Hárman Egy Ellen
A szakadatlan villámlobogásnál látták meg egymást.
A nő az iszapos ártól lucskosan, arcza veres a czéklaszín záportól, fövegét elkapta a szél, hajfürtei csapzottan tapadnak homlokához, finom ajkai most ki vannak duzzadva, szemei mereven kiülnek; de azért a két férfi mégis ráismert.
A nő, a mint megpillantá őket, mint egy szobor állt meg a kalló egyik oszlopánál s kerekre felnyilt szemekkel, mint a vadmacska, bámult reájuk.
Dárday fehér huszárköpenye veresre volt festve az égi vérzáportól; olyan volt benne, mint egy hóhér; míg Severus, kaucsukköpenyébe burkolva, egy darab mozgó sötétség volt a háttérben.
Legelébb Dárday jutott szóhoz. Közelebb lépett az odamenekült alakhoz, ki dermedten támaszkodott meg háttal a kalló-szin egyik fenyőoszlopának.
– Asszony! Szörnyeteg! Te megtestesült dögvész! Futsz? Menekülsz? Mászol a sárban úgy-e? Menekülsz a vérből, a mit kiontottál? Legdühösebb ellenséged lábához menekültél! Hiszed-e már, hogy van Isten? Vérzápor szakad fejedre, hatalmadat elsöpri az ár; a föld reszket lábad alatt; de a legnagyobb istenitélet az, hogy tégedet kezem közé adott a sors ez órában! A vihar rettenetes; de iszonyubb rád nézve annál, a mit én neked sugva mondok. Egyedül vagy most velem szemközt s nincs senki, a ki tudjon ittlétedről; összezúzhatlak egy kővel, egy darab fával, a hogy szokás ölni kigyót; beledobhatlak a hegyi zuhatagba s soha senki sem fogja megtudni, hol vesztél el? Van Isten! De tudd, hogy nemcsak az ég csodáiban van, hanem az emberek sziveiben is. Ne reszkess. Nem öllek meg. A magyar nem orgyilkos. Te egy nagy állam főnöke vagy: én egy leendő állam főnöke vagyok. A női szörnyet utálom benned s harczolok ellened minden fegyverrel, a mi kezembe akad; de az állam főszemélye szent előttem: az az állam maga. Arczod csupa vér a záportól, törüld le ezzel, aztán beszéljünk államaink ügyéről…
Dárday köpenye alól elővette a parlamentairi fehér zászlót s azt nyujtá oda arcztörlőül Sasza asszonynak.
A nő daczosan veté el magától a fehér kendőt.
– Nem kell! Ha rút vagyok, magamnak vagyok rút. Ostobaság! Villámlással, mennydörgéssel nem lehet nekem Istent produkálni. A véreső felkavart veres márgapor, semmi más. Micsoda szemfényvesztés ez? Zivatar, tengerszem omlás: neptuni vulkáni tünetek. Ismerem őket. Az elemek erőszakoskodnak. Rajtad sem látok semmi istenit. Állat vagy, fogad van. Nekem is van. Nézz ide. Méregfogam.
E szónál oldalzsebéből kihúzta Sasza asszony a mérgezett tőrt.
– Nem félek fenyegetésedtől. Egy karczolás e tőr hegyével saját kezemen és halott vagyok. Nem félek a haláltól. Más világ nincs. Mivel akarsz még fenyegetni?
A rettenetes asszony hideg nyugalma lefegyverzé Dárday dühét.
– Nem fenyegetlek. Mondám, hogy tisztelem benned az államfőt. Alkura hívlak. A hideg észhez szólok, mely e rettenetes órában is uralkodik nálad. Terved meg van hiusítva a zivatar által. Az utak, a miket a hegyeken át helyreállíttattál, nem utak többé. A völgyek, a miken át menekülni akartál, tavakká lettek. Hallod az ordítást az égzengésen keresztül? Harczosaid ezreinek kétségbeesett halálkiáltása az, kiket az ár magával ragad. Itt sodorja el őket szemeid láttára a hegyi zuhatag; nézd! Hogy tűnik el fej fej után az árban.
