Mennyit Ér A Király.

Uralkodófőket szokott az a gondolat nyugtalanítani, hogy mennyit érhet a király, koronája nélkül?

Nagy Péter czár egy nap elment napszámba fát fürészelni, keresett vele egy rubelt, ezen vett egy sajtot, azt hazavitte Katalin czárnénak e szóval: «lásd, ha czár nem volnék is, el tudnálak tartani». – Hunyadi Mátyás király egy nap a Hegyalján valamennyi udvarához tartozó főnemessel egyben, beállt szőlőkapásnak, ehhez is értett; máskor meg álruhában eljárt igazságot tenni a nép közé, s jó birónak tapasztaltatott. – III. Napoleon Lajos a tanári pályán tüntette ki magát. – Nagy Fridrik harczi diadalai közepett azon megnyugtató érzést is megszerezte magának, hogy még mint versiró is megtudna élni (soványul, az igaz). – Lajos bajor király szinművészi tehetségei felől igyekezett magának meggyőződést szerezni. – Ő felségének II. Árpád királynak egyik őse gyakorlati vadász volt; csak zergét kétezer darabon felül ejtett el saját királyi kezével; egy még korábbi őse pedig igen «jó gazda» volt, úgy, hogy mikor egy veszélyes európai hadjárat végén közel volt hozzá, hogy országait, koronáit mind elveszítse, azzal vigasztalhatá magát: «mégis én maradok akkor is Európában a leggazdagabb privatier», a mi csakugyan a legokosabb hivatás.

II. Árpád királynak ilyen αβασιλικως hajlama volt a festőművészet.

Kora ifjuságában szenvedélye volt ez, s mind a müncheni, mind a pesti, már akkor európai hirü festői akadémiákon gyarapította tanulmányait. Különösen a tájfestészet volt kedvencze. A tájfestészetnek különböző iskolái vannak, közönséges halandó válogathat közöttük: egyik modor a «hangulati», másik a «benyomásos», a harmadik a «realistikus», a negyedik az «irályos» tájképekben tűnteti ki magát; az ötödik az úgynevezett «szép vidékek» ábrázolásában különködik s ő fölségének az a fejedelmi gondolata támadt, hogy ő mind ezt a sokféle modort és iskolát tudná és akarná egygyéolvasztani. Hogy ne? ha annyiféle monarchiát sikerült egygyéalakítani, miért ne annyi festészeti iskolát is?

Csak arra nem tudott ő felsége rájönni, hogy van-e ehhez igazi tehetsége? És azt nehéz egy királynak megtudni. Ki meri őt megbirálni? Akármit alkot, az mind tökéletes, s ha másnap azt, a mit tegnap alkotott, összerontja: az is tökéletes munka volt. Mindenki hizelkedik neki szemtül-szembe. És a mihez kezd, azt mind a legteljesebb siker koronázza – azt mondják neki. Ha egy kép, melyet ő festett, a világ elé kerül, egyhangulag azt fogja róla mondani minden hirlap, minden udvaroncz, hogy e mű szerzője egyesítette mindazt, a mi Hildebrandth, Kalkreuth, Markó, Achenbach és Ligeti ecsetében remek volt! Hisz az már megtörtént egyszer ő felségével, hogy egy udvari ebéd alkalmával, melyen legmagasabb rokonai s legfőbb hivatalnokai voltak jelen, megfordított tányérjának fenekét a gyertya fölé tartva, befüstölte s azután egy fogpiszkálóval e füstalapba egy holdvilágos tájképet hevenyészett, – tréfából, unalomból. S egy hét mulva valamennyi képes újság tele volt az ő remekművének aqua tinta másolatával s értekezéseket irtak róla a legszakértőbb modorban, hogy a király mily kitünő «fumi» rajzoló, kit e genreben a leghiresebb Gally mellé lehet tenni.

Mikor ő felsége vadászköntösét felvette, egy ív khinai répapapirost pálczavékonyságban összegöngyölgetett s annak üregét teledugta minden szinü pastell-darabokkal.

Midőn a király vadászatra indult, a fővadászmester egy Engendre-féle lőfegyvert szokott ő felségének præsentálni. Ez a fegyver a fővadászmester által töltetett meg s két csőből áll; az egyik csőben van húsz töltény, miket egy gépmű egyenkint a másik cső lőkamarájába áttaszít, két lövés között csak két másodpercznyi időköz szükséges. A töltények durranyagát az úgynevezett «német fehérpor» képezi, mely vérlugsavból, égenyzöldegből és nádczukorból készül; nagyobb veterővel bir, mint a fekete lőpor, s nehezebben lobban fel; minthogy azonban a vasat erősen rozsdásítja, a hozzávaló fegyver csövének aranynyal kell burkolva lenni.

Ezt a fegyvert, miután a fővadászmester átadta ő felségének, egy hozzávaló bőrtokba helyezik; a tokot bezárják s a kulcsát átadják a királynak. E fegyver által a király fel van szabadítva – a puskatöltő személy (Hofbüchsenspanner) alkalmatlan közellététől.

Az alatt, míg a királytól a fővadászmester eltávozott, hogy a fő udvari vadászt beküldje a fegyver átvételeért, a király belecsusztatá a puska üres csövébe az épen beleillő papirgöngyöt a pastelldarabokkal, s azzal bezárta a tokot.

A várhoz csatolt écurie udvarában már összegyülve vártak a magas és legmagasabb vendégek ő felségére, szeszélyes vadászöltözetekben. A főrendü vadászcsoport közepett ő fensége Henrik Zsigmond főherczeg magyarázá a szakértő fenségeknek és főméltóságoknak a «dingó kopók» előnyeit.

Ezek igen nevezetes állatok. Az angol rókakopók s az ausztráliai vad dingók keresztezéséből származott korcsok. Egyik különösségük az, hogy nemnélküliek.

– Tehát kutya-öszvérek! jegyzé meg elmésen ő fensége VI. Napoleon Lajos, egy finom testalkatu mozgékony ifju, kinek dicső őséből már egyetlenegy vonása sincs.

– Tökéletesen. És ennélfogva rendkívül közönyösek minden fajukbeli állat iránt. A másik tulajdonságuk az, hogy nem ugatnak.

– És ez mire jó egy vadászkutyánál? szólt közbe Vilmos herczeg, a Welf trón aspiráns örököse, egy minden tekintetben hosszú uraság, ki ha a nagy állát az előtte szólott franczia prætendensnek cserébe adhatná, azt nagyon boldoggá tenné vele, a megközelített Napoleoni családi hasonlatosság szempontjából.

Henrik Zsigmond főherczeg kész volt a magyarázattal. Ő a vadászati szaktudományban akadémiai végzettséggel bir.

– Ezek az előnyök majd mindjárt ki fognak tünni a «gnu» vadászatnál. Méltóztatnak tudni fenségeitek, hogy a mióta a budai erődítések elkészültek, az enceintebe eső nagy terjedelmű erdőségeket a kormány az országos acclimatáló társulatnak adta által. Ez a többi között meghonosította az afrikai gnut. Ez a sajátszerű állat, mely a szarvast, a bivalyt és a lovat egyesíti magában, eddigelé csak lesből, vagy cserkészve volt vadászható. A hajtóvadászat nem sikerült ellene, mert a mint a gnu meghallja az ebcsaholást, az egész csorda összeszalad, a fejét befelé, a hátulját kifelé fordítja, s olyankor semmi kutya rá nem uszítható. A hosszú fehér lófarkáról azt hiszi a kutya, hogy lovat lát maga előtt s azt nem támadja meg. Ha pedig magányos gnut lephet külön a vadászeb, az szemközt fordul vele: vakmerő, gonosz állat; meg nem fut a helyéből, ott verekszik egy helyben az ebekkel, s megpiszkolja vadászkutyáinkat. Aztán van ennek az állatnak az egész kinézésében valami igéző, a mi megrettenti a kutyákat. Barna, karcsu, paripának termett törzsökéhez, hajlékony nyakához, a vad tekintetü fekete bivaly fő, nyakán a fölfelé álló lósörény, félig fehér, félig fekete, széles homlokán fehér bozontos üstök, állkapczáján hosszú fekete szakáll, s a rettenetes főn két erős, előhajló szarv, mely először lefelé görbül, aztán egyenesen fölfelé. És ehhez oly karcsú lábak, mint a szarvasé, hasított patával; és gyors mozdulatok, mint az ördögé. Valamennyi kutyafajtánk mind szégyent vall ellenében. Hanem végre kitaláltuk a megfelelő tromfot. Nézzék fenségtek ezt a gyönyörű állatot! (Itt ő fensége odahúzta magához örvénél fogva a dingokopót.)

