Egy Országgyülés A Xx. Században.

A parlamentarismus intézménye is megkövetelte a korszerű javitmányokat, mik az országház technikai berendezésénél mindjárt szembetünnek.

A roppant kiterjedésű országház mind az alsó-, mind a felsőháznak helyet ad; az alsóház gyűlésterme a két alsó, a felsőházé a két felső emeletet foglalja el, a mellékszobák hozzákapcsolásával. A felsőház terme felülről az üvegtetőn át kapja a világítást, az alatta levő alsóházi terem azután, minthogy a világosság a felsőházon keresztül hozzá nem hathat (hony soit, qui maly pense), sajátszerű világító készülékkel bir. Ez a villanyfény, mely egy világoskék átlátszó petinet-laptól mérsékelve egészen az égbolt kellemes világosságát terjeszti idelenn, a nélkül, hogy, mint a gázvilágítás, egyuttal a hőséget is szaporítaná a teremben. Télen a teremnek a falait melegítik át, s nyáron mesterséges jégkészítő gépek vannak alkalmazva, mik a hőséget mérséklik; két vegytani készülék pedig folytonosan működik a teremben, mik közül az egyik élenyt termel elő s azt a teremben szétosztja, a másik pedig a teremben megszaporodott szénenyt szürböli le s csinál a szónoklatok legéből sodavizet.

Az alsóház terme ekként van berendezve.

Ajtó sehol a termen nincs. Horizontalis bejárások nem léteznek. Minden képviselő csupán verticalis úton jut a helyéhez. Egy sülyesztő gép emeli fel, vagy szállítja le őket, egyszer saját tetszésük, másszor az elnök kivánsága szerint. Ez utóbbi eset fordulván elő, a házszabályok értelmében 1-ör: ha az elnök az ülést feloszlatja, a midőn egy lábnyomásra egyszerre az egész képviselőtestület alászáll, 2-or: ha az elnök szavazásra bocsátja a kérdést, a midőn is minden villanycsengetyüt mozgásba hozva, a ház buffetjében, társalgó- és olvasó termeiben, dolgozószobáiban, fürdőiben és alvótermeiben, concert-salonjában és téli kertjében, üzletszobájában és dohányzójában mulató, dolgozó, tanuló, étkező és szunnyadozó tisztelt képviselőket figyelmezteti, hogy kiki a helyén teremjen, mert szavazás lesz, s akkor két percz mulva az elnök az asztalán levő klaviaturán a távollevő képviselők billentyűit megnyomva, azoknak a székei vagy megtelve, vagy üresen fölemelkednek. A ki nincs a helyén, az többé nem jut a szavazáshoz. Szavazás után az üres székek ismét visszasülyesztetnek.

Mivelhogy minden képviselői szék egyuttal időszámláló gép is, azok egy óraművel vannak összekötve, mely legpontosabban kimutatja minden napról, hogy melyik képviselő mennyi időt töltött a helyén? a hónap végén ez óraszámra összeszámíttatik s a resultans óraszámra az összes képviselőház havi dija felosztatik, a «neglecta pénzek» a szorgalmas jelenlevők örömére fordulnak.

Tudniillik, hogy az ülés permanens. Éjjel-nappal szakadatlan foly. Tizenkét elnök van. Mindegyik két óra hosszat præsideál. Hat elnök a magyar szónoklatok számára, melyek reggeli 8 órától esti 8-ig tartanak, a másik hat a német, tót, román, orosz, cyrill és latinbetüs délszláv szónokok számára, ez utóbbiak képesitett külön gyorsirászati osztályokkal. (Miután sem egy elnöktől, sem egy gyorsirótól nem lehet azt kivánni, hogy az országban egyenjogusított nyelvek mindegyikét tökéletesen értse.)

A tanácskozás rendje azután ez:

Félóra van adva minden szónoknak, a ki magát szónoklásra följegyeztette. Rendkivüli esetekben joga van a háznak a napot negyed órákra is felosztani. Ezek a félórák ki vannak tüzve s mind a szónok, mind a hallgatóság pontosan tudhatja, mikor következik melyikre a sor? Félóra alatt sok okos dolgot el lehet mondani. A ki hosszabbra eresztette exposéeját, a végtagjainak kárbamenetelével tér meg; mivelhogy minden szónok a szószékről beszélhet csak, s a mint feje felett az óra üt, az utolsó kalapácsütésnél a szószék vele együtt lesülyed s odalenn már a másik szónok lép fel rá, úgy jön fel.

Még azonfelül az az intézmény is behozatott, hogy minden szónok tartozik megfizetni azt a költséget, a mibe szónoklatának nyomdai sokszorosítása kerül, először az országgyülési naplóban, másodszor a hivatalos lapban. Egy oldalnál kevesebb nem számíttatik. A ki közbeszól, fizet.

Ha pedig a nevezetesebb szónokok, kik a klubok vezérelőadói, pártjuk megbizásából hosszabb beszédet akarnak tartani, aziránt több egyetértő tag csoportosulásával kiegyezhetnek, s ezt az elnöknek bejelenthetik. Az ilyen pártvezérek szónoklatainak nyomdai költségét a megbizó párt fizeti meg. Ha sok tagból áll a párt, egyre kevés jut; hanem ha például csak két tagból áll, akkor bizony egyszer az egyik fizet a másikért, másszor a másik az egyikért. A ki pártmegbizás nélkül beszél, maga fizet.

Tudnivaló pedig, hogy a parlamentáris élet fejlődése nyomán a pártok is nagyon megszaporodnak.

A két fő párt: az actio és transactio pártja számos klubbokra oszlik fel ismét s azok először is, mint közjogi politikai klubbok a könnyebb felismerhetés végett mind számokkal látták el magukat: mely számok egyuttal igen szellemdus symbolisticával magának a pártnak politikai hitvallását foglalják magukban.

Kezdjük a szélső jobbon.

«15-ös párt». A Nota Rakocziana esztendőjéről nevezve magát. Legcsökönösebb absolutisták.

«96-os párt». Az előjogok és kiváltságok védelmezője mind az osztrákok, mind a democraták ellen. Dátuma az 1796-iki alkotmány.

«67-es párt». Az 1867-iki alkotmány védői.

«1000-es párt». A katholikus conservativek, kik az 1000-ik évben megkoronázott Szent István király alkotmányát vették fel számképen.

«72-es párt». A politikai indifferensek, kik fődolognak tartják az ország anyagi előhaladását s mellékesnek minden közjogi vitát. Dátumokat az 1872-iki iparos szövetség és reformpárt keletkeztéből vették át – ismeretlen körülményű hagyományok nyomán.

«63-as párt». Erdélyi szászok és románok, kik ragaszkodnak az 1863-iki octroyált alkotmányhoz: melynek külön Erdély kell Magyarország nélkül.