S hogy jobban láthassa a vészt, egy villám oda sujt le a kalló közelébe, végig kigyózva egy lombos fenyőszálon, mely abban a perczben lángba borult, pokoli világítást adva a szakadó zápornak. Olyan volt az, mintha tűzeső sugarai omlanának alá egy alvilági firmamentumból.
A villámcsapás megrázta a sziklát, a közelben úgy hangzott, mintha egy bércztömeg omlott volna alá. A nő felkaczagott s így szólt:
– Ha Isten volna az, a ki villámokkal hajigál, tán jobban tudott volna czélozni! A föld folyvást reszketett alatta.
Most sűrű koppanások kezdtek hangzani a kalló deszka oldalain és tetőzetén. A zápor közé jég vegyült. Ököl nagyságú, emberfőnyi jégdarabok, miknek sulyától szálfa törik, deszka horpad; a faépület recseg, ropog, mintha össze akarna omlani.
A nő e vészrobaj közepett leült a kallóteknő szélére.
– Hát uram: szólt Dárdayhoz nyugodtan, hallgatom, mit akar nekem mondani?
Dárdaynak erejébe került e rémzivatar közepett hasonló nyugalommal felelni.
– Béke az, a mit kivánok, népemnek.
– Megkaptad, népestől együtt; halálos béke.
– Én életerős békét követelek! Legyen tietek az egész világ: nem bánom; de legyen mienk az a darab föld, melyen megélünk.
– Soha sem lesz az… Tudom, miről van szó. Ti helyet akartok foglalni egy olyan pontján a földnek, a miből kifordíthatjátok sarkából az egész földet… Nem kapjátok meg azt… Ti egy minta államot szeretnétek alkotni a czivilizált világ közepett, miben csodatalálmányaitok segélyével az emberi alkotás tökélyét összpontosítnátok… Ez az, a mit én nem engedek meg soha. Menjetek felfordítani országtokat: megengedem. Menjetek felgyujtani a világot: segíteni fogok. De Isten országát hozni a földre: az hazugság! azt megtagadom!
A rémjelenetekhez most egy új csatlakozott.
A földrengés egy sziklaomlással betemette a völgytorkolatot s az alárohanó fellegár megtorlott a bezárt völgyben. Tó kezdett ott alakulni. Az égő fenyőszál, mint egy óriási fáklya világítá be a fenyegető árt, melynek vérvörös tükre egyre emelkedett a kalló épülete felé; s az örvénylő felszínen zagyva tömegként uszkált a tört fák csoportja s a lesodort emberek hullái.
A rettenetes asszony, öklében a mérgezett gyilkot rázva, kiálta ez új rémtünemény előtt:
– És ha e véres áradat ajkamig fog is érni, még akkor is tagadom, hogy lehessen Isten az égben, lehessen Isten a földön! s a kik hisznek, essenek kétségbe! mert én nem engedem magamat se megkérlelni, se megfélemlíteni! Lázadjatok fel, vagy dögöljetek meg! Fuljatok a vérbe, vagy fuljatok a vízbe. Egy szalmaszálat nem vetek oda, a min kimenekülhessetek. Ha elfogadtátok a gyáva békét, pusztítson el benneteket ott a gyávák halála: a dögvész, az éhség!
És a tó folyvást emelkedett a körülfogott menedék felé, mely most már mint egy sziget tünt fel a mély völgykebelben.
– Ez a nő nekem tetszik! dörmögé Severus fogai közül.
Most valami új, megdöbbentő hang kondult meg a légben.
A magasból jött az. Olyan volt, mint a harangkongás.
«Mi az?»
El-elenyészett, megint újra megtért. A zápor, a jégeső kioltá a lángoló szövétneket. A gyökeréből kimosott égő fenyőszál belebukott a körüle növekvő tóba s aztán sötét lett.
Hanem a sötétségen lassankint valami zöldes fény kezdett átderengeni a magasból, mely egyre terjedt, közelebb jött.
«Ott az aërodromon!» (Annak az üveghajóját paskolja a jéghullás, az szól úgy, mint a vészharang.)
A villanytól körülsugárzott gép szállt alá csendesen az ujon támadt tó felé. Kiterjesztett szárnyaival úgy jött le, mint egy madár.
