Az Orosz Rém.

A láthatár elkezd borulni. Komor idők jelenségei mutatkoznak.

A hadügyminiszterium egy rendelete tizenötezer hatszáz hetvenkilencz példányban küldetik meg a két birodalom minden községi előljárójának egyszerre, melyben a legnagyobb titoktartás föltétele mellett rájuk parancsoltatik, hogy a tartalékosokat haladéktalanul ezredeikhez küldjék be; az erdélyieket legrövidebb úton Csehországba és Galicziába; a Friaul, Istria, Dalmátia illetékét egyenesen Brassó vidékére; a magyarországi huszárokat mind Gallicziában állomásozó ezredeikhez; a cseh szabadságoltakat pedig a pesti és komáromi erődítvényekhez alakuló tartalékhoz. Összesen nyolczszázezer ember. Senki se tudjon meg róla semmit.

Másnap aztán valamennyi ujságban benne van ez a rendelet.

Harmadnap a hadügyminiszterium valamennyi lapszerkesztőt sajtóperbe fogja.

Negyednap az esküdtszékek valamennyit felmentik.

Ötödnap a vendéglőkben egy pár borozgató polgárt az elkeseredett katonák jól összevagdalnak.

Hatodnap a katonai parancsnok az excedenseket jól leszidja.

Aztán hetednap megint egy új patália vonja magára az olvasó figyelmét a hirlapokban.

Egy lócsiszár-consortium megtámadja a hadügyminiszteriumot, hogy ő azt a negyvenezer lovat, a minek bevásárlása elrendeltetett, tíz perczenttel olcsóbban szerezte volna be, mint az a másik consortium, melynek azt a miniszter titokban kiadta.

A hadügyminiszter átlátja, hogy a titoktartás nem a XX-ik század intézménye s ezentúl inkább minden rendeletet hivatalosan tesz közzé a kormánylapokban, egyuttal a palástoló magyarázatot is hozzátéve.

Elhatároztatik tíz millió font kétszersültnek, huszmillió darab borsóhurkának, ugyanannyi gulyáshús-conservenek készletben tartása.

A hadügyminiszter egy újabb rendeletében meghagyatik, hogy minden katona teljes körszakált ereszszen és arczát semmi részén meg ne borotválja. A bajuszpedrő használata még a huszárságnak is eltiltatik. E fölött az ujságok példátlanul sok rossz élczeket szaporítanak; a komolyabb államférfiak pedig aggódva sejtik, hogy ezen intézkedések egy olyan hadjárat előjelei, melyben a száj elé boruló bajusz s a torkot eltakaró szakál a hideg lég befolyását mérsékelni lesz hivatva.

Még nagyobb táplálékot ad a sajtóaggodalmaknak egy nevezetes körülmény. A hadügyminiszterium és a honvédelmi miniszterium ugyanis már hetek óta folytatnak közös értekezleteket, melyek minthogy zárt ajtók mellett tartatnak, annálfogva köztudomású a tárgy, miszerint a fölött vitatkoznak, vajjon az egész hadsereg és honvédség gyalogságánál egyformán a bakancs hozassék-e be, vagy kamásli? A mi egy hadjárat előtt a legfontosabb ügy, minthogy egy hadseregnél igen nagy gondnak kell lenni a csatakész lábakra. A kamáslit ajánlja a nagyobb kényelem, a bakancsot ellenben a mozgás könnyebbsége. Minélfogva az elhatározás nehéz. Ekkor, mint egy közbeeső bomba, jön hirtelen a generalissimus parancsolata, mely szerint elrendeltetik, hogy az összes állandó hadsereg minden gyalogsága térdig érő csizmát kapjon. Mire a magyar képviselőházban zárt ülés tartatik, s ugyanott a honvédelmi miniszter is előadva indokait, ellenmondás nélkül elhatároztatik, hogy a honvédség is magas szárú csizmát kapjon.

Ezt azután mindenki megérti, ha nem magyarázzák is neki meg külön: a bakancs, kamásli még csak defensiv háborút helyez kilátásba; de már a hosszuszárú csizma egy offensiv háború eventualitásával kecsegtet.

Végre eloszlat minden kétséget aztán a generalissimusnak egy novemberi rendelete az összes hadparancsnokokhoz, melyben szigoruan meghagyatik nekik, hogy a katonasággal téli hadgyakorlatokat tartassanak: mikor legnagyobb a hófuvat, zivatarban, északi szélben exerciroztassák őket, hogy szokjanak hozzá.

Világos a helyzet, Oroszország ellen készülünk.

Az örökké kisértő rém ellen, ki nagy prémes süvegével, zuzmarás szakálával, csombókos kancsukájával, mindnyájunknak nehéz álmaiban ott van. És most még a prémes süveg közepéből a phrygiai sipka is kivereslik.

A miről a mult században Hertzen, Bakunin még csak álmodoztak, a mit a «Szta Djelat?» szerzője regényképen írt le, már megvalósult s a XX-ik századbeli Oroszország nem olyan félelmes többé Európára, mint a mult században; – hanem félelmesebb.

Még a XIX-ik század napoleoni vészalternativája ez volt: Európa 50 év alatt vagy respublikává lesz, vagy kozákká; most a kérdés egyesítve van: «kozákká is, respublikává is».

Egy óriási nép, mely maga számra nézve annyi, mint a franczia és a német együtt, egy rettenetes ország, mely egyszerre Japánt, Chinát, Turkestant, Törökországot, Ausztriát, Magyarországot, Németországot, Svédországot nyomja szüntelen előbbre tolt határaival: egy nyelvű, egy vallású nép, edzett testalkatú, jég hátán alvó katona, lovához nőtt lovas, ellenség, a kit megsemmisíteni semmi hatalomnak nem lehet, a kinek bevehetetlen vára a puszta, a jégmező, a végtelenség! És ha egyszer ezt a népet talpra állítja, nem az a hatalom, mely eddig rendelkezett vele, a császár, a fanatizáló pap, a nemzeti gyülölet, a katonai fegyelem; hanem a mi mindezeknél nagyobb: a szabadság! Az egy megszámlálhatatlan tábor: nagyobb Dzsingiszkánénál, nagyobb Attiláénál, nagyobb Napoleonénál.

Oroszországban, ha egyszer a szabadságot megkóstolták, nem tréfálnak vele. (Az igaz, hogy ellenfelei sem ismerték e kérdésben a tréfát.) Pugatseff kisérlete megmutatta azt, hogy mi lett volna belőle, ha sikerül?

Az elnyomott nép a maga módja szerint értelmezi a tartozások kiegyenlítését, s a rangfokozatokat gonoszul békíti ki egymással.

És már akkor jól van tartva az új kor fogalmaival.

A szabadságot átviszi egyszerre minden térre. Szabad a föld a dézma alul, szabad a jobbágy a robot alul, szabad a nő a családi kötelékből, a társadalmi nyügből; lehet kiki, a mi akar. A leány lehet kereskedő, vagy kézmives, vagy békebiró, vagy szerető: senkitől sem kérdi. Papra, templomra semmi szükség többé, szabad nem hinni semmit. Nincs többé ördög! nem vétek, a mit az ember magának megbocsát.

