A Mi A Királynak Nem Szabad.

A király huszonhét éves volt és még nőtelen.

Azt hirlelték felőle, hogy misogyn. Kerüli a nőket.

A házassági összeköttetéseket, miket a család, a kormány oly sürgetőleg ajánl, állhatatosan visszautasítja. És a balkezével sem adakozó.

Minden asszonyi csáb kárbavesz nála. A fantasie passagére nem tartozik királyi hajlamai közé. Egykedvüen nézi a gyémántos udvarhölgyeket s a még gyémántosabb ballerinákat.

Különbözők felőle a vélemények. Némelyek azt tartják felőle, hogy szerencsétlen véralkata van; mások valami féltett titkot sejtenek nála, a mit nem lehet kitudni.

Egy nap ezt a titkot mégis meg kellett tudni valakinek.

A minisztertanács után ő felsége legbelső szobájába vonult és leült iróasztalához. Iróasztala egy pompás remekmű volt, melyet magyar asztalos, esztergályos és ötvös készített teknőczhéj kirakással, elefáncsont faragványokkal és zománczozott ezüst czifrázatokkal. Egy mesterségesen kombinált zárt nyitott fel ő felsége azzal a kulcscsal, melyet mindig magánál hordott. Egy rejtett fiókból kivett egy elefántcsont könyv alaku tokot, mely egy rugó nyomására kétfelé nyilt. Abban volt egy arczkép.

Eszményi szép hölgy képe. Hosszukás, görög idomu arcz, büszke magas homlokkal, vékony, finom ajkak s nagy barna szemek, sűrű sötétszőke szemöldöktől árnyazva. Szintén sötétszőke, csaknem gesztenyeszín hajzata egyetlen fonadékban a feje körül van csavarva, mint egy korona: a mi az arczot még magasabbá teszi.

A hölgy öltözete fekete.

A király balfelől maga mellé teszi ezt az arczképet s aztán felnyitja levélmappáját, kivesz belőle egy lapot és ir.

Levelet ír az arczképhez.

Az az egész könyv, meglehet, hogy mind ilyen levelekkel van már tele, a miket nem olvas senki.

Ezt az egy levelet elolvasta valaki.

«Te, a kit szeretnem nem szabad!»

«Miért nem szabad? Mert király vagyok.»

«Megnyithatok minden börtönt, szabadon bocsáthatok minden rabot: – csak magamat nem bocsáthatom szabadon; – csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Millióknak lehetek boldogítója, lehetek átka, lehetek gondviselője; csak saját sorsomat nem intézhetem. Csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Irhatok nevem mellé minden melléknevet, a mit királyok viseltek: a «szent», a «nagy», a «hős», az «oroszlánsziv», a «kegyetlen», csak azt nem irhatom, hogy «boldog». Csak téged szeretnem nem szabad.»

«Ura vagyok a háborúnak: ha egy sértő szót hallok, vagy roszat álmodom s ha azt mondom: legyen harcz! irtó tűz lepi el a fél világrészt s addig foly a vér, a míg azt nem mondom: «elég!» Legyőzhetem ellenségeimet; csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Ura vagyok a békének. Köthetek frigyet leggyülöltebb, legmegvetettebb ortályosommal; vásárolhatom a békét szégyenletes pénzen; feldarabolt tartományok árán; csak neked nem nyujthatok kezet, csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Jöhet rám egy fejedelmi őrültség, hogy összetépjek mindent, a mi szent: esküt, alkotmányt, szabadságot, mindent, a mi pergamentre, vagy oltárlapra, vagy örök népérzületbe van irva; uralkodhatom jog és törvény helyett vérrel és vassal; de téged vaskézzel sem érlek el. Téged szeretnem még akkor sem szabad.»

«Koczkára tehetem koronámat, elveszthetem, eldobhatom; villám leütheti, kard letörheti azt fejemről; de veled meg nem oszthatom azt; csak tégedet szeretnem nem szabad.»

A lap tele volt irva, a király behinté azt azzal az arany himporral, mely a betüknek olyan szint ad, mintha lepkeszárnyakkal csókolództak volna; azután ahhoz készült, hogy más lapot vegyen; de mielőtt iratáról az aranyporzót visszatölthette volna a porczellántartóba, egy rémlátás ijeszté fel, mely egyszerre elüzte a nem királyi érzelmeket szivéből.