Mikor leért a tó felszínéhez, megült rajta s legyező alakú szárnyainak egy-egy lapátját evezőnek használva, elkezdett a tó felszínén uszni, mint a hattyu. – Az aërodromon a hullámokon is úr!
Nehány perczig körben úszkálva, egyszerre nekifordult a kalló épületének. A tó áradata már akkor annak küszöbét mosta.
Az aërodromon ott megállt s felnyitott ajtaján át kiszökött hajójából a vezérkormányos: Dávid.
Alakja az volt, a mi az olympi isteneké: egy szép férfi.
Arczán a viharral játszó győzelem, az embert legyőző dicsőség ragyogványa. A lények legdicsőbbike volt: – férfi.
A nő kezét szeme elé tartá, hogy meg ne vakítsa a kettős fény. A villany és a férfi.
Dávid hevesen szorított kezet két bajtársával.
– Nem találtalak szállástokon: értetek siettem. Minden megvan.
– Minden! kiáltának azok egyszerre mind a ketten. S feledtek minden égi és földi veszélyt, mely körülöttük viharzott.
– S most siessetek a hajómba! Ez a szárnyék mindjárt összedül
S a mint ekkor Dávid a harmadik alakot is szemügyre vette, megdöbbenve ismeré fel a Nihilország uralkodónőjét.
Az daczosan hátravetett fejjel állt előtte, tőrét marokra szorítva.
Dávid egy önkénytelen lépést tett feléje.
– Vigyázz! kiálta Dárday. Mérgezett tőr van a kezében.
E perczben az asszony megcsóválta a tőrt s belehajítá azt a víz-árba.
És aztán szétterjesztve két karját, mutatá, hogy már fegyvertelen.
– Asszonyom! szólt Dávid. A veszély sürget. Fogadja el ön a menekvést. Lépjen hajómba. Előttem ön most nem ellenség, csak nő, uralkodónő, felebarátnő. Én odaviszem önt, a hová kivánni fogja.
– Még nem, szólt a nő makacsan, hátát a recsegő deszkafalnak vetve. Mi itt nem a vihartól reszketni, hanem országok sorsát építeni jöttünk össze. Ez épen jó idő békét kötni. Mit kiván ön tőlem?
– A mit barátaim elmondtak. A Duna-Deltának, mint földbirtoknak örökáron megvételét.
– Beleegyezem.
– Öt millió rubelért.
– Nem, öt kopekért. Áll. Tovább.
Az ár kezdte már a köveket bontogatni a kalló körül.
– A suverain jog elismeréseül fizetünk évenkint százezer rubelt.
– Egy rubelt csak. Elfogadom. Tovább.
– Nincs semmi kivánságunk több.
– Gondolkozzék még rajta. Ez a czölöpzet még kitart. Mit adjunk még egymásnak?
– Kezet.
A kéz rögtön ott volt Dávid kezében; mire ez sebesen átemelé a hölgyet a nyilt aërodromonba, intve társainak, hogy siessenek utána.
«Az ördög vigyen el engem, dörmögé Severus Dárday fülébe; ha ez az asszony nem szerelmes ebbe a mi bajtársunkba!»
Dávid bezárta maguk mögött az aërodromon ajtaját, az uszlapátok a kavargó tó örvénye felé taszíták a hajót; a gépezet lassított erővel kezde dolgozni, mert a záporban, a sziklák közt csendesen kellett haladni. A mint föllebbent a repülő gép, az elhagyott kalló oszlopai összeroskadtak s lezuhanó tetejének csak a szelemenfái maradtak még ki a vízből.
Az aërodromon belseje két részre volt osztva, egyik felében állt a gépezet, a kormányossal és gépészszel, a másik utazók számára volt berendezve.
Dávid gépészeinek kiadta az utasításokat, s aztán maga is átjött az utazók rekeszébe.
Sasza asszony, ajkait harapó kiváncsisággal kémlelt át a szomszéd rekesz üvegfalán, fölemelve a selyem függönyt, mely azt eltakarta. Nem találta, a mit keresett, a mitől félt, a miért dühödött: – azt a másik nőt! A ki Dávidot a nagy harczok alatt segédül kísérte a légjáróban. Nem volt ott már.