Ezután a «48-as párt», melynek magyar király kell, osztrák császár nélkül.

Továbbá a «22-es párt», datálva az 1222-iki arany bullától, melynek olyan király kell, a kinek mi parancsolunk,

végre a «49-es párt» – ezek republicánusok.

S ezek az arithmeticus titulaturák igen czélszerüek.

A reactionarius pártot senki sem nevezheti annak, mert ő azt mondja, hogy ő csak «tizenötös». Az elszakadni akarót senki sem szidalmazhatja hazaárulónak, mert ő csak «hatvanhármas» s a republicanust nem vonhatja senki kérdőre felségellenes szándokokért, mert ő csak «49-es».

Hanem ezek csak politikai pártok. Vannak azután mindenféle klubok a képviselőházban, a mik viszont összevissza minden pártárnyalatból csoportosulnak; mikor érdekeik kerülnek szőnyegre, akkor a közös ellenség ellen egyszerre összetömörülnek, külön táborokra oszlanak s barátaik érdekét az ellenpártokban is előmozdítják.

Van iparos-szövetség, bankárconsortium, agrár-földbirtokosok, kereskedők ligája.

Külön csoport a katonai és honvédi képviselőké. Erős phalanx a hivatalviselő honatyáké.

Más zugban tanácskoznak a katholikus papi képviselők; másban a tanárok és protestans lelkészek.

Végül vannak külön vidékeknek is összetartó klubjai, Erdély-, Horvátország, a felvidék, a románság, a Királyföld méltán megkivánják, hogy külön csoportosulást képezhessenek.

S legeslegvégül a társas élet megszokásai szerint külön tartanak össze a képviselőház sportsmanei, gentryja filiszterei és tudósai.

Még ez sem elég.

A mint az országgyülés a mult század végén kimondta a nők egyenjogusítását, azóta a pesti női klubok, in recognitionem juris dominalis, minden országgyülésre megválasztatnak valahol egy nőt képviselőnek, s az ott ül a jobb centrum első padjában. Legszorgalmasabban jelenlevő, legtöbbször felszólaló, legtöbbet jegyző tagja az országgyülésnek. Ez védi a női jogokat. Egynél többet azért nem választatnak meg, nehogy ellent mondjanak egymásnak. Így legalább a női részen el van kerülve az átkos pártszakadás.

Természetesen női gyorsirók és női reporterek is vannak már az országgyülésen; de még mindig csak kivételképen, valamint női doktorok, medicinæ et juris, sőt női tanárok és első folyamodású birák is. Ez mind nem eléggé megtisztult fogalom még. Kell rá az utolsó ötven év a régi rossz világból, hogy egészen megüllepedjék. A nőegyenjogosítás még csak must; édes, de nem iszszuk, míg kétszer le nem lesz fejtve.

Az ekkép alakított képviselőháznak természetesen a tanácskozmánya is egészen más képet mutat, mint az eddig megszokottak.

Nincs többé gyülés megkezdése és feloszlatása, kivéve a zajos jeleneteknél, midőn az elnök felfüggeszti az ülést. A napirend hetenkint egyszer állapíttatik meg egész hétre. Ez a vasárnapi ülés feladata.

A jövő-menő képviselők a szónokot nem háborgathatják, mert helyéről csak lefelé mehet el minden ember s nem kószálhat a padok között. Ki a másiknak izenni akar, ott az iróeszköz az asztalán, levele kézről-kézre adatik. Ez által sok időfogyasztó zaj mellőzve van.

Ha a gyülés tűzbe jön, egyetlen jeladás az elnök inclangoriuma által elég a lármát elnémítani; mert ha nem elég, akkor a másik perczben már az elnök a padozat alá ereszti le a lármázókat. Inkább megfogadják a figyelmeztetést.

Minden képviselő feje fölött van egy csengetyü, Reaumur porcellánból, mely villanyösszeköttetésben áll az elnöki székkel: felhivások, megintések e csengetyü által közöltetnek. S hogy a pártárnyalatok figyelembe vétessenek, a csengetyük hangjai egy egész octava hanglépcsőjén mennek végig. A magas «C» a szélső bal, a mély «C» a szélső jobb. Ha muzsikális az elnök, egy szerény népdalt el is játszhat a carillonon.

Viszont minden képviselő asztalától az elnöki emelvényig egy másik villanyközlekedés áll fenn; mely által a magát szólásra feljegyeztetni kivánó a jegyzőket figyelmezteti. Egy gomb megnyomására a jegyzői székek feletti fekete táblán az illető képviselő neve jelenik meg transparent betükben, s egy tamtam ütés ád jelt.

Ugyanezen készülék szolgál a szavazásoknál. Minden kérdés névszerinti szavazással döntetik el, s a hajdan annyi időt pusztító szavazás most öt percz alatt megy végbe. Első percz: elnök fölteszi a kérdést, a kik elfogadják a javaslatot, szavazzanak igennel. Ekkor az elfogadók megnyomják villanygépeik gombjait s neveik előállnak a ház falán magasra emelt táblán. Második percz: a gyorsirók leirják a neveket. Harmadik percz: a leirt nevek eltünnek, szavaznak a megtagadók. A nemre szavazók nevei tünnek elő. Negyedik percz a gyorsiróké. Ötödik percz: jegyzők felolvassák a számokat, elnök kimondja a többséget. Tévedés, rosszul hallott szavazat, kimaradt név nem fordulhat elő.

Ezen rendezés mellett az országgyülés, daczára a megszaporodott teendőknek, nem tart tovább a négy téli hónapnál. A legkeményebb budgetvita véget ér három nap alatt. Az országgyülés egyedül törvényhozási czélokra van berendezve, s minden hajdani regényes szinezetétől megfosztva.

S még két tényező járul hozzá, hogy minden poesist letörüljön a képviselőház üléseiről. Egyik az optica, másik az acustica.

A felülről világító villany-fény úgy van alkalmazva, hogy a képviselőket teljes világításba helyezi, ellenben a karzatokat mély homályban hagyja, úgy, hogy a képviselő soha sem tudja, hogy ki hallgatja őt a karzaton? De hiába is hallgatja akárki, mert nem hallhat a beszédéből semmit; a terem acusticai berendezése szerint a szónokot csak lenn hallják meg, fenn a karzaton csak azt látják, hogy a szája tátog, a keze billeg s a szemöldöke rángatózik.

Ezért azután nincsenek is többé azok a ragyogó szónoklatok mint hajdan. A vitatkozást elébb a klubokban végzik el, s a teremben már csak a klubok határozatainak védelmére kiküldött szónokok beszélnek. Kérvényeknek csak a czímei, interpellátióknak csak a kérdő pontjai olvastatnak fel.