Nyitott ablakán át egy roppant vésztűz világa lobogott be hozzá. A tűz Pesten volt s a vérfényben az országház arkádjai ragyogtak. Úgy látszott, hogy az országház maga ég.

A király felugrott irósztala mellől s ott hagyott mindent tárva…

A harmadik előszobában hárman vártak a király lefekvésére; a főkomornyik, a testőrfutár s az udvari czukrász.

A király éjjel, mikor sokáig fenn van, valami ananászból, narancs és granátalmaléből készült hűsítőt szokott inni: azzal várakozik a czukrász, a futár pedig eshetőleges éjszakai sürgönyökre.

A főkomornyik bécsi német, a testőrfutár pesti magyar, a czukrász párisi franczia.

Az udvari czukrász addig is, míg ő felsége legkegyelmesebben jelt ád éjitala elkészítésére, hogy ne vesztegesse a drága időt, theát készít úri hivatalnok-társai számára; melybe a rhumon kívül az ő felsége számára készítendő ananász, narancs és granátalma léből bőségesen töltöget; a mint illik is hű szolgákhoz, hogy mindent megkóstoljanak elébb, a mi az ő urok asztalára feladatik, hogy nincs-e abban méreg?

– Nézzék, uraim! szól a czukrász, egy hirlapot vonva ki zsebéből. Ma megveszek egy hirlapot az utczán, a mit a gamin tele torokkal árul: «Le Menteur!» – Mondok: «le menteur?» a hazug? Ez már őszinte ficzkó. Kérdem, mi az ára? Tíz fillér. Előveszek egy negyvenfilléres államjegyet a zsebemből, oda adom neki, a ficzkó felváltja, fog egy ollót, elvágja négyfelé, háromnegyedrészét visszaadja, meg a hirlapot hozzá s nézzék uraim, a fripon! már a czimében is hazudik. Azt állítja, hogy ő franczia lap s azután nincsen benne egy szó sem francziául, az egész oláh, vagy török, vagy micsoda?

A másik két úr mosolygott. A királyi lakban nem szoktak nevetni, csak mosolyogni.

– Ah, a Le Menteur! a Le Menteur!

– Hja, ez furcsa lap, mondá a testőrfutár, magyarul van irva.

– De én sohase láttam még ezt.

– Az udvarmester nem engedi a várba bejutni.

– De hát miért nem?

– Először is azért, mert az egész csupa merő hazugság. Azaz, hogy nem egészen úgy van; mert akkor még jó volna. Hanem elmond sok igazat is, de azokat hazugság alakjában adja elő; azután meg úgy hazudik, hogy az ember azt hiszi, hogy igazat mond. Telegrammokat közöl a világ minden részéből mindennap, a mikről tudja minden ember, hogy itt készültek, de azért mégis mindenki elhiszi. Vezérczikkeket ír olyan dolgokról, a mik soha sem történtek meg; idéz nevezetes könyvekből nagy mondatokat, a mik nincsenek odairva; országgyülési tudósításaiban a legkomolyabb hangon mondat el olyan bolondokat a képviselőkkel, a miket azok soha se mondtak; utaztat előre-hátra nevezetes embereket, mikor épen betegen feküsznek; összeházasít nyolczvan esztendős dámákat tizenhét esztendős hadapródokkal; örököltet milliomokat ismeretlenül elhalt nábobok után hátramaradt családokkal s mikor az ország minden részéből összefutnak, akkor sül ki, hogy a nábob egy napszámos volt, a kit az utczán megütött a guta a sok pálinkától. Csinál háborukat a világminden nemzetei között; fenyegetőzéseket ad a miniszterek szájába, csapatmozgalmakat, hajóhadrajok kiindulását jelezi, mikor azok legjobban pihennek; ajánlja sikeres tőkebefektetésül az olyan vállalatokat, a mik holnap már bukni fognak; majd meg kollektát nyit meggazdagodott bankárok és földesurak számára és maga megkezdi a jótékony adakozást tíz koronával. Megbirálja a könyveket, az államgazdászatot mint jó szakácskönyvet, a komoly historiát mint humoristikus regényt; fölléptet sánta embereket mint ballettánczosokat, komoly öreg urakat a jockeyklubból szerződtet a nagy operához másodtenoroknak, bukott daraboknak a szerzőit kikeresi a felsőház tagjai közül. Megérkeztet a fővárosba külföldi potentátokat, leirja az egész kiséretüket, hová szálltak, hogy vannak öltözve s ráuszítja a félvárost arra a vendéglőre a chinai császárt keresni. Közöl egész törvényjavaslatokat, a mikről egy miniszter se tud semmit. Meghalat és eltemet a legszebb parádéval életben lévő embereket, még a búcsúztatókat is közli, a miket fölöttük elmondtak; s a születtek lajstromára oda tesz minden új főispánt meg éneklő prépostot.

