Egy Király, A Ki Megszolgálja A Kenyerét.

Százegy ágyúlövés a gellérthegyi fellegvárból jelenté Habsburgi Árpád legmagasabb névnapjának megvirradtát.

Habsburgi Árpád Magyarországnak ez idő szerint dicsőségesen uralkodó királya, nemkülönben a Magyarországgal szövetséges országoknak császárja, királya, nagyfejedelme, őrgrófja és a többi.

Huszonhét év előtt, – tehát 1925-ben – a római szent Curia által «honalapító» Árpád a szentek közé emelteték.

Oka volt a canonisatiónak azon körülmény, miszerint a legmagasabb királyi anya újszülött fiát egyenesen e névre óhajtá kereszteltetni, leghívebb népe iránti rokonszenvének tanujeléül.

De mindenek fölött erős védok volt Árpád canonisáltatására az a nevezetes történelmi adat, mely az első magyar fejedelem fehéregyházai sírjának fölfedeztetése alkalmával jött napfényre. Hogy a czölöpépítésű kriptában csakugyan a fejedelem volt eltemetve, harczi paripájával együtt, azt csalhatatlanul tanusítá az óriási csontváz mellett talált kard: mely görbe kard volt, arany rúnákkal végig beedzve, mikből a tudós nyelvészek a valódi ősmagyar irásjegyeket állapították meg, s a betükből az eltemetett vezér nevét hozták elő. A kard kasza alakja bizonyítá ázsiai eredetét. De legnevezetesebb volt a czölöpkriptában talált aranyláncz, mely épen a sisakos koponyát köríté, s melyhez egy hármas arany kereszt volt foglalva (a minőt manapság is használnak Déloroszországban a raskolnik sectáriusok). Ezzel be lett bizonyítva, hogy Árpád fejedelem már a honfoglaláskor, ha confirmálva nem volt is, de formaszerint keresztyénnek állítható: ami annak az okát is kideríti, hogy miért viselt a nyelvrokon kazár fejedelem Mén Marót ellen oly hosszan tartó hadjáratot, a ki ugyanis soknejű volt, tehát Mahomedhitű.

Ekként az archæologok segélyével ki lehetett eszközölni, hogy Árpád ősfejedelem a pogányok «napmezejéről» a szenteklakta paradicsom számára ezer év multán diadalmasan átköltöztessék: a mi országos ünnepélyek mellett ment végbe s alapul szolgált a rákövetkező szentté felavatásnak.

Canoni indoka volt e canonisatiónak az, hogy Árpád, ki egy egész népet kihozott a pogányságnak világrészéből, Ázsiából, s azt a keresztyénség keblébe átvezérelte, méltán sorozható a «hittérítők» legnagyobbjai közé, s miután ellene az «advocatus diaboli» sem tudá bebizonyítani, hogy vagy napimádó, vagy tűzimádó, vagy izmaëlita, vagy buddhista, avagy fetish-tisztelő lett volna: ellenben historiailag bebizonyítható, hogy egynejű, jámbor életű férfi volt, sőt a lerombolt római bálványok, melyeket az archæologiai társulat istentelen kegyelettel ismét muzeumba gyűjtet, tanuskodnak a felől, hogy Árpád a bálványimádókat buzgalommal üldözte, s miután a szentté emelendők négy fő virtusa: «bölcseség, igazság, vitézség és mértékletesség» kimutatható volt benne, de főleg oly szent ember tanutétele folytán, mint Julian Dominicanus barát, ki Árpád őseit a Volga mentén felkeresve a XIV-dik században, azoknál semmi nyomát a schismának fel nem találta: ennélfogva XI. Pius pápa egy saját maga és minden bibornokai által aláirott bullában kihirdeté, hogy «honalapító» Árpád a szentek közé emeltetik s nevének a keresztény gregorianus naptárban julius 15-én hely adatik s ezáltal Árpád ősapánk a «septem honores» kultusában részesült: 1) neve a catalogus sanctorumba tétetett, 2) litániába fölvétetett, 3) tiszteletére templom épittetett, 4) nevének ünnep szenteltetett, 5) bucsujárás napjává tétetett, 6) képe körfénynyel elláttatott, és 7) csontjai ereklyéknek nyilváníttattak.

Méltó oka volt a canonisatiónak pedig az, hogy a szomorú korszakban oly balcsillagzatok jártak Európa fölött, melyeknek befolyása alatt a még mindig rómainak nevezett, de Rómát elhagyni kényszerült egyházi fejedelmi curia koronás fejével együtt legbiztosabb menedékét találta a «négyfolyamú» országban, mely az által, hogy a pápa Pozsony városát választá lakhelyéül, elérte azon dicsőséget, melylyel Hunyady Mátyás király biztatá egykoron, hogy «czimerének kettős keresztjét meghármasodva» láthatá.

Tehát 1952-ik julius 15-kén százegy ágyúlövés hirdeté szent Árpád napjának megvirradtát.

Ő felségét már nem álmából ébreszték föl az ablakreszkettető üdvdördületek. Árpád király nem szokott reggeli öt óráig aludni. Hiszen csak az az idő az övé, a mikor az egész világ alszik: a hajnali órák; ő felsége már ekkorra mindennapi hideg vízben fürdésével elkészült, azontúl egy órai gyalogsétát végzett a várkertben egyedül, kiséret nélkül, s az első ágyúlövésnél már ismét hálószobája ablakában áll, melyről Pestre s a rákosi rónára látni.

Fejedelmi látvány!

A nap épen akkor bontakozik ki egy felhőcsoport közül, s éles fényküllőket lövell szét az aranyhomályos égen, s az aranyos alapra látszik rárajzolva a nagyszerű város kékes, árnyékos kőtömegeivel. Az óriás Duna partjain nagy messzeségben vonul le a pompás paloták sorozata; a hajdani füstokádó gyárak az ujpesti telepig vonultak hátra; a soroksári külvárosig hat álló hid igázza le a folyamóriást s a Rákoson, Czinkotán túl terjedő ligetek, erdők közül elszórt mulató lakok csúcsai villognak elő.

A feljövő nappal szemközt nézve az egész város egy tömeggé olvadva látszik, melyből csak a templomok, városháza, a parlament palotája s a basilika érczkékes domja magaslanak elő, az egész kép a városunkat jellemző, nem annyira egészséges, mint festői ködben látszik elmerülve.

(Még aztán valami másba is el van merülve a város minden palotáival és városház tornyaival együtt: az adósságaiba. – De ez már nem pittoreszk látvány.)

Csupán egy órási jel emelkedik ki magasan a ködökből, valamennyi toronynál magasabban: az új «münszter» tornya. A hajdani szinháztértől a bécsi-utczáig terjedő házcsoport helyén egy új székes egyház emelteték, góth stylben; huszonkét év alatt készült el; s létrejöttéhez ez idő alatt az összes magyarországi klérus összes jövedelmének egy tizedrészével járult. Ez a münszter is «Szent Árpád» nevet visel s a király keresztelésének napján tétetett le alapköve.

Ez az egy emelkedik ki az összes város mindennemü ködeiből.

A messze elterülő városon túl szabályos félkört alakítva látható kilencz váracs, csillagsáncz tömör védműve: Budapest ez idő szerint elsőrendű táborhely; a budai oldalon hat váracs védi, összesen tizenöt, miket körvasut foglal össze.