A képviselőházban a saját székében minden képviselő folytathatja a hivatásával együtt járó polgári munkáját. A kereskedő készítheti számláit, a festő rajzolhat, az iró szaporíthatja a betüket, csak olyan foglalkozást nem szabad űzni, mely a szomszédokat zavarná, és aludni sem szabad.

Ellenben tetszés szerint mulathat mindenki a termen kívül a mulatságra és társalgásra szánt helyiségekben, s nem egyszer megesik, hogy a fontos kérdések fölötti szavazások alkalmával egynémely cselszövő az országház melléktermeiben érdekes hang- és énekversenyeket rendez, s ezekkel az ellenpárt szavazóit ravaszul visszatartóztatja. Ez meg van engedve.

A buffetben minden párt találkozik. A Hébék szépek és fiatalok. Feleséges képviselők a legszorgalmasabb országház-látogatók. Minden adag sonka és pogácsa mellé egy górcső is adatik, melyen át a képviselő megvizsgálhatja, hogy nincs-e a sonkában trichin, vagy a pogácsában zeidium? (E nélkül egyik párt könnyen megmérgezhetné a másikat.) Ugyanazon górcső alatt mindenki megvizsgálhatja a bankjegyet, melyet kapott, vagy visszakapott, ha nem hamis-e? Miután, hogy ez időben az államjegyeket kukoriczapapirosra nyomtatják, melyet az állami gyáron kívül másnak nem szabad gyártani; ez azonban nagyon hasonlít a bámbuszpapiroshoz, s azon tömérdek hamisítvány forog közkézen, a górcső pedig elevenen kitünteti a különbséget a kukoricza és a bámbusz sejtjei között.

Mindezekből megtanultuk azt, hogy a XX-ik században képviselőnek lenni nagyon mulatságos dolog – a termen kívül; – nagyon egyhangú és prózai azonban a termen belül.

A felsőháznál azonban ez mind másképen van.

Annak a tagjai még mindig kardosan és díszruhásan jelennek meg; ott még fényes szónoklatokat tartanak műnyelven, klasszikus kidolgozásban; ott még édes pillantásokat váltanak a karzati szépségekkel; ott még rangfokozat szerint ülnek osztályozott karszékekben; az elnök megnyitja és bezárja az ülést, s a szavazásnál mindenki fejenként felhivatva, mondja ki helyéről fölállván, az igent, vagy nemet.

Az eddig elmondottak összevetéséből meg lehet itélni, minő óriási parlamenti harcz lehetett az, mely a Bárány által benyujtott törvényjavaslat fölött egész hónapot igénybe vett már.

Ez a Bárány egy huszonnyolcz éves ifju volt; ki legifjabb korában a földet körülhajókázta, még pedig az északi tengernél elkezdve a Franklin-öblön, a Behringszoroson át, le a Magellán átjárójáig a déli poláris tengeren keresztül; a tapasztalatban és tudásban gazdag, vagyonos és vállalkozó, szerencsés és deli.

Őt tartják a szabadelvü cselekvő párt vezérének.

Az általa benyujtott törvényjavaslat a szerzetek eltörléséről ezen egész hónap alatt számos peripetiákon ment keresztül.

Nagy mesterség volt a pártokat úgy csoportosítani, hogy ez elfogadtassék. Mivel hogy minden pártban voltak, kik azt ellenezték, a kik féltek tőle s nem akartak felelősök lenni a következményeiért, s az ellenfél is minden furfangját elővette, hogy a törvényjavaslat megbuktatására hatalmas ellencoalitiót hozzon létre.

Egyszer az ó-conservativek egyesültek közjogi ellenségeikkel, a dél-szlávokkal, a szerzetek védelmére. Alig sikerült azt a ligát szétrobbantani, már meg a bankárconsortium lett megnyerve az ultramontanoknak, kiket a katonai párt is követett.

A vita folyama alatt az indítványozó párt szónokaihoz egyremásra jöttek a küldöttségek választó kerületeikből, nagy fenyegetőzésekkel, hogy soha sem fogják őket megválasztani többé, ha a javaslat mellett szavaznak. S záporként omlott a kérvény a képviselőház asztalára, ezernyi aláirásokkal, a zárdák eltörlése ellen.

Egyes képviselők minden uton módon körülhálóztattak: egyik szerelmes volt egy leányba, annak az apja kikötötte, hogy leendő veje a törvényjavaslat ellen szavazzon; másiknak adósságai voltak, annak a váltóit összevásárolták s fenyegetőztek, hogy csőd alá helyezik, ha a szerzetek ellen szavaz; harmadiknak a feleségét bolygatták fel, hogy a férjét sírja agyon. Negyediket párbajra hivták, belekötelőzködve. Ötödiket az orvosával vétették rá, hogy egészsége helyreállítása végett utazzék el Egyptomba. Hatodiknak jó bérletet igértek, ha mandátumáról lemond. Hetediknek sajtópert akasztottak a nyakába s becsukatták. A fiatalját meghivták az előkelő grófi házakhoz estélyekre, s adtak nekik alkalmat a bálkirálynékba beleszeretni. Mind valamennyit gyanusították communisticus, saintsimonisticus törekvésekkel; elhiresztelték róluk, hogy rablás, szentségtörés, istentelenség, a mire törekszenek s fenyegették őket a király, a dynastia, az Isten és a nép haragjával. Beverették az ablakaikat, felmondatták a kölcsöneiket, kizárták őket a társaságból.

Mind ez nem ártott meg nekik. Többségük volt az alsóházban.

Ekkor más furfanghoz nyultak. Feluszíták a szélső tulzó elemeket, hogy azok hajtsák túl az indítványt, olyan térre hajszolva azt, a hol aztán meg kell buknia.

Ez nem sikerült.

Bárány pártja oly ügyesen formulázta s oly gyakorlati térre állította indítványát, hogy a míg az egyfelől a hierarchiára mért egy nagy csapást, másfelől a kivivandó sikert egészen az autonom egyház részére biztosítá. Egyszerre támadó és védő volt a helyzete. Támadott a jezsuitismus ellen s védett a nihilismus ellen. (Mi különbség a kettő között? Az, hogy a jezsuita az álczázott nihilista, s a nihilista az álczátlan jezsuita.)

Tíz módosítvány tartóztatta fel egymás után a törvényjavaslatot.

A tizedik kisérlet után győzött Bárány indítványa a ház két-harmadrésznyi többségével! – De hátra még a felsőház!!

Érdekes ülések most már csak a felsőházban vannak.

A képviselők még a klubokban elvégzik a véleménycserét, s a kültermekben a párt-cselszövényeket, alkudozást; benn a teremben már csak az ott künn megállapított vélemények adatnak elő, lehető szárazan. Tele ház előtt ritkán beszél már valaki, s a jelenlevők is, kik helyeiken ülnek, valami mással foglalkoznak, irnak, vagy olvasnak, míg a szónok beszél. Csak az eredmény a főkérdés: Kié a többség? Azt is egy nappal előbb tudja már minden ember; mert a klubbok próbaszavazást tartottak.