– De hisz az igen ártatlan tréfa attól a Le Menteurtől.

– Hiszen ártatlan, a míg hazudik. A publikum a bolond, a mért elhiszi. Ő előre megmondja, hogy az egész lapja csupa hazugság, ott van a czímén. Hanem azután keveri a sok hazugságot igaz dolgokkal. Elővesz minden minisztert, papot, bankárt, tábornokot, primadonnát, udvarhölgyet s a mi hirt elkaphat felőlük, azt rendre kitálalja; hanem aztán hozzá teszi: lássa az ember, miként rágalmazzák a legtiszteletreméltóbb magas személyeket, ilyen hazugságokat költenek felőlük; a közönség annál inkább elhiszi, hogy igaz az mind. Még ő felségét sem kiméli a gonosz.

– Ah! A fripon! S nem csukják be?

– Dehogy nem. Minden héten elitélik. De hasztalan, mert a mint az egyik ajtón becsukják, ő felsége a másik ajtón mindjárt kiereszteti, megkegyelmez neki.

– Ah! Coquin! – Monda nemes méltatlankodással a czukrász s földhöz csapva az infamis lapot, kegyetlenül megtaposta azt a papucsával és ráköpködött.

Aztán felvette az összegyürt hirlapot, kiterjesztette azt az asztalra s kiváncsian végig tekintgette ennek ismeretlen hieroglyphjait.

– Eh, mégis csak szeretné az ember tudni, hogy mivel rágalmazhat ez a mesquin bennünket? (Már tudniillik az udvari czukrászt meg a királyt.)

– A futár úr ért magyarul! mondá a főkomornyik úr.

– De az udvari czukrász úr egészen összesározta a sarkával a lapot s rá is köpködött.

Az udvari czukrász úr aztán szépen letörülgette a fehér kötényével a gonosz lapról a meggyalázás nyomait. Így ni, már most lehet belőle felolvasni.

A futár úr ráhagyta magát venni időtöltésből.

Tehát legelőször is jönnek a kinevezések.

«Ő felsége kinevezte összes hadseregei vezértábornokává a diadalairól hirhedett General O-Briet.»

A főkomornyik a theás csészébe nevetett, melyből épen az utolsó kortyot hörpölte ki.

Az udvari czukrász úr tudatlan arczczal kérdezé:

– De hát ki az a General O-Brie? soha sem hallottam a diadalairól.

A főkomornyik úr felvilágosítá róla.

– Az egy angol versenyparipa, a ki mint legjobb futó, minden lóversenyen győzni szokott.

– Ah! fripon!

Azután következett egy idióta, a kit kineveztek egyetemi tanárnak, egy consiliárius, a kinek szép neje van s annak egy püspök a gyóntató atyja, ennek a prælatusnak a helyébe püspöknek. Egy pár megszökött csaló mindenféle érdemrendekkel dekoráltatott, egy zsivány, a ki élethosszig lett elitélve, érdemeinek elismerése mellett nyugdíjaztatott; Budapest város főkapitánya a vakok intézetéhez főigazgatónak áttétetett, az illető miniszterek ellenjegyzése mellett.

Azután jön egy vezérczikk, melynek vezéreszméje az, hogy a minisztereknek kevés a fizetésük s azt irányadó körökben még egyszer annyira szándékoznak felemelni. Pártolja ez eszmét. Elmondja, hogy milyen sok dolga van egy miniszternek s mennyire kell költenie? A czikk oly tulbuzgó loyalitással van irva, hogy az ember azt hinné: a sajtóirodából került ki, csak az a gonoszság benne, hogy egy szó sem igaz benne.

Következik egy másik vezérczikk, hanem az egészen be van festve feketével. A Le Menteur ezzel azt hazudja, hogy censura törülte ki azt a czikkét; pedig hiszen korlátlan sajtószabadság van az országban.

Azután jön a «legujabb a csatatérről». Ez egy másodszori képviselőválasztásnak a leirása, melyben számos a halott és sebesült. Ezt még el is lehet hinni.

Következik egy országgyülési tudósítás.

