A Nyolczad Nap.

Nyolczadnap meglátogatta mr. Severus az ifju házasokat.

«How do you do»? – «Wery well.»

– Nos uram! szólt a bankár; most már talán szólhatunk valamit a politikáról is.

– Politikáról? kérdé Dávid elbámulva. Nem bánom.

– Lehet a mistress előtt?

– Hogyne? Nálunk az asszonyok nagyon szeretnek politizálni.

– Tehát az önök politikai magaslatain nagyon érdekes dolgok történnek. A király a törvényhozó-testtel együtt nekiindult az actió rendszerének, a szerzeteket eltörülték, az ultramontánokat homlokon ütötték, az orosz consortiumot kikergették az országból. A mi buzánk virágzik.

– Miféle buzánk?

– A háború a küszöbön áll.

– Kivel?

– A Nihil országával.

– Alig hinném. Nekünk nincs hozzá pénzünk, a Nihil országának pedig szintén pénztára is nihil. Ott sincs semmi.

– Egygyel több ok, hogy valamihez kezdjen. Kuraszin elhatározta a kényszerkölcsönt a szent-pétervári bank irányában, a mi ugyan egyértelmű a bankalap megrablásával. Ez csak hadviselési czélokra történhetett.

– Mi ürügy alatt támadhatnának meg bennünket?

– Hát nem elég erős ok-e a Sabina elleni eljárása a magyar kormánynak? A Sabina részvényesei, igazgatói nagyobbrészt oroszok voltak. Az üzlet betiltásával azoknak a vagyona lett megcsorbítva, az intézet alapszabályainak üldözésével meg lett háborítva az epigamiai nemzetközi törvény. Sokkal csekélyebb indokok voltak a mult században az Alabama-kérdés, a Laurion-ügy, Mencsikoff paletotja, Benedetti migraineje, Napoleon ujévi üdvözlete Hübner báróhoz, a sipoyk zsiros töltényei, az abyssiniai angol alattvalók letartóztatása, a Tampicoból kiutasított angol kereskedő, s mennyi összeveszés, háború, lázadás került ki belőlük. Egyébiránt az orosz diplomaták furfangukban kifogyhatlanok s ha nem elég ürügy nekik a Sabina, vagy a király házassága a czári herczegnővel, találnak ők más ajtót is a min bejőjjenek.

– Szerencsére az európai diplomatiának is van abba még beleszólása.

– S kikből áll az az európai diplomatia? Törökországra számít ön? Ennek az erejét tökéletesen paralyzálják a benszülött bajok, Szerbia, Bulgária, Montenegro, Macedonia elég dolgot adnak neki. A mit egyik miniszterium felépít, a másik lerontja; ma az ó-törökök vannak felül s akkor virágzik a fanatismus, talpra áll ötszázezer basibozuk meg delyr; holnap az ifju törökök kerülnek kormányra, akkor a redif és nizam a főerő; tehetik, a mit akarnak; a szultán nem törődik mással, mint az új operaházával.

– Nem. Törökországra nem számítok.

– Francziaországra szintén nem számíthat ön: ott most bölcs politikusok vannak felül, kiknek sikerült a dicsvágyat úgy elaltatni a nemzetben, hogy mindenkinél a béke fentartása és a be nem avatkozás a jelszó. Ez ugyan természetlen állapot és nem tarthat örökké; de legyen ön arról meggyőződve, hogy a mikor egy nagy szél lefujja a hamut az eltakart parázsról s lángra lobban egy európai háboru, abban Francziaország nem fog Oroszország ellenségeivel egy táborban állani.

– Ezt is egészen értem.

– Itt volna önnek még a reménység Anglia és Olaszország pártfogásában. Erre nézve egy történetet kell önnek emlékébe idéznem, a mit ön valószinüleg elég jól ismert valaha; de talán már elfelejtett. Az angol sympathia nem adatik ingyen: annak alap kell, még pedig érczalap. Önöknek egykori királya III. Károly, midőn még Németalföld ura volt, egy szabadalomlevelet irt alá egy osztrák-belga kereskedelmi társulatnak, mely hajóival a keletindiai kereskedelemben Anglia versenytársaul tolakodott fel. III. Károly e szabadalomlevélben a többi czímei közé azt is felrakta: «Nyugot- és Kelet-indiák királya, a Kanári szigetek fejedelme». E társulat Ostendeben ütötte fel székhelyét s megállta a sarat emberül; versenyzett a tengeri hatalmakkal; verekedett is, a hol megtámadták; ha egy kapitánynak elkáparezték a hajóját, másikat szerelt fel ágyúkkal, utána ment a hajójának s visszafoglalta azt, mikor épen az elfoglaló nemzet aranyport és elefántcsontot vitt rajta; factoriejai Keletindia minden fővárosában működtek, voltak telepítvényeik Coblomban, Coromandelben, Bankisabarban a Ganges-parton; szövetségük volt Spanyolországgal, annak minden kikötőjében horgonyt vethetni, s egy tractatum jogot adott nekik a német szabad tengeri városokban árúkat piaczra vihetni. Ennek a társaságnak az első évben oly fényes sikerű működése volt, hogy a részvényesek a 750 frt befizetés után 250 forint osztalékot kaptak s előre látható volt, hogy e kereskedelmi vállalattal az önök monarchiája az elsőrendű kereskedelmi államok közé fog emelkedni. Csak egyetlenegy körülményen mult e remény valósulása. Egy csekély kis körülményen. Egy bajuszon mult el az egész. Az volt a hiba, hogy III. Károly egyetlen trónörökösének nem volt bajusza, Mária Terézia nem volt férfi. Károly császár minden áron királylyá akarta tenni leányát; ezt eszközölte ki a pragmatica sanctió. Hogy a pragmatica sanctiót Anglia elfogadja, egy föltételt szabott rá: az ostendei kereskedelmi társulat elnyomását. Ennek következtében egyfelől Anglia biztosította Mária Teréziának a trónrajutást, másfelől III. Károly megtiltotta a kelet-indiai társulatnak bármely németalföldi kikötőből kereskedelmi hajók kiindítását. Azonban a császár-király nem akart még letenni arról a reményről, hogy e nagy horderejű kereskedelmi vállalatot fentartsa. Mikor már kezében volt a nagyhatalmak garantiája a pragmatica sanctió iránt, akkor a saját engedményének szószerinti értelmét alkalmazva, megkisérlé áttenni a kelet-indiai társulat székhelyét valamelyik osztrák vagy magyar kikötőbe. Ilyen csak kettő volt: Triest vagy Fiume. A nagy hajókat elhozták Triestbe. A császár-király maga személyesen jelen volt a kisérletnél, s biztatta a hajósokat; de biz annak nem lett sikere. A triesti kikötő nagyon nyitva van a szelek előtt, medre igen sekély; abból világnevezetességű kikötő soha sem lehet. Fiumét az akkori osztrák diplomaták nem ajánlották neki, mert ha ezt karolják föl, akkor Magyarországon át veszi a kereskedelem útját, az az ország lesz fontos terület, s az tervüknek ellenére volt. És így a monarchiát gazdagítandó vállalat elmult, elnyomatott: csak azért, mert Mária Terézia leány volt, nem fiu. Anglia azután gazdaggá is lett; Ausztria és Magyarország pedig szegénynyé. A mint azonban egy magyar kormány kezdett intézkedni saját országának sorsa fölött, az lassankint rátért a mult században elejtett eszmére s az már most Fiumét alakította át kereskedelmi kikötővé. Ez sokkal alkalmasabb volt e czélra, országos áldozatokkal rendbe hozatott; új kereskedelmi hajózó társulatok telepittettek meg benne, a mik a suezi csatorna megnyitása után mindez ideig szép sikerrel közvetítik a kelet-indiai és chinai tengeri kereskedést; s ez által egyfelől Angliának csinálnak versenyt, másfelől a magyarországi vasuthálózattal kapcsolatban a levante-kereskedés vonalát terelik el Olaszországtól, mely azt a smyrna-livornoi úton törekszik vezetni. Ez mind nem kedélyeskedés, tisztelt barátom, itt pénzről, kenyérkeresetről van szó, s abban a pontban sem az angol, sem az olasz nem érti a tréfát. Temessék be önök a fiumei kikötőt: vegyék el a szabadalmat a kelet-indiai és braziliai kereskedelmi társulataiktól, s akkor aztán önök is számíthatnak a nagyhatalmak pártfogására, kik azért az árért II. Árpád utódainak is készek biztosítani a trónt (szép szavakkal, mint a 7 éves háborúban), valamint III. Károly király utódjával tevék. De addig, a míg az önök jóléte egy másik állam kárával emelkedik, ennek az őszinte barátságára ne számítsanak.