Szabad a pénz is; a kormány elveszi az egyházaktól, a volt főnemesektől, a letétemények pénztáraiból, kinek nyugtát ad róla, kit meg felakasztat nyugta helyett. Kölcsönt vesz a bankalapból kamat nélkül, s nyomtatja a papirosrubeleket, a hogy a gőzgép győzi; – bankszabadság van kihirdetve, annyi bank alakul, hogy Észak-Amerikában sem több, és valamennyi önti folyószámra a saját bankjegyeit a közös tengerbe, a pénczpiaczra.

Holmi gyönge kis állam ebbe belehalna rövid időn, de Oroszország nem. Ha ma húsz milliárdnyi papirosrubeleinek egész tömege egyszerre füstöt vet is, nem ment tönkre; holnap az alatta maradt föld újra gazdaggá teszi, s minden ember megél s újra kezdi a dolgot.

És ezután vannak ez óriás népnek hozzá méltó óriás vezetői. A kik nem számítanak rongyos milliókkal, a kik nem aggodalmaskodnak nyomoruságos európai diplomatiai kérdések miatt; nagyobb, merészebb eszmék után indulnak el a világba, mint a miket az udvarok iskoláiban tanítanak. A kiknél hatalom a zűrzavar, s a kik rendszert találnak a korlátlan, fegyelmetlen, uratlan népmozgalomban; a kik készen vannak hatalmas ellenfeleikkel – nem küzdeni, de játszani.

A Nihil országának a népakarat által fölemelt elnökei, egy asszony és annak állami kanczellárja, legelőször is túltették magukat azon a szűkkeblű felfogáson, hogy valakinek a más jó barátságára kell számítani. Ők legelőbb is leszámolnak az ellenségeikkel.

Egy része ellenségeiknek saját országukban van: a kétséges érzelmű régi ezredek, a volt főtisztek, a lengyelek. Azokat ők mind összeszedik; de nem küldik Szibériába, hanem el Ázsiába, az afghanistáni határszélre. Ott Angliát tartják vele sakkban, s itthon bizton tehetnek miattuk ellenükre mindent.

Van azonban egy még nevezetesebb ellenség is a fenttisztelteknél: ezt úgy hívják, hogy «hitelező». Azt tartják, hogy az azért rossz ellenség, mert nem lehet agyonverni. A Nihil országa megmutatta, hogy azt is lehet. Oroszország államadóságainak kamatja a XX-ik században tett valami 120 millió rubelt. Ezeknek a papirjai legnagyobbrészt az angol, franczia és német piaczokon voltak elhelyezve. Ezek a külhitelezők valóságos Attilák, a kik tributáriusokká teszik az idegen államokat. Már egyszer egy osztrák kormány is megkisérlette hitelezőit egy húsz perczentes szelvényadó által ellenségeiből condolens jó barátjaivá tenni; Sasza asszony egy lépéssel odább ment: ő egyszerre és egészen kibékült velük atyafiságosan. Nyomatott kétezer millió rubel mennyiségeig államjegyeket, miknek alapjául az urali aranybányák és a jekaterinoslawi petroleumkutak és kőszéntelepek voltak lekötve, s azokkal kifizette egyszerre a hitelezőit. A kinek nem kellett a cserepapiros, otthagyhatta. Igaz, hogy ez a tengeráradás rubeljegyekből, miket nolens-volens el kellett fogadni, majd viszaszivárog apródonkint külkereskedelem útján megint Oroszországba; de beletelik abba húsz esztendő; kivált mióta Sasza asszony a gabnakivitelt Oroszországból betiltotta, a támadható éhinséget adva okul. A jámbor Európában soha annyi nyusztprémes kabátot nem viseltek, mint ebben az időben. Minden ember iparkodott a nála rekedt papirrubeleit állatbőrre felváltani, a mi Oroszország főkiviteli czikkét képezte ezóta.

Ilyenformán a Nihil országa nagyon szépen megmenekült a legnagyobb ellenségétől, az államadóságoktól.

Most már egy kis haszonhajtó vállalat után is lehetett látni.

Katonája volt legalább másfél millió. Egy része jól szervezett, másrésze annál jobb, mert nincs szervezve.

Ez béke idején improductiv költségre ad okot, de lehet belőle hasznos investitió is, ha egy lukrativ vállalatra felhasználtatik.

Sasza asszony és kanczellárja felhagytak Nagy Péter czár és utódjai szűk látkörű világnézletével. Mit nekik a keleti kérdés! Konstantinápoly elfoglalása! a kis szláv nemzetiségek felszabadítása a járom alul! Obsolet fogalmak. A keresztyénség védelmezése a pogányság ellen pedig épen nem tartozott programmjuk keretébe. Ők igen bölcsen belátták, hogy a ki ennyi hatalommal rendelkezik, annak semmi keresni valója az elszegényült, kizsarolt, elcsigázott Törökországban; a szláv rokonok csak mindig pénzbe kerülnek; ez nem jó üzlet. A gazdag, fizetni és adózni képes szomszédok ügyeivel foglalkozni sokkal háladatosabb vállalat. Itt van mindjárt ez a szomszéd osztrák-magyar birodalom. Gazdag ország, kész vasuthálózattal, jó utakkal ellátva; áldott termő föld, szorgalmas, fizetéshez szoktatott népség, melynek semmi egyéb baja nincsen, mint az, hogy nagyon sok az adóssága. Milyen egyszerüen lehetne rajta segíteni! Elfoglalni s aztán kifizetni a hitelezőit még egynehány milliárd új rubeljegygyel. Annak is lehetne lekötni szilárd alapul például a Kárpátokat: azokban is van sok arany, ezüst, réz, vas és drágakő. Még jól járna az ország a meghódíttatással. – Liquidálna az új «directió» alatt.

Van is elvbarátja a nihilisták nézeteinek elég. A hol nincs, vesznek. Eladó irótoll mindenütt van a világon. Az európai sajtónak egy harmadrésze az orosz köztársaság magasztalásával foglalkozik. Azonkívül egy egész ligája a becsületes, jóhiszemű doctrinaire-socialistáknak ingyen, a maga kenyeren fárad a propagandájukban. Nem a leigázást, a felszabadítást várják a Volga pusztáiról. Minden elem, mely a forradalmat, mint czélt látja maga előtt, titkos és önkénytes szövetségesük. A bérencz toll szándékos tulzással, a rajongó pedig phantasiája után, paradicsomi szinekkel festi ki az oroszországi állapotokat. Annak a belseje pedig el van zárva jobban, mint valaha az elől, hogy idegen szemek a belsejébe láthassanak. A hol a forradalom viszi az ellenőrzést, ott utazni nem lehet: a ki az útlevelével az egyik falu határán áthatol, fennakad a másik faluban, s vagy ott ragad valahol, vagy visszatolonczozzák a határra. A kereskedelem csak a határvárosokra szorítkozik, mint Japánban. Levelek nem bocsáttatnak ki; gyanus alakoknak még szökni is bajos. A hajdani orosz rendőrség is félelmetes volt, de a nép rendőrsége még furfangosabb, és ez megvesztegethetlen. Külföldi diplomatia nem székel ez idő szerint az orosz fővárosban; az európai kormányok még nem is ismerték el a Nihil köztársaságát; de meg ez nem is tűr idegen kotnyeleskedést, a mit hajdan diplomatiának neveztek. Neki sincsenek állandó követjei sehol; csupán az északamerikai szabad államokra nézve van kivétel náluk: annak a követsége jelen van Szent-Pétervárott s annak a követei képviselik az orosz alattvalók érdekeit az európai fővárosokban.

Ezek ketten jó barátok.

S e barátságnak van szilárd alapja. Eszményi is, meg gyakorlati is.