Elnök csenget. Jegyző felkiált: orémus! (Azt hiszi, most is ministrál.) Előadatnak mindenféle bolond kérvények. Azután jön a napirenden levő tárgy: törvényjavaslat a delegátiókban használandó dualistikus nyelv tárgyában: e szerint a præpositiók, nomen propriumok, adverbiumok és a conjugatió, declinatió ragasztékai lesznek magyarok, a verbumok, substantivumok és adjectivumok pedig németek. Dualismus nyelve. Az oppositió részéről feljegyzett első szónok beszéde közepén a kormánypárt lármásan követeli a cloturet. A javaslat nagy szótöbbséggel elfogadtatik.

Következik a pénzügyminiszteri előterjesztés. A pénzügyminiszter gratulál az országnak, hogy az idén megint rossz termés volt. Mikor rossz termés van, a birtokosok nem tudják fizetni az adót, akkor az állam elkótyavetyéli jószágaikat, a vételárból először megkapja az adót simplán, azután megkapja a vevőtől átiratási díj fejében duplán és így minden inséges esztendő kettős haszon az államháztartásnak.

Azután jön egy hatalmas külföldi szemle, alapos conjectural politikával keverve.

Kezdődik az amerikai Egyesült-Államokon; ott az elnök Talbot meghalálozván, nagy lett a zavar. A Monroe-doctrina győzött. De viszont a Knownothingok bukásban vannak. A német elem az ir katholikusokkal kezet fogva, ligát csinált. Megszületett Amerikában is a nemzetiségi kérdés. Minden nemzetiség a saját jelöltjét akarja az elnöki székre juttatni. Szerencsére a spiritisták dominálják még eddig valamennyit s a «mediumok» ellensulyozzák a demagogokat. A nők szavazatképessége elfogadtatott. És így bizonyos kilátás van arra, hogy új elnöknek a megholt elnök özvegye fog megválasztatni, a mi a legszerencsésebb megoldás lenne.

És abban az esetben a világ két legnagyobb respublikájának kormányát nők fognák vezetni. Az orosz respublika elnöke is nő: Madame Sasza. Ezen genialis asszonyságnak legújabb rendelete szerint egész Oroszországban a mennoniták dogmái lesznek elfogadva. Ezen tan szerint minden nőnemen levő polgár tizenhat éves korában, a férfiak pedig tizennyolcz éves korukban újra megkereszteltetnek a teplomban, coram publico, még pedig tetőtől talpig in statu naturali. – Ez isteneknek való látvány lesz. – Ugyanott minden magánvagyon államtulajdonnak nyilváníttatott, a házasság eltörültetett s a törvényszékek megszüntettettek. Minden magánadósság quitt. Uj Eldorádó.

Németország fel van izgatva az amerikai és oroszországi nagy események által. A nemzeti közvélemény sürgeti az amerikai fajrokonok segélyezését. Amerikai invasió küszöbén állunk. Legközelébb a frankfurti kamarák elé törvényjavaslat terjesztetett, mely a hadkötelezettséget a nőnemre is kiterjesztetni indítványozza, egyelőre csak a sanitæts-corps, ambulance-, pionnier- és megszálló-csapatok képeztetvén belőlük, midőn az összes férfilakosság a harczmezőn van. A Staats-Schatz tízezer millió márkára szaporíttatott aranyban.

Mindezekkel ellentétben Francziaország a puritán elvek és philosophiai higgadtság politikáját folytatja tovább is. Párisból még a divat is számüzetett s átköltözött a Spree mellé. (Lásd alább «Divat» rovatunkat.) A köztársaságnak a legnagyobb szerencséje, hogy a trónprætendensek száma annyira szaporodott már, hogy egymás közt sem birnak megegyezni. A Bourbon, Orleans családok mellé támadt még egy új Orleans sarj, mely documentálja, hogy az ő őse volt az igazi Orleans, nem Lajos Fülöp, azt csak kicserélték vele. Viszont a Napoleon-családnak keserü küzdelmei vannak a Plonplon, Napoleon Péter, Wyse, Bellanger Mimi és Pearl Cora legitim ivadékai között, a mi a republikánusok dolgát nagyon megkönnyebbíti.