E perczben érkezett meg a király a vadásztársaság közé. Hódolattal nyitottak neki utat egész a nap hőseig: a nevezetes ebig.

Ő fensége Henrik Zsigmond a legmagasabb jelenlét által buzdítva, most már egész teljében kifejtette kynologiai ismereteit.

– Van szerencsém felségednek legalázatosabban bemutatni a vadásztudomány legújabb vívmányát, a néma dingó-kopót, mely az eddig vadászhatatlannak tartott gnunak képes lesz a parolit megadni. Ez az állat mindazt egyesíti magában, a mi egy vadászkutyánál tökéletesség. Arczvonásai hasonlítnak a tübeti doggehoz; hasított széles orra, lefityegő alsó ajkai s az a bizonyos ráncz, mely a szájtól a szemig huzódik, olyanforma tekintetet ád neki, mintha gúnyosan nevetne; míg az erős mellkas, a felálló hegyes szőrös fülek a dán molossra emlékeztetnek. Karcsu lábainak minden inát megszámlálhatni a bőrön keresztül, s ha csak gyors lábai, éles tekintete, finom hallása után itélnők meg családi rokonságát, inkább agárnak kellene őt neveznünk; de nemesi criteriona épen a szaglásban rejlik; ebben túltesz az angol pointeren, sőt a gál véreben is, melyhez egérszinű bozontos szőre oly meglepően hasonlít. De most következnek legaristocraticusabb kitünőségei. Ez valóságos ivadéka az ősebnek, a mebbiának, mely csupa autochton szenvedélyből egymagára szokott vadászni: nem éhségből, csak noble passióból, s vadászik nálánál erősebb dúvadakra is. Első lábain csak négy körme van s azok olyan élesek, mint a hyénáé, melyhez fölálló sörénye is némileg hasonlatossá teszi; ámbár szemfogainak hiányzása az alsó állkapczából emlékeztet a nepali buansura. Hanem a mi végre elvitathatatlanná teszi az ereiben folyó dingó vért, a mint a mexicói mondaná: «sangre azul;» ez először is az a sajátságos dingó bűz rajta, mely valami keverék a sakál és czibetmacska szagából, s másodszor, ez a veleszületett specificus gyülölet, a többi kutyáktól rettegett gnu ellenében, melyet képes egymagában felverni, meghajtani, vele megküzdeni és azt lefogni, egyetlen csahintás nélkül.

A király oldala melletti miniszter, gróf Bodzay Titusz gyönyörteljes bámulattal hallgatá a főherczeg előadását: «ez aztán a mi emberünk!»

Ő felsége pedig azt mondá a felmagasztalt hybridumra, hogy:

– Fertelmes állat!…

(«Ki nem állhatja a vadászebeket!» sugák egymásnak a magas uraságok, nagyokat sóhajtva utána.)

Ő felsége aztán felült nyitott kocsijába, melléje a miniszter, ki a kocsikázás alatt következő előterjesztést tett a királynak:

– Egy titkos összeesküvésről kell felségedet értesítenem, melyet az egész vadásztársaság, ő fenségével Henrik Zsigmond főherczeggel az élén, tervezett. – Magam részére, ki szintén részes vagyok a complottban, kegyelmet esdek. Minthogy felséged az elmult éjt ébren tölté, sőt ki is fárasztá magát az országház megmentése közben, minden alattvalójának méltó bámulatára a legnagyobb veszély szinhelyén buzdítva ernyedetlenül, annálfogva a vadásztársulat azt a tervet gondolta ki, hogy a hajtóvadászatot a Jánoshegy nyugati oldalán kezdi meg; felséged számára várópontul az agancskunyhó jelöltetvén ki. A vadászcordon egész a kápolnáig és a disznófőig fog terjedni, s nagy messzeségben távol tart minden közeledőt. Mire a hajtás az agancskunyhóig érkezik, a felvert gnut egyenesen arra terelve, akkorra elmulik dél. Délig felséged közóhajtásunk szerint kipihenheti a mult éj fáradalmait. Ezt nem kellett volna elárulnom, de felséged magas személye iránti hűségem minden egyéb tekintetnél előbb való.

Mindezt a miniszter olyan komoly páthoszszal adá elő, hogy ő felsége egész fejedelmi teljhatalmával birta csak önmagát megakadályozni a hangos hahotára fakadástól.

Az említett agancskunyhó egy kisded, barok ízlésű vadásztanya volt a hajdani Svábhegy és Zugliget találkozójánál, azon a gyönyörű fensikon túl, a mit «Mátyás király sétányának» tartanak. A kunyhó oszlopfői mindennemű agancsokból vannak alakítva, az ajtó fölött egy óriási iramszarvas fő tartja roppant lapátjaival a kiugró tetőzetet, melyen sűrűen felfutó repkény képez egy természetalkotta árnyékos marquiset a bejárat két oldalán.

Kedves nyugalmas hely, vadásznak – és gondolkozónak.

E vadászlak előtti téren találkoztak össze a nagynevű vadászok, mielőtt állásaikra szétvezényeltetnének.

A fensík meredélyére állva, a legfelségesebb panoráma tünt eléjük. Balról a vulkánalakú Jánoshegy, sűrű bükkerdejéből kiemelkedő váracsával, melytől egy sor Maximilián-toronynyal erődített bástya fut alá a zugligetig, jobbról a Vezérhalom, Istenhegy erdőlepte oldalai, uri várkastélyok szeszélyes ormaival; a két erdős magaslat között a mosolygó zugliget, melyet az acclimatáló társulat ausztráliai, japáni és chinai fákkal telepített be. Gyönyörűen tünik fel különösen a zugliget villái között elkigyózó sétány, melynek két-két sor fája, az egyik a japáni mikánfa, a másik egy új-hollandi santalfaj, a mikánfa levelei csaknem fehérek, a japáni santal levelei pedig kékek; úgy, hogy a távolból e sétányút mint egy kettős kék-fehér szalag tünik ki. E sétányt egy kedves emlékű királyné nevére Erzsébet útnak nevezik. Innen elkezdve azután nagy messzeségig, egy óriási háztömkeleg látszik. Budapest, Ó-Buda egybeolvadva a hajdani falvakkal. Új-Pest, Fóth, Palota, Czinkota, Rákos képezik a tovaterjedő város előrészeit; s keresztülszeli azt a méltóságos ősfolyam, melynek azur tükrén hajórajok usznak egymást előzve, kerülve (nem gőzhajók többé, a villany gép elfelejteté a gőzt és kőszénfűtött üstöt), s e tekintélyes metropolison túl terül aztán a világrész egyik legszebb rónája, melynek látkörét a föld hajlása képezi. Gyönyörű távol: a minőt Markó képein bámultunk egykoron.

Ez a fejedelmi kilátás ismeretes is minden tourista előtt; le is van rajzolva, lefestve, lefényképezve számtalanszor.

A vadásztársaság a reggeli vadászkorty fölhajtása után nem is állhatá meg, hogy egy pillantást ne szenteljen nagy munkája előtt a felséges látványnak.

«Milyen szép ország!» sóhajtá magában a Napoleon-utód. «S ez az én ősömé lehetett volna, a kinek úgy volt felajánlva, mint egy szippanat burnót.»

«Milyen szép ország!» áhítá magában a welf herczeg, félig nyitott szájjal. «S ez egykor Németországhoz fog tartozni szintén.»