S a mint a százegyedik ágyúlövés elhangzik, a tizenöt váracsnak 11 és fél hüvelyk átmérőjü érczszörnyetegei még hat-hat lövést bömbölnek a városra s e légreszkettető hangverseny után egyszerre kétszáznegyven léggömb emelkedik ki a tizenöt csillagsáncz falai közül, mik ezer mérte (métre) hosszaságú köteleken tartva s egymáshoz fűzve, az új strategia vívmányát mutatják fel; a mikből az ostromló sereg fejére trinitrin, durranilin, dynamit, nitromannit és pyroxilin lövegeket lehet hajigálni, a nélkül, hogy az röppentyüivel a mennyei tűzaknákat elérhetné; legfőbb rendeltetésük levén pedig az ostromló léggömbök hasonértékű ellensulyozása.

S mind a kétszáznegyven hadi léggömb köröskörül fel van lobogózva ő felsége minden országainak színeit képviselő zászlókkal, míg a városházak s az óriási münszter tornyaiból egy-egy hosszú, földig lengő szőnyeg, veres-fehér-zöld-, lebben a reggeli szélben alá. Átveszik végre a lövöldözési hangversenyt a Dunán horgonyzó gőzösök, monitorok és hadi hajók, s arra, mintegy repülni induló erdő, zászlókat ölt minden árbocz, a dokkok, kikötők árboczfái; s egy villanyütésre legöngyölődik a Gellérthegy ormától a városház tornyáig kifeszített sodronyról a Duna fölött huszonhárom zászló, ő felsége valamennyi országainak czímereivel.

A nap egészen kilép a fellegek közül s akkor bearanyozza az egész látványt. A természet és az ember pompája együtt! A székesegyházak harangjai megkondulnak, mély zúgásaikkal felbátorítva a kisebb kaliberű harangokat is a közbeszólásra s az egész városban egy folytonos dobpörgés uralkodik a reggeli zsivajon, melynek zajában egy végeszakadatlan érczkigyó kezd alá tekergőzni a budai vároromról végig a középlánczhidon, az aldunasoron, tovább ki az erzsébetfalvi rakparton; a feje az érczkigyónak a roppant vasuti raktárak mögött tünik már el, s teste még tovább vonaglik, ragyogó aczéltüskéivel, még mindig huzódik alá a várkapuból. Ötven válogatott lövészezred és megannyi honvédzászlóalj, ez az érczkigyó.

Azonban ő felségének nem sok ideje van e látványon elmerengeni, mert ime jő már az a nevezetes férfiu, a ki minden királyoknak parancsol: a főkomornyik. Számára mindenkor nyitva minden ajtó.

Jön jelenteni ő felségének, hogy itt az idő az öltözködésre.

Ő felsége katonás rendhez van szokva, s belátja, hogy ennek meg kell történni.

Legelőször is rendelkezésre bocsátja magát a főudvari borbélynak, ki állát simára megborotválja; azután jön a főudvari fodrász, ő felsége gesztenyeszinbe játszó szőke hajzatát rendbe szedi és bajuszának magyaros jellemét fentartja. Következik a főudvari szabó, ki ő felsége számára elhozta a biborszínű új fejedelmi egyenruhát, melyet ő felsége a mai ünnepélyen viselendő lesz.

Ő felsége úgy találja a felpróbálás után, hogy az öltöny kissé nagyon bő.

A fő udvari komornyik megjegyzi erre, mély alázattal párosítva a hivatalos csalhatatlanság biztos tudatát, miszerint nem lesz az olyan bő, mihelyt alá jön az «ing».

Ő felsége kérdőleg tekint rá, hogy miféle ing?

A fő udvari komornyik előveszi a hóna alatt tartott skatulyát s abból kihúz egy rejtélyes öltönydarabot, a minek láttára ő felsége nagyot sohajt s lecsüggeszti a fejét.

– Hát megint?

Az az ing egy pánczéling.

Húsz rét tafota erősen össze-vissza varrva selyemmel képezi ezt a pánczélt. Feltalálója, ki ezt felajánlá, saját testén állta ki a próbát, puskagolyóval húsz lépésről, revolverrel közvetlen közelből engedve magára lövöldöztetni, a pánczélt nem birta a golyó átszakítani. E pánczél neve «gambisson».

– De hát minek ez? szólt ő felsége szomoruan.

A fő udvari komornyik oly mélyen húzta a fejét a vállai közé, a hogy csak ezt emberi csontalkat engedi; de kérlethetlen maradt.

– Felség, ezt fel kell venni. Az olasz király ő felségére kétszer lőttek rá, a franczia köztársaság elnökére háromszor, az angol király ő felségére négyszer, a spanyol királyra csak egyszer, de nyolcz fegyverből, a szerb királyt el is találták, az orosz czárt nem is említve, s mai világban a lőeszközök már oly fokra tökélyesültek, hogy meglehet valakit lőni egy tollszárral, egy plajbászszal, egy szivarszipkával, sőt a kabátujjba elrejtett tölténynyel, mint a hogy Mahmud szultán ő felsége ellen utóbbi időkben merényeltetett. Fölséged élete az országáé. Ezt az inget viselni kell. Ünnepély lesz, a hol kétszázezer ember gyűl össze; sok idegen lesz ott; ötvenezer katona tesz üdvlövést. Tízféle ország követsége jön közel felséged testéhez, negyvenféle üdvözlő küldöttség. Ilyenkor szükséges ez az ing. A családtanács és a minisztertanács így határozta.

II. Árpád király belátta, hogy szót kell fogadnia. Megadta magát sorsának: felölté a húszszoros tafotát királyi öltözete alá. S oda künn 29° volt a meleg, Reaumur szerint.

Habsburgi Árpád arczvonásai legelső ősére emlékeztetnek; az lehetett ilyen, mikor még egyszerü helvécziai gróf volt; mikor a vadászaton a haldoklóhoz siető lelkész előtt leszállt a lováról, s átadta azt neki, hogy átmehessen rajta a megáradt hegyi patakon; mikor még Habsburg grófjára nézve nagy dicsőség volt az, hogy Zürich város megválasztotta kapitányának, s mikor még Habsburg grófja apró rablólovagok ellen védelmezte a szorongatott városi polgárokat, s tizenketted magával nyargalt fel Utliberg várába a nemesi zsiványokat leküzdeni, s úgy foglalgatott el apró székhelyeket, trónocskákat egymásután, hogy a baseli püspök ijedten kiálta fel: «no uram Isten, ugyan erősen ülj a székedben; mert még abba is bele ül!»

Hosszukás arcza, boltozatos homloka, széles alsó ajkai a családi jelleget tüntetik fel rajta, melynek valami rokonszenves hatást kölcsönöz a méla kifejezésü aczélkék szem, mely inkább egy ábrándozó philosophot árul el, mint egy uralkodót; hanem egy vékony redő a két szemöld között, mely a magas homlokot kétfelé osztja, akaraterőt gyaníttat. Arczszine halavány, a mi annál feltünőbb, mert minden belső indulatra élénken el szokott pirulni. Ha keserv, ha gyászhír, ha csalódás éri, ha harag hevíti, ha nehéz itéletet kell kimondani: olyankor megjelenik arczán ez a tűzpír, olyankor lesüti szemeit, összeszorítja ajkait. A király uralkodik önmagán. S csak akkor szól vagy tesz, midőn arczáról ez a pír eltünt.

Engedte feladatni ruháit.

A selyempánczél ügyes viselet; enged mozogni s a termetet még emeli.

Mikor készen volt az öltözéssel, melynél semmi udvaroncz nem volt jelen, parancsolá, hogy bocsássák be az udvari gyóntatót.