Olaszország az anglikán egyházat adoptálta. Ez által hetvennégyezer abbate, szerzetes és tertiárius, huszonhatezer apácza lett exlex állapotba téve, s miután ez a nagy szám Graubündten cantonban és Tyrolban mind el nem fér, jórészt Magyarországon fog megtelepedni, a mi által ismét egy lépcsővel közelebb jutunk a paradicsomhoz. Szerbia alkotmánya tökéletesíttetett az által, hogy a szerb császár kinevezte a felsőházat, melyhez nagy contingenst szolgáltattak az Oroszországból emigrált grófok és herczegek. Míg másik szomszédunk Románia a népnevelés terén ért el eddigelé csodálatos előmeneteleket, iskolái a schweicziakkal vetekednek, s mióta a zsidó emancipatiót törvényesen létrehozta, financziái is kitünően megjavultak.

A török birodalom is folytatja újjászületési munkáját. Az alkotmányos szultán ma irta alá (lásd terjedelmes táviratunkat alább) a nők fátyoltalanul megjelenhetése felől hozott törvényczikkét a divánnak; ugyanott harmadszori felolvasáson ment keresztül a bortilalmat megszüntető bill s az nap este minden imám, uléma és softa s valamennyi dervis részegen tánczolt az utczán. Az aranyszarv-öböl szabad kikötőnek nyilváníttatott.

(«Csak már legalább azt tudná az ember, hogy mind hazugság-e ez igazán!» sóhajta fel az udvari czukrász.)

Következik a közgazdászat.

«Börzehirek. Wasserpolak és társai egyletet alakítottak, melynek czíme: «Első általános házfeltörési, zsebmetszési és utonállási részvénytársulat», vidéki lólopási filiálékkal, összekötve ugyanezek ellen biztosító-osztálylyal. Ilyen egyletnek valóban rég szükségét éreztük már. A társulat gazdag dividendákat fog osztani. A részvények százszorosan túl vannak jegyezve. Úgy halljuk, hogy a kormány maga is itt akarja biztosítani a postáit, a sürű kirablások ellen». – A fiókpesti, árnyékpesti és kölyökpesti egyesült tarhonyaörlő gyárak a mult éjjel liquidáltak. Mind a három egyszerre leégett. A számadások, mérleg stb. mind bennégtek. – A spanyol-magyar bank és a török-magyar-bank fusionálni akarnak a görög-montenegrói bankkal. Agio: arany, ezüst semmi áron, 100 rézfillér ára 180 papirosban».

Itt van megint egy sensatios hír.

«Hiteles mérnöki tekintélyek mint bizonyost állítják, hogy midőn a Vaskapunál a Duna utolsó akadályai is fel lesznek robbantva, ez által a folyam oly sebes lefolyást kap, hogy nyáron át Budáról Pestre gyalog át lehet gázolni, Bécsnél pedig épen csak a medre fog látszani a büszke folyamnak. Hová lesznek gőzhajóink?!!! Videant consules!»

No meg egy kis epidemia-hír.

«Chinával való összeköttetésünk egy újabb ismeretlen dögvészt hozott Európára. Ez a ráng-düh. A szerencsétlenek, a kik azt megkapják, először a kezeikkel, azután a lábaikkal, utoljára a szemükkel, szájukkal, nyakukkal kezdenek rángatózni; a betegség gyógykezelése iránt orvosainknak még csak gondolatjuk sincsen. A kimenetel halálos. S e ragály annyival gonoszabb minden eddigieknél, hogy az ember látásból megkapja: elég egy ilyen rángatozó beteget látni, hogy az ember rögtön utána rángatózzék.»

– Dieu mon pére! nekem már kezd a szám rángatózni.

Most jön a törvényszéki tudósítás.

«A. B. tolvaj bepereli a bűnvádi törvényszék előtt C. D. magánzót, kitől egy órát ellopott, azt hivén, hogy az arany óra, holott csak talmi-óra volt. Ez csalás. Kéri vádlottat elmarasztaltatni. Törvényszék vádlottat odautasítja, hogy cserélje ki az ellopott talmi-órát igazi aranynyal.»

Itt van egy hosszu lajstrom vasuti szerencsétlenségekből, a másik öngyilkosságokból. Állandó rovat.

Művészeti hirek.

«Róma Bécsben. Ez a czíme a legújabb balletnak, mely olyan nagy sensatiót gerjesztett, Legnagyobb vonzerejét képezi az, a mi el van belőle hagyva: a tricot.»

Divat.