Az eszményi alap az orosz nihilisták programmjában fekszik. Azt csinálni Európából, a mi Amerikában van; egyetlen nagy köztársaságot. Elűzni a fejedelmeket; – eltörölni az országok határait; – megszüntetni minden specialis hazáról való fogalmat; – lefegyverezni erőszakkal minden ország hadseregeit; – elpusztítani minden aristocratiát; – lomtárba űzni minden külön alkotmányt; – simára taposni minden vallást: – és egy keresztvonással quitté tenni minden államadósságot. – És akkor aztán megkezdeni az «új világot» az «ó világban».

Csakis Oroszország kisértheti meg e koloszszális, brutaliter ideális eszme gyakorlati kivitelét, a mi minden más nemzetnél csak phantasmagoria volna. De ha Oroszország megy elől, nem lehetetlen az. – Annyi állam van Európában, a melyre nézve minden változás egy neme a jobblétnek. A specziális hazaszeretet elavításán két ellentétes irányból dolgozik régóta és lebeszélhetlen kitartással a socialisták és jezsuiták tábora. A munkások nyomora s a pénzhatalmak fastusa minden embert, ki munkával keresi a kenyerét, összeesküvővé tesz hazája és társadalmi rendje ellen. A katonai hierarchia gyülöletessé teszi az önvédelem eszméjét. A pártküzdelmek lerontják az alkotmányhoz való ragaszkodást, a vallásos velleitások beoltják az indifferentismust, s az államgépezet alig tud már mozogni az államadóságok miatt. Ha most másfél millió katona, a kiből 200,000 lovas, azzal a csataszóval indul meg, hogy legyen «új világ», bizony nem tudhatni, hogy hol áll majd meg?

Itt következik azután a hatalmas anyagi érdek, mely Észak-Amerikát Oroszország barátságába kényszeríti. Az ekként nivellirozott Európa, a míg a dolgok új rendjébe beleszoknék (ha valaha beleszoknék, hogy egyetlen országot képezzen), addig megszünnék minden világpiaczon az új világ versenytársa lenni, sőt ellenkezőleg maga is sok ideig kész piaczává lenne a termelő és gyáriparos Amerikának.

Hogy e titáni merész eszmékből azután mi a dæmoni valóság s mi az emberi lehetőség? Hogy annak megindítói valóban csakugyan egész Európát akarják-e tabula rasavá átalakítani, vagy pedig csak egy szerencsétlen «baleket» akarnak valahol elfogni, a ki a nagyszerű doctrina apró embereinek magánmulatságaiért a költséget megfizesse, a ki csupán frivol szenvedélyek, asszonyi és férfiui szeszélyek, nérói és semiramisi bizarr ötletek áldozatául elessék? Erre nem tud senki felelni, mert Oroszország, a Nihil ország belsejébe – még most – belátni nem lehet.

Annál több a rémmonda, melyet álruhában kiszökdöső orosz volt főurak és lengyel menekvők szanaszét hordanak a mesék országa felől.

Hogy a Nihilisták az egész opoltseniát mozgosítják és rendes hadcsapatokká szervezik.

Hogy a Kaukazusból, kivéve a staricczák helyőrségeit, minden hadseregüket kivonták s a Krimbe vitték, a honnét hajóhadukkal tetszés szerint szállíthatják nyugotra.

Hogy a szultán nagyvezérével igen jó barátságban állnak.

Hogy a finnlandi erődöket, az egész keleti tengerpartot csaknem védetlenül hagyták s hadosztályaikat onnan mind a Visztula felé indítják, hogy mind a tizennégy elsőrangú váruk Sveaborg-tól Kertsig üresen van hagyva, hogy Pétervárát, Rigát csak az opoltsenia tartja megszállva.

Hogy ellenben Bender, Odessa, Nikolajev, Varsó hemzsegnek a minden fegyvernemű seregektől.

S ezek a fegyvernemek is mind oly álomrontó rémek!

A gyalogságnál minden első drusinának «pánczélja» van. Ezt a pánczélt még a mult században találta fel Litta Biumi olasz gróf s Fadejew már akkor ajánlotta annak behozatalát az orosz hadseregnél. A gyorstüzelő puskák ellen minden ország strategái igyekeztek valami ellenszert feltalálni. A francziák kaucsuk válltarisznyákat adtak katonáiknak, miket azok az ütközetben a földre letesznek s azután hasra fekve, puskáikat a tarisznyára nyugtatva, mint egy sánczkosár mögül lőnek az ellenségre; a németek viszont éjjeli harczokra taníták be katonáikat, hogy a gyorstüzelés ellen védve legyenek, – de mindezeknél hatalmasabb a Litta Biumi-pánczél. Az golyómentessé teszi a támadót, ki úgy jár pánczéljával keresztül-kasul az ellenség tömegében, mint a kés a vajban. Halhatatlan ezredek. Sérthetetlen ellenfél!

A támadó kézi fegyvereik pedig robbanó golyókkal vannak ellátva. Ez nem sebesít többé, hanem öl.

Colossális tömegeket képez lovasságuk, daczára annak, hogy a császári hű testőrezredeket fel kellett oszlatni; a doni kozákok, a sorhadi kozákok, az ataman-ezredek, a kurd és baskir lovasok, a cserkeszek együtt kétszázezernyi tömeget képesek a csatamezőre vetni; lovasokat, kik huszonnégy óra alatt másfél száz werstnyi utat tudnak tenni, kik dalolva rohannak a csatába, odavetve a kantárt a rohanó paripa nyakába, s két kézre fogva a nehéz dárdát; a kik ha megfutnak az ellenfél elől, csak azért futnak, hogy a mint egérutat nyertek, leugráljanak lovaikról, lekapják vállaikról puskáikat s rajtüzet adjanak üldözőikre, mitől ló és lovas pusztul.

És végül egy mesés combinált sratagemáról beszél a hagymázos álmokat látó rémhir. Ezek a «repülő lovasok».

Tizenkét lovas egy sorban, mindeniknek a terhelőjéhez kötve egy teveszőr-zsineg, a mik aztán egy összetekert kötélben egyesülnek; ez a kötél tart egy fejük fölött libegő léggömböt, annak a kosarában ül egy gyakorlott tengerész, ki nem szédül a hánykodástól. A kötél hossza 200 arschinra bocsátható, s ha egy ily ezred a kedvező szelet elfoghatja s akkor azzal a száz léggömbbel együtt megindul, az minden hadsort keresztültör; a tengerészek a léggömbökből előre szétrobbantják gránátjaikkal az ellenséget, ha tömör hadsorokban, ha négyszögekben áll ellent, ha pedig csatárlánczra van szétosztva, lekaszabolják az utána jövő lovasok; az ellenfél álczázott ágyutelepeit a magasból felfedezik s lövegeikkel szétrombolják. Víz, árok, sáncz ezeket fel nem tartja. A kedvező széltől irányzott léggömbök átsegítik a lovasokat a legszélesebb folyamokon, nem állhat azoknak ellent semmi…

… «Mesebeszédek!» mondák mindezekre a bécsi haditanács tapasztalt urai. Jobban ismerik ők mind a diplomatiai viszonyokat, mind a hadtudomány fejlődményeit, mint hogy az ilyen hirek által nyugtalanítva éreznék magukat.