«Milyen szép ország!» gondolá magában a szerb trónkövetelő, ajkába harapva. «Hogy fognak ezen nemsokára az orosz paripák végig taposni!»

«Milyen szép ország!» mondá magában büszkén Henrik Zsigmond főherczeg. «S ebben én vagyok a leggazdagabb úr!»

A király pedig talán ezt sóhajtá:

«Milyen szép ország! S ebben az országban, mely az enyém, nincs egy ember, a ki az enyém volna.»

Ki mit gondolt, bizonynyal megtartotta magának, s azzal kiadva a vadászparolákat, az erdők ösvényein szétoszlott a vadásztársaság; egyedül hagyva a királyt az agancsháznál.

A terv, mint már el van árulva, az volt, hogy ő felsége hadd pihenje ki magát az agancsházban; addig a vadásztársaság a kopó falkával a máriaremetei völgyben felhajtja a gnu-csordát, a bikát kiszakítják belőle, mely a csaholásra makacs lesz és helyt áll, akkor aztán ráeresztik a dingókopót s az egymagában meghajtja a gnu-bikát s ha minden előintézkedés sikerül, épen ő felsége álláspontja felé fogja szorítani, hogy az a legmagasabb vadász által ejtessék el.

Mikor aztán ő felsége egyedül maradt, nem használta fel az alkalmat, hogy letehesse magáról a királyt és lehessen ember, a ki ha elfáradt, aluszik; nem: több akart lenni, mint király. Nem pihenni: alkotni akart.

Mikor ezen a szép látványon végigtekintett, a királyi lélek azt suttogá benne: «Tudnád-e még ezt a szép országot, mely felül növekedik, alul rohad, újra alkotni?» a művészi szellem pedig azt kérdezé tőle: «Tudnál-e egy ilyen képet alkotni?»

Megkisérlé.

Hiszen lefestették már sokan; nagy, híres művészek, a fényirda hiven visszaadta azt halmozott szépségeinek minden részletével.

A király mást gondolt.

Húsz lépéssel hátrább lépve, mint a honnan mások felfogták e képet, a fensik szegélye eltakarja a fényűzés és gazdagság palotáit; a zugligeti völgy, az istenhegyi domb elmaradnak; helyettük előtérbe lép a fensík őserdeje: a sok százados bükk és kőrisfák, mohos repkényes oldalaikkal, az iszalag, boróka és galagonya irtatlan bozótja egy amerikai vadon tekintetét nyujtja; a fű buja, mint a pampasokban, s a tér üres, mint Ausztrália állatszegény erdejében; komor, rideg erdőrészlet. S egyszerre rögtön, minden átmenet nélkül előtünik a távolban elterülő város, a kék folyam csendesen mozgó hajóival s aztán a sárga kalászos róna, ködbevesző végtelenjével. E mesterkéletlenül nagyszerű ellentét az, a mi a művésznek a legelső eszmét adta.

Egy tábori szék, egy háromlábú asztal, melyre kartonját felszegezte, ott állt az agancsház marquisea alatt: a király elkezdett alkotni.

Csak vázlat volt, a mit készített, csak pastellrajz, érdes papirlapra. Nem vesződött az apró részletekkel: az egyetemes hatást leste el, azt adta vissza.

S a mint műve fejlődött rajzónja alatt, lelke akként emelkedett azzal együtt. A művész szelleme emelte a király gondolatait. Mentül magasabbra szállt a nap, a megragadó ellentét a kép előtere és háttere között annál jobban kitünt: a zord, hideg, túlerőteljes és a meleg, világító, gyöngéd, egy lapon egymásba foglalva. Kontraszt, mely harmoniában áll; lehetetlenség, mely eleven való. Egy ősvadon, melynek háttere egy ifju metropólis, egy nevető róna.

A nap már delelőre járt, mikorra a király elkészült a brouillonnal. És akkor aztán, mikor maga elé állítá a hevenyészett vázlatot, akkor – nem volt vele megelégedve. A művész szeme felfedezte a hiányt. Ez a kép üres. Egy holt erdő és egy néma város. Hatása végtelen melancholia. Pedig nem illik a kettő közzé semmi. Emberi képek, vadászok, nymfák, népies alakok egyszerre lerántanák azt a mysticus hatást, a mit e kép felmutat, s mely igézet pedig hibája marad a képnek: hatást gyakorol, melyről a néző nem tud magának számot adni.

A művészi ábrándokat egyszerre fölzavarta a hajtóvadászat zaja; a hajtók trombitái, a kopók csaholásai már a Jánoshegy innenső oldalán kezdtek megzendülni, s terv szerint az agancsház felé közeledének.

A vadászlak mögött sűrű virginai borókabozót lepte el a fák alját világoskék bogyóival; – mintha nefelejtsvirággal volna behintve.

A távolból a bozóton keresztül törő csörtetés hangzott, mely egyenesen az agancsház felé közelített.

A király hirtelen összegöngyölíté cartonját s visszadugta azt vadászfegyvere csövébe. A vadásztársaság rajta kaphatná, hogy ő tájképet rajzol, s minő gunyolodás lenne abból! Úgy járna, mint egykori királyi rokona, bajor Lajos, mikor Tristán jelmezében kapták udvaronczai – énekelve!

«Szolgák» foglalatossága a művészet.

Ámde az, a mi a király háta mögött a cserjéből előtört, nem vadász volt, hanem maga a vad.

A gnu.

A capföldi indigena nagy szökésekkel veté magát keresztül bozóton és dült fákon, s azután poroszka lépésben, mint a zsiraff, ügetett ki a tisztásra, két szélső lábát emelve egyszerre.

A mint azután a meredélyhez ért, ott egyszerre megállt és visszanézett.

Afrikai utazók régen említék már azt a szokását e vadnak, hogy mikor üldözőjét jól elhagyta, akkor megáll, visszanéz rá, bevárja s akkor odább csalja maga után, mig jól kifárasztotta; végre helyt áll neki s megverekszik vele.

A királynak alkalma volt húsz lépésnyi közelből szemlélhetni e vadat.

Gyönyörű példány volt. Öt éves bika; évei számát szarvai tövén mutatják a rovátkák. Alakja magasságra egy erőteljes paripáé, nyakát is úgy tartja, mint egy büszke mén, s hosszú fehér farkát is épen úgy emeli lobogósan a magasba. De szőre az iramvadéhoz hasonlít, s lábai karcsuk, mint a szarvasé, és felálló sörénye már kezdi a fenevadak sorába emelni, a vadkan, a hyéna, a taránd sörénye ilyen, de ez még bozontosabb, alul fehér, felül fekete, s bevégzi e minden állatból összerakott hybridumot az ijesztő, széles homlokú bivalyfej; csak hogy nála az előre hajlott bivalyszarvak még visszahajlanak merészen fölfelé; ehhez még egy fehér bozontos üstök a homlokon, s egy hosszú fekete kecskeszakáll az állon. S a fertelmes főhöz a legszelidebb szép szemek, minők a zsiraffé: mintha ez az ördögfő csak egy rut álarcz volna, melynek rémképét a két dióbarna szem meghazudtolja.

De az ellenfél sem váratott magára sokáig. Ugyanazon a nyomon, melyen a juniperus bozóton át tört a gnu, rohant elő a dingó-kopó, csaholás nélkül, bozontos farka villanyberzedten repült utána, szemei vérben forogtak, lefityedt alsó ajkáról szakadt a tajték, szökellései inkább hasonlítottak a farkaséhoz, mint a kutyáéhoz, orrát csaknem a földön hordozta. A gnu bevárta őt. Elfogadta a párbajt. A dingó-kopónak sikerült őt csordájától külön szakítani, de neki is sikerült a dingó-kopót elválasztani a többi falkától. Most aztán helyt állt neki, hogy megmérkőzzenek egymással.