És mikor azt nem találták szemei, találtak valami mást; az üvegfal tükrében meglátta saját arczát. Az még most is véres volt a festvényes eső vizétől. És az «asszony» lopva felemelé a függöny szárnyát, letörülte vele arczáról az eléktelenítő vörhenyt. Azt hitte, senki sem vette észre.
Egy süvöltése a felső szellentyűnek, s az aërodromon a szabad ég alatt jár; a felhőgomoly alatta marad el, s az itéletnapi elemdúlás, a vérhullató felleg, a földrengető vihar, a villámos éjszaka mind egy hófehér uszó szigetnek tünik fel egyszerre, mely egyre csekélyebbnek látszik, a mint a légjáró magassabbra repűl s a végtelen láthatár egyre szélesedik. Az egész ég derült kék, a nap leáldozóban van. A rettentő égi háborúról odalenn tudomása sincs ott fenn a véghetetlen égnek. – Kezdődött a földöntúli lét! Minden kedélyre mámorítóan hat a magasok légköre. A bűbájos szédület, mely az átölelhetetlen tájkép bámulatából támad, a tiszta lég élvezése valami sajátszerű ittasságot kelt föl az idegekben. E mámornak oly különböző hatása volt e négy külön alakra.
Dárday, az athlétai alak elkezdett hangosan sirni, és arczát eltakarva, zokogott valamit szülötteföldéről, melyet soha sem fog többé látni.
Severus úr dalolt és ujjongott és esküdött, hogy ettől a látványtól istenné lesz az ember! Sőt pajkosságát annyira vitte, hogy Sasza asszonynyal kötekedni kezdett; «nem érzi-e, hogy magunk is istenekké változunk át, s a nihilisták polytheistákká lesznek itt fenn?» (Nem volt pedig szokása máskor a tréfálózás).
Dávid elandalodva nézett maga elé és arczvonásain olvasható volt a gyönyör, a mi a nemes lelkek tulajdona: hogy most legnagyobb ellenségét szabadítja meg.
És Alexandra? Ő benne a daemoni vágyakat fokozá fel a gyönyör dühéig ez a mámorító lég és látvány.
Minő hatalom! Kigúnyolni a föld viharait, uralkodni az ég szelein, fölemelkedni valamennyi ember fölé, elérhetlenül!
A detronizált istenség helyére felülni! És ott élvezni mindazt, a mi az «emberi» szívnek gyönyör! Minő lehet a magasságban a bor lángja, a csók varázsa, a dicsőség kéje! Mily dicső az a férfi, a ki e hatalmat elrabolta az égtől! De dicsőbb a nő, a ki azt a férfit elragadja hatalmával együtt!…
Alexandra arczai égtek a vér hevétől; vonásairól eltüntek a vihar okozta pöffedések; az aërodromon levegőjében minden hülés okozta baj, mintha elfujnák, rögtön megszünik.
Mikor húszezer lábnyi magasra emelkedett az aërodromon, Dávid délkeleti irányba kémlelt távcsövével. Egyszer aztán megszólalt.
– Ott van Kézsmárk! szólt egy messze fénylő toronycsúcsra mutatva. Asszonyom! Én önt tábora közepébe fogom leszállítani.
Azzal átment a géposztályba; maga lépett a kormányhoz. A gép villámsebesen indult meg a mutatott pont felé. Még nem ment le a nap, midőn a légjáró a kézsmárki táborsátrak fölött libegett. Itt egyszerre megszünteté a gép működését s sebesen szállt alá. A hajóban ülőknek úgy tetszett, mintha a nap futna le oly sebesen az égről, elbukva az aranyozott hegyormok alá. Perczek mulva a gép földet ért; Dávid felnyitá az ajtót s a bámulására oda csődülő oroszok előtt földre segíté országuk urasszonyát, ki vezéreinek e szóval mutatá be Tatrangi Dávidot:
«A Duna-Delta szabad köztársaságnak elnöke!»