– Tehát nem számítunk rájuk.

– Hátra volna még Németország. Igaz, hogy az rendben tartott állam, nagy hadereje döntő szót ád neki az európai concertekben; és még inkább teli kincstára. Az is igaz, hogy e szomszéd állammal önök most jó szövetségben állanak. Maguk is a német kultura áramlatában úsznak. Haderejük, financziájuk, tudományuk nagyrészt német. Azt is megengedem, hogy Németország áhitozása egy szétzúzott osztrák-magyar állam német darabjait magához ragaszthatni nem olyan nagy, mint féltékenysége az orosz állam irányában, mely azon esetben mindazt elnyelné, a mi a Kárpátok és az Aegeumi tenger között fekszik; s ennélfogva Németországra ez idő szerint, mint leghatalmasabb szövetségesre támaszkodhatnék egy oktalanul megtámadott Osztrák-Magyarország. De azt az utolsó reményt is dobja ön ki a hajóból. Most értesülök a tengerentúli posta által, hogy az észak-amerikai államok és Németország közötti viszonyok a legfeszültebbekké váltak. Az ok világos. A német elem, mely száz év óta erősen növekszik az angol államban, régóta éreztetni kezdi ott præpotentiáját. A yankeenek pedig nincs kedve azt tűrni. A gyűlölködés sietve rohan azon válság elé, mely nyilt kitörésben fog nyilvánulni. Németország, mely száz év óta mindent elkövetett, hogy magát nagy tengeri hatalommá emelje, kénytelen lesz engedni az itthoni nemzeti önérzetnek, s tengerentúli fajrokonai védelmére előállni: akkor aztán, egy Amerikával megkezdett viszálkodás zűrzavarában mennyire nem fog senki arra számíthatni, hogy benne itthon fegyvertársra találjon, az előre látható. E kitörés meglesz: azt hiszem; – hogy ez is az orosz diplomatia munkája, az meggyőződésem, – hogy azzal egyidejüleg önök nyakán a háború, azt már tudom.

– Mi tehát mindezekre nem számítunk semmit! – mondá Tatrangi Dávid.

– Tehát mire?

– Saját magunkra.

– Így már jól van, szólt a bankár. A «vállalatunk» életre való. Nincs szükségünk a risicot viszont biztosítani, nem keresünk compagnont: megtartjuk a részvényeket magunknak. Lehet az új «consors» előtt beszélni?

(Consors jelent üzlettársat is, meg feleséget is.)

– Minden bizonynyal. Bátorítá őt Dávid.

– Tehát sir, hogy a tárgy érdemére térjünk: kapott ön már vállalkozó-társat, ki önt az «aërodromon» első kisérleténél gyámolítsa?

– Kaptam.

– Szabad őt látnom?

– Itt van a keze a kezemben.

A bankár felugrott a helyéről, félig kaczagás, félig bámulat volt a hang, mely kitört belőle.

– Ah! hoho, sir! Maga a mistress? Ő ajánlkozott önt kisérni? Tehát tudja már a mistress, hogy mi az az «aërodromon?»

– Láttam. Ismerem. Felelt Rozáli.

Mr. Severus hangjában még mindig több a nevetési hajlam, mint az elismerő bámulat.

– Ah, ha! valóban. Úgy látszik, mistress, ön olvasta valaha a német Lafontaine egy regényét a sok közül, melyben a hősnő a hőssel együtt egy Luftballonban felszáll, s aztán odafenn az égben egy ideális szerelmi jelenet fejlődik ki kettőjük között. Ez igen csábító példa. Hanem ez igen könnyű munka volt akkor: mind Lafontaine-re, mind a vállalkozó kisasszonyra nézve. Ámde az aërodromon kormányosa nem csak arra nem ér rá, hogy akár prózában, akár versekben elegiákat mondjon utazó társának, hanem a legelső két másodperczében a felemelkedésnek az a kérdése hozzá, hogy minő az arány a gép gyorsaságának progressiójában?

Rozáli felelt erre:

– És erre a figyelő megnézi a villanychronoscopot, mely harmadperczeket mutat, egy pillantást vet a kerekes normalbarometerre, mely a gép hajóján kívül van alkalmazva, s megmondja a kormányosnak, hány láb az emelkedés harmadperczenként?

Mr. Severus visszahőkölt: erre a válaszra nem volt készen; ámbár hisz Amerikában is mindennapi dolog, hogy a nők a tudományos értekezésekben részt vegyenek; de ilyen gyermek: ezzel a rózsás arczczal? Meg akarta tudni, hogy való-e ez, vagy tréfa?

– S miért van a normalbarometer a hajón kívül?

– Azért, mert a hajó maga, mely egészen hyalichorból van alkotva, légmentesen el van zárva, csupán a két végén, az alján és a tetején van egy-egy cső alkalmazva, melynek zárószelepe a szerint nyilik ki, a mint a gép előre vagy hátra, fel vagy lefelé halad. Ez azért van, hogy mikor az aërodromon a nagyon megritkult légbe emelkedik fel, a gyorsaság által belül összetömörüljön a ritkult lég s az által a benlevők megszabaduljanak a légzési szervek szenvedésétől, a mi különben a léghajósokat leginkább szokta kinozni. A szabad ballonok hajóiban utazóknak már 11 ezer lábnyi magasban orrából és füléből megindul a vér. Az aërodromon azonban e készülék mellett egy saját maga által megtöltött antliapneumaticává alakul át, s míg a haladás irányában nyitva levő szelepen át a lég összetömörül a hajóban, s a legritkultabb légrétegben is alkalmassá válik a belélegzésre, addig az ellentétes irányban levő szelelőcsövek szelepei csukva vannak, különben nem lehetne kiállni embernek a légrohamot, abban megfuladna mindenki. Ha azután az ozonmérő azt mutatja, hogy az éleny megfogyott a hajóban, akkor a felső csövet egy csappal elzárják, az ellenkező csapját kinyitják, mire az azóttal terhelt tömörült lég hirtelen elillan a ritkább küllégbe, s azzal újra kezdik a hajó megtöltését friss ózontartalmú léggel. A hajó belsejében levő aneroid barometer és hyperbolikus manometer tehát csak azt jelzik, hogy minő sűrűsége van a hajóban levő légnek; de nem azt, hogy minő légnyomás van az általa elért magaslaton?

– Jól van, mistress, szólt Severus, most már egy tudálékos asszonyt képzelve maga előtt; de már most más baj is jön elő. A gépet nemcsak az a villanycondensator és forgatag electromotor hajtja, melynek gépkereke a kormányos kezében van; hanem nagyhamar átveszi az uralkodást az athmosphærai villanyosság ismeretlen nagyhatalma. Mit tesz a figyelő társ ekkor?