Remek bajvivás volt az. A véreb nekiszáguldott a szarvas vadnak egyenesen s a mint közel ért hozzá, egyszerre félrecsapott, azzal a szándékkal, hogy a hasa alá vághasson, s akkor egy csapással kihasítsa az oldalát, míg a gnu a szemközti rohamot várva, szarvaival a levegőbe döf el. Csakhogy a gnu nem csak a szarvaival, hanem a lábaival is tudja védeni magát. Külön mindegyik hátulsó lábával s együtt tud veszedelmes rugásokat adni, s ha ért a vadászeb a cseltámadásokhoz, azokkal szemben a gnu valóságos ördögtánczot jár; bámulatos gyorsasággal veti magát egyik oldalról a másikra, hol farral, hol szarvval fordulva ellenfelének, éles patáival felrugdal a légbe, hegyes szarva villáival felhasogatja a gyepet. Sörényének egy-egy csimbókja már a dingó-kopó fogai közt maradt, de az is kapott már cserébe egy-egy rugást. – Most egyszerre lesunyja magát a véreb a fűbe, fejét a földre fekteti, csak fara van magasra emelve. Lompos farka időközönkint ideges csapásokkal veri horpaszait, fülei fel vannak hegyezve. Igy marad fekve ott. Pihen talán? Nem! A végső veszedelmes szökéshez készül. Erejét szedi össze: a távolságot méri ki, a gnu hat lépésnyire áll előtte, a végső szökéssel a dingó-kopónak párduczmódra kell a gnu nyakára ugrani, éles körmeit a bőrébe vágni s fogaival a torkát átharapni.

A mint a kutya e lesunyó fekvésbe húzta össze magát, a gnu is veszteg maradt. Ösztöne sugalta neki, hogy most kell vigyáznia legjobban, hogy ellenfeléről egy pillanatra sem szabad a szemét levenni, hogy végveszedelme előtt veszteg kell megállnia.

A kétszarvu vad oly nyugodtan állt ott a fensíkon, fejét magasra emelve, mozdulatlanul, a hogy csak vadász kivánhat maga elé kapóra vadat, ballapoczkájával a király felé fordulva, ki húsz lépésnyi közelben ült a repkénylepte bozót mögött. A legbiztosabb lövés.

A király csendesen kivette tokjából fegyverét.

De nem azért, hogy a gnut lelője vele; hisz akkor a kartonját is foszlánynyá lőtte volna, mely a csőbe volt dugva. Nem. A vázlatot vonta ki belőle s azt kiteríté maga elé, – és azokat a feszült pillanatokat, a mig az üldözött vad és az üldöző egymással farkasszemet néznek, arra használta föl, hogy a «szép szörnyeteget» odarajzolja vázlatára.

Királyi hidegvér kellett ahhoz, – s még valamivel több – művészi nyugalom!

A szarvasvad bizonyosan észrevette az emberi mozdulatot is, mert annak a szeme minden oldalra szokott látni; hanem azért mozdulatlan maradt. Két ellensége közül kiismerte tán az a csodaösztön, mit az «állatok lelkének» neveznek, hogy ez itt egy fejedelmi lelkes lény; amaz ott egy czudar szolgaállat s attól kell félnie inkább. Veszteg állt, míg a király művészi rajzónja büszke idomait gyors kézzel vázolá s mintha kevély volna e kitüntetésre, magasra felemelé a légbe az orrát és megszólalt.

Igen is. A gnunak szava van, széles alsó ajkai, mozgékony nyelve emberi hangokat adnak, miket lesben álló vadászok mindig egyformán szoktak tőle hallani. Ezek talán a vészt jelző szók nála.

A végveszély előtt álló gnu e szókat mondja panaszos méla hangon:

«Onje, – navend – belem.»

A beszélő állat nyaka magasra volt felnyujtva ekkor, orra az ég felé emelve, szarvai hátrahajolva. A legkedvezőbb pillanat a dingó-kopónak a rárohanásra.

A véreb egy remekül kiszámított szökéssel lökte fel magát fektéből; gyorsan mint az oroszlán; – ámde a gnunak még egy védelmi fogása volt félretéve: ez az antilope mozzanat. Abban a villámrövid perczben, mely nem elég többé arra, hogy félre ugorjék, lekapja a fejét s a támadó véreb, mely a nyakára czélozta az ugrást, egyenesen a szarvai hegyébe esik s a következő pillanatban felhasított testtel repül a gnu hátán keresztül s aztán aláhentereg a meredélyen, míg a bozótban fennakad valahol. Még akkor sem ordít, mint más sebesült eb.

A diadalmas vadállat pedig nehány másodperczig ott marad állva; most már egyenesen rámereszti szép barna szemeit a közelben ülő emberre. A király még sem nyul fegyveréhez. Siet vázlatát befejezni. A vad, melynek rut feje még rutabb most az által, hogy a dingó vére szarvain végig folyt s fehér üstökét veresre festette, nehány lépést közelít még a király felé. Tekintete egy lázadóé! A király még sem cseréli fel rajzónját fegyverével, melybe húsz robbanó golyó van töltve. Ekkor aztán a fenyegetőn igéző, a rútnak szép vad állat ismét letérdel, leszakít egy dyctamnus levelet a földről, melytől kívüle minden más kérődző undorodik, s azt a levelet a szájában tartva, csendes, méltóságteljes léptekkel távozik el a zugliget felé terjedő exoticus bozótba.

A király pedig önelégülten tekint végig a befejezett vázlaton.

Valami sajátságos, megdöbbentő hatása van most a képnek.

Egyszerre a csodás honosult vad alakja lett benne a főtárgy: a merész ellentét, a közel rengeteg, a távol világváros csak staffage lett mellette. Van benne valami új. A vadonban nőtt, a győztes gnu nem állt még festőnek modellt soha.

Azonban hirtelen el kellett a képet rejteni a helyére. A juniperus bozóton túl már hangzott a közeledő vadásztársulat zaja: a fegyvernek tokjába kellett zárva lenni, mire a magas uraságok ideérkeznek.

Nagy robajjal jöttek. Büszkék voltak rá, hogy öltönyeik úgy össze vannak tépve, arczaik úgy összekarmolva a tövisektől. A csaholó falka a nyomon idevezetett mindenkit.

Voltak aztán bámulattól elhülő arczok, mikor meglátták a tusában feltépett gyepet, azon a dingókopó vérnyomait, magát a dingókopót egy kökénybokor tövében elterülve; – és a gnut sehol sem.

Pedig a küzdelemnek itt kelett végbemenni a király közvetlen közelében. Ő felsége pedig ki sem vette a tokjából a fegyverét.

Henrik Zsigmond herczeget annyira vitte a vadászindulat, hogy megfeledkezve alattvalói helyzetéről, azt a kérdést intézte a királyhoz, hogy «miért nem ejtette el felséged a vadat?»

– Azért nem, felelt ő felsége, mert soha semmi ivadékom sem vadászott házi állatokra.

Az urak csak elszédültek e feleletre.

(– Nesze nekünk; sugá a főherczeg a miniszter fülébe. A legközelebbi sessióban az igazságügyér egy törvénynovellát fog benyujtani, melyben a gnu a vadászható állatok közül kivétetik.)

(– Majd visszaveti a felsőház; jegyzé meg rá ő nagyméltósága.)

A fenséges refugiék, prætendensek és mediatizált herczegek gúnyosan tekintgettek a királyra; VI-ik Napoleon lenézően mormogá: «Nincs neki személyes bátorsága».

Az egész mulatság el volt rontva.

A hivatalos lapban pedig szükségképen referálni kellett a mai sport élményeiről. – Olyan tudós pedig nincs az egész litteraturában, a ki ezt úgy tudja körülirni, hogy a királyt ne compromittálja. – Akként segítettek aztán a dolgon, hogy kiszemeltek a sajtóbureauból egy olyan egyéniséget, a kin már régen szerettek volna túladni, azzal szövegeztették a vadászatról adott tudosítást, az persze rosszul ütött ki s azért harmadnap a czikkirót elcsapták hivatalából, hogy a királynak elégtételt adjanak.

Hanem a többi lapok tudosítóit nem csaphatták el s azok bizony nem igen nagy kímélettel szóltak ő felségéről. – Egy király, a ki a kapóra jött vadat nem lövi meg! Aztán legyen az ember képes dynasticus érzelmeit megtartani! Volt élcz elég.