Hanem a felsőház! Ah, az most a szónokok Wartburgja! Itt élvezhetők még a hajdankor szellemi tornái, ragyogó szónoklatok, patheticus philippikák, homileticai, oratoriai és dialecticai remekművek: itt történik még meg, hogy egy lángoló szónoklat magával ragadja a gyulékony keblüeket; itt maradt még meg a hajdankori országgyülések romanticája.

Maga a külső alakja is megfelel az ünnepélyes szinezetnek.

A főpapi öltönyök: a bibor mozzeta, az aranyos virágos szövetű paramentek, a selyem casulák, vegyülve a tábornokok fényes egyenruháival, a megyék küldötteinek s a születési aristocratia tagjainak díszköntöseivel, megható ellentétet képeznek a tudóstársaságok, főiskolák, egyetemek, bevett vallásu egyházkerületek egyszerű fekete díszruhás képviselőivel.

S a hol ennyi egyházi szónok, tanár, megyei celebritás van egy csoportban, kiknek mind hivatása, müvészete, szenvedélye a szónoklat, hogy maradna ott el a ragyogó rhetorikai harcz? melyet azonfölül nem is korlátoznak a plebejusok számára feltalált s mechanice végrehajtható házszabályok, sem más oly törvények, miknek a fakó halandók alá vannak vetve. A «felkent» szónok, fején a szent chrysmával, szabadon megbirálhat, lemennydöröghet, elitélhet, excommunicálhat mindenkit, a fölséges koronás királytól elkezdve a fölséges mezitlábos népig, és azért őt még csak rendre utasítani sem szabad. Hol pap, katona, főnemes és tudós vitatkoznak együtt, ott még csak személyes elégtételvevésről sem lehet szó. Tehát itt korlátlan szólásszabadság uralkodik, a szabadon eresztett szenvedély egész teljes fegyverzetében.

Az volt a «nagy hét!» Mikor az alsóház által elfogadott törvényjavaslatot a felsőház előtt megvitatták.

A törvényjavaslat készítőjének nagy gondja volt rá, hogy az ne álljon egynél több paragraphusból, mely így szól:

«Magyarországon minden egyházi rendek, szerzetek, kolostorok eltöröltetnek, vagyonaik az illető hitfelekezetek autonom képviseletének, egyházi és nevelési czélokra átadatnak; az eltörölt szerzetek tagjai holtig elláttatnak, s tehetségeikhez képest alkalmazást nyernek. Jelen törvény végrehajtásával a belügyminister bizatik meg.»

Az egyetlenegy §-ból álló törvényt nem lehetett agyon szónokolni: kihuzva az időt a tárgyalással.

De hét napon keresztül tartott a fényes szellemi harcz a felsőházban, melynek karzatai e napokon folyvást tömve voltak az előkelő világ celebritásaival. Messze országokból: Franczia-, Olasz-, Angolországból, Némethonból és spanyol földről érkeztek a pro et contra védelmezői, kiknek jelenléte, a karzatokon kölcsönzött eszméi, tanácsadásai, sőt még anyagi subsidiumai is a harczot nagy mérvüvé tenni segítettek.

Nem lehet feladatom e szónoklati tűzjátékot leirni. Ahhoz annyiféle talentumot kellene egyesíteni magamban, a hányfélét az abban résztvett nyolczvanhat szónok egyenkint közbámulatra bocsátott; elég legyen, mint historicumot feljegyeznem, hogy ahhoz hasonló parlamenti versenyt még Magyarországon sem láttak soha. Mind a két párt tűzbe vitte leghatalmasabb ütegeit, s mindkét tábor, ember-ember ellen harczolt halálmegvetéssel, hét napon és hét éjszakán keresztül.

Ekkor ki volt merítve a tárgy, az egész szónoklati arzenál a utolsó töltényig kilőve; hátra volt csak a nagy szavazás.

Közbe jött egy kettős ünnep: egy vasárnap, meg egy változó ünnep. S ünnepnapon a főrendek nem üléseznek.

Ez a két nap volt aztán a crisis két nehéz napja.

Hja! Ha ez a törvényjavaslat a mult században kerül napi rendre, akkor igen könnyű halála lesz vala. A felső ház négyszáz született és kinevezett tagja közül megjelen az ülésben negyven, azok közűl húsz főpap, tíz ultramontán főúr, nyolcz főispán és azok azt a két reformer fiatal grófot, a kik szót mernek emelni az összes ellen, agyon szavazzák, azzal a törvényjavaslat visszaküldetik az alsóháznak s azzal el van temetve szépen.

Ámde most már az arányok nagyon meg vannak változtatva. A felsőház hajdani törzse, a született főnemesség maga két táborra oszlott s a szabadkőmüvesek és protestánsok száma egyensúlyozza az ultramontánokét. A másik nagy jutalék, a főpapi ülnökök phalanxa megfelelő figyelő hadtestet kapott a többi bevett vallások püspökeiben és főfelügyelőiben, a tanodák küldötteiben, a kik a dolog természeténél fogva a nevelésügy függetlenítését az egyháztól óhajtják. Ezeknek egymást capacitálni akarni bohóság, megijeszteni vakmerőség, megvásárolni lehetetlenség volna. Maradnak a vegyes elementumok: a király által pair-tolonczozás útján a felsőházba küldött fő katonatisztek, tudósok, azután a megyéknek egy-egy választott követe. – Ezek között lehet a két ellentábornak híveket toborzani.

S a toborzás nagy mérveket öltött.

Legelőször is magában a miniszteriumban megvolt a nagy elvi ellentét. A cultusminiszter tüzes ellenfele volt a törvényjavaslatnak, s vele tartott az igazságügyminiszter, ki a jogi elméletek szempontjából fogta fel a kérdést, és a király melletti miniszter, ki főfő ultramontán vezér volt, azután a hadügyminiszter, kit a felesége dirigált, s ki nem félt semmitől, de az ördögtől nagyon; aztán meg a külügyminiszter, a kinek fázott a háta attól a gondolattól, hogy ha Magyarországról kiűzetnek a mindenféle szent titulusok alatt idetelepűlt jezsuiták, akkor egyszerre vége van a protectionált állami létnek, a mi olyan kényelmes dolog egy külügyminiszterre nézve, s kezdődik a saját lábon állás; a hova ember kell a gátra! – Ellenben pártolója volt a szerzetek eltörlésének legelőször is a pénzügyminiszter, a ki a budgetet öt-hat millióval látta ez által megkönnyebbülni, azután a belügyminiszter, kinek hatalma öregbedett és két keze felszabadult ez által; továbbá a honvédelmi miniszter, a ki különben is menkőgyerek volt s a hadügyminiszterrel szeretett ellenvéleményen lenni. A közlekedési miniszter, mint illik, semleges maradt, s a kereskedelmi miniszter, mint illik, csak szűr alatt dolgozott.