A Nihil országnak nincs csataképes hadserege: mert a régi hatalmas orosz ármádia a forradalom által szétbomlasztatott, s újat alkotni nincs se szervező talentum, se pénz; a nagy hadtömegek összevonása csak lengyel phantasia szüleménye; a pánczél: nevetség; a repülő lovasok a repülő hollandival, meg a garaboncziás diák sárkányával egy birálat alá esnek; s elvégre, ha volna is kedve Sasza asszonynak haddal megtámadni a békés Magyarországot, s ezzel az európai egyensúlyt megháborítani, tapasztalni fogná, hogy azt a többi nagyhatalmak nem tartanák közönyös kérdésnek, s nem bujna el senki a dunnája alá a repülő lovasok hírére: valamint hogy mi sem fogunk elbujni. Ha olyan nagy kedvük van jönni, hát csak jöjjenek, majd beszélünk velük.

Annyit meg kell adni, hogy az osztrák-magyar tüzérség azon időben elsőrangú fegyvernemnek volt elismerve Európa valamennyi hadtudósai által, s erre méltán büszkék voltak az akkori osztrák-magyar hadvezérek.

Azonban az önbizakodás mellett sem maradtak azért az osztrák-magyar hadügyvezetők tétlenül. Itt is behozattak a gyalogság számára a gyapot pánczélok, még pedig a sokkal czélszerűbb Muratori-félék, mik csak vízbe áztatva lesznek golyójárhatlanokká, és ennélfogva három fonttal könnyebbek száraz állapotukban, mint az orosz pánczélok, mik gyantával beitatvák. Egyelőre csak a sorezredek első zászlóaljai láttattak el ezekkel, a honvédségnél pedig épen nem hozattak be. A robbanó puskagolyókat ugyan nem vették át ellenfeleiktől az osztrák hadvezérek, hanem a lövész-zászlóaljak fegyvereihez aczélvégű hegyes golyókat alkalmaztak, a mik hatezer lépésnyiről a pánczélt is keresztül furják. Tüzérség dolgában első helyen állt a birodalom hadserege; vetlövegeik, miket a bécsi arzenálban készítettek, nem golyók voltak már, hanem megannyi pokolgépek; minden ágyugolyó külön egy ágyu maga, mely ott sül el, a hova küldve van, az ellenség homloka előtt. Egy séta a bécsi arzenál golyótermein végig, fejszédítő kábulattal hat a laikusra; mennyi öldöklő gép! és milyen halomban! Gömbalakú ágyugolyó nincsen többé. E boltozat alatt mind hosszukás csúcsban végződő hengerek vannak gulákba rakva: félig aczélból, kívül ólomburkolattal, mely lövéskor az ágyu vont rovátkaiba tömődik s belül apró vasgolyókkal vannak töltve, miket kénöntvény tart mereven, míg a golyót a belül alkalmazott lőpor el nem robbantja, a kilőtt henger akkor sem reped szét, csak golyóit szórja előre: egy repülés közben elsülő ágyu maga is! És e lövegek mindegyikére egy gyujtógép van alkalmazva, oly finom szerkezetű, mint egy zsebóra; ennek a körületén egy fokokra osztott millimeter, melynek tetszésszerinti fordításával egy harmadpercznyi pontossággal lehet a gyujtót úgy igazítani, hogy a löveg például egy 1500 lépésnyi távolban álló ellenséges tömeg előtt süljön el s onnan lője ki újabb 800 lépésnyi horderővel a magával hozott kartácszáport. – A másik boltteremben vannak felhalmozva az ugorka-alakú shrapnell-lövegek. Ezek a vegytan elvei szerint vannak alakítva. Ez a löveg abban a perczben szakad száz darabra, melyben valami szilárd darabhoz ütődik. Ha pedig az ellenség a síkon hasrafekve akar lövöldözni, hogy kevesebb czélpontot adjon a golyóknak, vagy sánczot hány, s a mögül puskázik, akkor is tudnak segíteni rajta, akkor előveszik a vetágyúkat, s ezeknek a lövegei már azután a chemia és a mechanika összekötött szabályai szerint vannak alkotva. Az ilyen odvas lövegben egy közbedugott szeg, egy lengő golyócska, mely a belső gyutacsot az elrobbantó tűhegytől elválasztja, gátul szolgál annak, hogy a hengerlöveg magától elsülhessen a kezelés alatt; de a mint ki van a golyó lőve s elkezd tengelye körül forogni, a centrifugál erő kilöki a közbedugott szeget, s a lengő gyutacs és a szeg között nincs többé akadály. Ámde míg a golyó felfelé száll, a gyutacs, az önsúly elmélete szerint nem eshetik rá a tűre; csak abban a perczben, midőn a golyó a parabola végén lefelé rohan, hull rá a gyutacs a pattantyútűre, a kanócz meggyulad s a bomba onnan magasból szórja alá az ellenség fejére a pokolbeli üdvözletet. Egy másik boltozat a tetejéig van rakva carcasseokkal, gyujtógolyókkal, mik nem pattannak szét, hanem oldallikaikon fujják tíz felé a romboló görögtüzet. – Hát még a hadászat szörnyetegei: a kétmázsás ostromlövegek, miket önsurlódásuk tesz izzóvá, mikor a falba furódnak, úgy pukkannak széjjel, a mik keresztül szakítják a kaszamáták tömör boltozatait! – Hát a kézi gránátok dynamittal töltve, miknek küldetésük a léggömbökből alászóratni! s aztán ismét a congreve-röppentyűk, mik az ellenséges léggömbök felgyujtására vannak szánva! Hát a rémséges torpedók, folyamtorkolatok és tűzaknák számára alkotva! Hát e lövegeknek hajítógépei: az arsenál térein orgonasíponként egymásmellé rakott ágyucsövek, ezer számra! a félelmes revolverágyúk; a Maxim-féle mitrailleus-ök, mikből szakadatlan vaszápor esik! Valóban, mikor ez ország hadvezérei végig sétálnak ez irtóztató vaskincstár termein, s aztán hallják, hogy a legutolsó megszólított köztüzér hogyan tud pontos válaszokat adni mindezen csodagépek szerkezetéről, s felel chemiából, mechanikából, mértanból, mint egy rigorosandus: akkor méltán ragyog az arczuk ettől a gondolattól: «hát csak hadd jöjjenek azok a repülő lovasok!»

Az is előre látható volt, hogy a legközelebbi európai háboru leginkább várharcz fog lenni.

Az osztrák hadászok siettek kipótolni a mult század mulasztásait, s a birodalom északi részét megerősítették.

A Krakkótól Czernoviczig vezető vasutvonal hosszában az orosz «Samarai» váracslánczolat lett utánozva. Sambor város táborhelylyé alakíttatott át, egyelőre csak harczmezei erődítéssel; az egyes és kettős redánok, a hosszú courtinák, bastionok lettek nagy kerületben felhányva, miket ismét előretolt csillagsánczok védelmeztek; a fürészalakú bástyák árkai a Dnieszter vizével megtöltettek; sánczkarózat futott végig a belső partokon, miken alacsony «poternek» buvajtói vezettek be; a mellvédek és contreescarpok földalatti utakkal voltak összekötve; a belső redoutok, kettős glacis-k a legszakavatottabb terv szerint úgy voltak berendezve, hogy azokban egy kétszázezer főnyi hadsereg kétszerte erősebb ellenséggel szemközt sikerrel védhesse magát; a védmüveket a farkasvermeknél és fladdermináknál jobban védte északról egy átgázolhatlan mocsár (a mikor nem volt befagyva). Kiegészítették az erődítvényeket a bejáratokat őrző tuskóházak, lunettek és bombamentes tárházak, a lőpor és élelmi szerek raktárai.