– A figyelő társ, a mint a normalbarometeren látja a hatványozott emelkedést, az alhidadeon a rheoscopon, a villanybefolyás szaporodását, ezt számokban jelzi a kormányosnak, s ha a kormányos jónak találja a lég villanyosságát fokozott gyors haladásra felhasználni, akkor a légvillany-inductorokat működésbe hozza s miután a gép szárnyai 128 athmosphærai nyomást kiállanak, a villanysokszorozás által perczenkint ezer lábnyi gyorsaságra erőltetheti a gépet, a mi egy százötven lábnyi gyorsasággal rohanó szélvészszel szemközt repülve is 850 lábnyi haladást eredményez.

– Megálljon egy perczig, mistress. Tudja ön azt, hogy ha egy tárgy, legyen az bár sima üveghajó, perczenkint ezer lábnyi sebességgel szeli keresztül a légréteget, ez által oly surlódást idéz elő, hogy a falainak meg kell tüzesedni s a benne ülőknek meg kell sülni?

– Erre az elméletre van épen alapítva az aërodromon gyakorlatiassága. Fenn a magasban hidegek a légrétegek; emberi testalkat ki nem állná az ottani huzamos tartózkodást. De épen az említett surlódás által folytonos meleggel látja el a lég maga a hajót s nem kell hozzá sem fütőszer, sem azzal vesződő emberi kéz. E surlódási meleghez járulhat még a thermoelectricitás tényezője is. De ennek a hatása is ellensulyozva van. A hajó hátterében van alkalmazva a Carré-féle ammonsavas confrigerator, mely azonnal, a mint a hajó hőmérséke a 20 fokon, Reaumur szerint, felülemelkedik, rögtön megkezdi a működését, s mesterséges jéghideget képezve, a hőmérsékletet ismét kiegyenlíti. Ha az nem volna elég, a gép nehány nyomással még magasabb légrétegekbe emelkedik, hol nagyobb a hideg. Ha az is hasztalan volna, akkor meglassitja a repülését.

– S hogyan teheti ezt, ha egyszer a földdelej és a légvillany kapták fel a szárnyaikra?

– A legegyszerűbben. A kormányos intésére a segéd a villanykiürítőhöz nyúl, s vagy a csillagalakú kiürítővel szabadítja meg a gépet a tulságos villanytól, vagy a detonatorral, mely rögtöni villanyszikrákkal, dörgés közt távolítja el a fölösleges vonzerőt.

– S önnek volna az a bátorsága, hogy mennyköveket szórjon alá a földre? A legtöbb asszony pisztolyt sem mer elsütni, s ön villámokkal tudna lövöldözni?

– Ha férjem úgy fogja parancsolni.

– S mi történik, ha egyszer le kell szállni a földre?

– Akkor a kormányos parancsára a segéd felhasználja az «interruptort», a villanyműködést rögtön félbeszakító «rheotomot», a kormányos a gép sarkaiba kapó fogas kerékkel a két gépszárnyat egyszerre vízirányosan kiterjesztve megállítja s azzal az egész aërodromon perczenkint hat lábnyi és fokozatlan eséssel csendesen leszáll a magasból. A légréteg ellenállása a széles, kiterjesztett legyező alakú szárnyak alatt paralizálja az esés törvényének szokott szabályait, a hogy látjuk elenyészni e szabályt egy leszálló pehelynél, egy eleven madárnál. Mikor aztán a földhöz közel ér, akkor a kormányos újra megindítja a szárnyakat s e perczben a segéd azon szerkezeten kívül, mely a légvillanyosságot folyton kiüríti, még az isolatort is fokonkint alkalmazza; az úgynevezett «szarutömeg» (Kammasse) elzárót, mely az aërodromon saját villanysűrítőjének működését egész a csendes libegésig képes lohasztani, úgy hogy az a földre leszállhat, a nélkül, hogy a hajóban ülők egy kis kellemes szánkázási érzeten kívül egyebet tapasztalnának, mikor a villanygép utolsó szárnylegyintése a földön végigcsusztatja a leszállt aërodromont, melynek fenekét három szántalp alakú borda védi.

Mr. Severus összecsapta a kezét és felugrott a helyéről.

– De hát, mistress, hol tanulta ön mindezeket? és mikor és kitől?

– Itt. Mióta megérkeztem. A férjem tanított rá.

– Micsoda? tehát önök, a mióta ide megérkeztek, a mióta éjjel nappal be vannak zárkózva, a helyett, hogy azon rejtélyes villanyösszeköttetés experimentumaiban gyönyörködtek volna, a minek csodáit még nem fejtette meg sem Oersted, sem Faraday, sem Bunsen, sem Volta: két ifju szerelmes szív galvanoplasticai remeklése helyett éjjel-nappal képesek voltak, egymás mellett ülve egyik tanítani, a másik tanulni, rideg számokat figyelemmel kisérni, egymást át nem ölelni, hanem a gépek mozzanatát lesni; egymás szemébe nem nézni, hanem a kisérletek eredményét várni? Ez természetelleni vállalat!

– Nem, sir, szólt Rozáli komolyan. A természettudomány igen szép és elragadó élvezet. A delejvillany csodái lekötik a lelket s magukkal képesek ragadni, mintha az is hozzájuk tartozó elem volna. Az érzékek el vannak általa foglalva egészen. Mily gyönyörűk Lichtenberg porrajzai! Marum pávafarkfénye; a szivárványnyá alakított villanyszikra; Bunsen villanylángíve, a galvani folyam csodálatos vegytani bontó hatalma; a villanyfolyam szellemszerű zengése a vezető érczekben, mit a telephon hallat; a mulattató kisérletek a villany örökmozdonynyal, a villanyórával, Franklin villanyos rajztáblájával; a Wolff inductor folytonos villáma mily eleven utánzása az égi viharnak; S annak a gyémánt minden szineivel ragyogó dicsköre egy látvány a próféták álmaiból. Mily csodálatos tünemény a légüres üvegharang alatt kisugárzó villanyfény, mely a positiv sarknál piros, a negativnál kék rétegekben, mint egy orsó alakú dæmon jelenik meg! Mily megbüvölő látvány a villanyos zuhatag, mely biborsugáraival a világos-zöld színben pompázó uránüveg szélein túlömlik! Hisz ezek oly tünemények, a mik mellett az ember elfelejti azt, hogy a szive dobog. És midőn maga előtt látja azt a hatalmas, emberalkotta gépet, melynek egy mozdulata úgy ragad fel bennünket a földről, mint Illést a szentirás tüzes szekere, akkor, e dicsőséges emberi mű láttára, lemarad rólunk minden, a mi földi teher, s úgy közelítünk ahhoz az emberhez, a ki azt alkotta, mintha nem ember, de Isten előtt állnánk.

Rozáli ihlett áhitattal hajolt le Dávid kezéhez, hogy azt megcsókolja.

Severus izgatottan járt alá s fel a szobában.