A pénzügyminiszter tehát elővette a megyei követeket, megijesztgette őket, hogy ha a törvényjavaslat ellen szavaznak, ő a jövő évi budgetben a megyei költségvetést kegyetlenül megnyirbálja s a reductiót a megyei felsőházi követek átalányának megszüntetésével fogja megkezdeni. Ez sokakat megszeppentett.

A belügyminiszter viszont a főispánokra riasztott rá, hogy a ki most a törvényjavaslat mellett nem szavaz, annak nyolcz hónapon át nem lesz szabad a megyéjét elhagyni.

A nagy pénzintézetek igazgatói (szintén pairek) eleve figyelmeztetve lőnek, hogy a pénzügyminiszterium ohajtja e törvény keresztülvitelét és erős boszuálló lesz azokon, a kik ellene szavaznak.

De másrészről az ellentábor sokkal nagyobb pénzerővel rendelkezett, mint maga a pénzügyminiszter. Kezében volt a «cassa nemonis», a jezsuiták mesés pénztára, a refugiék kincshalmaza, s a leggazdagabb császári herczegek magánvagyona. Ez a finance-világ magaslatait is megreszketteté.

Maga az itélő arkangyal is azt mérte most a serpenyőben, hogy «hausse»-e vagy «baisse»?

A hadügyminiszter ráparancsolt a főtiszti pairekre, hogy «nem»-re szavazzanak s a ki nem akar szót fogadni, azt elküldé egy hétre az ezredéhez; míg viszont a honvédelmi miniszter valamennyi liberalis mágnás ifjúnak, ki mint tiszt szolgált a honvédségnél, szabadságot adott erre az időre, hogy hazajöhessen a szavazásra; ellenkezőleg az olyan mágnás ifjakat, kik az ultrámontánokkal tartottak, elküldte hadgyakorlatra. Azokat azután a rokonaik kényszeríték, hogy mondjanak le tiszti rangjaikról inkább, s így maradjanak itthon.

És a szavazattal biró királyi család herczegei maguk is felében igennel, felében nemmel készültek szavazni.

A két ünnepnapon tehát tetőpontra hágott az izgalom.

Mind a két párt lótott, futott, toborzani, összeszedni az erőket; távol falvakból szekereztettek fel egy-egy rég elfeledt szegény grófot, bárót, a kinek joga volt szavazni, de pénze nem volt feljönni, felkeresték a fővárosi lebujokat, hogy onnan is kikaparjanak egy-egy elrongyolt hidalgót, kit már rég nem akar senki meglátni, azt a szavazás napjára kimosdatták, kiújruházták, kijózanították s gondos őrizet alatt tartották.

És így a második ünnep estéjén, mikor összeállították a pártok a statistikájukat, úgy mutatkozott, hogy a 456 tagból álló felsőháznak, ha minden tagja szavazni fog, akkor az ultramontánok hét azaz hét szavazattal maradnak többségben.

Aggodalomgerjesztő hetes szám!

A hét magyar vezérnek, a hét égi planétának, a hét görög bölcsnek; de egyúttal a hét fő bűnnek s a «hét bolond szüzeknek» is a száma.

Milyen nehéz ez ominosus számban megbízni!

Meg is kisértett az ultramontán párt az utolsó estén még egy hatalmas fordulatot, mely győzelmét fényessé tegye. A király melletti miniszter egy lajstromot nyujtott be ő felségének, mely huszonöt olyan nevet tartalmazott, a mik igen jó hangzásuak in partibus valdefidelium, hogy azokat ő felsége pairetolonczozás útján sorozza a felsőház tagjai közé. Így azok még másnap szavazhattak volna. Azonban ő felsége igen bölcsen azt válaszolá a miniszterének, hogy a pairetolonczozás által a király közvetlenül részt venne a törvényhozás első tényezőjének működésében s ez nem volna tőle sem igazságos, sem logicus cselekedet, miután neki, mint a törvényhozás másik tényezőjének, úgy is hatalmában áll a törvényt szentesíteni, vagy vetójával záppá tenni.

A nagy nap előestéjén a szokottnál is nagyobb izgalom volt a jockey-clubb termeiben, mely az ultramontán főurak gyüldéje volt, ellentétben a nemzeti casinóval, hol a liberalis főurak encannaillirozzák magukat a lateinerekkel. Szó sem volt whisztről, vagy l’hombreről; minden asztalnál a nagy előkészületekről tanakodtak.

Ez izgalom közepett lepte meg a klubbot a késő este érkező Zurdoki Leo gróf azzal a végzetes rémhirrel, hogy nagybátyja Zurdoki Ambrus gróf haldoklik.

Zurdoki Ambrus gróf egy negyedrész milliót jövedelmező senioratus hitbizományos birtokosa volt, a halála után a senioratus mindjárt Leo grófra volt szállandó: mely körülménynek méltánylása után mindenki teljes elismeréssel adózhat Leo gróf szinészi talentumának, midőn őt elsápadt arczczal, könyező szemekkel, fajdalomtól el-elcsukló hanggal látja és hallja a szörnyű hír közzétételekor. «Nagybátyám a halál révén! Talán reggelt sem ér?»

E rémhír egyszerre elzsibbaszta mindenkit. Zurdoki Ambrus gróf a vezére, a feje az ultramontán pártnak; egy ember, ki erős hitből, meggyőződésből szól és tesz. Hitbuzgósága mellett, mely őt a liberalisok félelmes kalapácsává tette, egy tiszta lelkű hazafi, ki áldozatkészségével minden közügyben elől ragyog. Vallási ügyekben fanatikus, de állami ügyekben magaslátkörű szellem; – ész, tudomány, jó szív és nemesen felhasznált gazdagság egyesülve nála; tisztelet tárgya az ellenfél előtt is. És ez most haldoklik!

Öreg volt már és beteges. A hét napos vitát ő is végig ülte a házban; annak minden szenvedélyes phasiait átélvezve és szenvedve. Ez nagyon megviselé az idegeket. Végül egy indulatteljes philippicát tartott a liberalisok ellen, melyet kétszer félbe kellett szakítania, s melynek végeztével úgy vitték őt karon emelve ki a házból. Otthon bekövetkezett, a mitől tisztelői rettegtek: a visszatérő hæmoptoë.

Ez nagy csapás! mondá mindenki. Ha a holnapi ülésben ő nem lehetne ott, megszokott helyén, prófétai lelkes tekintével hivei táborát lelkesíteni!