A királynak bűnei is vannak. Más embernél tán nem is bűnök azok; de a királynál igen. Más ember ha szerelmes, hát szeret: ha boszús, hát boszut áll; de a királynál bűn az mind, mely feloldozásra vár. S II. Árpád király vallásos érzelmekben növelteték, mindkét őséhez méltón: Habsburgi Rudolfhoz szintugy, ki megkoronáztatásakor az ellenségei által eldugott jogar helyett a feszületet vevé kezébe; – valamint I-ső Árpádhoz, ki hasonló ünnepélyesség alkalmával az ő és apostol társai vérét egyesítő kehelyből ivott, a mi oly eleven hasonlatossággal bir a mi urunk megváltónk által alapított szertartáshoz.

E kegyes foglalatosság után következik a főudvarmester, és a főczeremonia-mester, kik a képtárban várakoztak ő felségére.

A főudvarmester átnyujtá ő felségének egy bársonyvánkoson azon rendjeleket, miket e napon kell viselnie, a bárányt az aranygyapjuval, a vaskoronát a kétfejű sassal, a porosz négy fekete sast és egy veres sast, az orosz kétfejü fekete sast a benne foglalt egyfejü fehér sassal, a svéd négy serafim főt, a badeni szárnyas oroszlánt, a guelph fehér paripát, az angol sárkányt, a török félholdat s a dán fehér elefántot, – ő felsége mosolyogva jegyzé meg: «hisz az egész zodiacus rajtam van már».

Mire az udvarmester, ki elmés aperçüiről hires, találóan jegyzé meg: «akkor felséged e zodiacus közepett maga a nap».

(A hogy ez adoma még az nap az esti lapokban olvasható volt.)

Ezután a főczeremonia-mester terjeszté elé leghódolatteljesebben a mai nap végbemenendő programmját, óranegyedi pontos kiszámítással; melyet ő felsége egyszer átolvasott s erős emlékező-tehetségéről tett tanuságot, midőn azt mondá, hogy most már tudja az egészet.

Hét órakor kivonulás a királyi várból, keresztül a pesti első sugáruton a Rákoson összpontosított csapatok szemléjére, ugyanott fél kilenczkor tábori mise, kilencztől tízig a csapatok elléptetése tábori zenével, fél tizenkettőre visszatérés a királyi várba, tizenkettőig villásreggeli en famille, fél egykor a diplomatiai testület üdvözleteinek elfogadása, mely ezuttal, alább előadandó okoknál fogva, a szokottnál hosszasabban fog tartani; azután az országos testületek, alsó, felsőházi és cislajthán reichsrathi küldöttségek tisztelgése, a magas klérus, Budapest, Bécs, Prága, Lemberg, Zágráb és Triest városainak személyesített hódolata, mely eltart három óráig; három órakor kikocsikázás, a kelenföldi népkertben tartandó népünnepélyre, ott a nép örömteljes hódolatnyilvánításainak legkegyelmesebb elfogadása; onnan docksokon keresztül hadi monitorokkal visszatérés, vízi szín-ütközet útközben; onnan a Galveston-féle ballon captiffal a légen keresztül a vár erkélyére visszatérés; – öt órakor diplomatiai ebéd és cercle, negyven különböző rendű és rangú embernek hétféle európai, két ázsiai élő, azonkívül latin és ó-görög holt nyelven való megszólítása; hét órakor a pesti drámai szinházba, onnan az operaházba, onnan a népszinházba, onnan a víg szinházba, s végre a budai várszinházba teendő legmagasabb látogatás. Tíz órakor a legmagasabb családtagok elfogadása és souper, tizenegy órakor a kivilágított városok megtekintése nyitott hintóban; tizenkét órakor rengetegtakarodó (monstre czapfenstreich) mind az ötven ezred zenekarai által végrehajtva – ezzel a nap befejeztetik.

A nap programmja a legnagyobb pontossággal lőn megtartva; nagyszerű volt a látvány, mely ő felsége elé tárult, midőn az Andrássy sugárúton végig lovagolt fényes kiséretével, kétfelől csupa palotasor, kettős terebély fasorokkal szegélyezve, ékszerész boltok, miknek kirakatai három emeletig fölmennek, roppant vendéglők, urasági hotelek aranyozott erkélyekkel, a börzeépület korinthi oszlopcsarnokával; a Pantheon renaissance izlésü kupolájával, melynek felső homlokzatát valamennyi magyar király, alsó estradeját valamennyi magyar királyné szobra ékesíti. Előtte a roppant téren a szabadság colossalis érczszobra nagyszerű domborművekkel gazdag talapzaton, az operaház, a hyppodrom, a miniszteriumok palotái, a világtárlat roppant épülete, a téreken művészi faragványokkal díszes szökőkutak s e két mértföldnyi hosszuságú utczán végig süt a felkelő nap. Csak fény van e képen, semmi árnyék.

De egy árnyék még is van. Ő felsége tafota pánczélja, mely elrontja az egész élvezetet.

Nagyszerű volt a rákosi Mars mezőn a tábori mise is, s a csengő zenével végig vonuló ötven ezred sorgyalog, ötven zászlóalj honvéd és negyven escadron lovas, melynek végigvonulása másfél órát vett igénybe, s minden a legnagyobb præcisióval hajtatott végre. A sorlövések egyszerre dördültek el és senki agyon nem lövetett: a főparancsnok táborszernagy által ő felségének átadott rapportban nem volt több beteg följegyezve 20 tisztnél és kilenczven közvitéznél, kik a roppant nyári hőségben a feszes egyenruhában kidültek a sorból.

És ő felsége fölött őrködött a gondviselés, hogy pánczélinge, nyusztprémes mentéje és nyusztkalpagja daczára, semmi változása nem történt.

A katona legalább mehetett azután a maga finoman elkészített gulyáshús conserveját elkölteni, de ő felségére nézve még hátra volt az üdvözlő küldöttségek elfogadása a királyi várban.

S ez nem olyan könnyű feladat, mint hajdanában, midőn az uralkodók névnapi üdvözleténél a felköszöntést az összes diplomatiai testület nevében elmondá a pápai nuncius; azzal készen voltak. Azóta a világ felbomlott. A pápa elhagyta Rómát, később Avignont is; s egy ideig Maltában időzve, végre Pozsonyba menekült, s erős ellentétben volt a világi kormányokkal. Azonkívül Magyarországra menekültek az európai államoknak változás következtében eltávozott fejedelmei, volt itt nápolyi és spanyol Bourbon, Welf, Bonaparte és Orleans, Romanow, Chambord, Coburg és Karagyorgyevics dynastia: s azoknak a monarchia mind menedékjoggal és protectioval tartozott, úgy hogy egy időben kétféle teljes diplomatiai corps működött az udvarnál, egyik a legitim, de elűzött prætendenseké, másik az illegitim, de tettleges hatalomé. S aztán egyiktől sem lehetett rossz néven venni, ha boldog névnap kivánásához mindegyik hozzácsatolta a maga partikularis óhajtásait, a mik egymással tökéletes ellentétben álltak, s miután ezekre ő felségének nem csak olyan okos választ kellett adni, a mivel egyiket se sértse meg, hanem még mindenkinek a saját nyelvén kellett válaszolnia, azon időben a franczia nyelv diplomatiai általánossága a nemzetiségi elv érvényre jutása által meg levén szüntetve: tehát spanyolul, angolul, francziául, németül, románul, olaszul, szerbül, görögül és törökül (az orosz nincs közötte, hogy miért nincs? azt majd megtudjuk később): ebből látható, hogy a magyar királynak 1952-ben annyi nyelvészeti ismerettel kell birnia, mint az összes tudós akadémiának en masse.