Ez a turás-furás belekerült húsz millió forintba. (Nem is sok!)

S ezek még csak mezei erődítmények.

De már azután Krakkó valóságos várerődítmény.

Miután történetünknek legközelebbi része, mely az egész mese fordulópontját képezi, ezen a helyen folyik le, szabad legyen ezt kissé körülményesebben leirnunk, viszont nagylelküen megengedve az olvasónak, hogy mikor unalmasnak kezdi találni a sok bástyát és épületet, fordítson három-négy lapot, mindaddig, míg a szabadban találja magát: nem veszt vele semmit.

Tehát a Jagellók hajdani koronázási városa egészen más a XX-ik században, mint a minek a XIX-ikben ismerték. Akkor is voltak ugyan már körüle egyes detachirozott váracsok, melyek rövid ideig tartó védelemre képessé tették, s a Wawel hegyi királyi várnak ágyúkkal fölszerelt bástyái voltak; palotáját, mint kaszárnyát használta egy ezred, rendesen magyar, gyalog sorkatona: hanem történetünk korszakában már Krakkó elsőrendű erősséggé van emelve, a mit indokolva találunk abban a körülményben, hogy a tőle alig öt mérföldnyi távolban eső orosz-lengyel város Czenstochowa szintén egy megerősített táborhelylyé alakíttatott át; a honnan az orosz hatalom egyformán fenyegethette Németországot és Ausztriát.

Krakkó hetven templomából még a mult században valami harmincz látogatható állapotban volt, a várrá alakulás korszaka alatt azonban ezeknek nagy része áldozatul esett. S csak a monumentalis egyházak hagyattak meg, mint az Ulászló építette wawelhegyi vártemplom tizenhat kápolnájával, aranylapokkal fedett boltozatával, melynek hajójában négy tömör ezüstből vert Cherubin tartja szent Szaniszló vértanu koporsóját, míg kriptájában hajdani lengyel királyok, és a nemzeti hősök, Szobieszky, Ponyatovszky, Kosciuszko hamvai nyugszanak márvány koporsóikban. De már a Péter-Pál-templomból observatorium lett, s építészeti kincsei áldozatul estek a hadépítészet rideg alakításainak. A Visztula szigetén fekvő Kazimiercz városnegyed egészen kisajátíttatott erődítvényi czélokra; a Broniszlawa hegyet egy hatszögű védmű takarja, befödve azt a dombot, melyet a lengyelek Kosciuszko emlékére hordtak össze, mindazon csatatérek földeiből, a miken a dicsőült hős harczolt. S a bielani hegytetőt, hol egykor a camaldulensisek kolostora állt, most egy fellegvár koronázza; s a szép mulató erdő köröskörül ki van irtva.

Az eltünt nevezetességek helyett köröskörül várépítészet polygonumai, mindenféle combinatiókban, szögletsánczok, előreugró orillonjaikkal; a mély árkok a vízvezetők zsilipeit rejtő, batardeaux tornyokkal ellátva. Az erődítvények kősánczaikkal, földváraikkal, mindig nagyobb terjedelemmel tolattak előre; a mérnöki számítás az előretolt védmüvet megint egy másik védművel látta jónak fedezni. Huszonöt év óta folytonosan mérik, építik, ássák a tenaillonokat, a contrefaceokat, a lunetteket, a ravelinokat; – tanulmányozzák a «holtszegleteket», mikben a sánczágyúk az ostromlót nem érik, huszonöt év óta tiltják a környék és a város lakóinak a mind nagyobb területet elfoglaló enceintek, magistralék felé közelítést, miknek mértani egyenességű vonalain az őrtálló katona sétál naphosszant egyedül alá s fel, a felmeredő villámfogók jelölik szerteszét a lőporraktárakat, s a rettenetes «támadási homlokzat», koronázott szarvműveivel, mint egy bonyolódott abracadabra terjeszti előre északfelé rejtélyes zegzugait.

Minden negyedik évben jött egy-egy új erődítési főnök, a ki elődének intézkedéseit jónak látta tökéletesíteni, más beosztást tenni, az árkokat faussebrayékkel ellátni, az egyik Breisach rendszerét követte, a másik Landauét, a harmadik földalatti folyosórendszert kisérte meg; a negyedik Montalembert emeletes casamatait vette alkalmazásba, az ötödik Chasseloup cavaliereit hozta be, mik a sánczokat még réstörés után is bevehetetlenné teszik, az ötödik Carnot tana után indult, egész sor redánokat állítva egymás mellé.

A legutolsó időkben aztán, hogy be legyen fejezve a védmű, a külső redánok kőfalait négyhüvelyes vaslemezekkel burkolták be, a miken az ágyugolyó át nem törhet.

De még itt sem volt vége. A lengyel paraszt gyakran hallja, mikor meleg nyári délután fekszik a földre pihenni, hogy odalenn úgy dobog, úgy zuhog valami és ételhordó üres szilkéjében a beletett czinkanál magától tánczol. Ott tűzaknákat ásnak! A föld mérföldnyi távolban alá van aknázva, s a hol fenn a szép aranyszínű árpa között a fürj pitypalattyol, ott alant a halál kutyái ugatnak. Azt rebesgetik, hogy valamennyi tűzaknától egy-egy villanysodrony fut össze a wawelhegyi várig, hol a kormányzónak egy földalatti rejtekszobájában van az a zongora alakú mű, melynek egy billentyüje megnyomásával az a tűzakna felrobban, a hol épen az ellenség áll. A föld alatt is készül a harcz.

És még azonfelül az égben is készül.

Valamennyi redánnak van egy-egy serostatja, melyet kedvező szélben az ostromban résztvevésre használhat.

És még ez mind nem elég találmány. Az újkor hadjáratában főfeladat nagy tömegeket rövid idő alatt egy pontra vethetni. A hadviselés idegei a vasutak. A hadtudomány talált fel pánczélozott vonatokat, mik mint egy utazó bástya, vágtatnak egyik helyről a másikra sérthetlen lövészeket tolva az ellenség hadoszlopai elé; sőt alkotva vannak oly golyóokádó gőzmozdonyok, mik a sineket magukkal hordják, maguk előtt lerakják s így út nélkül is előreroboghatnak, az ellenséges hadtömegek keresztültörésére szánva.

S hogy a folyamokon átjárás meg legyen nehezítve, ott leskelődnek a Rudawa torkolatánál, a hol az a Visztulába ömlik, az úgynevezett «alligatorok». Ezek víz alatt járó buvárhajók, miknek feladata az ellenség által vert hajóhidakat szétszaggatni, hajóit elsülyeszteni.

És végül… húsz évestől ötven évesig minden férfi katona és tartozik fegyverbe állani. Ez is két millió harczos!

A poesis egészen eltünt már a harczból, nincsenek többé hősköltemények. Nagy tömegeké a csata eldöntése; a személyes vitézség semmi többé; ki a csatában elesik, nem is látta az ellenséget, nem hogy hősi módon küzdött volna vele, s a ki győztes maradt, csak másnap tudta meg a napi bulletinből, hogyan jutott hozzá? Az éposz hősei most a gépek.