A club tagjai ezer kérdéssel ostromolták a hirt hozó Leo grófot.

«Minő a diagnosis?» – «Hæomoptoë van-e jelen, vagy pneumorrhagia, vagy csak tracheorrhagia?» – «Mit mondanak az orvosok?» – «Ejh, mit tudnak az itteni orvosok? Táviratozni kell Bécsbe rögtön! – A király főorvosát kell hivatni.» – «Az nem tud semmit, hisz a király soha sem beteg.» – «Nem kell semmi orvos; soror Antoinettet kell hivatni az Ursula testvérektől, az csodákat tud tenni ily betegeknél.» – «Nekem van egy biztos szerem, mely nálam mindig használ: a digitális mellszörp!» – «Az enyim jobb; a ferrum sesquichloratum.» – «Legjobb az anakahuit!»

«Az a főkérdés, szólt végre egy kiváló hang, egy kiváló termetű főúr ajkáról; hogy vajjon aneurisma felpattanásból ered-e a baj? mert attól függ, hogy a gróf megjelenhet-e a holnapi szavazáson az országházban vagy sem? Ez a fő dolog!»

Rögtön következett egy folytatólagos indítvány: «futtatni kell a főpréposthoz, a főalmosenierhez, táviratozni kell primásnak; harangoztassanak be rögtön, nyittassák meg a templomokat, immádkozzanak a hívek azért, hogy Zurdoki Ambrus gróf meg ne haljon, ott lehessen a holnapi ülésben.»

– («Hohó! Még visszaimádkozzák!» mondá magában Leo gróf, alapos megszeppenéssel.)

– Uraim! Arról tegyünk le; szólt aztán kegyeletteljes hangon, hogy szegény jó bátyámat holnap a gyülésbe felvihessük; mert azt mi, a családtagok, kiknek az ő élete oly becses, semmi esetre meg nem fogjuk engedni. Ez az ő halála volna.

Bámulattal fogadta mindenki e nyilatkozatot. Ez nagyon nemes gondolkozásmód Leo gróftól.

– Inkább tanakodjunk azon uraim, hogy az ekként elveszítendő szavazatot fényes tromffal üssük helyre. Bátyám hiányzani fog; mert én nem engedem, hogy biztos halálba menjen; de szavamat adom, hogy még ez éjjel keresek magamnak egy szavazót az ellenpártból, a kit összevagdalok.

Ez a szó lelkesített.

«És én megveszek egyet!» kiáltá egy másik úr.

«Én pedig becsukatok egyet!» szólt egy harmadik gentleman.

S ha meggondoljuk, hogy Leo gróf kiszolgált dzsidás tiszt, bajvívó; – a második úr gazdag bankár, ki sok nemes ifju úr gyöngéit ismeri; a harmadik úr pedig a főváros főkapitánya: épen nem fogunk rajta csodálkozni, ha éjfél után két órakor azzal a hírrel halljuk visszatérni a clubba mint a három urat, hogy a mit igért azt be is váltotta. Leo gróf csakugyan kapott valamelyik vendéglőben egy fiatal mágnás honvéd tisztet, a hibe belekössön, azzal rögtön lámpafénynél meg is verekedett, azt úgy megvagdalta, hogy holnap nem mehet a gyülésbe. A bankár capacitált egy másik urat negyvenezer forint értékű váltóinak visszaadásával; a főkapitány pedig razziát intézett a főváros valamennyi tiltott játékbarlangjai ellen, az azokban résztvevőket mint összefogatta. Nagy csoda lett volna ha legalább egy felsőházi szavazót is oda ne markolt volna közéjük, behunyt szemmel. Markolt biz az többet is, de azok véletlenül jobboldali szavazatok voltak; azokat rögtön szabadon bocsátattá: az egyetlen baloldalira majd csak holnap délelőtt kerül a sor – tárgyhalmaz miatt.

Tehát hármat egyért.

Ámde az az egy sem fog elmaradni!

Zurdoki Ambrus gróf valóban halála küszöbén áll már, minden mozdulat, minden erős szó, sőt minden indulat sietteti halálát. De ő azért nem engedi magát visszatartóztatni.

Beszélni nem tud már, csak egy irónnal kezében jegyzi fel parancsait egy pergament lapra s azzal tudatja környezetével akaratát.

«El fogok menni a gyülésbe… Ha meghalok ott, jó helyt halok meg… Nyolcz ősöm vérzett el a csatatéren, én is a csatatéren vérezzem el…»

Reggel hét órakor a nagyprépost ellátta őt a halotti szentségekkel, ráadva az utolsó kenetet; s a szent sakramentummal testén, öltözteté fel magát az ősfogalmak nemes harczosa s egy tiltó kézmozdulattal elhallgattatva minden ellenmondást, hordszékébe helyezteté magát; úgy szállították fel az országházba, úgy vitték fel a gyűlésterembe, odaültetve őt szokott helyére; egy élő szobrot, egy halottat, kinek csak nagy szemei és nagy szive élnek még, s csak egy utolsó szava van még; csak annyi életereje, hogy e szót kimondja: «nem!»

E haldokló hős kisérteties alakja, midőn megjelent ott a gyűlésteremben, mély borzadálylyal telt csendet idézett elő a mozgalmas tömegben. Az ellenfél is megdöbbenve gondolt arra, hogy annak mégis mély gyökeret vert hitnek kell lenni, melyet még a haldokló utolsó lélekzetvételével is eljő megvédeni.

S a főúr nem engedett magához orvost közel se menni ezen a helyen: még gyógyszere is érintetlen állt előtte. Bizonyos az, hogy a midőn oly erős lélek oly erősen akar valamit, ez erős akarat elől még a halál is meghátrál, s addig nem meri rátenni csontkezét, míg dolgát be nem végezte.

S most még egy balvégzet jött közbe. A felsőháznál is az volt a szabály (a rangfokozatok fölötti versenygés elkerülése végett), hogy a szavazókat betűrendben szólították fel. Az elnök húzta ki a kezdő név betüjét s az épen az alfabet első betüje volt. E szerint Zurdoki Ambrus grófnak az egész szavazási izgalmat végig kellett szenvednie, mert az ő neve volt az utolsóelőtti, utána már csak öcscse Leo gróf következett.

Azonban az országgyűlési ünnepélyes pillanatok épen csak pillanatok.

A fájdalomtelt csendet, melyet e bibliai komolyságú alak megjelenése okozott, (Éli, ki karszékében várja a a harcz kimenételét!) nagyhamar megzavarta Leo gróf belépte az ülésterembe, ki míg az ajtótól a helyéig furakodott, minden útbaeső párthivétől behajtá a csodálkozás és elismerés adóját; szives kézszorítások és meleg gratulatiók alakjában. Hős tette köztudomású volt már. Egy ellenszavazatot összeaprított. Sámson győzedelme a filiszteusokon nem volt ennél nevezetesebb skandalum.