A trónterem 38 foknyi meleget mutatott, mikor mind ennek vége lett.

És a selyemgambisson azt beszéli ezalatt ő felségének, hogy a tisztelgő diplomaták közt van kettő, a kinek az ura egyenesen az ő trónjára áhítoz: van négy, a ki országainak egy-egy darabját reméli tőle elvehetni: van kettő, a ki meg akarja őt házasítani kiállhatlan királykisasszonyokkal: mind valamennyi szeretné őt mind a többivel összeveszíteni; a selyempánczél azt beszéli, hogy a magas klérus kenetteljes oratora egy mellékág idősebbjét pártolja mint præsumtiv trónörököst, jó ultramontán érzelmei miatt; – hogy az alsóház alázatos szónoka republikánus érzelmű és szabadkőműves, hogy a felsőház rendjelrakott szónoka neheztel a királyra azért, hogy hétköznap polgári ruhában jár s tudósokat is hí meg az asztalához, sőt a felső házban is helyet adott a könyvmolyoknak, hogy Bécs neheztel rá Budapestért, Budapest Bécsért, Prága mind a kettőért, s Zágráb azért, hogy miért nem ő mind a három. A selyempánczél azt beszéli a királynak, hogy mindezek az üdvözlő, hajlongó, édesen és savanyuan mosolygó alakok futnának egymástól, ha egy arany abroncs nem tartaná őket össze, s azt az arany abroncsot az ő homloka viseli… A selyempánczél igazolja lételét.

Következik a kelenföldi népünnep. Itt van most a főváros legszebb népkertje, mely százezer embernek ád helyet. A nép mulat! Van circus, caroussel, czigányzene, kintorna, táncz, bűvész, bohócz, kötéltánczos, állatmutogató, tombola, szamárverseny; a vendéglők, csárdák telve. És a merre csak ő felsége elhalad, mindenütt tódul eléje a nép, s harsogó éljennel fogadják, kisérik. Czigányzene, kintorna félbehagyja a megkezdett csárdást, polkát s rázendíti a néphymnust.

A selyempánczél pedig azt beszéli, hogy az a lelkesült néptömeg egy percz előtt minden trafikánál a dohány miatt, minden sörháznál a söradó miatt skallirozott a király ellen, mintha az pipázná el valamennyinek dohányát s az inná meg valamennyinek a sörét, borát.

A népünnepélyről a dunai szinütközetre került a sor, melyben ő felsége egy újabb szerkezetű víz alatt járó monitoron vett részt. Az egész színütközet alatt azt beszélte neki a selyempánczél, hogy az orosz nagyherczeget, Pált épen ily alkalommal vetteté a levegőbe egy veszett roskolnik; s ennek a monitornak a legénysége – dalmata!

Végre a légen keresztül röpült fel ő felsége a királyi vár erkélyeig, egy óriási léggömb csónakjában, a léggömb tetején ülő æronautának hűségére volt bízva az alatta lebegők élete: egy meggyujtott gyufa elég az egész léggömböt egyszerre fellobbantani, s az æronauták mind internationalisták.

De azért bármit beszélt is a pánczél, ő felségének arcza nyugodt maradt, s míg környezete urainak vörösre pirult ábrázatjairól csorgott a veríték, ő felségének az arcza még csak fel sem hevült.

Következett a családi üdvözlet zárt ajtók mögött. Korábbra nem lehetett ezt a számot tenni; mert a család vezértagja, Mária Clara főherczegasszony későn kel, és a főherczegek mind főtisztek, kik brigadeokat vezényelnek a nagy katonai szemlén.

A család nagyon számos tagból áll. Mindannyinak szives üdvkivánatát Mária Clara főherczegasszony tolmácsolja. Ő felsége sorba öleli s csókolja rokonait.

Hanem az atlaszgambisson még itt is rajta van, s ez azt beszéli, hogy a hány családág, annyiféle érzelem. Egyik ág a hagyományokat tartogatja, absolutisticus hajlamokat, jezsuita elveket, német hegemonia utáni vágyakat, a saint alliance újra felélesztését; a másik ág Magyarországon települt meg, beleélte magát a nemzeti szokásokba, népszerüséget szerzett; vannak mellékágak, miket polgári vérvegyület tett külömbözővé, azok tüntetőleg democraták, s maga a vezértag neheztel rá, mert az általa beczézett angol királyi herczegnővel tervezett házasságot visszautasította.

Következik az udvari ebéd. A menu királyi. Ő felsége mindabból nem izlel egyebet, mint a szokásos rostbeafet, s nem iszik hozzá egyebet egyszerű somlyainál. A selyempánczél eszébe juttatja, hogy a férfiágon utolsó Árpád-ági királyt úgy ölte meg az asztalnoka, hogy mérgezett hegyü késsel szelte föl előtte a halat; az asztalnok a király előtt kóstolá meg a halat, maga a kés nyele felől választván, a királynak pedig azt a részét nyujtva belőle, melyet a kés hegye ért.

Átellenben a királylyal ül az északamerikai államok követe, s a menu hátlapjára jegyezget valamit.

Ő felsége észreveszi azt s az asztal utáni cercle kezdetén megszólítja a követet, mit jegyzett fel magának?

– Azt, Sire, hogy a mit felséged az ebédnél elköltött, az megér három shillinget. (Egy forint ötven krajczárt.)

A selyempánczél kiegészíti az észrevételt. És ezért a három schillingért ő felségének 4800, mondd: négyezer nyolczszáz emberből (pardon! úrból) álló udvari személyzetet kell jóltartania mindennap.

Következett a szinházba menetel. A méltányosság úgy kivánja, hogy a király ne csak egy szinházat látogasson meg, de mind az ötöt. A drámai szinházban megnézte egy históriai nézőjáték első felvonását, az operaházban egy új dalmű második felvonását, a népszinházban egy tündér paródia harmadik felvonását, a víg szinházban egy érzékeny családi dráma negyedik felvonását, s még a budai szinházba elég jókor érkezett, hogy egy pályadíjnyertes vígjátékban megláthassa a boldog szerelmesek összekelését.

Összefüggést képezett mind az öt között a selyempánczél, mely folyvást arról beszélt, hogy két franczia császárt épen ilyen szinházba kocsizás alkalmával akartak a levegőbe vettetni.

A gambisson csak késő éjfélre, a rengeteg takarodó után hagyhatja el ő felsége felkent testét; a mikor aztán újjászületve érzi magát, hogy nem hall több néphymnust, se ötven zenekar, se egy szál kintorna által közrebocsátva.

Ez volt az első napja a hétnek.

Hanem ez még csak a mulatság napja volt.

Most következik még a hat munkanap!

Első munkanap a kaszárnyák megvizsgálása délelőtt, a vadász zászlóaljaknak az új præcisiós fegyverekben próbatétele. Ez új fegyverek 6400 lépésre hordanak, felül távcsővel vannak ellátva: ő felsége maga is megkisérti a czéllövést, természetesen mindig szeget talál. Ez eltart délig. Délben a ministerek terjesztik elő az országgyűlés által elfogadott törvényeket ő felségének aláirás végett, megmagyarázva, miket változtatott az eredeti javaslatokon a két ház. Étkezés alatt az udvari felolvasó adja elő a napi lapokból kiszemelt érdekesebb közleményeket. Délután egy új rendszerű tűzakna fölvettetése pyronommal a János hegy alatt; visszaérkezéskor a külföldről jött üdvözlő táviratok elfogadása s azokra válasz-adás, a főhadszertármester jelentéstétele az új huszárcsalmák tárgyában, este udvari hangverseny; annak végeztével vasutra kelés, hogy éjszaka utazván, reggelre Bécsben lehessen ő felsége a birodalmi tanács új ülésszakát megnyitni a trónbeszéddel. A trónbeszéd után mindjárt mind a két cislajthán ház személyenkinti bemutatása előzetes templomba menetellel, csapatszemle és még az nap éjjel visszautazás Pestre.