Épen a gépek tökéletesítése tartja vissza már évtizedek óta az európai nagyhatalmakat a háboru-indítástól. A dicsvágy lelohadt minden nemzetnél. Hanem azt mindenki látja előre, hogy egy hatalom el van szánva, sőt kénytelen a hadviselésre vállalkozni: az orosz. A forradalmi hadsereg odahaza alkalmatlan savanyú kovász, annak tért kell adni valamely idegen földön, a hol túlhabzó vitézségét kiönthesse. Az erőszak kormánya csak külhadjáratok diadalaival tarthatja fenn magát odahaza.

Hogy a kiszemelt áldozat az osztrák-magyar birodalom, azt is jól tudta mindenki. A lapok egész terjedelmesen közölték Kuraszin leveleit a berlini külügyminiszterhez, herczeg Nordenauhoz, melyben a Nihil állam cancellárja azon esetre, ha Németország nyugodtan nézné el az osztrák-magyar monarchia erőszakos szétbontását, viszont ráadná a helyeslését a német-osztrák tartományoknak Németországba kebleztetéséhez, kivéve Csehországot, mely az orosz birodalom öröksége. Németország minisztere az ajánlatot határozottan visszautasította, kijelentve, hogy minden megtámadását az osztrák-magyar birodalomnak casus belli gyanánt fogja tekinteni a maga részéről s a megtámadó ellen fordul. Németország becsületesen állt a szövetségek mellett. S volt oka rá. Katonai hatalma legnagyobb volt Európában, kincstára tele, kereskedelme, ipara, földészete virágzó, népe nagy és elégült és művelt. Könnyű ilyenkor becsületes politikát űzni. Nekik jó volt a status quo; mert Francziaország nyugton volt ugyan, de a revanche-ról még nem feledkezett el.

Másként kellett tehát Németországot megkerülni.

Amerika felől.

Merész, bizarr gondolat. A Nihil ország urasszonyának agyában főtt az; asszonyi cselszövény. Mi köze Németországnak Amerikához?

Valami köze van.

Először is az, hogy az északamerikai Egyesült-Államokban kezd a német elem önálló nemzetté tömörülni. A tizennyolczadik század közepe táján, 1742-ben, mikor még az Egyesült-Államoknak csak 1.700,000 lakosuk volt, a németek abból 100,000-et számítottak, s már akkor így írtak az amerikai hivatalos tudósítások: «a német csapatok nemsokára német államot fognak itt alkotni, olyant, minővel az ötödik században ajándékozták meg a szászok Nagy-Britanniát». Később még hangosabb lett a lamento: «a németek nemsokára olyan sokan lesznek idebenn, hogy törvényeket hoznak nekünk, s ránk erőltetik a nyelvüket». A németek pedig folyvást szaporodtak Amerika földén. Száz év mulva már 24 millió lakosuk volt a Szabad-Államoknak, és abból hat millió a német. Az 1870-ki népszám kimutatásánál pedig 32 milliónyi lakosszám mellett nyolcz millió nyolczszázezerré ment a német faj; azonkívül volt fajrokon hollandi és svéd másfél millió, ki velük számított, az ötödfél millió néger ahhoz tartozott, a kivel együtt élt, harmadfél millió volt a franczia és spanyol, háromszázezer a rézszinű indián, úgy hogy az angol faj csak tizennégy milliónyi számmal tartotta fenn tizenkilencz millió más nemzetbeli fölött a hegemoniáját. Ez arányt követve, miután a statisztikai számlánczolatok szerint évenkint százötvenezer német és százkilenczvenezer angol vándorol át Amerikába; tehát az 1954-ki népszámban 29 millió angol mellett husz millió német foglal tért a Szabad-Államokban. S ez már «nemzet szám». S a német faj az angol fajnak minden jó és rossz tulajdonát birja s versenyez vele: rosszabb az ellenségnél, mert atyafi! osztályos rokon, ki az első szülöttség felett verseng. A mult századbeli nagy európai diadalokból a nemzeti büszkeséget is magával hozta át a tengeren; s kezd jogokat követelni új hazájában, mely követeléseknek hangos kifejezést ad a választásoknál, a congresszusban; a legközelebbi választásnál csak a spanyolok abstinentiáján mult, hogy az angol jelölt helyett nem a német került az elnöki székre; de már a senatusban feles számmal vannak a németek.

Ámde ez még mind nem baj se Amerikára, se Németországra nézve. Mundus se expediet! különösen az «új» világ.

Hanem itt jön a «Nihil» cselszövénye.

Van Európának egy szerencsétlen állama, melyet megvert az Isten azzal, hogy nem adott neki ellenséget: annálfogva kénytelen szüntelenül maga magával verekedni. Ez Spanyolország. Ez egy század alatt huszonnégyszer változtatott kormányalakot; sorba próbálta Európa uralkodó házait királynak, Bourbont, Savoyát, Coburgot, Bonapartét, Izabella és Carlos utódait, egy se tetszett neki, választott saját patriota királyt, az sem volt jó: mind elkergette; megkóstolt egynéhány dictaturát, triumviratust, szelid köztársasági elnökséget, katona-uralmat és parlamenti kormányt. Egygyel sem volt megelégedve. Természetesen: se király, se diktátor, se szabadsághős pénz nélkül kormányozni nem tud, s mikor aztán arra került a sor, hogy már most «fizessünk adót», akkor azt mondták: hisz ez is olyan rossz ember, mint a másik, s elkergették. Egyszer aztán került egy ideális poéta-féle ember a kormányra, a kit azért, hogy lelkesítő szabadságdalai népszerűségre emelték, megtett a madridi forradalom elnöknek. Ez azzal akarta rendbe hozni az ország financziáit, hogy elbocsátotta a hadsereget, a közkormányzati hivatalnokokat, azt mondta, hogy védje a hazát a nép, kormányozza magát a nép. Ezt a jó embert aztán hat hónap mulva letették a helyéből a Nihilisták, nem is kergették; csak úgy egy szép délután sakkozás közben adta tudtára az ellenfele, mikor schach mattot adott neki, hogy ne menjen már többé a palotájába vissza, mert oda ő hurczolkodik be ma este. Így kivánja a nép. Ez az «Ő» volt Manuel Estremos; egy kalandorból lett pártvezér, ki a Nihilisták eszköze és megbizottja volt Spanyolországban.

És még mindig nem Spanyolországról van szó, hanem. Németországról, s azután az osztrák-magyar monarchiáról.

Manuel Estremos azon kezdte az uralkodását, hogy proklamálta a Nihilt. Nem fizet senki, nem adózik senki. Minden vagyon az államé.

Csakhogy ez az elv nem olyan jó Spanyolországban, a hol minden kincstár üres s az állam senkitől sem vehet el semmit, mint Oroszországban, a hol van mit elvenni.

Manuel Estremos úgy találta, hogy ha ő egész nap nem vesz be egyebet, mint a nép csókjait, a mivel az utczán elárasztják, abból ő nagyon soványan fog megélni, nem tartotta pedig mintaképének sem Cincinnatust, sem Abdolonymus királyt, kik maguk mentek szántani, hogy a kenyerüket megkeressék. Kölcsönt nem adott már senki, bankót nyomatni pedig már egészen hasztalan fáradság lett volna.

A szükség – meg a Nihil ország főnökének jó tanácsa – rávette az új államfőt az utolsó segédeszközhöz folyamodásra.

Ez: «Cuba szigetét eladni az éjszak-amerikai Egyesült-Államoknak».