De egyen sem nevettek annyit a jockeyklubban, mint a Le Menteur calembourgján, mely így szólt: «az alatt, míg a többi társaság a gnut üldözé, ő felsége lelke harmoniájat keresve, vad galambra vadászott».

(«Hermione» görögül azt is jelenti, hogy «harmonia» s «Peleia» görögül «vad galamb».)

A király legrosszabb akarói csakugyan ezt találták fel számára legvalószinübb «mentségnek».

Hat nap alatt készen volt a király a képpel.

A «művész» meg volt elégedve alkotásával. (De hát melyik művész nincs megelégedve a saját művével?)

De az a kérdés, hogy mit mond hozzá a kritika? Hisz azt már minden művész tudja, hogy a kritikának rendes tariffája van: ennyi jár a magasztalásért, ennyi a szelid elismerésért, ennyi a kegyes hallgatásért; «ez» a biráló az aranyvaluta szerint itél, a másik az ezüst szerint, a harmadik a bankót is elfogadja. – De mit szól a tiszta, megvesztegethetlen kritika, melyet a szerző nem tisztelt meg személyes látogatásával?

Legnehezebb feladat volt ezt a képet innen a királyi várból kijuttatni a külvilágba. A kép öt láb széles, és négy láb magas volt; azt nem lehet eldugni.

A király a reggeli órákban dolgozott, mikor más napokon sétáját szokta tenni, s oly óvatos volt, hogy még az olajfesték szagot sem lehetett megérezni rajta, s festőszobáját sohasem feledte nyitva.

Annyit azonban tudott, hogy a 4800 kenyérpusztító közül, a kik udvari személyzetét képezik, egyetlen egyet sem talál, a kire rábizhasson egy olyan titkot, a mit el «nem» árulni már magában felségsértés.

No nem igaz? Hiszen akármely udvaroncznak azt fogja mondani, hogy «nézd: itt festettem egy képet, eredj, vidd el, tedd ki a műtárlatba, hadd hallom, mit mondanak róla?» hát nincs olyan elvetemedett jacobinus, a ki ő felségét ki tegye annak az esélynek, hogy a hirlapok szemtől szemébe fitymáló gorombaságokat mondjanak neki; hanem annálinkább kötelességének tartandja valamennyi műbirálót eleve suttyomba figyelmeztetni, hogy ime itt van egy festmény, a melyhez úgy közelítsen minden kritikus, nehogy felségsértést találjon rajta elkövetni.

A király e mű bevégezte utáni reggel ismét lement sétálni a várkertbe; de nem tudott e tárgyban semmi kisegítő tanácsot adni magának. Igy jár az ember, mikor háromszázhuszonhat belső titkos tanácsosa van! Akkor nem kap tanácsot, mikor kellene.

Amint a kertre nyiló ajtón ismét vissza akart térni a várpalotába, az ott őrt álló katona útját állta.

«Mi a jelszó?»

A király végig nézte az őrt. Magas nyulánk, ideges ifju volt: a közkatonák azon időbeli egyenruhája, kávébarna frakk, elől magyaros zsinórzattal (dualisticus uniformis), feszesen állt erőteljes termetén; homlokát takarta a fekete sisak sárgaréz tarajjal, s fehér-veres-zöld két-fejű sassal az ernyője fölött. Az őr, szuronyát védmozdulatra fogva, állt az ajtó küszöbén.

– Nem ismer ön engem? kérdezé a király.

«A jelszót!» ismétlé az őr változatlan arczczal.

A király aztán megmondta a jelszót.

Arra az őr tisztelgett s utat nyitott a király előtt.

A király még egyszer jól végig nézett rajta. Rögtön odaizent azon ezred parancsnokához szárnysegéde által, hogy azt a katonát, ki ma reggel 5 órától 7-ig a várkertre nyiló ajtónál őrt állt, küldjék fel hozzá, mihelyt föl lesz a szolgálat alúl szabadulva.

A parancs sietve hajtatott végre. A király meghagyta, hogy azonnal tudosítsák, ha a katona megérkezett, s reggelijét hagyta félbe, midőn jelenték, hogy itt van.

Eltávolított mindenkit elfogadási terméből, midőn a közkatonát maga elé bebocsáttatá.

Odament egészen közel a belépő elé s sokáig nézett élesen ez arczba.

Ifju, komoly és szelid arcz volt ez, barnás, alig szinezett ott, hol az ifjuság rózsái szoktak nyilni; határozott, merész kifejezést adó orr; állán kétfelé váló selymes fekete szakáll; ajkai nemes metszésüek és teltek, a felső ajk fölvetett, szemei nagyok, világlók, feketék, erős, sűrü szemöldök alatt.

– Vegye ön le a sisakját; szólt neki a király.

– Katonarend… mormogá a közember.

– Feloldom alóla.

A közvitéz levette ércz fövegét.

Homlokát akarta látni a király. A homlok az, a mire az emberi jellem titkai vannak felirva: a homlok tud legtöbbet beszélni.

S ez a homlok nagyon jól egészíté ki az arczot. Egy valódi Mózes-fő állt a király előtt, két-felé omló sűrű hajával, izomteljes nagy széles homlokával. Csak a fénysugár szarvak hiányzottak róla. Talán még azok is megjőnek.

– Mi önnek a neve? Kérdezé a király.

– Tatrangi Dávid.

– Zsidó?

– Nem. Székelyföldi magyar.

– Azért lehet zsidó. Vannak a székelyföldön magyarok, kik a szombatot tartják meg, kik a keresztelést nem az atya, fiu, szentlélek, hanem az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nevében végezik, bőjtöt és munkaszünetet tartanak zsidó szokás szerint; az új évet a zsidó új év napjától számítják és neveiket az ó-szövetségből veszik csupán s ezért minden felekezettől üldözve vannak. Ön nem a «szombatosok»-közül való?

Az ifju még halaványabb lett.

Halk, mély, csaknem zúgó hangja volt: zengő suttogás.

– Ha mondanám, hogy az vagyok, nem volnék az: mert ők titkot nem mondanak ki.

– De én önnek legfőbb birája vagyok, szólt a király szigoruan, ki előtt senkinek titokkal nem szabad birni.

– Igaz, szólt az ifju, de egyuttal legfőbb egyházfőm, kinek a gyónás titkát nem szabad elárulni. Gyóntam. Igaz.

– A szombatosoknak két kiváló erényük van, mondá a király. Az egyik az igazmondás, a másik a titoktartás. Midőn utamat állta ön, tudta, hogy mit tesz?

– Tudtam: a mit a törvény parancsol.

– S ha én önt erőszakkal megtámadtam volna, meglőtt volna ön?

– Meg.

– És ha önnek saját édes apja jött volna eléje, hogy ajtómon bejőjjön, meglőtte volna azt?

Az ifju nagyot sóhajtott:

– Meg.

– Pedig a szombatosoknak tiltja a hit az emberölést.

– De az ország törvénye parancsol még a hitnek is.

A király hosszan nézett az ifju arczába. Látta, hogy a zsinóros kirseyben (katonaposztó) nem közönséges lélek lakik.

– Helyesen tett ön. Én önt ki fogom tüntetni e magaviseleteért. Hallja ön, minő kitüntetést gondoltam ön számára. Egy megbizást akarok önnek adni, a mit végre kell önnek hajtani, a nélkül, hogy megtudná valaki, hogy a megbizást tőlem kapta. Egy udvaronczomnak, egy cselédemnek nem szabad felőle neszt se fogni.

– Parancsoljon velem felséged.

– A feladat nehéz. Egy öt láb hosszú, négy láb magas olajfestményt kell innen a várból kiszállítani, azt az országos műtárlatba elvinni, kiállítani, a nélkül, hogy valaki megtudná, hogy a kép honnan került oda? azt el kell adni igazi értéke szerint, s az árt hozzám elhozni, a nélkül, hogy tudná a vevő, kinek a kezébe jutott a vételár? Ért ön engem?

A közvitéz arczán sajátszerű világosság látszott átderengeni.

– Mindent értek.