Kihallgatási nap!

Kétszáz folyamodó, a ki magát mind gyermeknek nézi, a királyt pedig apjának, a ki az ő sorsát tartozik elintézni. Szükölködő özvegyek alamizsnát, hivatalnokok előléptetést, pervesztett adósok itéletük megsemmisítését kérik. A király nevenapján született fiugyermekek szülői keresztapának hívják ő felségét. Dalárdák és sakklubok pártolásért esedeznek. Irók és különösen irónők munkáik dedicatiójával fejezik ki hódolatukat. Festők, fényképészek igénylik, hogy a király üljön előttük egy órácskát, elkészítendő arczképe végett. Rokkant vitézek jönnek dicsekedni mankóikkal, sebhelyes tetemeikkel. Kaczér asszonyságok pukkerliznek, szemérmetes leánykáikat bemutatva abban a hitben, hogy majd a király szeme megakad valamelyiken. Félőrült mechanikusok terjesztik a király elé bonyolódott találmányaik kimagyarázhatatlan terveit. Paraszt asszonyok térdelnek elé keserves instántiákkal s elsirják a mondanivalókat. Egész világ által méltatlanul üldözött martyrok jönnek appellálni a legfelsőbb biróhoz; nagyravágyó szatócsok rimánkodnak az engedelemért, hogy boltjuk czimerére odairhassák e szót: «udvari.» Leégett templomokra könyörögnek segélyt kerekhasú előljárók. Denunciansok kullognak elő titokteljes feladásokkal. Száz esztendő előtt eldült urbériség dolgát felforgatni tápászkodnak fel falusi deputatiók s mutogatják zsiros okirataikat. Financiális zsenik ajánlják fejedelmi jutalom reményében arcanumaikat, mikkel egyszerre ki lehetne fizetni minden államadósságot. Vándor muzsikusok prætendálják, hogy engedje ő felsége magát megkinoztatni általuk egy udvari estélyen. Feloszlatott egyletek előljárói dobbannak elő panaszt tenni a miniszter ellen. Aszályverte vidékek küldöttei vizet kérnek; Tisza-elöntötte népek földet kérnek; ragálylátogatta városok levegőt kérnek. Minden ember kér valamit, elvisz valamit, hozni senki sem hoz semmit. A legtöbb folyamodásra az udvari főpénztárnok és a magán chatuille válaszol.

S hogy jól végződjék a nap, ő felségét meginvitálja az egészségügyminiszter, hogy látogassa meg a kórházakat, ő felsége megjelenése igen jó hatással leend a betegekre. A tábori kórházban kiütött a kórházi üszög, a polgári kórházban a himlő dühöng s a budai ideiglenes lazarétum a typhus áldozatai számára van berendezve. Ő felsége azokat mind sorba járja s saját tapasztalata után győződik meg az azokban uralkodó rendes s gondos ápolás felől. Éjszaka utazás Zágrábba, a horvát országgyűlést megnyitni horvát nyelven tartott trónbeszéddel; az nap bemutatás, csapatszemle, visszautazás Budapestre. Utközben minden állomáson deputatiók, felköszöntés, viszonválasz, semmi alvás.

Ötödik nap a tanintézetek, jótékonysági egyletek meglátogatása, egy országos dalárda s egy hitvallástalan betegápoló egylet zászlójának felszentelése, egy új entrepot alapkövének letétele, ülés egy arczképfestő előtt, ki a legmagasabb képmást az Árpád gabonacsarnok nagy terme számára készíti. Este előkelő műkedvelők szinpadi előadása, melyről nem szabad elmaradni, s melyet végig kell nézni.

Oh, mint szeretne a király csak három perczig ember lenni, ember lenni s egy három perczig tartót ásítani.

Pedig még mindig nincs gondoskodva ő felsége számára egy nyugodt éjszakáról. Midőn legmagasabb fejét álomra készülne hajtani, megszólal dolgozó asztala fölött a villanyos csengetyű, mely azt jelzi, hogy ő felsége számára magántávirat érkezett. A miatt ismét iróasztalához kell ülnie. Az érkezett sürgönyt Londonból küldték, szentpétervári tudósításokat foglal magában. A sürgöny hosszú és chiffrekben van szerkesztve, miknek megoldási kulcsát egyedül a király birja. S ez igen tekervényes rendszer, minden szót más kulcs old meg bizonyos jelmondat betüi szerint. A hajnali napsugár ott találja ő felségét még iróasztala mellett. Hanem a király ezuttal már ember volt, elaludt, a félig megoldott sürgönyre lehajtva fejét.

A hatodik nap vasárnap. Ő felsége nem csak a misén jelenik meg a szent Árpád székesegyházban, hanem az egész délelőttöt arra fordítja, hogy a protestansok, ó-hitüek és héber vallásuak templomaiban is fölkeresse a szent szertartásokat, nehogy valamelyik hitfelekezet háttérbe téve érezze magát s e miatt zugolódjék. Tizenkét órakor pedig minisztertanács. Több miniszternek sürgős előadnivalója van.

Ő felsége miniszteriuma többféle nézetet képviselő elemekből van összealkotva.

A XIX-ik századbeli pártkülönbségek természetesen nem léteznek már többé. Jelenleg kétféle pártárnyalat van, a miket így neveznek: «a kemény kéz,» és a «lágy kéz» pártja. Hanem azt a két fogalmat aztán megint értelmezi mindenki a saját kedvencz themája szerint. Mást értenek alatta Cislajthaniában, mást Magyarországon, mást a lengyelek, mást a horvátok, mást a papok, mást a főnemesek, mást megint a külországi prætendensek, mást a finánczbárók, mást az udvaronczok s minden felfogásnak megvan a maga pártja, pártvezére minisztere, országgyűlési szónoka, hirlapja, bankárja, exkirálya, exminisztere, udvaroncza, udvarhölgye; elágaznak azok a királyi család tagjai közé; néha ketten egyesülnek, hogy egy harmadikat megbuktassanak; néha egy harmadik felhasználja a másik kettőt hágcsónak, s mind valamennyien untalan a királyi palástba fogóznak, azt el nem eresztik, egymást gyanusítják, beárulják, a királyt egymással ijesztgetik és semmi egyéb feladatot nem ismernek, mint valakit kiszorítani a székéből, hogy egy más valakit abba beleszoríthassanak.

Ezért minden minisztertanács egyuttal miniszterek összeveszése, miniszterkrizis, mely betegséget a királynak kell végig kiszenvedni.