A mit husz megelőző kormány közül egynek sem volt bátorsága a legnagyobb inség közepett is szóba hozni, hogy adja el Spanyolország Cubát, az «Antillák gyöngyét», a gazdag szép szigetet, melynek területe Spanyolországnak egy negyedrésze, melynek húsz millió reálnyi évi jövedelme Spanyolországnak egyedüli biztos bevétele; hogy ezt két milliónyi spanyol lakosával együtt eladja valaki! Eladja Spanyolország dicsőségének utolsó maradványát, eladja a büszkeséget minden spanyol férfi homlokáról, eladja a fátyolt a lenyirott hajjal együtt minden spanyol asszony fejéről: nem, ehhez nem volt bátorsága semmi zsarnoknak, semmi forradalomnak. Cubáért még mindig kész volt minden spanyol az utolsó gombját is odaadni mellényéről, s a fejet is ráadásban. Hasztalan igértek érte az amerikaiak két, háromszáz millió dollárt nem nyultak hozzá. Hasztalan küldöztek reájuk hódító expeditiókat, azokat megverték, elfogták, felakasztották. Nem volt Cuba eladó se aranyért, se vasért.

Pedig az Unióra nézve «életkérdés» volt Cubát megszerezni. De Spanyolországra nézve meg «halálkérdés» volt Cubát odaadni.

No hát Manuel Estremos mert az élet-halál kérdésben határozni, megalkudott az Unióval 330 millió dollárban az «Antillák királynőjeért». (Az a 30 millió alkalmasint «provisio».)

Manuel Estremosnak nem volt parlamentje. Neki csak népgyülései voltak, s a népgyülés választotta junta vitte a kormányt. Ez értesíté ismét a népgyülést a megtörtént intézkedésekről. Mikor aztán egy ilyen népgyülés előtt a legszájasabb szónok előadá, hogy ime, milyen örvendetes események történtek: hogy a világ két leghatalmasabb respublikája, az orosz és az észak-amerikai, szövetkeztek a spanyol republikával; hogy a nép a katonáskodás terhe alól végkép felmentetik, hogy adót ezentúl nem fog fizetni senki, mert Északamerika évenkint harmincz millió dollár subsidiumot fog adózni, és még azonfelül magára vállalja a Cuba-sziget kormányzatának terhes költségeit is, hát ez a tudósítás valódi frenetikus örömzajt költött a gyülekezetben: kivált miután a szónok nem mulasztá el az alkalmat egy szabadelvű kitörésre a szegény elnyomott rabszolga négerek érdekében; mivelhogy ez idő szerint egyedül Cubában volt még a rabszolgakereskedés, Spanyolországnak e szennyfoltja, mely ime a legszabadelvűbb kormány által le van törölve, A lelkesült nép vállain vitte a Plaze de Torostól a Buen Retiroi palotáig bálványozott elnökét.

Hanem aztán reggelig kialudta mindenki a lelkesültség mámorát, s mikor nyomtatva kezdék olvasni a szerződés hivatalos szövegét, akkor jött rá mindenki, hogy hisz ennek fele sem barátság, hiszen e szerint az utolsó spanyol szigetgyarmat két millió spanyollal együtt lovastól, ökröstől el van adva örök időkre az idegennek.

A felébredés általános volt és irtózatos.

Nem kellett itt már forradalom.

Egy derék öreg hidalgó, Don Andrea de Sol, a mint ezt a szerződést olvasta, fejbe nyomta a kalapját, kezébe vette a nádpálczáját, felment egyesegyedül a Buen Retiroi palotába, keresztültört bejelentetlenül az elnök valamennyi szobáján, míg az utolsóban rátalált, ott végigverte a hátát a botjával, aztán megfogta a gallérját, kilökte az ajtón, egyet rúgott rajta s csak annyit mondott neki, hogy «desdichado!» A megvert elnököt nem lepte meg, hogy testőrei, hivatalnokai nem sietnek a segélyére, szaladt a merre nyitott ajtót látott s igyekezett eltünni a világba, mielőtt a nép agyonverné; a felvett előpénzzel a zsebében.

Don Andrea de Sol pedig azután azt tette, hogy összehivta, a kiket legközelebb talált, minden rangu becsületes, tisztalelkű hazafiakat, s azt mondta nekik, hogy most már véget kell vetni valahára ennek a sok tréfának. Szerezni kell egy erős és okos embert ez ország számára, a ki tud rendet csinálni. Szavait csak helyeslés fogadta. A nép hallgatott, szégyenlette magát.

És még mindig nem Spanyolországról és nem Cuba szigetéről van szó, hanem Németországról és az osztrák-magyar birodalomról.

Az orosz és franczia diplomaták azt a tanácsot adták a spanyol «becsületes emberek» juntájának, hogy térjenek vissza ahhoz az eszméhez a minek megakadályozása annyi szerencsétlenségnek volt okozója a mult században, egy Hohenzollern trónba emelésére. Németország hatalmas állam, pénze is sok van; tud segíteni a zilált viszonyokon, ha hozzáfog. A mit a mult században a napoleoni dynastia rossznak talált, azt a köztársasági Francziaország helyeselni fogja.

És a német diplomatia rá hagyta magát vétetni e lépésre. Adott királyt Spanyolországnak, egy VII. Fülöpöt. És mellé hozományul egy száz millió tallérnyi kölcsönt, hogy azzal az ország pénzügyeit hozza rendbe.

VII. Fülöpnek első dolga az volt, hogy a kalandor által kötött szerződést Cuba végett, mint semmi parlament által meg nem erősítettet, megsemmisítse. De az Unio kormánya nem fogadta el az ő nézetét. Manuel Estremos a nép-választotta államfő volt. Az ő kormányformája volt a népgyülés; ez olyan, mint a Cheppewas indiánok parlamentje, az Unió azt is elismeri törvényhozó testületnek: a szerződés fennáll.

Spanyolország pedig el volt készülve Cuba szigetét minden áron megvédelmezni. Itt kezdődött a válság az ó és az új világ között. Németország érdekeinél és erkölcsi kötelességénél fogva bele lett vonva a spanyol ügybe. Nagy hajóhada, kiterjedt tengeri kereskedelme a jogot és a kötelességet egyszerre ruházták rá, hogy az ujvilági óriásnak erejét megmutassa. Egy kis angol biztatás is járult hozzá. És végül ott kinálkozott számára az alkalom az oczeánon túl megtelepült husz milliónyi német nemzeti jogait állami formákban megszilárdíthatni.

A vitás kérdés lángolóvá vált. Az ó és új világ harczi előkészületekre feszítette erejét. Előbb megkísértettek egy nemzetközi, sőt világközi congressust összehívni e kérdés elintézésére; de ez csak arra való volt, hogy a míg a congressus szedi «ad referendum» a sok üres szalmát, azalatt a hajóit mindenki fölszerelhesse ágyúkkal, matrózokkal; akkor aztán váljon el, hogy melyik óriás fárad ki hamarább?

S ha egyszer e két titán között megkezdődik a harcz, akkor azután «szabad a vásár!» Európa délkeletén…

Így kerűl bele az osztrák-magyar birodalom abba a verembe, a mit a föld tulsó oldaláról ástak alája, s a miért a spanyol kormány az amerikai hajóstól két dollárral nagyobb kiviteli vámot vesz a czukor mázsájánál, mint a spanyoltól, azért az osztrák-magyar monarchiának kell meginni a maga keserű poharát – czukor nélkül.

Attól függ, hogy a congresszus el tudja-e igazítani a pörös ügyet békés úton?