A király arcza kezdett elpirulni. A művész hevülése volt az.

– Hogy fog ön hozzá?

– Nagyon egyszerű az. Fölséged nekem megmondta, minő széles és magas a kép. Fölséged maga szabadalmat adott a hazai művészeknek, hogy festményeiket, miket el akarnak adni, legelőször ide hozhassák, s az udvari képtárban állíthassák fel. A mi azután nem talál tetszésre, az a festőnek visszaadatik. Én a legközelebbi napon, mikor a katonai szolgálat alól szabad vagyok s polgári öltönyt viselek, egy hasonló nagyságu festményt hozok ide. Az ki lesz téve az udvari képtárban. E képnek a rámájáról felséged, mikor egyedül marad, leveszi a festett vásznat, a másik festményt ráilleszti s annak a tetejébe ismét az én silány festményemet, a mit harmadnapra szépen visszavihetek.

– Nagyon helyes, nagyon helyes! mondá a király. Annyira örült ennek a megoldásnak, hogy szinte elfeledkezék róla, hogy alattvalói legutolsójával, egy közkatonával áll szemben. – Elmehet ön! mondá neki.

Azután belépő szárnysegédének kiadta a parancsot, miszerint az imént elfogadott közvitéz, Tatrángi Dávid, ki ma reggel a királyt, mint őr feltartóztatá, s addig be nem bocsátá, míg a jelszót nem mondta, e tettéért a hadsor előtt nyilvánosan felolvasott napiparancsban megdicsértessék.

Harmadnap ott volt a király műve az országos műtárlatban.

És aztán egy hétig nem beszéltek a lapok másról, mint erről a képről. Mindenki el volt ragadtatva általa. Tünemény volt az: eredetiség; új iskola. Sokan feltalálták benne a jóslatszerű mysticus jelenést. Mindenki elismeré a compositió genialitását. Különösen az állatalakban eltalált nagyszerű mozzanat valami nem mindennapi művészi erőről tanuskodott. A technikát itt amott megrótták benne, de az általános hatás minden birálót egyaránt feltüzelt. És aztán találgatták a művész kilétét. Ki rejtőzik az álnév alatt? «Polgár Vazul!» Ha keresték volna a Vazul név görög mássát «Bazil», annak az értelméből megtudhatták volna. (Király.)

A király hét napig olyan mohón olvasta a hirlapokat, mint akármely művész.

A hetedik napon azt olvasta, hogy a kiállított mű megvétetett, még pedig azon az áron, a melyet a művész megbizottja kért érte. Ki vette meg? az még egyelőre titok.

Ah! A király milyen kiváncsi volt rá, hogy mennyit adtak hát a festményeért? Hogy mennyit ér hát a király, mikor korona nincs a fején; csupán koszorú?

Másnap kihallgatási nap volt. Az előjegyzettek névsorában a király megtalálta Tatrangi Dávid nevét is. Az ifju polgári ruhában jött. Közkatonának audentiát kérni nem volt szabad, hanem polgári ruhát viselni szolgálaton kívül igen, s ezzel elég volt téve a «reglementnak».

– Fölséges úr, a képet eladtam, tisztelet díját itt hozom. Hatszáz Árpádarany. – Dávid átnyujtá a királynak az elefántcsont szelenczébe rakott aranyokat, mik a szelencze áttört faragványain keresztül csillogtak.

A király olyan hőséget érzett a homlokában, az arczán, midőn az aranyokat átvette. Hatszáz arany! az ő saját arczképére verve. A királynak az idő szerint Magyarország aranybányái háromezernégyszáz font aranyat adnak évenként. Erdély kallóiból háromezer márk szinarany jön elő, Austria aranytermése harminczkét mázsát adózik neki, a folyamok, mik országait átszelik, a Duna, a Tisza, a Maros, az Olt, az Aranyos, a Szamos mind aranyat hordanak magukkal, s a mit azokból kimosnak, az is mind a király aranya. A királynak és császárnak civillistája a két országtól tizenötmillió forint; hét millióra megy a magánvagyonának jövedelme; hanem azért a király arcza mégis fölhevült, mikor azt a hatszáz Árpád-aranyat kezében érzé, melyet egy önalkotta mestermű díjában kapott ismeretlenül. – Ez volt az egyetlen, igazi, tiszta hódolat.

Tán egy megnyert ütközetnek nem örült volna jobban.

– Itt hozzom a vevő ellennyugtáját is, fölség, mondá Dávid, átnyujtva egy hosszukáson összehajtott iratot.

– Nincs rá szükségem. Mondá a király.

– Nekem van rá szükségem, hogy átadjam, fölség.

A király átvette az iratot, s oda tevé az asztalán heverő egyéb mindenféle folyamodás közé, miket kihallgatási napon kezében hagynak. A melyik iratnak ő felsége behajtja a szegletét, az félre tétetik és választ kap, a melyikét nem hajtja be, az a lomok közé kerül. Ezt nem hajtotta be.

A király keményen szemébe nézett az előtte állónak.

– Bizonyos ön a felől, hogy az eladott kép eredetéről senkinek sem volt tudomása?

– Nem tudhatta senki, s hogy a vevő nem tudta, arról fölséged igen rövid időn a legcsalhatatlanabb tanuságot fogja venni.

A király azon gondolkodott, hogy ezt az embert meg kellene jutalmazni. De hogyan? Pénzzel? Hátha magasabb vágyai vannak? Büszke katonajellem. Talán inkább vágyódnék előléptetés, tiszti rang után. Mondja meg ő maga.

– Én önt hűséges eljárásáért óhajtanám megjutalmazni. Van-e önnek valami kivánsága, a mit királyi kegyelemmel megvalósíthatnék?

– Van fölség. Óhajtanám fölségedet nem szolgálni tovább fegyverrel.

– Hogyan? Ön megakarna szabadulni a katonaságtól? Ez a kivánsága? Ön csakugyan szombatos, azok tiltakoznak minden fegyver ellen.

– Ha azt teszik, felség igazuk van. Az emberölés Isten ellen támadás. A katonai szolgálat szolgaság. A hadviselés országromlás. De én szivesen ontok vért, magamét, vagy másét, hitem ellenére is, ha kell, s elvesztem inkább a mennyországot, hogy megtartsam hazámat. A harczban ott leszek fölséged közkatonái között, de most szeretnék szabadulni – öltönyömtől.

– S van önnek valami jogczíme e kivánságra?

– Van, fölség. Egyetlen fia vagyok az apámnak. Üzletünk egy jó hírben álló üveghuta a Székely-földön, felügyelet nélkül tönkre megy. Apám pedig az őrültek házába van bezárva a Lipótmezőn.

– Akkor önnek teljes joga volt hatósági úton követelni a katonakötelezettség alól fölszabadítását; nem tette azt?

– Lehetetlen volt fölség. A polgári hatóság az mondta apámra, hogy őrült, be kell őt záratni s engem elbocsáttatni; a katonai hatóság pedig az mondta, hogy apám nem őrült; azt kell szabadon bocsátani s engem kell besorozni. S most mind a ketten benn vagyunk. Én állok, az apám ül.

– Akkor mégis öné az eldöntő lépés. Ön nyilatkozhatott, hogy atyja elmeháborodott, s e nyilatkozata alapján elbocsátják.

– De én nem akarom atyámról azt mondani, hogy őrült, mert nem az.

– Hát akkor meg nyilatkoztassa azt ki, s szolgáljon tovább. Apját pedig bocsássák ki a tébolydából.

– Azt sem tehetem, mert apám jó helytt van ott. Jól bánnak vele, s ő is jól találja ott magát.

– De ezt már nem értem.

– Felséged valószinüleg hallotta hirét a «Szentháromságnak».

A király visszahökkent, – hanem a másik perczben elmosolyodott.

– Ah! – hiszen a lipótmezei tébolydáról beszélünk. Ott van három őrült, a kik közül az egyik atyaistennek, a másik fiuistennek képzeli magát, s a kikhez azután még egy «szentlélek» is került. S ezek együtt vannak mindig. Nem tudom mire való az a tréfa a felügyelőségtől?