Legelőször is jön a külügyminiszter, az előadja a küludvaroktól nyert tudósításokat; Anglia duzzog a visszautasított házassági frigy miatt, a német császári udvarnál nem jó szemmel nézik a Romanow-család egyik sarjának s a Welf királyi családnak adott menedéket. Francziaország az itteni jezsuita fondorlatoknak tulajdonítja az ottani socialis zavargásokat s felvilágosításokat kér. Olaszország újból ajánlatokat tett a dalmát tengerpart megszerzése végett; de ezuttal már nem az osztrák-magyar monarchiát kinálja meg pénzzel, hanem Törökországnak kinál száz milliót, ha ez cserében Triesztért átengedné Magyarországnak Albaniát. Ez annexióra most kedvező alkalom volna, miután ez idő szerint a belzavarokkal elfoglalt Oroszország Szerbia aspiratióit Bosniára nem gyámolíthatná. Oroszországból egyébiránt semmi hiteles tudósítás nincsen.

A közös hadügyminiszter alig várhatja, hogy szóhoz juthasson. Ő tudja, hogy Oroszországban mi történik? Az orosz respublica borzasztóan fegyverkezik. A roppant néptömegek, mik a nemesség ellen fellázadtak, foglalkozást keresnek, s valami nagy organisaló talentum alakítja át a hadsereget. Éjszakamerikai kéz dolgozik benne. A hadi léggömböket, miket eddig csak várostromokhoz használtak megdöbbentő sikerrel, most újabban csatatéri működésre alkalmazták, melyben a lovasság is szerepet játszik. Ezt okvetlen utánuk kell csinálni; egyelőre két ezer léggömb alakítandó zoopissaval éghetlenné tett tafotából, a mi húsz milliót fog tenni a rendkivüli kiadások rovatában. Az is tudva van már, hogy az orosz hadsereg válogatott csapatai nemez-pánczélt kaptak, mely a mi ólom golyóinknak ellenáll; ez ellen most mind a tíz millió töltényt, mely az arzenálban hever, aczélvégű hegyes golyókkal kell elláttatnunk, s részünkről a gyalogságot legalább vulcanisalt kaucsuk mellvérttel megoltalmaznunk, a mi újból tizenöt milliót veend igénybe. Az is bizonyos, hogy az orosz hadseregnél szándékoznak a detonans golyókat a kézi fegyvereknél is behozni, czélszerű lenne őket ebben megelőzni. Mindenek felett ajánlatos azonban a lovasság létszámának hadilábra emelése és valamennyi ágyunak revolver-ágyuvá átalakítása. A vasból öntött hordozható váracsok száma ötvenről százra felemelendő, s azok a galicziai határra rendelendők, a vasuti csomózatoknál pedig haladék nélkül felállítandók a «dicsődék,» melyek által legrövidebb idő alatt legnagyobb fegyveres tömeg összpontosítható a veszélyeztetett pontokon. Mindez nem fog kevesebbet tenni háromszáz milliónál az extraordináriumban. Ha ez meg nem adatik, akkor ő lemond rögtön.

A hadügyminiszter sanguinicus véralkatú férfiú, kurta nyakkal és sűrű hajjal, a mit beszédközben kezével szokott dörzsölni, mintha maga magát villanyozná, s nagy tűzzel beszél mindig.

A pénzügyminiszter ellenben phlegmatikus ember, hosszú száraz testalkattal, s beszéd közben burnótot szokott színi. Mikor a hadügyminiszter elhagyta, akkor ő kezdte rá.

Rettenetes hideg vérrel adta elő, hogy ő felsége egyesült monarchiájának pénzügyei a legszomorubb látványt mutatják. Az adók rosszul folynak be; a vámjövedelem egyre csökken a sűrű csempészet miatt; az eladott államvasutak árát már a mult években elnyelte a fegyverkezés; a hadügyminiszter akkor is azt mondta, hogy az csak extraordinarium; de azóta a beszerzett hadiszerek az újabb hadi találmányok által hasznavehetetlenekké lettek, s most megint mindent újból lehet készíttetni. Kölcsönt az állam semmi áron sem kap már sem az angol, sem a német piaczokon; a nemzeti bank sem előlegezhet; az állam-papirpénzt sem lehet szaporítani, mert máris 80-on áll az arany agiója; a kincstári jegyekkel való művelet egyszer sikerült, többször nem. Törülni kell a kiadásokból, mert az egész direkt adót elnyeli már az államadósságok kamatja. Ha egy krajczár rendkivülit kérnek is tőle, ő rögtön leteszi a tárczáját. Ellenben van szerencséje több új törvényjavaslatot beterjeszteni, a mik pénzt hoznak be; már vannak is rá vállalkozó consortiumok: 1. Az agglegényi adó: 30 éven túl levő nőtlen férfiakra kivetendő. 2. Születési adó: minden új szülöttől fizendő; olyankor különben is nagy örömben vannak a szülők. 3. Iskola-adó: először azokra kivetendő, a kik iskolába nem járnak, hogy miért nem járnak; másodszor azokra, a kik járnak, mivelhogy tanulnak valamit. 4. Zeneadó. Fizetendő minden zongorától, kintornától, hegedűtől, a mi a magánosok birtokában van. Azonkívül két nagyobbszerű financzialis projectummal szolgál. Az egyik épen a hadseregre vonatkozik s két részből áll; az egyik rész tervezete szerint mindenkinek, a ki a katonaságból ki akar maradni, erre engedély adatik ezer forintért. Az egy millió reservista között bizonyosan akad 50 ezer családapa, jó állásban levő ember, a ki inkább lefizeti az ezer forintot, mint hogy a gledába beálljon és maschirozni menjen; a másik rész szerint pedig a tiszti rang adatnék pénzért, hadnagyi rang egy ezer, kapitányi négy ezer, őrnagyi tíz ezer, ezredesi husz ezer, tábornoki ötven ezer forintért. Ez iszonyú pénzt fogna behozni. Végül van a háta mögött egy consortium, mely vállalkozik a Dunát bérbe kivenni, azon engedély mellett, hogy minden a Dunán járó hajótól mértföldek szerint megszabandó vámot szedhessen.

Valóban csupán ő felségének jelenléte akadályozta meg, hogy ez előadás folytán a hadügyminiszter oda nem mitrailleusözött a kalamárissal a pénzügyminiszter actái közé: vette azonban észre méltó felgerjedését excellentiás collégájának a belügyminiszter s inte, hogy majd meg fog ő felelni a másik collegának.

A belügyminiszter telivér szónok volt, gyönyörű svadája, kifogyhatatlan phrasisai. Legelébb is tiltakozott az ellen in principio, hogy a monarchia olyan szegénynek deklaráltassék. Van itt még pénz elég, csak tudni kell előcsalni rejtekéből. Ez a nemzet kész utolsó fillérjét is föláldozni királyáért és hazájáért. Hívják fel az országot egy általános nemzeti kölcsönre. Legyen az egy milliárd. Az összes hirlapok lelkesítsék föl a közönséget aláirásra. Ő felsége tegyen egy körútat az országban, megjelenése el fogja ragadni a népet. A legtöbb aláirást gyüjtők az Árpád-rend keresztjével diszíttessenek fel; a főispánok és szolgabirák, jegyzők házról-házra irassák alá a lakosokkal a nemzeti kölcsönt s aztán hajtsák is be; különösen szólíttassék fel az aláirásra a magas klerus, s menjen jó példával elő: ha nem megy, menesztessék!