– Ez nem igaz, ez nem úgy van. Bennem is megvannak azok az érzékek mind, én is végig élveztem a természettudomány gyönyöreit, én is jártam ott, a hol a világalkotó szellemek csodáikat mutogatják emberek parancsára; én is láttam a holt ember arczát mosolyra fintorulni a galvanfolyam befolyása alatt; de azt a hatalmát a villanyerőnek tagadom, hogy két élő szivet képes legyen astaticus állapotba hozni. Én is próbáltam ezt. De ez lehetetlen. Mikor egyszer a szív érez, azt semmi mathematikai számítás meg nem győzi, semmi tünemény el nem kábítja. Önök vagy szerencsétlenek és nem szeretik egymást…

– Vagy pedig – sietett Rozáli közbeszólni, tudjuk azt, hogy hazánk és becsületünk van feltéve a nagy koczkára. Sir! Én megtudtam, hogy férjemnek «ma» kisérletet kell tenni az általa feltalált géppel. E vállalkozására hivatva van hazája védelmének kötelessége és üzletének lekötött becsülete által. Bátorsága senkinek sem volt, hogy őt ez égbetörő kisérleténél mint legelső próbatevő segéd elkisérje. Nekem van, mert neje vagyok. Én hosszú éjeken át néztem férjem ajkaira, midőn a rideg tudomány tételeit magyarázta előttem és feleltem neki, nem arról, a mit a szivem beszél, hanem a mit a számképletek mondanak, a mit a gépek diktálnak. Hazánk és becsületünk van kérdésbe téve sir, és – itt minálunk – a haza és a becsület nagyobb, mint a szerelem!…

Severus elbámulva nézett az ifju nőre. Érczfényű sötét arcza merev volt, mint egy szobor, de szemei lángoltak.

– Akkor mistress, szólt tompán, meghatottan, mondjuk egymásnak, hogy «God by», Isten hozzád, mert ha ön felszáll azzal a géppel az égbe, – ön oda tartozik, – önt nem eresztik onnan többé vissza.

Rozáli úgy tett, mint a ki nem értette el a hizelgő bókot s úgy beszélt tovább is, mint «Consors»; mert hiszen az üzletben már most mr. Severusra nézve is viselte a kétértelmű czímet.

– De mindezekre az itt elsorolt gépekre nem lesz szükség a többi aërodromonnál, biztatá komolyan üzlettársát; ez által azoknak kiállítása nagyon megdrágulna. Csupán az első kisérlethez szükségesek azok, hogy a mit általuk kitanultunk, azt a többieken alkalmazhassuk. Azon légmozdonyoknak különösen, a mik csupán szállításra fognak szolgálni, a legegyszerűbb készülékeik lesznek, minthogy azoknak lehető alant kell járniok?

– S miért kell alant járniok.

– Azért, hogy mentül rövidebb ivet képezzen a repülésök. Minthogy a kör átmérője a körhöz úgy viszonylik, mint 1 a 3-hoz, annálfogva minden öl, melylyel az aërodromon a magasba emelkedik, három öllel hosszabbá teszi az útját, mint ha a föld szinével egyaránt repülne.

– És ezt mind nászünnepén tanulta… dörmögé, magához beszélve, mr. Severus.

– Ime tehát útitársam és segédem már van! – mondá Dávid; a kisérletre kitűzött határidő a mai nap déli 12 órája; azt meg fogom tartani, akár nap süt, akár vihar lesz.

– Meg vagyok felőle győződve. Még az éjjel abbahagyattam minden munkát. A gépek pihennek, a katlanok alszanak, hogy semmi moczczanás, zaj és füst ne zavarja önnek első kisérletét.

– Igen jól van.

– Lesz önnek szüksége valami segítő kézre az induló teremben?

– Senkire sem.

– Úgy én sem akarok ott lenni. Tudom, hogy az egy ünnepélyes pillanat. Mi valamennyien az udvaron fogunk állni. Egy kiáltás sem fog hangzani. Nincs önnek valami kegyeletes ohajtása tán? Az emberben fel szokott ilyenkor ébredni az áhitat. Valami szent szertartás ne előzze meg a kisérletet? A hogy hajók vízrebocsátásánál szokás.

– Köszönöm. Az áhitat tiszteletre méltó érzelem, s az imádkozás megvigasztatja azt, a ki imádkozik. Hanem én a harangszótól nem hallanám a telephont, s a zsolozsmák belezavarhatnának a képleteimbe. Majd ha odafenn leszek, szivesen hallom.

– Tehát szerencse «fel», – és szerencse «le». Óráink együtt járnak.

– Mikor a tizenkettőt kongani fogja torony-óránk, indulunk.

A két férfi kezet szorított, Severus kezet csókolt Rozálinak, s azzal magára hagyta az ifju párt.

– Aztán semmi érzelgés! szólt rideg, merev hangon Dávid, megszorítva hideg kezével Rozáli kezét. Készüljünk az úthoz.

Különös előkészület volt az az úti öltözet. Egyetlen selyem zubbony a férfin, s egyetlen selyem tunika a nőn; mint két mythoszi szobor, melynek leplezete a délczeg és deli testidomok kiemelésére szolgál.

Egyiknek sem volt most kedélye észrevenni, hogy társának alakja egy olympi istenminta. Az olympi istenek ereiben az ichor foly, a fehér vér.

Dávid átvezette Rozálit ama zárnélküli ajtón az induló terembe, hol gépe állt.

A hosszú terem, melynek üvegtetőzete végig fel volt nyitva, ötszáz gép számára volt alkotva, s még csak az első gép volt készen. Az ott állt a terem közepén. A padlat vastag vulkánozott kaucsukból volt. Az aërodrom hajója egy darabból öntött hyalichor henger, mindkét oldalán csúcsos kúpban végződő, e kúpok vége egy-egy szeleppel záródik, melyek egyikén egy gereben alakú tövisekkel ellátott nyárs, a másikán egy sárgaréz-gomb ugrik elő a belülről tett nyomásra. Az első a hangtalan villanykiürítő; a másik a detonator, melynek az a czélja, hogy jelt adjon az egymással együtt járó gépeknek. A négy szelep azután, mely a légváltoztatást eszközli, egyuttal hallcső és hangtölcsér, miken át a detonator figyelmeztető hangjára a külön hajókban ülők egymással közölhetik értesítéseiket. Mert a hajó maga hermetice zárva van, ajtaja kaucsuk lemezekkel leszorítva.

A hajó közepén van az electromotor, melynek gépezete kétfelé választja annak belsejét: az egyik fele a gépészeké, a másik az utazóké, kiknek semmi dolguk a géppel. Az electromotor képes tízezer egyesített villanyelemmel dolgozni; ennek sokszorosan egymást dörzsölő széles sarkai idézik elő az első mozzanatot, mely a két szárnyat felemeli. E szárnyak alul hyalichor-lemezekből vannak legyező idomura alkotva s felül sárgaréz-lappal borítva, egyes részeik akként fordíthatók, hogy a gép fölfelé vagy fekmentesen haladhat velük. Egy olló alakú kormány tetszés szerinti irányt adhat az egésznek. A két szárny a géppel együtt husz méter szélességet foglal el.

A gép még eddig csak elmélet szerint kész, gyakorlati kisérletet az egészszel csak most fognak először tenni. Nem csoda, ha minden embernek nagyot dobban a szive, mikor azt mondják neki, hogy üljön fel bele először. Úgy húz a szív a földhöz.

Dávid oly sokszor megmagyarázta már Rozálinak e gép egész szerkezetét, minden egyes darabjának rendeltetését, hogy most már felesleges lett volna többet beszélni neki róla.

Még egyszer szemébe nézett: – csak elszánt nyugalmat látott abban.

Mikor kinyitá előtte a hajó ajtaját s felsegíté őt ülőhelyére, mégis reszketett a keze.

A kormányos, a gépész ülése magasabb volt, a segédé mellette alacsony zsámoly.

Mikor az óra megkondult, Dávid becsukta a hajó ajtaját s felült a helyére, szoborkemény és szoborhalavány arczczal. Nem nézett másra, csak a gépre. De Rozáli még az égre is nézett, mely be volt borúlva, s midőn az óra az utolsót ütötte, ajkát e halk sohajtás hagyta el: «Isten velünk!»