– Nem tréfa ez felség. Ezek mind a hárman egy nagy, végtelen eszme üldözésében veszték el eszüket. Mind a hárman tudós, eszes emberek voltak, kik a légben repülés lehetőségét akarták megfejteni. Ez időtájt sok ember őrült meg ebben. S a vágy oly természetes. A hadtudomány oly fokra fejlődött, hogy a legelső harczban, mely kitör, az emberiség egyik felének ki kell irtani a másikat. A huszadik század utolsó felét járjuk, s az a hit, hogy a kétezredik év betöltével el kell jönni az időnek, mely az örök «Istenbékéjét», az örök «treuga Dei»-t elhozza, az egész világot kezdi áthatni.

– Tehát ön is hisz a millenniumban? Lehetőnek tartja a Chiliasmust? A kétezredik év Isten-békéjét?

– Ha emberek akarják s Isten segít, lehető.

– Beszéljen tovább a három őrültről.

– Az egyik a léggömb kormányozhatóságának tanaiba őrült bele. E rendszerrel akarta lehetetlenné tenni a hadviselést. Törekvése az aërostatica örök törvényeibe akadva, a tudósból őrültet csinált, ki most azt hiszi, hogy ő az atya Isten, ki villámok helyett bombákat és schrapneleket hajigál le a földre. A második eltérve a légsúlytan elméletétől s félre vetve a hydrogén emelő segélyét, a légbeemelkedés elméletét egészen az erőműtani szabályokra fektette. Különösen a «calorigépet» alkalmazva összeköttetésben az «örök csavarral». Ez meg is tette, hogy e gép segélyével rézsut merev irányban fel tudott repülni a magasba; de gépe nem volt kormányozható, leesett vele, szerencséjére a Balatonba; onnan kifogták: de mire életre jött, megőrült, s most azt képzeli magáról, hogy ő a fiu Isten, ki már egyszer élőtesttel az égbe szállt, s erre erős bizonyítéka a két tenyere, melyet a repülő gépe eltört sodronyai, mikor beléjük kapaszkodott, keresztül lyukasztottak. A harmadik végre az én apám, a kit már most azután, eszmetársulat nyomán, a szentléleknek neveznek, és némi alappal, mert ő maga sokszor mondá magáról, hogy ő a János látományaiban igért eljövendő «Paraklet», ki a világot meg fogja váltani minden siralmaitól. Ő is talált fel egy repülő gépet, melynek elmélete a villanyerőn alapszik, üvegből és messingből van az egész. Az első alkalommal, mikor bemutatta azt a közönségnek, a gép szégyenben hagyta: az egész kisérlet a közönség gúnyhahotája közt bukott meg. Nem hagyta abba; változtatott a condensatorokon. A második nyilvános kisérletnél megindult vele a kerekes gép; de nem fölfelé, a hogy ő kiszámítá, hanem egészen saját tetszése szerint, a közönség közé; öles villanyszikrákat szórva maga körül s agyonijesztve az egész népet, mely ekkor dühbe jött apám ellen, őt magát megverte, gépét összetörte s még kárpótlást kellett fizetnie nehány villanyütött néző számára. Még sem hagyott fel eszméjével. Megint más terv szerint alkotá meg villanygépét; most már egészen madár alkatát vette mintaképül, szárnyakat alkalmazott üvegből, rézborítékkal. És gépe csodálatosan sikerült; sajnos, hogy jobban, mint ő maga tervezte. A repülő gép a villanyerő alkalmazásával felemelkedett a magasba, kormányozható is volt; hanem egy új tényező kifeledése miatt, olyan erőt fejtett ki, hogy a szárnyak nem birták meg, az üvegszárny eltörött s apám a géppel együtt leesett egy erdő közepébe 1200 láb magasságból, eltörte az egyik kezét és az egyik lábát, a fél állkapcsát s csak csodára maradt élve. Ekkor rokonai bezáratták a tébolydába. Engem gyámság alá rendeltek. Most ez a három martyrja a tudománynak a lipótmezei tébolydába van bezárva, s minthogy szerepeiket ők maguk választották, s minthogy egész nap egymással vitatkoznak a legmélyebb tudományos feladatok fölött, azért a tréfás népelme úgy híja őket, hogy szentháromság. És gyógyíthatlanok maradnak, minden tudományosságuk mellett. Az Atya anastasomaniai rohamokban, rombolási dühben szenved; minden holdtöltekor kényszerzubbonyt kap; a Fiu sitophobiát hozott magával, ételiszonyt, mindennap háromszor erővel kell egy kitört fog helyén keresztül kaucsuk csövön át az ételt a gyomrába vezetni; a harmadik csöndesen viseli ugyan magát, de nem titkolja, hogy a mint szabadon bocsátják, újra elkészíti a repülő-gépet s újra felszáll vele. Bocsánatért esdem, hogy fölségedet e dolgokkal untattam; de parancsolta, hogy adjam elő, miért nem jelentem ki atyámat őrültnek? Mert nem az. S ha nem őrült, miért nem kérem szabadon bocsáttatását? Mert ez halála volna.

– Mennyi ideje van önnek még hátra a szolgálatból? kérdezé a király.

Ettől a kérdéstől fázott nagyon Dávid. De csak meg kellett rá felelni.

– Hat hét…

– Micsoda? hat hét! Hiszen ha sötét börtön, nehéz vas, kínzás, böjtölés volna a kiállni való, hat hétért fel sem sóhajtana egy férfi, azt mondaná rá, holnapután lesz s akkor vége! S hat heti hátralevő időt egy díszes szolgálatból, melyet az ország törvénye szabott önre, mely nem a hajdani boszantó «Kamaschendienst,» hanem a polgári hivatással együtt megférő férfias foglalkozás, ebből hat hetet ön különös kegyelemképen, királyi hatalomszóval kiván magának elengedtetni?

– Ez a hat hét rám nézve egy élet. Sohajta Dávid.

– Micsoda? akkor ön nekem nem mondott el mindent. Ön üzletről beszélt, üveghutáról, mely ön és atyja nélkül tönkre megy. Önnek más oka van e kéréssel hozzám folyamodni. Mi az?

– Felség, azt nehéz megvallani a király előtt. Egy férfi előtt.

– Ön nősülni akar tán, s «periculum in mora.» Nos eltaláltam? Akkor kap ön «licentiát.» Elég lesz?

– Nem, felség.

– De hát mi baja akkor?

– Felséged kivánta, hogy megmondjam. Azt a hajadont, ki jegyesem, rokonai, kik szegény emberek és rossz emberek, beiratták a «Sabinába.»

Erre a szóra egyszerre lángvörös lett a király arcza, szemei hadüzenő rémtűztől világlottak: egy megütött király volt ez! Egy király, a kinek eszébe juttatják, hogy csak árnyéka annak, a minek nevezik. Egy király, a ki egész országa szégyenét egymaga érezi és a kinek azt a szégyent letörülnie nem lehet.

Dávid hódolatteljes nyugalommal állt előtte s nem rettegett az uralkodó lángbaborult arczától, melyet az ő szava gyujtott meg.

– Itt van a hajadon? kérdé a király.

– Még a fővárosban van.

– Mit akar ön tenni?

– Ha katona nem vagyok, akkor tudom, hogy mit teszek? Szerzek magamnak igazságot a törvényen kívül; a hogy tudják a hozzájuk tartozókat védni az őserdők lakói; a hogy védi a nőt minden országban az, a ki férfi. De a közkatona mezében rab vagyok, szolga vagyok. Rajtam a láncz, mely kezemet leköti, s a mi polgári ruhában lovagi tett volna, az közkatonaruhában gonosztett. És nekem hosszú az idő, míg ez öltöny leszakad rólam. Hat hét mulva már jegyesem nem lesz ebben az országban. És nem lesz rám nézve a világon.

A király most merően maga elé nézett és mélyen elgondolkodott. Arcza lassankint visszanyerte komoly, nyugodt tekintetét, de a pir csak nem hagyta el azt.