De már ennek nem várta befejezését a cultusminister, ki apró ember volt ugyan, de roppant hanggal birt, és rendkivül tűzbe tudott jönni, mikor az egyházról volt szó. Tiltakozott az ellen, hogy a papi javadalmakra kacsingasson a kormány. Az szent czélokra, nem revolverágyukra rendeltetett kegyes alap. Dolgozzék többet a paraszt, hogy fizethessen többet; pazaroljon kevesebbet a mágnás, ne tartson annyi kutyát, lovat, szeretőt, akkor majd adhat az államnak többet. Ne készüljünk háboruhoz, ha nincs pénzünk. Csináljon a külügyminiszter békés politikát. Adjuk el inkább Galicziát az orosznak, Dalmácziát az olasznak, Sziléziát a németnek, ha jó pénzt ad érte; de a papi jószágokhoz nem szabad nyulnunk. És in fine finali csináljon a belügyminiszter, meg az igazságügyminiszter jobb rendet az országban, hogy ne lopjanak, csaljanak annyit, mert nincs senkinek pénze.

E váddal aztán egész a könyekig elérzékenyítette az elevenén talált igazságügyminisztert. Az ugyan elismeré, hogy bizony nagy mérvben megy a tolvajság az országban. De hát ő nem tehet róla. Nem lehet a zsiványokkal és az izgatókkal birni. Ime most is itt van zsebében három rablónak és négy in flagranti kapott lázítónak a halálos itélete; de hát ő felségének emberszerető szive nem engedi, hogy ez országban halálos itéletek végrehajtassanak. Csak ez egyszer ne adna kegyelmet, mindjárt rend volna az országban.

A vihar annyira elcsendesült, hogy a kereskedelmi miniszterre kerülhetett a sor. Mindenki ránézett, hogy szóljon hát.

Cholericus természetű úr volt. Ilyenekből szokták válogatni a kereskedelmi tárcza viselőit. Elmondta a véleményét, hogy ő nem lát más módot a megoldásra, mint a roppant államadósságokat nominalis értékükről árfolyam szerinti valódi értékükre redukálni, convertálni s ilyenformán 50 perczenttel kevesebb kamatot fizetni. Biz ez olyan állambankrott-féle; de hát megesett ez már máskor is, rajtunk is, máson is.

Erre nem is tartotta érdemesnek senki reflectálni. Ez ügyetlen ember. Hogy lehet ő felsége előtt ilyet proponálni!

Legvégül maradt a tárcza nélküli miniszter; az ő felsége oldala mellé rendeltetett miniszter.

Ez finom, aristocraticus modorú, válogatott előadású úr volt.

Válaszolni kivánt a kultuszminiszter által bizonyos irányba czélzó insinuatióra.

Elismeré, hogy bizony a magas aristocratia többet tehetne, mint a mennyit jelenleg tesz; de hogy jelenleg nem tesz többet, mint a mennyit tesz, annak oka az adott viszonyokban rejlik. Miért nem tesznek többet mágnásaink? Mert nincsenek jelen. Miért nincsenek jelen az udvarnál? Mert hiányzik legfőbb vonzereje egy udvarnak. Mi az, a mi egy Richelieu, egy Mazarin, egy Potemkin, egy Kaunitz miniszterségét oly hatályossá tette? Az udvari fény varázsa, mely még több fényt von maga körül az egész országból. Isten látja, hogy ez mindnyájunknak óhajtásunk. De ezen csak egy ember segíthet. A legmagasabb, a legdicsőbb! Trónunk baldachinja alól hiányzik az uralkodónő. Hiányzik egy királyné, a ki ellenállhatlan varázsával minden szivet meghódítson. De legyünk jó reménynyel, hogy az ég ez óhajtásainkat is meg fogja hallgatni, s akkor higyjük és esküdjünk rá, hogy a hajdani fény napja, mely egy Mária Therézia uralkodását átragyogta, újra meg fog jelenni hazánk egén.

Ő felsége mindekkorig hallgatott, és minden miniszter beszéde után jegyzeteket tett egy ív papirra.

Azután csendesen és nyugodtan szólt.

– Uraim: meghallgattam önök előterjesztéseit s megtanultam belőlük, a mit a királynak tudnia kell, országom állását. Szövetségesek nélkül állunk, mert mindenki gyöngének tart bennünket, s elfogyásunkból mindenki a saját növekedését várja. Hadiszerencsénk egy század óta nem kedvező, s a béke sem gyarapít. Elmaradtunk a hadtudományban szomszédaink mögött, még jobban a béke tudományaiban, az iparban és kereskedelemben. Rendszerünk szüntelen változik, és soha sem jobbra. Külső hitelünk alászállt s pártviszály, vallási, nemzetiségi viszály bénítja meg a belső erőt. Elégedetlen minden ember, s senki sem találja magát itthon e hazában. Minden harmadik évben új miniszterium jő, megkisérteni az újjá alkotást, s mikor csalódását belátta, eltávozik. Csak egy ember kénytelen helyén maradni, csak egy ember nem hagyhat föl e feladattal, – alkotni és hinni: a király. Mindenki el van fáradva már: én még nem; mindenki lemondott már a hitről, én még nem. Húsz millióra megy az évi nyugdíj, a mit leköszönt kormányférfiaknak és visszavonult főkatonatiszteknek fizet az ország; nyolcz leköszönt uralkodó Európa több országaiból él itt körülöttünk, csábító példájával igazolva, hogy a királyi palásttal együtt a nehéz kötelességeket is levetheti az ember. De én uraim, még viselem ezt a bibor palástot, melyet a balsors minden villámai s az ellenség és pártdüh minden golyói fölkeresnek, s benne fogok meghalni; ha kell, úgy, mint az első Caesar!

Ő felségének halavány arcza most már kigyulladt s homlokáig ragyogott a tűztől.

– Önök előterjesztéseire elmondom határozataimat. Békében akarok élni mindenkivel, de a békét nem koldulom. Dicsvágy nem bánt, de a becsvágyat fentartom. Menedéket adok mindenkinek, ki határunkat, mint üldözött átlépi, legyen az király, vagy számüzött polgár; de a ki határunkon belül más ország békéjét megzavarni fondorkodik, azt kitiltom innen, legyen bár republikánus, vagy trónkövetelő. Országunknak darabjaira nem alkuszom, sem pénzért, sem cserében. Göröngyeim semmi érczért nem eladók: az aranyat nem kivánom, a vastól nem félek. Hadseregünk száma eddig is elég nagy, fegyvereink elég jók. Nem új fegyvernemek, nem pánczél kell még; hanem sziv. Az egész léggolyó harczot hasztalan pénzfogyasztó kisérletnek tartom; egy szél meghiusíthat minden intézkedést. Golyókkal, minőkkel fenevadakat szokás lőni, emberi ellenségre nem lövöldöztetek. Azt sem teszem, hogy kezembe véve megfordított koronámat, elinduljak kölcsönt koldulni Európa minden börze ajtajánál, trónom és országom védelmére, de új adónemekkel sem fogom terhelni a népet s királyi vaskézzel bele nem markolok sem a földmívesek, sem a főurak, sem a főpapok pénzes ládáiba. De abba sem egyezem, hogy országczímerünk négy szabad folyamának bármelyikét is bérbe adjam. A gazdagnak sem engedem meg, hogy a haza védelme alól megváltsa magát, s azt a szegényre hagyja; a katonai aranykardbojtból pedig nem ütök szégyenletes vásárt. Halálitéleteket sem fogok aláirni soha. Ha rosszak az emberek, ha gyülölik egymást, gyülölik a hazát, az Istent, a királyt, nem megölni, hanem megjavítani kell őket: a pallos nem gyógyít sebeket. Azon ajánlatba nem egyezem soha, hogy az államadósságokat összevonjam s kimondjam vele az államtönköt. Nem akarom, hogy az árvák és özvegyek jajkiáltása ide fel hangozzék hozzám s koldusok álljanak sorfalat az utczán, mikor végig megyek fővárosomon. Ez politikának is rossz. Hitelezőink őrzik határainkon a békét, míg fizetünk, s azok eresztik ránk a háborut, ha nem fizetünk. És végül, azt sem fogom cselekedni, hogy mint a zilált földes úr, a kezem és szivem árán rendezzem birtokomat, s hatalmat házasodjam, mint király. Egy király házassága, melyhez nem szólt a sziv, szerencsétlenség az egész országra nézve. Nem új fényre van szüksége az országnak, hanem új takarékosságra. Országunk nagy, népünk erős, mívelt, eszes, földünk gazdag, közepette vagyunk a világ-kereskedelemnek: semmink sem hiányzik, mint egy nagy elhatározás. Tanuljunk önmegtagadást. Kisértsük meg csak egy évig. Kezdjük el legfelül. Én azt kivánom, azt parancsolom, hogy törüljék ki önök a jövő évi budgetből az egész civillistát. Én megmutatom, hogy egy évig meg tudok élni a királyi fizetés nélkül; kisértsék meg, a kik utánam következnek, ugyanazt. Én megyek elől. Bocsássuk haza seregünket, termeszszen kenyeret. S ha ellenség támadja meg hazánkat: akkor is én megyek elől; én leszek legelső a helyemen, s meglátjuk, hogy nem találok-e ott minden igaz hazafit, vasuti glorinek nélkül is? Ez királyi óhajtásom. És most határozzanak önök uraim, hogy beadják-e lemondásaikat, s magára hagyják a királyt?