Dávid macskabőrrel megdörzsölt egy gyantalapot, azt hozzáérinté a gép üveg sarklapjához, s azzal megragadva izmos kezével az electromotor kerekét, egyet fordított rajta. A telephon halk, zizegő hangott kezdett hallatni rögtön s a hajóban az a sajátszerű szag kezdett érezhető lenni, a mi a villanynyal együtt támad; a mechanikai mozzanat által a két szárny lassanként felemelkedett, mindig jobban közelítve egymáshoz. Ez a kisérlet válsága. Vajjon a kifejtett hatalmas mozderő, mikor működését megkezdi, nem töri-e össze a mozdító gépet odabenn, s az azt forgató kezet? Ezt ellenőrzi a segéd által megfigyelt rheoscop. Rozáli számítja a delejmutató mozzanatait csendesen. «Harmincz, harminczegy». Mikor azt mondja: «harminczkettő», akkor Dávid lekapja a kezét a fogantyuról, s a másik perczben, mint a villám, oly gyorsan ugrik az előbbi helyére vissza. A két szárny végpolusai, megtelve egyenlő – villanyossággal, azon ponthoz érve, a hol eltaszítják egymást, iszonyú erővel csapták alá a két legyező szárnyat, s abban a pillanatban a légbe emelkedett az aërodromon. – Az első szárnycsapás száz lábnyi magasra vitte föl. A gép ereje sokkal nagyobb teherre volt kiszámítva, mint a mennyit most emelt.

Dávid az első mozzanat után nyugodtan fonta össze mellén karjait, és nem nyult többé a géphez. Azt most már saját visszesése késztette további mozgásra. A mint lefelé esett, a két kiterjesztett szárny újra összeért s fokozatos erővel csapott ismét széjjel. Dávid odafigyelt Rozálira, ki folyton értesíté a villanyerő növekedéséről, az emelkedés haladó fokozatáról. Egyiknek sem volt ideje visszatekinteni a földre s az utánuk bámuló embertömegre.

A gép egyenesen szállt fölfelé a szélcsendes légben, el nem hajolva függőleges irányától.

A tíz első percz alatt még nem érték el a fölöttük levő felhőréteget. A lég ezuttal nem volt fölöttébb villanyos. A szárnyak mérsékelten fokozott erővel működtek. A hygrometer, az ozonmérő, mind kevés eltérést mutatott. Melegség nem volt a hajóban a nem igen nagy dörzsölés miatt, az emelkedés közben, sőt a hévmérő nehány fokkal alább szállt, de még a hideg nem volt kellemetlen a lenge öltözék mellett is.

Rozáli oly nyugodtan értesíté Dávidot az észleletekről, mintha tanítója lábainál ülne egy gyermek. Dávid hallgatva jegyzé fel az adatokat egymás után. Egyiknek sem jutott eszébe észrevenni azt, a mi e merész kisérletben költői, nagyszerű, fölséges!

A földön maradtak az áhitat figyelmével bámultak az égre. Minden út tele volt néppel; a munkások a gyár udvarán álltak.

Az ég egészen be volt borulva, a szürke felhőboltozat alapjából úgy tünt elő a felemelkedő aërodromon, mint óriási fehér sas, mint a keleti mesék Roch madára, aztán mindig kisebb-kisebb lett; de szárnyai verését folyvást lehetett látni.

Már egy negyedórája volt, hogy fölemelkedett a gép s még mindig egyenesen felfelé haladni látszott.

Mr. Severus a gyár tornyából nézett utána távcsövével.

«Mi történhetik odafenn? mondá magában, hirtelen utánaszámítva. A gép folyvást egyformán működik, minden másodperczben egy szárnyütés. Az a felhőréteg nem lehet 8000 lábnál magasabban. Ha a gép csak azzal az erővel haladt is fölfelé, melylyel az első perczben felrepült, régóta át kellett volna törnie azon a felhőrétegen. Pedig hiszen a lég villanyossága még sokszorozza a bronz-vezetők hatékonyságát. Mi baj lehet odafenn?»

Ugyanazt a kérdést intézte Rozáli is Dávidhoz.

– Mi történhetik idefenn? Az emelkedés eleintén fokozatosan haladt előre, most fokozatosan haladt visszafelé. A gép egyformán működik. Mégis tíz percz alatt alig haladtunk száz lábnyira.

– Tanultunk valamit, felelt rá Dávid zavartalanul. Megtanultuk azt, hogy üveghajónk villanyosságát a felhő villanyossága ellensúlyozza. A második kisérletnél segítve lesz ezen: a hajó tetejére bronz-lemeznek kell jönni.

– Visszatérünk-e, vagy vízszintes haladást kisérlünk meg?

– Egyiket sem. Az akadály daczára keresztül fogunk törni a felhőrétegen; s ha egyszer a közönyös ponton túl leszünk, ott az ellenkező villanyossága a felhőnek annál sebesebb repülésre fogja segíteni hajónkat. Olvasd a villanyszámláló fokait.

A következő ötven másodpercz alatt a gép haladása állandóul száz lábnyi emelkedésen maradt tíz perczenként.

– Ez tehát a többlet, a mivel gépünk villanyhatása a felhő rétegeit meghaladja. Összeszámoltunk. Most már nincs mit tennünk, mint várnunk nyugton, addig nézhetjük a földet.

Dávid a magával hozott macskaprém béllésű köpenyt Rozáli vállára keríté, beburkolva őt az érezhetővé lett hideg elől.

Az egész hajó félhüvelyknyi vastagságú hyalichorból volt öntve, melyen keresztül minden oldalra lehetett látni. Azonkívül mind a két oldalán és a két végén voltak távcsövek az üvegfalba alkalmazva, miket kaucsuk tartóikban mindenfelé lehetett forgatni.

Még csak nyolczezer lábnyi magasban voltak a föld fölött; de már onnan is meglepő látvány tárult eléjük. Nyolczezer láb magasság a föld végtelenjéhez képest elenyésző csekélység. Onnan még nem látszik a földnek gömb-alakja; csak a láthatár szélesedett ki s alant a föld úgy tünik fel, mint egy teknő: a szélei látszanak magasaknak.

S e széles teknő mélyén a szántóföldek tarka koczkái beszorítva sötétkék erdőfoltok közé, a Gyilkos tava, a Szent Anna tava, mint fényes tükörlapok, az Olt folyam, a hegyvágányok patakjai, mint ezüst szalagok; a Czohárd, a nagy Hagymás elvesznek a még magasabb sziklaóriások tömkelegében, az erdős hegyhátok, mint egy hullámzó föld! És a távolban a Magura, a Bihar hegylánczai, mik még közülzártabbá teszik a látkört, az oláh havasok délkeletnek. Az ember mentül magasabbra szál, annál jobban fogva érzi magát a föld által; annál jobban látja, hogy ez börtön!

Rozáli szédült a látványtól. Dávid azt mondá neki, hogy tekintsen maga fölé.

Odafenn közelített már a felhőréteg.

Olyan volt ez, mint mikor a fellegszakadás jön messziről a hegytetőnek.

– Mindjárt sötétben leszünk! mondá Dávid Rozálinak.

– Itt van a Dubosq-féle villanylámpa.

– Hozd működésbe.

A villanyfény egyszerre világítani kezdett; azok oda alant, kik utánuk néztek, azt látták, hogy a fehér sasból egyszerre egy ragyogó csillag válik, mely nehány perczig megvilágítja a körüle elterülő felhőréteget s aztán gyorsan elvész a felhőegyetemben.

