifjul és megszépül; senki meg nem hal és nem születik többé; és különösen bor lesz elég. Ez a népszerű felfogás. A philosophok szellemibb térre vitték át a kérdést; de azok is komolyan beszéltek róla, s a theosophia prófétái teleszórták a világot mindenféle képtelen jóslatokkal.

És ilyen apocatastaticus nyavalyatörés rángatozásai mellett, ennyi szerteszét huzó s mégis egy őrült közös czél felé rohanó vakhit ember csordája közepett, kell a XX-ik század magyar államférfiainak hideg bölcseséggel és meleg hazaszeretettel tanácskozni a fölött, hogyan reformálják tanintézeteiket? hogyan küzdjenek meg a tanügy terén a hagyományos nyomoruságokkal, mely a tanítót ismét a mensa ambulatoria alamizsnafalatjaira szorította, a felekezeti féltékenységgel, a grapsa vaskalapossággal, a diákos pennalismussal, a tudományok szamárhidjaival? hogyan terjeszszenek felvilágosodást a nép között, hogy tartsák meg nemzetüket a hazaszeretetben, hogy vezessék az ifju nemzedéket a magas erények, a tudományos képzettség, a józan szorgalom útján?

De úgy legyen nyugtom a földben «akkor,» mint a hogy hiszem, hogy 1953-ban sem hagytak fel ez «emberi» munkával, mely közel jár az «isteni» teremtés művéhez.

Az Isten megalkotta az embert, de az ember kiművelte az embert!… Egyszer aztán azt mondta valaki, hogy «no ha olyan nagyon várjátok az Apocatastasiát, hát jőjjön el az az Apocatastasia hamarább, mint vártok rá!»

Az a valaki volt egy országgyülési képviselő; a neve Bárány Pál.

Ez az «Isten Báránya» beadott a képviselőháznak egy törvényjavaslatot, melyet a kormány bizonyosan nem adott volna be.

Azonban a képviselőknek is van joguk törvényjavaslatokat tenni le a ház asztalára.

Bárány Pál törvényjavaslatának czíme ez volt:

«Az egyházi szerzetek eltörléséről Magyarországon».

Vegyük hozzá, hogy ez időben Európa minden elűzött szerzete, barátja, apáczája, jezsuitája ide, a protegált, az európai garantiáktól védett semleges Magyarországra vonult össze, s akkor el fogjuk hinni, hogy ha e javaslatból törvény lehet, mind a két házban megszavazva, király által szentesítve, akkor bizony itt van a «hétfője» az Apocatastasia nagyhetének.