Ő felsége azzal fölkelt helyéről s elhagyta a tanácskozási termet.

A kormányférfiak együtt maradtak és egy óráig tartó tanácskozás után bebocsáttatást kértek ő felségéhez.

Ama lelkesítő szavak az ő alattvalói sziveiket is áthatották. Megmaradnak helyeiken. S hogy bebizonyítsák, mennyire komolyan veszik ő felsége legmagasabb intentióit, ime magukkal hozták mindannyian budget-előterjesztéseiket, minden hozzá tartozandó okmányokkal együtt, kiki, a mennyit a két hóna alatt elbir, melyeket a miniszterek a «ház» asztalára le fognak tenni és melyeket a ház ki fog nyomatni, a képviselőknek lakásukra eltargonczáztatni s melyeket a képviselők (a pénzügyi bizottság tagjait s a journalistákat kivéve), kivágatlanul fognak a sajtosnak eladni font számra.

Ime itt van minden. Parancsoljon ő felsége, hol történjék megtakarítás? Ők engedelmeskednek.

Finom ironia volt ez. De nem jól jártak vele a magas államférfiak. Mert ő felsége szavukon fogá őket; lerakatá az asztalára az államháztartás rengeteg okmányait s saját kezébe véve a veres iralt, kivánta azokat sorba vetetni.

És azután rettenetes irtást követett el a számok között.

Nem elégedett meg azzal, hogy a tételek összegeit birálja: a legapróbb részletekig le akart szállni, hová kell ez, mire kell amaz? mi rejlik az általános czimek alatt? Leszállt a krajczárokig, ott is alkudozott, egyszer-egyszer megint egy radikalis császármetszéssel keresztülhuzta az egész tételt. Ez kimarad. Irgalom nélkül omlottak halomra érdemetlen subventiók, megszolgálatlan nyugdijak, szükségtelen sinecurak, költséges czeremoniák, fölösleges építkezés, erődítés, udvari és külkövetségi pompa. Elő lett húzva rejtekéből az államjószágok préda kezelése, kétséges természetű szolgálatok megjutalmazása, hivatal-cumulatió, rendelkezési alap. Kötelességévé tétetett a minisztereknek kevesebb személyzettel több dolgot végezni, a hivatalnok-seregnek sarkában lenni, úgy hogy egy-egy miniszter költségvetése vége felé hasonlított egy temetőhöz, tele vörös keresztekkel. Csupán a kultusminiszter budgetje menekült e gyászesettől, annak kétféle rovatai levén: az egyik a vallási kegyeletnek, költséges hierarchiának, másik a felvilágosodásnak, népnevelésnek szolgálva. – Ezt nem engedte ő felsége érintetni, bár a minisztertársaknak nagy kedvük lett volna hozzá. Viszont a miniszterek nem engedték, hogy a civillista iránti elhatározása ő felségének komolyan vétessék. Ezt vita nélkül szokta az országgyülés elfogadni. Ő felsége aztán úgy egyenlítette ki e nehézséget, hogy tétessék a kultusminiszter budgetje a civillistába s vonassék le abból. S az iránt nem türt több ellenmondást.

Egy hétig tartott ez a munka. Korán reggeltől késő éjszakáig ott kellett valamennyi miniszternek az okmányok halmaza között ő felségével együtt ülni és felvilágosításokat adni és számolni, meg újra számolni, úgy hogy a vége felé egyik excellentiás úr a másik után dült ki a munkából, a hadügyminiszter olyan keresztcsontnyilalást kapott a görnyedezéstől, hogy csak két rét hajolva tudott járni; a pénzügyminiszter sárgaságba esett, a belügyminiszter tökéletesen berekedt a folytonos izzadástól; a kereskedelmi miniszter szédelgésről panaszkodott; az igazságügyér az aranyerének esett áldozatává, a kultusminiszter egy esztendőre elvesztette az étvágyát s az ő felsége mellett miniszter azzal a szóval támolygott be a hét utolsó estéjén a jockey clubba, hogy: «egészen makutyi vagyok!» (Strupirt.)

Ha ez az «ember» így viszi a dolgot: még tönkre tesz minden minisztert. Pedig hát az a tizenöt-húsz rongyos millió, a mit igy megtakarítani vél, akár ide, akár oda.

De a ki legkevésbbé volt elégült a királynak ily bürokratai foglalkozásával, az a főudvarmester.

Már egy hét óta nem birt ő felsége szine elé jutni. Pedig mindennél fontosabb dolog az, hogy holnapra udvari vadászat van rendezve a János-hegy alatti királyi vadas erdőben, melyre több főur mellett egy csoport fejedelmi vendég és királyi indigena is meg van hiva már hetek előtt s ő felsége úgy látszik, mintha azt a nevezetes napot legkegyelmesebben méltóztatott volna elfelejteni.

Az udvarmester siet megragadni az alkalmat, mikor egy miniszter sincs többé ő felségénél, hogy figyelmeztesse a holnapi ünnepélyre.

A király biztosítja őt, hogy arról sem feledkezett meg.

De ő felsége nagyon ki van fáradva.

Majd kipiheni magát holnap reggelig.

A főudvarmester e válaszszal megnyugtatva, visszavonul s odakünn az előszobában kiadja a rendeletet a főkomornyiknak, az ajtónállóknak és furiroknak, hogy senkit ő felségéhez mai nap többé ne ereszszenek.

Nemsokára a szárnysegéd is kijő ő felségétől s ugyanazt a rendeletet adja mindenkinek, hogy ő felsége senkit sem kiván többé látni s háló-szobájába vonult; mikor le akar vetkőzni, majd jelt ád a főkomornyiknak.

Erre elcsendesül a várpalota. Esteli tizenegy óra van. Egész Budavár hallgat, csak a fővárta őr kiáltása hangzik néha az éjben egy arra menőre: ki vagy? megállj! – Az persze ijedtében mind «jó barát»-nak vallja magát s odább mehet.

Hanem a királyi lakosztály ablakai még mindig ki vannak világítva. A király még nem feküdt le.