«A Spree melletti Athenből ez időszakra következő divat van jelezve: «fleurs animées». Minden hölgy más, alkatához illő virágnak jellemezve. Egy állandó costumebál. Eddig csak egyféle volt a divat; most versenyezni fog a penséek divatja a tulipánok, pæoniák, azaleák, narcziszok, harangvirágok divatjával.»

A három úr csendesen szürcsölte az ananászt. Egyik sem huzta volna mosolyra az arczát. Egymástól tartottak.

– Hanem hát a miért tulajdonképen ki van tiltva a várpalotából a Le Menteur, azok az ő «udvari hirei», szólt a futár úr egy rovatot keresztülugorva észrevehetőleg.

– Hogyan?

– Ah monsieur! Az affreuse!

– Affreuse? Akkor halljuk!

A két idegen ajku úr közelebb dugta fejét a harmadik tolmácsolóhoz, olyan dolgokat szimatolván, a miket nem lehet fenhangon elmondani.

«Nem tagadhatjuk meg olvasóinktól, hogy néhány legmagasabb körökből származott mende-mondát fel ne jegyezzünk, előre is kijelentvén, hogy azok a valótlanság bélyegét viselik magukon. Ezen hirek egymással összefüggésben állnak. Az első szerint ő fensége Napoleon VI. Lajos (Bellanger-ág) trónörökös ma esküdött meg – balkézre – ő felsége I. Olympia királynővel (a nagy operánál); egy más versió szerint az csak látszólagos házasság, melynek czélja I. Olympiát udvarképessé tenni s a budai királyi lakba bevezethetni – a hol igen magas pártfogója van. – Ez a hír kapcsolatba hozatik az udvari rágalmazók által felséges királyunknak a házasságtól való idegenkedésével, szemben az ultramontán körök azon suttogásaival, melyek az asketai tartózkodást olynemű fogadalomnak tulajdonítják, minő Imre herczegünknek szerzé meg a szent glóriát s szent István családi ágának a magvaszakadást. Mindkét állítással ellentétben fentartja magát az az udvari pletyka, miszerint ő felsége eszményi rajongással csüng egy női arczon, melynek miniatur mását legtitkosabb rejtekfiókjában elzárva tartja. A királynak azonban lehetetlen azt a hölgyet nőűl venni, mert az egy orthodox zsidóleány, ki egy koronáért sem akarja apái hitét elhagyni. Mondanom sem kell, hogy ez mind rágalom, s valóban csodáljuk a kormány türelmét, hogy az ily hirek koholóit a legnagyobb szigorral nem siet megbüntetni.»

– No nézd a tolvajt, még ő kiabálja, hogy «fogjátok meg!» Szólt méltó boszankodással az udvari czukrász.

A főkomornyik azonban hirtelen kikapta a magyarázó futár kezéből az egész hirlapot s az ezüst tálcza alá rejté.

– Hallgassanak, urak! Nem a harangokat verik félre?

– De igen. Tűz van valahol.

– Akkor szedjük magunkat rendbe, mert ő felsége rögtön itt terem; mikor tűzveszély van, az ágyát is elhagyja és siet oda.

Alig volt idő a csészéket félretenni, s a Le Menteurt a czukrász úr köténye alá elrejteni. A király szobáiból sebes léptek hangzottak, s ő felsége kilépett. Még kardját sem ért rá felkötni, azt is kezében hozta.

– Siessen ön, parancsolá a futárnak, szárnysegédemhez, jöjjön utánam. Lovászomhoz majd lemegyek magam. Mi az éjjeli jelszó, Henrik? Jól van. Reggelig úgy sem jövök vissza.

– Felséges uram, szólt a főkomornyik alázatosan eléje sasirozva a fejedelemnek s mélyen lehajtva kopasz fejét. Ha felséged a tűzvész helyére megy, engedje meg az atlaszinget feladnom.

– Ejh, mit nekem most az atlaszing? mikor az országház ég! szólt a király türelmetlenül, s nem állva többé szóba senkivel, a szőnyegajtón át eltávozott, a melyből a csigalépcső vezetett le a várkertbe. Ott volt egy mellékistállóban három paripa ő felsége számára éjjel-nappal felnyergelve, miket tűzeseteknél szokott használni.

– Az országház ég! mondá az udvari czukrász. Ez nagyszerü látvány lehet.

Abból a szobából, a hol ők voltak, oda nem lehetett látni; de a király szobájából igen jól.

A három úrnak ki tilthatta volna azt meg? Az ajtók nyitva voltak. S a tűzvész törvényen és etiquetten kivüli állapotokat tesz jogosultakká.