S azzal kérte Dávidot, hogy nyújtsa karját és kövesse őt társaival együtt a vezéri szállásra a szerződési okmány elkészítése és aláirása végett.
Dávid maga fogalmazta az okiratot; aláirták azt egyrészről ő és két társa, másrészről Sasza asszony és Jerivanszky fővezér. Meg is akarták őket vendégelni, a mihez Severusnak kedve is volt; de Dávid tiltakozott minden vendégség ellen. Egyetlen pohár bor elég arra, hogy a magasban holt részeggé legyen tőle az ember. A légjáróknak nem szabad semmi szeszest inniok. És mára még nagy dolgaik vannak.
Társai tudták, hogy mik ezek a nagy dolgok; s ott hagyták a lakomát. Dávid is fölterített már s annak a vendégsége még jobban ingerlé az éhet: – az csupa ezüst és arany!
Mielőtt elváltak volna, Sasza asszony tökéletes átváltozáson ment keresztül. Legelőbb is átöltözött. Férfiból asszonyá alakult.
Eddig büszke volt cynicus rongyaira, a szennyes, sáros katona gunyára; most egyszerre hiú lett nemének pompájára.
És belsőleg is átalakult nővé. Egész kedélyében asszony volt.
Behizelgő mosolylyal szorítá meg Dávid kezét, midőn a szövetség-okmányt aláírták.
«Most tehát vége a harcznak; nem vagyunk ellenség többé. Nem is leszünk. Ti egy szabad államot indultok alakítani egy puszta földön; én segíteni foglak benneteket, hogy azt tehessétek. A mennyi munkáskézre szükségtek lesz, hogy gyorsan építhessetek, országaim minden népe szolgálatotokra álljon. Ti kereskedő állam fogtok lenni, mert gépeitekben erre nagy előnyt birtok. Én megnyitom előttetek városaimat, állítsatok azokban kereskedelmi telepeket sérthetetlen szabadalommal. Kizárólagos kiváltságtok lesz az orosz birodalomnak mind a három világrészben fekvő országaiban commanditeket fölállítani, s törvényeink fogják védeni üzleteiteket és hitelpapirjaitok el lesznek fogadva vásárainkon. S minthogy a mai naptól kezdve őrültség lenne Európában még állandó hadseregeket tartani s várakat őriztetni: tehát Czenstochowában felhalmozott hadi készleteinket, élelmi raktárainkat tinektek ajándékozom; szállítsátok el azokat a neutrális égen keresztül a Duna-Deltába gépeitekkel. Vigyétek el még a vár vastetőit is. Szolgáljanak raktárul. – S azután legyünk jó szomszédok.»
Dárday azt dörmögé Dávid háta mögött:
– Csakugyan csodákat tudsz te tenni. Egy óra előtt még éhen akart bennünket elölni, s most kenyérrel temet el!
– Számítson ön barátságomra mindenkor. Ezt sugá Sasza asszony Dávidnak, midőn bucsukézszorításával üdvözlé.
A bucsuzáskor az orosz és magyar vezérek szokásosan összecsókolóztak; Sasza asszony is sorba csókolta mind a hármat, Dávidot legutoljára: úgy tetszik, hogy ez igazi csók volt, és aztán mikor kilépett szobájából, utána kiálta: «Zdrawtwujtje!» s azután – kiölté rá a nyelvét…
A három főnök sietve tért vissza Tátra-Füredre. A zivatarról itt a hegyláncz déli oldalán nem tudtak semmit, csupán annyi változás történt az időjáráson, hogy az északi szél után csendes országos borulat állt be. Hanem a lengyel nyereghez vezető utak iszonyuan el voltak pusztítva a vulkánszerű kitörés által; azokon ember sokáig nem fog járni.
Az aërodromon leszállt a lengyel nyereg alatti mély hegyszakadékba, melynek fenekén a jégtengerszem volt. Csak volt. Most még csak egy ritkás fehér gőz párolog fel belőle, betöltve a sötét sziklaörvényt.
A leszálló aërodromon villanyfényénél láthatók voltak az iszonyú uj repedések a meredek gránitfalakon, mikkel a kitörés, mintha nem volna elég útja fölfelé, még börtöne oldalain is rést akart törni magának. A jégcsapokból szőtt függő csipkézetek mind eltüntek a párkányokról, a függő sziklákról: koromfekete volt köröskörül minden, csak az új repedések fénylettek ki tündökölve.