Igenis: gyorsan; mert a mint a felhő közé jutott a gép, egyszerre fokozott erővel kezdtek el villanyos szárnyai dolgozni, s midőn a felhőn keresztültörte magát, egyszerre szellemerejű szökésekkel repült az ég felé, perczenkint ötszáz lábnyi emelkedéssel. A lecsapó szárnyak zenéje áthangzott a hajó falain, mint valami Istenbiztatás hangja oly megkapó, oly túlvilági zöngés volt az!

És minő látvány!

Fenn egy tiszta azurkék égboltozat, minőről a ködös földlakónak fogalma sincs, s a tiszta égen egy soha nem látott nap! Nem az ismeretes tűzgomb: hanem egy sugárőrvény, a fények isteni végtelensége.

És egyre fölebb! Az aërodromon hatalma nem ismer már határt; a két élő oly rétegeiben jár a világnak, miket sem ember, sem állat nem utazott még be soha. Huszonnyolczezer lábnyi magasban a föld felett. Magasabban a Himmalája, a Csimborasszó csúcsainál. S a gép hajójában nincsen hideg: repülésének zsurlásától áthevülnek oldalai; az utazókat nem fedi más, mint a lenge selyemöltöny és a tiszta, csupa ozonból álló ritkult lég, összetömörülve üvegharangjukban, valami ismeretlen érzéssel tölti el szíveiket. Hisz annak is természeti oka van. Csupa élenyt szívni be nem emberi idegek számára való élvezet. Attól a lélek gyönyörbe merül el; a vér ismeretlen örömök kéjérzetére lázad, az ütér százat, százhuszat üt perczenkint; a szív nem bir magával többé.

S a gép egyre viszi őket fel az ég felé, s ők visszatekintenek a földre.

És látják a földet – nem úgy, a hogy az emberek látják, sötétnek, kéknek, darabosnak, hanem a minőnek az églakók, vagy a szomszéd csillagok lakói látják: fehérnek, ragyogónak, simának. Alant a felhő fedez mindent.

A végtelen, beláthatlan földi mindenség egyetlen fehér lap. Egy hótenger, kristály hegyekkel, gyémánt kupolákkal; fehérrel fehérre festett vakító tájkép, melynek árnyéka is világosság.

Egyetlen sötét pont úszik fölötte. Egy szárnyas gép alakja, melynek árnyékát a tündöklő nap a tündöklő felhőlapra festi.

Most egyszerre megállnak a gép szárnyai. A kormányos egy kéznyomására félbeszakad a villanyfolyam, s a két szárny kiterjesztve feszül meg.

– A földre visszaszállunk, suttogá Dávid, megszorítva Rozáli kezét.

E szóra a nő odaomolt a férj keblére. Nem volt ura gondolatainak többé, nem eszmélt, csak érzett. Átölelte annak fejét karjaival s megdicsőült arczát elárasztá a földi kincsek legdrágábbjaival, asszonyi csókjaival. Szeretett, idvezült volt; zokogott.

És a férfit magával ragadta az asszony szerelme.

Senki sem gondolt többé mágnes tűre, barometrumra, villanymérőre. A felső légrétegben erős légáramlat volt, mely leszálló hajójukat sebesen ragadta kelet felé. Ők nem tudtak arról semmit. Ők csak azt tudták, hogy mi a szerelem.

Huszonnégyezer lábnyi magasból perczenkint hat lábnyi eséssel szállt alá a kiterjesztett szárnyai által csendes libegésben tartott hajó. A felső légrétegben perczenkint kétszázötven lábnyi sebességgel rohanó légáramlat ragadta azt magával délkelet felé, a mi a felemelkedés pontját a leszállás pontjától mintegy harminczhárom mértföldnyire távolítja el. Két délkör s egy zóna-fok különbsége.

A hajó négy légújító szelepe közül most a legalsó volt nyitva, annak a hangkürtjén keresztül hangzott fel alulról lassankint valami zúgás, mely eleintén olyan, mint az erdők mormogása a vihar közeledtével, majd egyre erősödik az, harsogás, csattogás egyesült robaja hangzik: titáni orgonaszó az, melynek minden accordja mennydörgés; az üveghajó, kiterjesztett szárnyaival együtt reszketve zeng bele, mint egy carillon harangja, mely a mennydörgés vibratiójától megcsendül.

– Jézus! kiált fel a nő, túlvilági mámorából a kárhozat rémületére ijedve, midőn egyszerre vakító fény világítja be a hajót.

Az a fény egy villámlás – s a mi úgy zúg alattuk, az a tenger!

A Fekete-tenger fölött voltak, csak háromszáz lábnyi magasban a harsogó hullámoktól, miket hegylánczokká alakított a fejük fölött tomboló zivatar, az egymás hátára tóduló barna-zöld, fehér sörényes hullámszörnyek ordítottak olyan hangosan.

Tehát alattuk a háborgó tenger, felettük a villámló zivatar.

Mikor estek keresztül a felhőn? azt nem is vették észre.

Mikor Rozáli az kiáltotta: «Jézus!» kétségbe esetten ragadta meg az öltönyt férje keblén, görcsre szorult ujjaival, míg ugyanazon kezével eltaszítá őt magától.

Dávid felállt; letekintett a tengerre, aztán fel az égre, aztán a nő arczára. Aztán mosolygott s azt mondá a nőnek:

«Elfeledted-e, hogy én ki vagyok?»

Mit akart neki ezzel mondani? Azt-e, hogy «szombatos» vagyok? vagy azt, hogy a «villámnak, a zivatarnak jó barátja» vagyok? vagy azt, hogy «férjed» vagyok?

Azzal egyet fordított a zárókeréken, a gép szárnyai elszabadultak s a következő perczben ismét magasra suhant fel az aërodromon.

– Belemegyünk-e a villámló felhőkbe? kérdé reszketve Rozáli.

– Gyermek te! szólt Dávid. Légy nyugodt! jó barátaink azok! A felhő és a tenger között maradnunk nem szabad, mert a záporban, ködben nem fogunk látni, s ha hatszáz lábnyi magasban a tenger fölött vízszintesen repülünk, akkor keletre neki megyünk az Elborus havasainak, északra a Tsatyr-Dagh hegylánczának, nyugatra a Balkán előfokának, délre a Karmalin alpesnek, vagy a Tsilsz Daghnak s ott hajótörést szenvedünk. Nekünk a felhők felett kell mindig úsznunk, a hol látunk s a hol szikla nem jő elénk. Ülj le mellém.

Rozáli leült, de a tudomány bűvereje meg volt nála törve. Nem volt nyugalma a gépeket, a műszereket figyelemmel kisérni többé, ő csak arra a férfialakra nézett, ki vakmerően felemelt fővel állt a gép előtt, kezét egy még addig érintetlen rugóra téve. Az volt a detonator felszabadítója.

Az aërodromon dæmoni szárnysuhogással repült az ég felé. A villámló felhőknek nem az a hatásuk volt reá, a mi a nyugodtan elterülő felhőrétegnek. Két villanyellentétes felhőgomoly közé jutott, miknek egyik oldala a tényező, a másik a tagadó villanyossággal volt telve. Az egyik felhőoldal eltaszítá, a másik oda vonta. Kétszeres erő ragadta magával.

A két gomolygó felhőtömeg egymásba omlott, szörnyalakú sötétkék, ezüst szegélyü gomolyaival, mikből egy-egy foszlány egész a tenger színéig szakadozott alá, a zápor, mint egy dült kéve huzódott utána, sötétkékre festve a tengert, a hol összeért vele.

Az aërodromon belejutott a záporba. Az jégzápor volt.