E rendkívüli jogra támaszkodva, bátorságot vőnek maguknak a király hálószobájába belépni.

Az ablakból mutatkozó látvány csakugyan nagyszerű volt.

Az országház mintha a pokol kapujába volna állítva.

– Pompás tűz lehet ott!

– Hát még ha egy jó északi szél támadna, végig égne előttünk az a palotasor a Duna hosszában. Akkor legalább visszamennénk Bécsbe lakni.

– Au contraire! Akkor épen el nem menne innen ő felsége, a míg a várost újra fel nem építteti.

A kert felől már hangzott a mének robogása, a mint a legrövidebb úton sietett ki a király a várpalotából.

– Azonban nem az országház ég! mondá a futár úr, ki Pesten nagy tájékozottsággal birt. Az a háta mögötti épület, az országos nemzetközi áruraktár.

– Talán az is «liquidál?»

– Valószinű. S arról, ha akar, meggyuladhat az országház is.

– Pszt! pszt! suttogott a főkomornyik. Ne a tüzet nézzék önök, uraim, hanem ezt ni:

A király asztalára mutatott.

Ott volt az arczkép.

– Ah! Mind a hárman ráismertek egyszerre.

– Az orosz herczegasszony, Hermione Peleia, suttogá a főkomornyik.

– Tehát ez a királynak a féltett titka? lihegé halkan a testőrfutár, mialatt mindketten igyekeztek a levél sorain végig futni, mit a király asztalán felejtett.

– Urak, most jerünk innen; az ajtót bezárom, mert ha ő felsége valamit megtud, akkor jobb lett volna vakon születnünk.

Mikor aztán a várakozási előszobába visszatértek, mind a hárman leültek és nagyot hallgattak egymásra pislogatva s mind a hárman azon igyekeztek, hogy melyik tud ártatlanabb képet mutatni?

Legelőször is az udvari czukrász talált ki magának valami szerepet, a mivel bebizonyítsa, hogy ő a látott titokból semmit sem ért.

– De hát mi szüksége van ő felségének ezzel titkolózni? Hisz ez nem zsidóleány, hanem rangjához illő fejedelemnő; nincsen is messze ide: itt lakik a «vezérhalmi» lovagkastélyban; ha szereti őt, semmi sem áll utjában, hogy nőül vehesse.

– Ejh, ejh, udvari czukrász úr, feddőzék a főkomornyik úr, ön úgy látszik, hogy néhány évvel hátramaradt a világtörténelem tanulmányában, s a magasabb diplomatiáról pedig igen hiányos értesítésekkel bir.

– Már az igaz, nekem csak a geleékre és sauceokra van gondom; s különösen mint franczia, a barbár népek, oroszok, magyarok, autrichienek történetét nem szoktam tanulmányozni.

A kitérés sikerült. A főkomornyik úr prédául esett az udvari czukrász semmit nem tudásának s nagy készséggel világosítá fel őt a következő históriai egymásutánról:

«Constantin czár, Hermione Peleia herczegasszony atyja, mikor trónra lépett, az előde által addig követett politikát gyökeresen megváltoztatta. Felmondta a német barátságot, udvarából kiküszöbölte a német államférfiakat s elkezdett orosz nemzeti politikát követni s egyúttal alkotmányos kormányhoz akarta szoktatni a népét. Ez által három dolgot ért el; az egyik az volt, hogy a német diplomatiát egészen elidegenítette magától, a másik az, hogy az orosz főnemességet halálos ellenségévé tette, a harmadik meg, hogy az orosz nép, a mint egy kis alkotmányos levegőhöz jutott: elkezdett Jacobinus lenni. (Ilyen veszedelmes dolog az az alkotmány!) Egyszer aztán az orosz főnemesek összeesküdtek a czár nagybátyjával, Mihálylyal; Constantint letették, családostól számkivetették s Mihály czár alatt helyreállították a régi nemesi uralmat s a jobbágyságot. Erre aztán roppant lázadás tört ki. A felkelők az általuk először használt léggömbök segélyével porrá zúzták a Kremlint, a benszorult nemesi hadakkal együtt; hová lett Mihály czár, azt ma sem tudja senki. Szent-Pétervárott most gonoszabbul megy a dolog, mint Párisban 1792-ben. A rémuralom kormányát egy nő ragadta magához, kinek neve Alexandra, de a kit népszerüen csak Saszának neveznek, s ez egy valóságos női Robespierre, egy dæmon, egy szörnyeteg, kinek véres szeszélyei rettegésben tartják Európát, a ki hadat készít minden ellen, a mi még fennáll; trón, oltár, nászágy, s ha rémuralmával rendet lesz képes odahaza csinálni, rövid időn, mint az Apocalypsis hétszarvu sárkánya fog lerohanni Európa többi országaira. A letett czár Constantin pedig ide menekült Magyarországra s itt oltalmat talált. Felséges urunk nem tagadhatá azt meg tőle, ki halálos betegen jött ide; még kevésbé leányától. Most a vendégszeretet által először is kellemetlenül lett érintve a német udvar, melylyel Constantin ellenséges viszonyokat tartott fenn; másodszor ránk idézte veszedelmes figyelmét a rettenetes szörnyetegnek asszonyi alakban ott a Newa mellett. Ez a szoknyás Dzsingiszkán nem átallotta nyiltan kihiresztelni, hogy a melyik európai uralkodó, vagy annak bármelyik ivadéka nőül meri venni a czár leányát, azt ő rögtön haddal támadja meg, s nem nyugszik, míg a koronás férj és feleség mint fogoly kezei közt nem lesz. Ez a mi siralmas állapotunk. És íme, most ő felsége saját koronás uralkodónk ábrándozik a veszedelmes szép ábrázatról. Jó szerencse, hogy Hermione Peleia herczegasszony, ismerve a fölöttünk lebegő veszélyt, rendületlenül áll azon elhatározása mellett, hogy zárdába menjen, s miután ő anyja után római katholika, egy katholikus kolostort készül alapítani.»

Az udvari czukrász úr olyan áhitattal hallgatta az előadottakat, mintha ő csakugyan nem tudna mindezekből semmit.

A félrevert harangok folyvást kongtak Budán és Pesten, s a királyi várpalotának most már minden ablakán világított be a vérvörös ég. Pesten nagy tűznek kell lenni.

– Hanem urak! mondá végül a főkomornyik. Most aztán hármas lakat legyen ám mindegyikünknek a száján; mert nem szeretnék annak a háta lenni, a kinek a nyelve kibeszéli azt, a mit ma láttunk.

Mind a hárman kezet adtak egymásnak, hogy hallgatni fognak mint a sír.

A testőr futár úr pedig azt gondolá magában: «ezért a titokért nekem a Le Menteur megád száz forintot».

A főkomornyik úr így szólt magához: «a mai felfödözésért Mária Clara főherczegnő kieszközöl nekem egy Lipót-rendet».

Az udvari czukrász úr pedig már be is irta a bevételek rovatába: «ez arczkép titkáért ezer rubelem van Pawloff miniszternél Szent-Pétervárott».

A tüzet csak reggelre tudták eloltani; de az országház megmenekült a tűzoltók erélye által.

Ő felsége csak hajnal felé érkezett haza. Arcza barna volt a füsttől s egyenruhája tíz helyen kiégve a ráhullott sziporkáktól, két keztyüje csupa sár és korom.

Mikor szobájába érkezett, első tekintete az iróasztalán feledt arczképre esett.

A főkomornyik, ki szobájába kisérte, feszes tisztelgéssel maradt állva az ajtóban, ő felsége számára tiszta ruhákat tartva készen. Pedáns borotvált arczán nyoma sem látszott annak, mintha tudna arról valamit, hogy mit néz most a király?

A király pedig azt nézte, hogy leveléhez valaki hozzányult. Az az aranypor, melylyel ő levelét behintette, az alatta levő fekete bőrlapon szétszóródott, s most a levél, mely az olvasás közben félrecsuszott, hézagot mutatott az aranyporos lap és szegélye között.

A király arcza lángra gyuladt. Fel volt hevülve az éji vésztől. Odasietett kemény léptekkel szolgája elé, s ajkain e szók készültek kitörni: «Kémek! Árulók! Kik körülem vagytok mind!»

Hanem a míg szobáján végig ment, ura lett önmagának: ránézett hidegen a testéhez mindig legközelebb álló szolgára, s azt mondá neki nyugodtan: «add fel ingemet».

A főkomornyik mélységes jobbágyi hódolattal jegyzé meg, hogy ő Felsége ma vadászatra fog menni, s az ismét olyan hely, a hol szükséges felvenni az atlaczpánczélinget.

– Soha többé, mondá a király.