Akközben pedig nehogy kifelejtsük a hadjáratok egyik fő-főtényezőjét, a hirlapirodalmat.

Ez a háborúnak az, a mi a gőzgépnek a kőszén, a mivel alája tüzelnek. Rakták is a tüzet emberségesen, innen és túl az oczeánon. Minden toll szorgalmasan teljesíté a maga kályhafűtői kötelességét. Minden nemzet szellemlovagjai igyekeztek a vitézi tornán megjelenni. Az első éclaireurök megindultak, a «tintalövészek». Puskázták egymást raffinált és conczentrált piszokkal. Az amerikai lapok a spanyoloknak felhányták Pizarro kegyetlenkedéseit; elhitették, hogy ott még most is Arbuez szent inquisitiója tartja az autodafékat s főzi olajban a zsidókat és eretnekeket; csodákat meséltek róluk mint rabszolgakereskedőkről, s nevetségessé tették aristocratai fellengésüket; a németeket pedig elnevezték koldusoknak, kik üres tarisznyával jönnek át az oczeánon, félig éhenholtan, s itt azután természetesen lopással, csalással gazdagodnak meg; nyelvük nem más, mint nagyon elromlott angol; literaturájuk nincs, mindent fordítanak, tehát ott is lopnak; verekedni nem szeretnek, nincs is erejük hozzá, mert húst nem esznek. Legnagyobb bűnük pedig, hogy ők hordják be évről-évre Amerikába a cholerát. A németek meg azután a yankeeről mondtak el minden szépet: az mind Barnum, a ki csal, vagy Rowdie, a ki rabol, szédelgés, rászedés a kenyere; ezer a vallása, s mégis csak egy az Istene: «a pénz», egész irodalma csupa iparüzlet, még a verseket is gőzgép irja náluk, kegyetlenek, szivtelenek, barbárok, kik egy egész emberfajt, a rézszinűeket, kiirtották az Unió területéről: kannibálok! És végül ők importálták Európába a poloskát és más nagyon népszerűvé lett kellemetlenségeket. Hanem aztán túltettek valamennyin az orosz hirlapok s a velük egy diapasonon hegedülő észak és délszláv rokonok. Az egész orchestrum a magyarokról muzsikált. Ezek tatárok, mongolok, törökök, kivéve az aristocratiájukat, mert az czigány. Irni, olvasni nem tudnak, a köznépet bottal traktálják, az idegen ajkú honfiakat járomba fogva kötik szekereikhez s szántatnak velük, mint a barmokkal; maguknak elfoglalják az ingyentermő földet, a szlávokat kiszorítják a kősziklák közé; a más nyelven beszélőket üldözik, íróikat, papjaikat bebörtönözik, templomaikat megszentségtelenítik; tudatlanok és barbárok, a hány hires emberük volt, az mind idegen születésü volt, renegát volt. Kevesen is vannak már, elpusztultak rossz erkölcseik miatt. Már a mult században kiszámították a szláv tudósok, hogy száz év mulva kivész az egész faj. Egy früstökre való, a mi még megvan belőlük. – Persze, hogy a magyar hirlapok sem maradtak adósak; azok is elmondtak minden nyájasságot az oroszok és azok minden ija-fia ellen, a mi csak a traditiókban élt; s nagyszerű volt ezután az általános henczegés, a hogy biztatta a saját hazafiait mindenik fél, hogy ne féljen semmit! ennyi meg ennyi millió harczossal szállunk síkra! miféle csatagépeink vannak! az ellenség olthatatlan tűzzel lesz elborítva, vas-záporral agyonverve, lehengerelve, letaposva, levegőbe vettetve, váraiba eltemetve! Csatadalok szórattak szét, felriasztani Istent, embert e szent harcz eldöntésére. Aztán hogy senki adós ne maradjon egymásnak, elővették egymás kormányférfiait, aztán fölebb a királyokat, elnököket, azokat meszelték be mindenféle szenynyel; az egyik uralkodóról elmondták, hogy mindig ittas, delirium tremens van rajta; a másik nyavalyatörős, a harmadik nem az apja fia, a negyedik nem férje a feleségének, az ötödikről egész chronique scandaleuse szólt; a miniszter, ha gazdag, akkor tolvaj, ha nem gazdag, akkor bankerott; ha mágnás, akkor «lámpásra vele», ha democrata, akkor «marsch a kaptafához!»; ha tudós, ha professor, akkor «czoki kosta!» A mit pedig azután a nőkről irtak a hirlapok, királynékról, elnöknökről, miniszternékről, azt már csak a jövő századbeli papiros tűri el, melyről a mint elolvasták a nyomtatványt, szivacscsal lemossák s visszaküldik a nyomdába üresen, hogy nyomjanak rá új szöveget. És nehogy akadály legyen a népek között az a bölcs intézkedése a gondviselésnek, hogy egyik nemzet nem érti a másik nyelvét, igyekezett valamennyi nemzet irodalma képekkel is illusztrálni a maga szidalmait s ellenfelének apraját, nagyját, férfiát, asszonyát a legkellemetlenebb helyzetekben, a legnevetségesebb torzképekben, ördögnek, fenevadnak, koldusnak, szamárnak, kutyának, sárkánynak alakítva bemutatni, hogy azt mindenki jól megértse. Tudták, hogy a torzkép az, a mi legjobban fáj: azt nem felejti el senki!

E lázas izgalom és hadi készülődés közepett háromszor is akadt az osztrák-magyar hadügyminiszter kezébe egy-egy megújított ajánlat valami székelyföldi üveghutás részéről, a ki holmi általa feltalált repülő gépről beszélt valamit.

«Megint repülő gép!» Azzal eldobták az ajánlatát a papirkosárba.

Mikor aztán harmadszor is alkalmatlankodott, akkor csak elolvasták mégis, hogy mit akar hát?

Akkor szörnyedtek aztán el a vakmerő szándékon. Hisz ez nem kevesebbet kér a kormánytól, mint engedélyt arra, hogy saját költségére tízezer katonát gyűjthessen a székely földön, azokat maga fölfegyverezve, felpánczélozva, repülő gépei segélyével a hadjárat eldöntésére alkalmazhassa.

Hisz ez vagy megkötni, vagy felkötni való ember!

Rögtön oda táviratoztak neki, hogy meg ne kísértse egyetlenegy katonakötelezett alattvalóját is ő Felségének a Militaerverbandból elcsábítani, mert úgy fognak vele bánni, mint jogtalan toborzóval.

Még egy negyedik kísérletet is tett Tatrangi Dávid. Most már a honvédelmi miniszterhez fordult, annak ajánlotta fel az egész találmányát. A honvédelmi miniszter derék ember volt, hanem a repülő gépet azért ő sem találta fel. Ez figyelemre méltatta Dávid találmányát s írt is választ ajánlatára, a mi abból állt, hogy ha átengedi az egész találmányát a kormánynak, adnak neki érte ötvenezer forintot.

Dávid aztán nem szólt többé senkinek; hanem összeszedte saját munkásait és telepítvényeseit, kik katonamentességi szabadalommal birtak, azután elindult a husz év alatti és ötven éven felüli férfiakból, meg a Romániába kivándorlott csángókból összetoborzani a szükséges hadcsapatot, a mi kétségtelenül sikerülni fog neki, csak az a baj, hogy sok időbe kerül, s az események nem hagynak magukra váratni. A holnapi nap senkié sem már!