Ez volt azután a zene! Mikor ezer meg ezer jéggömb kezdte el paskolni a hyalichorhenger döngő oldalait, a suhogó szárnyakat, s hozzá köröskörül mennydörgött az ég és harsogott a tenger!

Vak sötétség volt a felhők alatt, midőn az aërodromon a jégzápor közé jutott, de e sötétség csak egy perczig tartott. Rozáli bámulva vette észre, hogy a következő perczben Dávid arcza elkezd világlani, derengő, majd fényes sugárzat árad el körüle; fehérnek látszik, mintha alabastromot világítanának meg villanyszikrával, s gazdag hajának minden szála fölegyenesedik s mered az ég felé, mint egy tízezer ágú korona… Nem emberi alak ez többé!

De hiszen Rozáli arcza is épen úgy világolt, ő is olyan átlátszó túlvilági kép volt; de e látványban csak Dávid gyönyörködhetett.

Majdan az egész hajón elterjedt az intensiv villanyfény, mely több ölnyi messzeségben megvilágítá maga körül a jégzáport, mely között úszott; körül volt véve repülő gyémántok özönétől.

Hát a felhők mit szóltak erre?

Mintha a vihar maga is elbámult volna e vakmerőkön, kik az ég titkaiba, a szentek szentjébe, hol a villámok születnek, be mernek törni, megnémult a zivatar, elpihent a villámlás, a dörgés nehány perczig.

Ekkor a fényes arczú ember, ezzel az égre emelkedő üstökkel, megnyomá azt a kis gombot, mely a detonatort felszabadítja, s abban a perczben egy czikázó villám nyilalt végig a felhők közt, melynek eredete az aërodromon detonatora volt, felébresztve ellentétes társát a felhő mélyében s harsogó dörgéssel üdvözölve barátját a «villámot.» Az ember és az Isten csókja találkozott! Az ész és az ég villámszikrái.

S ez üdvözlésre megszólaltak a felhők minden villámai. Köröskörül és felölről czikázva jött egyik villám a másik után a fülrepülő aërodromon felé. A sebastopoli meteorologiai observatoriumban feljegyzék azt a tünneményt, hogy mint egy központba siető lángsugárok találkoztak egy helyen a villámok; egy első percz alatt száztízet számláltak meg, mik mind egy pontban egyesültek, mintha egy sokágú lángkorbács, vagy egy szétszakadó csillag volna ottan. – De az csak látszat volt. Az aërodromont egy villám sem érte. A villámsugarak «egyik» szikrája mindig az ő sajátja volt. Most már két szárnyának hegyei szórták körüle a villámszikrákat s azok találkoztak fele úton a felhők ellenkező szikráival, nyilazó zegzugot rajzolva a sötét égre, s a felhők mélyét folytonosan fellobogó kék, zöld, veres fénynyel világítva be. A mennydörgés hömpölygő moraja követte szakadatlan e mennyei tűzi játékot. Rozáli átszellemülten bámult Dávid arczára. A fehéren világló arcz is ő feléje volt fordítva. És Dávid szemeiből is oly csodálatos fény sugárzott ki e perczben. Szemszivárványának nem volt feketéje; egy fényárasztó csillag volt az. Olyan volt, mint egy megdicsőült képe, ki az égbe száll, s csak földi mintáját tartá meg arczának, de földi anyag nincs többé rajta.

– Félsz-e? kérdezé szelid, biztató hangon Rozálitól a fénylő alak sugárzó ajka.

– Üdvezült vagyok, rebegé a nő, rémülettől ittas gyönyörmámorában.

– Csókolj meg.

És a nőnek volt bátorsága e perczben fölemelkedni hozzá; ajkaival megközelíteni e rémesen sugárzó túlvilági arczot, s e minden oldalról lángoló villámlobogásnál, e kábítón harsogó égzengésnél volt bátorsága ajkaival megérinteni annak ajkát.

Az a csók «tűzcsók» volt!

Mintha egy lángot, mintha egy szellemet, mintha Jupitert magát csókolta volna meg.

Akkor odarogyott Dávid lábaihoz; s mikor annak térdeit átölelte egyik kezével s a másikkal keze után nyult, minden ujja hegyén érezte a szikrákat, a mik a fénylő alak minden izeiből előperczegtek.

A villámlás megszünt, a dörgés elhallgatott. A hajó a villanyos zivatar bűvkörén túl jutott már. Az arczok kezdtek elsötétülni.

De mikor az aërodromon végighaladt a Tsatyr-Dag hegyei felett, hogy a föld se maradjon el az üdvözlésből, akkor még egyszer maga a legfensőbb hegycsúcs küldött utána egy villámsugárt. A föld villámlott fel az égbe.

S ez volt az utolsó üdvvillám. Egy szárnycsapás a felhők fölé emelte az aërodromont. S ott más világ volt. A nap sütött.

Rozáli még mindig bámulva nézett bálványa arczára, még mindig átkarolva tartá annak térdeit, és ime egyszerre más alak állt előtte. A fénytől sugárzó, átlátszón fehér szellemkép azokkal a csillagfényű szemekkel, a napsugáron, mosolygó diadaltól ragyogó férfiarcz lett, melyről sugárzik az életerő pirossága, a büszkeség és a szerelem; és fekete szemeiből a földi tűz, mely szivet elevenít.

S midőn most Dávid lehajol hozzá, hogy őt keblére emelje és megcsókolja, már nem égetett a csók…

Ismét alattuk volt a fehér felhőtenger, mely a végtelenségig látszott elterülni. Csupán egy helyen domborodtak fel pukkanó dudorodásokban, mint egy óriási szappanbuborék habjai, magas fellegalpesek, miknek hófehérében villanyos szikrák villogtak időközönkint. Az volt a delejes vihar háborítási tere, mely a végtelen felhőtengerben pásztavonalban huzódott végig.

A nap két foknyira állt meg a felhőtől takart láthatár fölött.

– Tudjuk meg, hová jutottunk! szólt Dávid Rozálihoz.

A delejtű, a térkép, mint az oczeánon hajózónak, úgy a felhők atlanti tengere fölött utazónak is tudósításokat adott. A krimi félsziget fölött jártak.

– Ideje visszafordulnunk.

Dávid az albatrosfark alakú kormánynyal a gépet körben fordította, a szárnyakat a felfelé haladó irányból a horizontal haladásra mozdította, s ezzel a villanysokszorozót szabadon ereszté.

Az aërodromon repült.

Mily sebességgel halad nyugot felé, azt először is megmutatta a boussol tűhegye; másodszor hallani engedé a hajó orrán megnyilt légzőszelep éles fütyölése; harmadszor látni hagyta a felhősikság fölött végigrepülő árnyéka a szárnyas hajónak. De a mi mindezeknél meglepőbb, ujdonabb tünemény volt: az azon látvány, hogy a nap, a mint a gép előre haladt, folyton egyenlő állásban maradt a láthatár fölött. A gép egy óra óta halad már nyugat felé, s a nap még mindig azon a ponton áll, a melyen egy óra előtt. Az aërodromon röpte egyenlő a föld fordulásának gyorsaságával. Tehát huszonnégy óra alatt képes körül repülni a földet (az északi szélesség 45-ik foka alatt), tehát képes megállítani a napot (valódi Józsué), tehát az aërodromon utazójára nézve, ha akarja, nincs többé éjszaka!

Dávid az örömtől kaczagott, midőn ez új felfedezést elmondá Rozálinak.