Mire a helyéhez ért Leo gróf, annyira elragadta a közvélemény beczézése, hogy a mai ülés leghirhedettebb alakjának tartá magát s csaknem megfeledkezék arról a másik nevezetes emberről, ki az előtte való sorban ül, magas támlányú karszékében hátra hajtott fejjel, – várva, hogy melyik szólítja előbb nevéről: az elnök-e, – vagy a halál? s csak az egyiknek mondhatja azt, hogy «nem!»

Leo gróf bizony elébb széttekintett a hölgykarzaton szinházi látcsövével s több ismerős mosolygó arcznak üdvözlését viszonzá: csak azután jutott eszébe, hogy felemelkedjék s az előtte levő karszék támlányán átkémleljen; a midőn meglátva nagybátyja tört alakját, ég felé forgatott szemekkel fejezé ki fájdalmas bámulatát e jellemnagyság fölött.

Hanem azután megint csak leült a helyére s eszmetársulatnál fogva ismét csak visszatért a hölgy-karzat kémszemléjéhez. Az eszmék ugyan is így társultak: Ambrus gróf ezt a mai izgalmát túl nem éli; a senioratus még ma Leo grófra megy át. Eddig vagyona nem volt sok, adóssága elég. A karzaton az a szép német herczegnő, a kinek a nyakáról dió nagyságú fekete gagát gyöngyökből füzött olvasó csügg alá, hasonló anyagú kereszttel, eddigelé nagyon hidegen fogadta Leo gróf udvarlásait. Mától fogva melegebben fog érezni iránta. Ime már is mosolyog hódító arcza.

Minden hölgy mosolyog már Leo grófra. A tegnapi hőstett, s a ma várandó nagy örökség. Ez egészen elkábítja a derék lovagot.

Öt percz mulva az alfabeti kezdőjegy kimondása után megkezdődik a szavazás. Maga az elnök hívja fel egyenkint névszerint a felsőházi tagokat s azok szavaznak ünnepélyesen, helyeikről felállva.

Az ultramontán párt a győzelem biztos reményével indul az ütközetbe. Tegnap óta tíz szavazatnyi többsége bizonyos. Mindenki jelen van, kire számítottak, senki sem maradt el.

De egyet kifelejtettek mégis a számításból.

Egyszer csak mindenkit felriaszt egy «igen» szó, egy olyan helyről, a honnan azt épen nem várták.

A cisterciták főnöke mondta azt az «igen»-t

Hogy lehetett ez? Tévedés volt-e? Apostata ez az ember? vagy dæmoniacus? A prælatusok szemei mennyköveket szórtak a hófehér reverenda felé s a karszékében ülő patriarchalis alak, mint a sírból feltámadó halott, emelkedék fel félig helyéből, hogy büntető nagy szemei tekintetével megostorozza ezt az égretámadó Béliál fiát!

Az pedig nyugodtan ült a helyén és nem látszott az arczán semmi megzavarodás.

A következő perczek nagyon hamar meghozták a rejtély magyarázatát. A Magyarhonban otthonos négy «tanító» szerzet, a benczések, cisterciták, kegyesrendiek, præmontreiek, és az ápoló szerzet, az irgalmasak jelenlevő főnökei mind egymás után a törvényjavaslat mellett szavaztak. S miután neveik közel álltak egymáshoz a lajstromban, e fordulatról nagyhamar értesülhetett mindenki.

Erre a veszelemre nem számítottak!

Hogy maguk az érdekelt felek; maga az öt szerzetfőnök, szavazzon arra, hogy a szerzetek eltöröltessenek. Őket nem is tartották szükségesnek megkérdezni, lefoglalózni, szavaikat venni; hiszen ő ellenük volt a törvényjavaslat intézve. És ime rá szavaznak.

Pedig hát két igen jól érthető oka volt a meglepő phænomenonnak; egy lélektani és egy pénzügyi.

A lélektani ez volt: A hazában meghonosult régi szerzetek látták azt, hogy ők az importált jezsuitai szövetség által eddigi minden befolyásuktól megfosztatnak. Ezek foglalják el a tért a magasabb körökben és az alsó néposztályoknál, a régiek csak a középosztálynál vannak még otthon, ez pedig nem vakbuzgó többé. Azután ezeknek a tanító- és ápoló-szerzeteknek tagjai mind tudományosan képzett emberek, nyomorúságosan jutalmazva, kiket, ha a szerzetek eltöröltetnek, a nemzet sokkal jobban fog méltányolni, mint eddig az egyház. (Egy tudós szerzetesnek, azon kívül a mit megeszik, száz forint fizetése volt!) De még súlyosabbá tette az ügy anyagi oldalát két boszantó intézkedés: az egyik a «confidentia», – a másik a «panislevelek».

«Confidentia» alatt értik a hierarchia műnyelvén azt a titkos egyezményt, mely szerint valamely egyházi javadalom elnyerője annak, ki őt ez állomásához juttatta, jövedelmének bizonyos részét lekötelezi. És abban az időben oly tökéletességre fejlett Magyarországon az üzleti életrevalóság, hogy ezen confidentia nélkül már senki sem jutott valamirevaló állomáshoz. A plébánusok fizettek a püspöknek, a püspökök a bibornokoknak, valamennyien a kultuszminiszteriumnak (ez akkor nagyon «bona vacca» volt) s a szerzetfőnökök mindenkinek jövedelmeikből; úgy, hogy ha összeszámította a perjel, a nagyprépost, a főapátur, hogy mit adózik a confidentiának roppant birtoka jövedelméből, úgy találta, hogy semmiképen sincsen jobb helyzetben, mint az a kolduló barát, a ki «Deo gratias»-ból él.

Ehhez jöttek még a «panis levelek».

Még a római császárság (azaz a német) idejéből származott az a joga a koronának, hogy elszegényedett laicusokat «litteræ panis»-sal (kenyérlevelek) ellátva a kolostorok ápoló menedékeibe küldjön. (Sacerdos debet esse homo hospitalis!) Ez emberszerető intézményt újra alkalmazta egy magyar belügyminiszter, kinek annyi sok tehetetlen, de párthű embere csüggött a nyakán, hogy a legjobb akarat mellett sem tudott valamennyi számára hivatalokat teremteni; azok pedig enni kértek, és dolgozni nem szerettek. Tehát a belügyminiszter fogta magát, adott nekik panis leveleket, azokkal elküldte a vendégszerető barátokhoz, úgy hogy minden convent és kolostor valóságos «hereápoló intézetté» alakult át lassanként, a vendégszerető barátoknak nem csekély boszuságára.