– Hallgasson ön rám. Tartsa féken indulatait, mint férfi. Másnak is van baja. Ha azt mind erővel igazítanák el, minden utczán verekednének. Ne tegyen ön semmi heves lépést. Ha önnek arája azon társulatnál van bejegyezve, úgy az csak pénzkérdés. Pénz kell azoknak. Jó nyereségért kitörlik, kiadják. Vegye ön ezt az összeget, a mit most nekem átadott. Fizesse ki őket belőle. A mi fenmarad, azt tartsa meg menyasszonya számára hozományul.

II-ik Árpád oda adta a közkatonának az összeget, a mit saját keze munkájával szerzett.

Dávid szemei égtek.

– Felség, rebegé elfogódottan. Nekem most semmim sincs; magam is semmi vagyok. De a mi vagyok és leszek még valaha: az mindig fölségedé lesz. Mondom. (A szombatosok ennél nagyobb esküszót nem ismernek: «mondom.»)

– Még egy szót. Mit fog ön tenni, ha jegyese kezében lesz? Én önt a katonai szolgálat alol föl nem oldhatom; fejedelmi jogom van hozzá; de ezt nem gyakorlom. Mert ha egynek az elbocsáttatás kegyelem, úgy a többinek a szolgálat büntetés. De segíthetek önön másképen. Rögtön akar ön nősülni?

– Nem, felség. Nekem nagy feladatom van, melynek megoldásáig nem gondolhatok nősülésre. Technicai feladat.

– S van önnek olyan biztos helye, a hová addig jegyesét menedékbe helyezheti, ha rokonai rossz emberek? van ilyen menedéke?

– Van felség. A «parabolánnők asyluma.»

A király indulatosan dobbantott a lábával.

– Szerencsétlen! Tudja ön, hogy micsoda hely az?

– Tudom, felség. Az egy önként összeállott női társulat, mely az országban dühöngő ragály áldozatainak ápolását vállalta magára; elnöke Hermione Peleia czári herczegasszony, ki a Széchenyi hegyen levő Alhambraszerű palotáját rendezte be a pestises betegek számára, oda viszem a jegyesemet.

II-ik Árpád melle nyugtalanul lihegett; most már az ő szemei is égtek. Odanézett fájdalmasan a másik ifjú szemeibe, az vissza az övébe: míg mind a kettő szemeiben megjelent a köny.

Tehát volt valami közös a király és a közkatona között: a köny.

Voltak hajdan bűvészek, kik jóslatokat tudtak mondani a tükörből, mások egy csepp vizből. Talán ennek a kettős könynek a tükréből, ebből a két vizcseppből is lehetne jóslatot mondani.

– Jól van, mondá a király, és gondolá: «Ha az enyim is ott van, legyen ott a tied is.» Várjon ön még egy perczig.

Azzal a király odament az asztalhoz s egy üres lapra irt nehány sort, azt boritékba tette és aranyszínű guyackal lepecsételte.

– Tegye ön el ezt a levelet. És aztán menjen dolgára. Vigyázzon, hogy ne hirtelenkedjék. Azonban az emberen néha megtörténik a szerencsétlenség, ha legjobban kerüli is. Ha bajba kerülne ön saját hibája nélkül, akkor adja át ezt a levelet annak, aki önt minden bizonynyal legelőször kérdőre fogja vonni. Ha nem jön bajba, akkor tegye el, s majd csak akkor bontsa föl maga, mikor megvénül s a tartalék kötelékeiből is kikerül. Nincs benne semmi kegyelem; csak királyi jogos tény.

Azzal inte neki, hogy elmehet.

Aztán jött a király elé még egy sereg megszokott alkalmatlankodó.

Mikor aztán vége volt, nem az alkalmatlankodók sorának, mert az egy archimedesi csavar; hanem a kihallgatási kiszabott időnek: akkor a király belső termeibe távozott. Főudvarmestere és az udvari muzeum-igazgató jelentkeztek ő felségénél, fölkérve, hogy kegyeskedjék megtekinteni az udvari képtár számára megszerzett legujabb mesterművet, mely most hozatott át a műtárlatból.

A király valami rosszat sejtett.

Át hagyta magát kisértetni a képtárba, hol egy háromlábú támlányra a legkedvezőbb világításba volt helyezve az újon vett kép.

Jó sejtelme volt. Saját remekműve volt az.

A király homlokán a középső redő nagyon mélyre talált összehuzódni.

A két udvaroncz vette észre e baljós kifejezést a legmagasabb arczon, s azt a magyarázatot adta neki, hogy ő felsége bizonyosan nagyon szigorú műbiró akar lenni, s nem fogja fel első tekintetre e mesteri mű kiváló előnyeit. Siettek tehát alattvalói hódolattal segélyére jönni gyönge felfogásának. A muzeum-igazgató elmondá ő felségének, hogy ez a mű nem csak mint tájkép egy egész új meglepő genret mutat fel, de különösen mint állatfestészeti remek fölötte áll mind annak, a mit Troyon, Verboekhoven, Bonheur Róza és Shelfhout e nemben valaha készítettek; a főudvarmester pedig a felől biztosítá ő felségét, hogy ezen mű valóban általános sensatiót keltett laicusok és műértők között; a külföldet is allarmirozta; a jockey-klub különösen el volt ragadtatva a gnu pompás, merész, kifejezésteljes alakjától: úgy, hogy ő a legszerencsésebb fogásnak tartja, hogy a Berlinből lesiető műbarátok orra elől elhalászhatta a királyi muzeum számára ezt a képet, mielőtt ezt a külföldiek felárverezték volna rá. Még most megkapható volt egy bagatelle árért: ezerkétszáz Árpádaranyért.

Erre a szóra ő felsége önkénytelenül egy olyan hangot hallatott, mint mikor az ember a fogait szíja, a mi a világ minden nyelvén annyit jelent, hogy «ez egy kicsit sok!»

Mire azután mind a két úr sietett legalázatosabban előadni, hogy ez épen nem ár ezért a remekműért, mert ez megfizethetetlen kincs, dísze ennek a muzeumnak, diadalpéldány!

A király hol az egyikre, hol a másikra nézett, indokolva levő gyanakodással. Mikor aztán végre a főudvarmester arra a themára gyujtott rá, hogy a fejedelemnek illendő a hazai művészetet anyagilag pártolni s e mæcenásság a megvett festmény álnevű szerzőjénél épen nem vesz kárba, mert a mint kitudatott, az szegénysorsu fiatal ember, ki keresményéből tartja szegény özvegy anyját, s külakadémiákra szándékozik utazni: már ekkor nem állhatta meg ő felsége, hogy fel ne kaczagjon s hátat fordítva a képnek és a két udvaroncznak, rögtön ott ne hagyja mind a hármat.

A két udvaroncz, kellemetlenül meghökkenve nézett egymásra. Ezt nem értették, hogy mi volt?

– Nincs műérzéke. Dörmögé keserüen a muzeum-igazgató.

– S nincs érző szive. Suttogá sub rosa a főudvarmester.

– Szűkkeblű felfogni a művészetet.

– S szűkmarkú azt pártfogolni!

… Ő felsége pedig sietett az irodájába, hol épen akkor osztályozták azokat a folyamodásokat, mik kihallgatási napon halomra gyülnek az asztalán. Kikeresteté magának azt az iratot, a mit Dávid adott át.

Beletekintett. Az ellennyugta bizony hatszáz Árpád-aranyról tanuskodott. És a ki annak alá volt irva, az a főudvarmester volt.

A király szive nagyon megkönnyebbült.

Tehát nem volt megcsalva. Nem a közkatona által. Az megtartá szavát. A titkot el nem árulta. Mert, ha tudva lett volna az, hogy ezt a képet a király festette s így a vételár az ő kezébe került, nem számítanának be neki most kétszerannyit a saját magánchatouillja rovására.

A király örült nagyon.

– Tehát még is érek valamit. Művemért kaptam hatszáz aranyat s ugyanazért a király másnap már ezerkétszáz aranyat adott az első vevőnek. Hanem ezt a mesterséget nem folytatom!»