Hogy annál inkább igaza legyen, az isolatorok segélyével nehány perczre lelohasztá a gépszárnyak működését, ez által az aërodromont egész a felhőróna szinéig alásülyesztve s azután ismét sebesíté a repülést, s a hajó most már egy hófehér hegymező tömkelegében repült előre, keresztül törve néhol az útját álló felhő alpeseket. A nap forrón sütött a felhő oldalakra. A hévmérő a hajóban benn a sebes repülés zsurlódásától 18 fokot mutatott. A felső légréteg hidege elnyelte a többit.

Egyszerre egy új természeti csoda lepte meg az utazókat.

A felhőfalon, mely mellett elrepültek, magasabban és nagyobb alakban, saját hajójuk alakja tünt fel előttük; nem árnyék az, de optikai tünemény; a tudósok «Ulloa dicskörének» hiják; Flammarion «költő tudós» ismertette azt meg legelőször; a francziák az ő nevéről nevezik.

A fehér felhőlapon egy másik aërodromon úszik; szárnyai épen úgy csapdosnak; átlátszó üveghengerében épen úgy áll és ül egy férfi meg egy asszony-alak, s e káprázatot egy szivárványszerüen, de gömbölyű, körré alakult fényes szérü veszi körül, mintha a kiegészített Iris-öv volna, belül sárgás-fehér, azután halavány-kék, megint barnás-szürke, végre viola-veres színezetű keretekben. A varázstünemény oly világos körrajzokban tünt elő a vakító fehér felhőlapon, hogy Rozáli saját kézmozdulatait megláthatta rajta.

Dávid megmagyarázta neki e tünemény keletkeztének okait, s aztán elnyelte azt a szemközt jövő felhőtömeg.

«Hol járunk most?» Ez volt a kérdés.

A földet nem lehetett látni a felhő-rétegtől.

Dávid nehányszor megkisérlé a felhőrétegen keresztűltörést. Nem sikerült neki. A mint megállítá a szárnyakat, a délkeleti légáramlat, egyesülve a felhőréteg eltaszító hatásával, oly lökést adott az aërodromonnak, mely által az lefelé esés helyett a keleti irányba vitetett vissza.

Most aztán meg tudta magának magyarázni Dávid, hogyan került hajója a Fekete tenger fölé. A légáramlat s a felhő villanytaszítása vitte azt odáig, hol azután a felhőlégáramlat hirtelen alácsapva az alsó légrétegbe, egyesülten a delejes viharral leragadta azt magával.

Ez számításán kívül esett; hogy lehessen körülmény, a melyben az embernek és a földi anyagnak még csak le se lehessen esni a légből.

A vonzerő szabályai győznének, az igaz: ha a villanyerő s a lég ellenállás-szabályai nem küzdenének meg vele. De így a leszállni készülő gép, kiterjesztett szárnyaival oly nagy ellenállási tért nyujt mind a kettőnek, hogy a vonzerőt egészen kiegyenlíti vele. Az aërodromon nem tud leszállni a felhők közül.

Néha támad alatta egy-egy hasadék a felhőtömegben, melyen keresztül, mint a napfoltok sötét tömegeit, látni meg az alant fekvő földet. A szédítő mélységben, a felhőnyiláson, mint egy ablakon át, látszanak meg a földi világ tájképei: zöld erdők, patakok, mezők, fényes folyamokkal, miknek partjain füstölgő házak jelölik a halandók tanyáit. A fölötte elrepülők találgatják, vajjon mely vidék lehetett ez? Hanem egy percz alatt eltünik alóluk ez a látvány. Nem tud az aërodromon leesni.

– A 44-ik hosszusági fok alatt járunk! mondá Rozálinak Dávid. Itt kezdődik Erdély.

– És nem tudunk leszállani a felhőn keresztül. Szólt Rozáli.

– Fogunk tudni.

A gép repülése meglassíttatott; a szárnyak épen csak annyi erőt fejtettek ki, hogy az erős légáramlat a hajót hátrafelé ne vigye; a szelepek megszüntek sípolni.

E csendességben valami andalító összhang tört fel onnan alulról. Földi hangok!

Harangszó zúgását adta tovább a hangterjesztő ködár, s e harangszó mellé zengett kiséretül egy ezernyi ezer ajktól énekelt zsolozsma…

Mind a ketten ráismertek e melodiára.

A zsoltár dallama ez: «Uram! ki lészen lakója a te felséges hajlékodnak?»

– Az a mi népünk odalenn!

Oh! igen, azoknak énekszava hangzik fel a földről a bezárult felhők boltozata felé, a honnan tovatünt kedveseiket várják vissza.

– Itt le kell szállnunk! kiáltá Dávid elhatározottan.

– Hogyan? kérdé aggódva Rozáli.

Azzal Rozálit beburkolá a macskaszőrmés bundába, maga pedig felölté rókamáj bélésével kifelé fordított bekecsét, mint a ki szibériai útra vállalkozik.

A hajóban volt egy széles, négy öl hosszú gyantás tafota-szövet, mindkét végén volt egy zsinór, arra egy nehéz ólom gömb kötve. Dávid hóna alá vette a szövetet. Azzal megállítá a gépszárnyakat. Akkor kinyitá a hajó ajtaját. A betóduló hideg lég egy percz alatt hókristályokká alakítá a belső nedvdús légkör párázatait. Jégsarki fagyos levegő volt az. Dávid haja, szakálla csupa zuzmarás lett.

Mielőtt Rozáli egy kérdést intézhetett volna hozzá, Dávid a nyitott ajtón át felveté magát a hajó tetejére, becsapva maga után az ajtót.

Akkor a gyantás tafotát az egyik golyónál fogva áthajítá az egyik kiterjesztett gépszárnyon. A másik golyó kezében maradt.

Azzal lekiáltott a légcsövön át Rozálihoz:

– Bocsásd el a gépszárnyakat, s gyújtsd meg a villanylámpát!

Rozáli engedelmeskedett; a két gépszárny ismét emelkedni kezdett s közepén összeért. De ezuttal nem csapódott széjjel, a közbetett gyantás tafota megszakítá a villanyfolyamot. A szárnyak felül összecsukódva maradtak.

És abban a perczben a gép, mint a lelőtt sas hanyatlott egyenesen alá, Galilei törvénye szerint, az első perczben 15, a másodikban háromszor 15, a harmadikban ötször 15, a negyedikben hétszer 15 lábnyit esve.

Rozáli szentelt bizalommal tekinte maga fölé, a hajó külsején álló megvilágított alakra, ki nyugodtan állt e rohanó esés közepett a hajó mellvédjébe fogózva.

Mikor a tizedik perczben 300 lábnyi eséssel törte magát keresztül a lomha tömeggé bénított hajó a felhőrétegen, mikor a hegyvölgy alkotta föld szine, ezüst folyóival, hangya embertömegeivel újra látható lett, akkor Dávid kezébe ragadva a gyantás tafota-szövet tulsó szélét, levonta azt a gépről; összegöngyölíté, felnyítá a hajó ajtaját, visszament helyére, kezébe fogta az electromotor kerékforgatóját, egyet csavart rajta visszafelé, a gépszárnyak újra széttárultak; akkor szabadon bocsátá a fogantyút, a két szárny újra felcsapódott, a repülés újra kezdődött.

És azok, a kik odaalant tizezeren, meg ismét tizezeren egy óriási karénekben hivták az Istent nagy kisérletükhöz segélyül, látták azt a csillagfényben ragyogó sasalakot ismét megjelenni, a felhőkből alászállani, és jönni mindig közelebb és pontosan ugyanazon helyre, abba az épületbe visszaszállani, a melyből kiindult.

A nap, egy felhőhasadékon át, még akkor is előtündökölt a láthatáron, bearanyozva eget és földet köröskörül.

Ez volt az emberi tudomány legnagyobb diadala a földön és az égben.