A tátongó üreg fenekén aztán ott volt a tündérmesék álma: az ezeregyéji kincshalmaz. Egy ágyúhalom, melynek csövei sárga és aczélkék szinben ragyognak; a mely színeket a tapasztaltak, kik sokszor láttak aranyat, ezüstöt, oly sympathicus érzéssel ismernek fel egyszerre minden hasonló hazug szín közül: ez arany és ezüst.
Ott hevernek mind az üreg fenekén: szétszórva, egymásra döntögetve, némelyik derékban meghajtva, mint egy félhold, másutt három-négy egymásba forrasztva; a halmok közül egy-egy mereven kiáll, mások formátlanná gyúrva a sziklán, némely ezüst cső egészen ragyogó fehér lett, elárulva ezüst létét.
A három férfi leszállt e kincstömeg közé, lábaival milliókról milliókra lépkedve. Ez hát nem álom!
– De hogy lehet az, kérdezé Dárday, hogy ez ércztömegek itt maradtak az üreg fenekén, s nem szórta azokat ki az alattuk felrobbant anastater?
– Ez úgy történhetett, felelt Dávid, a hogy egy tölténygöbecs szokott bennmaradni a puska kamrájában midőn a cső végébe homok szorul, s az elrobbanó lőpor a csövet szakítja szét. A robbanás maga fölött találta a befagyott tó jégburkolatát, s a míg a kitörés ereje a mozaik darabokból összeállt tömeget áttörte, a visszaható erő a nehéz ágyútesteket visszataszítá az üreg fenekére: egy sem hagyta el a sziklaüstöt.
– Erre már lehet építeni egy részvényes államot. Ez volt mr. Severus véleménye.
– Most legelső dolgunk lesz ezeket egyelőre a Gyilkos havasra elszállítani, míg bankhelyiségeink Otthonban elkészülnek, szólt Dávid.
– A czenstochowai vasépületek elszállítása azt meg fogja könnyíteni, mondá Severus.
– Te azt az asszonyt megbabonáztad, kötődék Dáviddal Dárday.
– Nem, szólt Dávid, könyökével egy felmagasló ágyu csőre támaszkodva: – ez az asszony ravasz. Ajándékainak egy része olyan, a mi már úgy is kezünkben volt, nem kérdtük tőle, hogy elvegyük-e? más része pedig gyanus. Timeo Danaos et dona ferentes! Szivessége, mely oly egyszerre támadt megjelenésemre, nem asszonyi bolondság, hanem dæmoni észjárás. Barátunkká akar lenni azért, hogy titkunkba behatoljon; de zárt ajtót fog találni: fogadom!
A két társ örvendő meglepetéssel nézett Tatrangira.
– Bajtársak! mondá az ifju: harcz nem lesz többé a földön, az bizonyos, a míg mi egyedül bírjuk az eget, s titkunkat nem fogja versenytárs bírni, hogy még az égbe is átvigye a harczot. Hanem még azért a béke messze van. Ahhoz még nincs hozzá szokva az emberiség. A harcz erőszakos megszüntetése még nem békesség. Hogy mi a világ-béke? ezt megoldani lesz most a mi feladatunk. S ne feledjük el, hogy abban a nagy munkában ellenségünk lesz az egész világ, legnagyobb ellenségünk lesz ez az új szövetségesünk, kit megvertünk s aztán megnyertünk; de legtovább tartó ellenségünk lesz saját régi hazánk, melyben legkésőbben fognak hozzászokni a békességhez s beletörődni abba a gondolatba, hogy most már dolgozni s egymást szeretni és közösen építni a kor parancsolata.
S ezt a mi nagy ellenségünket, a mi jó édes anyánkat senki sem gyógyíthatja ki más e bajából, egyedül mi, a számüzött ivadék.
A mély üreget betakarta a köd.
A jövendőt betakarta a köd.
Ez a nap volt az «Örök békeszázadnak» újesztendőnapja.