És végre tudomására jutott a törvényesített szerzeteknek, hogy az ultramontán párt, ha e szavazásnál győzni fog, azonnal erőszakolni fogja, hogy a közoktatás a régi szerzetek kezéből a jezsuitákéba juttassék.

Ez ellen tiltakozott hatalmasan az az öt «igent» mondó szavazat. A hazafias szerzetek nem engedték magukat a templariusokként megsemmisíttetni az ellenségeik által, inkább szövetkeztek a jó barátjukkal, a szabadelvű haladással.

Roppant zavar, izgalom támadt az ülésteremben. Az ultramontánok elkeseredése egyenlő fokra nőtt a liberalisok újjongásával. A csend alig volt helyreállítható. Az elnök felhívó szavát s a válaszoló kiáltását alig lehetett hallani. Itt lázongtak, ott dühöngtek; amott újjongtak; a karzatokon is nagy mozgalom volt. Öt szavazattal az egyik tábor kevesebb, a másik tábor több; ez épen egyenlővé teszi mind a kettőt.

De leggonoszabbul érezte magát az elnök.

Minden elnök ex offo jezsuita. Ő lehet a liberálisok előtt liberális, az ultramontánok előtt ultramontán, sőt kötelessége, hogy az legyen. Az ő positiója a harczban legkényelmesebb. Őt senki sem ütheti.

De jaj neki, ha egyszer egy végzetes órában a szavazatok egyenlőek találnak lenni, mert akkor az ő szavazata dönt. És akkor ki kell vallania, hogy melyik párthoz szít? És akkor az eldöntés egész gyűlöletét egyedül az ő feje vonja magára.

Ezért az elnök, ki a casinóban libérális volt, a jockey-clubban ultramontán, látva közeledni az ijesztő eredményt, hol sárga, hol vörös színt váltott rettegéseinek miatta.

Csak Leo gróf volt mással elfoglalva e végzetes pillanatokban.

«Ki az ördög lehet az az idegen ficzkó, a ki oly bizalmasan fecseg odafenn a karzaton a herczegasszonynyal? Még odakönyököl a széke támlányára. S a herczegnő még a legyezője mögül súg neki valamit!»

De a pokol kínjait szenvedé az előtte levő karszékben ülő alak: az ősz pártvezér. Minden szavazat, mint egy koporsó födelére hajított hant, kondult fülébe; és ő kezében tartott irónnal jegyzé a szavazatokat. Melle kínosan zihált. Csak nagy lelkének erős akarata birta visszatartani az ujabb rohamát a halálos bajnak. – Végig kellett neki azt az egészet szenvedni! – Végre eljutott nevéig a hosszú névsor. – Két szavazattal volt akkor előnyben a törvényjavaslat pártja annak elvetői ellenében. Két bizonyos szavazata volt még ennek a tábornak, Zurdoki Ambrus és Zurdoki Leo grófok.

Az elnök izzadt és fázott.

A nyelve majd odaragadt a szája padlásához, midőn az utolsó előtti nevet kimondá.

«Zurdoki Ambrus, gróf!»

És a roskatag termet a hivásnál fölemelkedék karszékéből. Vonásain a hyppocratesi arcz kíntorzulatai. Egy kisértet, mely a másvilágról protestálni visszatér. És reszkető kezét fölemelve, fölnyitá elsárgult ajkait s végerőködéssel kiáltá e szót: «nem!» És fölemelt kezét fenyegetően rázta feje fölött.

«De mit ejthetett le most a herczegnő, a mit ez a ficzkó felvett a földről, s vajjon mit súghattak egymásnak, a míg fejeik találkoztak?»

«Zurdoki Leó gróf!» hangzék az elnök felhivása.

«Igen!» kiálta Leó gróf.

… «Igen!»… Hogy történhetett ez? Annyira el volt-e foglalva a karzaton végbemenő jelenet buvárlatával, hogy nem tudta, mi folyik idelenn? Rájárt-e a nyelve a megszokott «igen» szavazásra? A váratlan felszólítás riasztotta-e meg s azt sem tudta, mit mond; a hogy ez már igen sokszor megtörtént? – Egyik eredménye az volt, hogy e rövid «igen» szóval a törvényjavaslat sorsa eldült. Két szavazatnyi többsége lett.

E szóra az előtte álló ősz bajnok, mint a kárhozatra vettetett, ijedtségtől eltorzult arczczal fordult hátra, az egyik kezével a szavazó felé taszított, a másikkal a szivéhez kapott: azzal összerogyott karszékében és meg volt halva. A másik eredmény ez volt!

A teremben frenetikus lárma és tombolás támadt e pillanatban. Minden ember felugrált helyéről és ordított tele torokból. A főpapok elfeledték, hogy pásztori köntös van rajtuk, úgy kiabáltak az elnökre; a katonák kardjaikkal csörömpöltek; a tudósok ököllel verték az asztalt, s a mágnások felugráltak a padok tetejére. Száz kéz tapsolt, száz kéz ökölre fogva fenyegetőzött a vihar előidézője, Leo gróf felé, ki úgy tapasztalá, hogy e perczben ő lett a közfigyelem kizárólagos tárgya: a karzatok minden látcsöve ő felé van fordítva.

Az elnököt pedig majd széjjelszedték. Jobbról is, balról is megrohanták az emelvényét, a fülébe kiabálva: «Nem érvényes a szavazat! tévedés volt!» «De biz érvényes. A mi mondva van, mondva van».

Tíz perczébe és csengő inclangoriumának teljes összetörésébe került, míg annyi csendet birt kierőszakolni, hogy valahogy szóhoz juthasson.

Ő járt legjobban ezzel a kis tévedéssel. Nem volt kénytelen a votum Minervæjával dönteni. Sietett is kimondani a határozatot.

«A méltsás főrendiház a törvényjavaslatot két szótöbbséggel elfogadta.»

Azzal felcsapta a kalpagját, jelölve, hogy feloszlatja a gyűlést s menekült a hátulsó ajtón keresztül, a méltsás főrendekre bízva, hogy minő rendben találjanak ki az űlésterem szárnyajtain.

A tény megvolt. A törvényjavaslat többséget nyert, és épen Zurdoki Leo gróf végső szavazata által.

Fel is fogja jegyezni a história a nevét az örökre emlékezetesek közé, az éjjel minden bizonynyal fáklyás zenét fog kapni, s minden hazai liberális casinó, tűzoltó-egylet, dalárda és tornászklub meg fogja választani tiszteletbeli elnökének; még maga is elhiszi, hogy ő csakugyan liberalis ember s beleszeret a népszerü pártcelebritás szerepébe, s ezentul abban fog élni és mozogni; – pedig Isten látja, hogy ártatlanul jutott hozzá.

Most tehát csak a király szentesítése van még hátra.

Az udvar parquettjeire vonul át az elkeserült harcz.