Rozáli.

Rozáli kedvencze volt a királynénak. De nem udvara hölgyeinek.

Derült kedélye, jó szive, engedelmes magaviselete volt, hanem ez nem elég az udvarnál. Ott mindenki lenézte. A királyné főudvarmesternője valahányszor benyujtá a királynénak az udvari estélyek meghivottjainak névsorát, Rozáli neve mindig ki volt abból feledve, ő felségének sajátkezűleg kellett azt oda beirni, a midőn azután Rozáli nevét közvetlen a főudvarmesternő neve után kellett jegyeznie, ki magát természetesen legalulra írta. A főudvarmesternő egy a mult században herczegesült főurnő volt.

Egy napon aztán a királyné megsokalta e feledékenységet. Elvette a lajstromot a főudvarmesternőtől s felkereste vele a királyt.

– Nézd, szólt a királynak, a herczegnő ismét kihagyta Rozálit innen.

– Nem tudja neki elfeledni, hogy a Sabinát hagyta el.

– De hisz épen az az erénye, hogy elhagyta. Inkább választotta a ragály menhelyét, mintsem ott maradjon, hová erővel és árulással vitték. Hisz egyptomi szent Mária tizenhét évig volt sokkal rosszabb helyen, akkor megtért, s most templomban áll a szobra s bucsút járnak hozzá.

– Csakhogy a mi az antikban és márványban classicus, az a modernben és az elevenben «shoking!»

– Hát nem bánom, shokirozza magát e fölött a pruderie, én igaztalanságot nem engedek avval elkövetni, a kit én szeretek.

– Jól teszed. Ne engedd.

– Én most kitörlöm innen a főudvarmesternő nevét s helyébe irom Szentivánfai Rozálit.

– A czimet pedig otthagyod? S akkor Szentivánfai Rozáli lesz a főudvarmesternőd. De az ő neve előtt nincs semmi czím. Az egészvilág tudja róla, hogy ő csak egy székely «lófő» leánya.

– Meg fogom kérni a királyt, hogy irjon a neve elé egy «gr.»-t; és ő meg fogja azt tenni.

A király nevetett.

– Megteszszük, hisz ez nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt kifelejtettük a számadásból. Rozáli nem fogadja azt el.

– Miért ne?

– Először is azért, mert sokkal nagyobb nála a hűség és hozzád való szeretet, mint a hiúság és nagyravágyás. Ő tudni fogja azt jól, hogy ha e kitűntetést elfogadja, udvarod mostani fényes alakjait mind száműzi innen: azok nem jönnek termeidbe többé.

– Hát ne jöjjenek. Hadd hulljon a férges, a minek egy ilyen szellő is elég. Környezetem lesz ismét az egykori parabolánák szenvedésekben kipróbált derék hölgykoszorúja.

– Azok nagyobbrészt világtól elvonult nők, kiknek nem kell az udvari fény, vagy bigott családok tagjai, kik neheztelnek ránk.

– Hát akkor egyedül maradok Rozálival.

– Az meg neki nem fog tetszeni. A leány férjhez vágyik, s jegyese itt van érte.

– Az nem akadály. A hogy Rozáliból lehet királyné főudvarmesternője, úgy lehet a férjéből Gyergyószék főispánja, gróf és királyi főkamarás.

A király igen kedélyes nevetésre fakadt.

– Valóban mindez megtörténhetik. Hisz az nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt ismét kifelejtettük a számadásból. Az az ember mind e kitüntetést nem fogadja el.

– Valóban?

– Nem fogadja el, mert szombatos, ki semmi czimet, rangot, főhivatalt el nem vállal és másodszor, mivel sokkal okosabb dolga van ennél.

– Üveget csinál.

– De milyen üveget! Azonban minden úgy legyen, a hogy kivánod. Te vagy a törvényhozó, én mindent szentesítek.

Hermione Peleia megköszönte ez előleges helybenhagyást s magához hivatta Rozálit. A várkertben várt reá, egy hársfa alatti padon ülve, egyedül.

A leány magaviseletében a királynéval szemközt valami vegyüléke volt a szerető testvér, a hűséges cseléd s a kedélyes játszótárs érzelmeinek.

– Ülj le mellém, parancsolá a királyné.

Rozáli szót fogadott s leült a földre, térdeit két kezével átfonva. Szép üde bársony pázsit volt alatta a szőnyeg.

– Legyen eszed. Feddé őt a királyné. Ide a padra mondtam.

Akkor aztán Rozáli odatette a két karját a padra s odanyugtatva a fejét, gyermeteg szelidséggel nézett fel a királynéra.

– Ejh! A királyné ma türelmetlen volt az enyelgés iránt. Mire aztán Rozáli megriadva kelt föl helyéről s félénken lesütött szemmel ereszkedék le a lócza legvégére, melyen a királyné ült. Hallgass rám. A királylyal beszéltem felőled.

Erre a szóra megint egyszerre megváltozott a leány arcza, csupa kiváncsiság lett; csaknem kiszaladt az ajkán a szó, hogy «ugyan mit beszélhetett én rólam ő felsége»?

– Én azt kivántam, hogy te légy ezentúl az én főudvarmesternőm.

Rozálinak első ijedtsége a szánalommal volt vegyítve.

– S mi lenne akkor a herczegasszonyból?

– Ő haza fog menni jószágaira.

– Oh felség, ne tegye azt vele! esengett térdre omolva Rozáli, összekulcsolt kezekkel. Ő felségedhez oly hű, oly eszes, mindenki tiszteli; annyian áldják, magasztalják, becsülik s ő felségedet igazán szereti.

– De tégedet bánt.

– Nem tudom. Hozzám nem szólt soha. S ha találkoztam vele, nem tudom miként néz reám, mert én meghajtom olyankor előtte fejemet.

– Elég, a mit én tudok. Ő haza fog menni s helyébe te lépsz. A király helybenhagyta.

Most következett Rozáli ijedelme saját maga miatt.

– Oh királyném, felséged kegyelme nekem oszthat rangot, czimet, de nem azoknak megfelelő tehetségeket. Én tudatlan, ügyetlen leány vagyok; jó arra, hogy felséged udvarában mint cseléd, mint kényeztetett bohó, mindenkinek játékszere legyek, ki mindent fölvesz, kinek semmi nem fáj, ki azért az örömért, hogy felséged arczát napestig láthatja, saját szivének minden bánatát elfelejti; jó vagyok arra, hogy felséged hozzám mint nő nőhöz, bizalommal szóljon; de azon a polczon én semmi sem volnék. Kinevetnének s felséged szenvedne miattam jobban, mint magam.

A királynő Rozálinak intett, hogy hallgasson.

– A mit én elhatároztam, azt én meg szoktam gondolni. Tudom, hogy az ó-világi udvari etiquette ezer hóbortos szokásai mellett mindennap százszor kellene egy olyan tapasztalatlan gyermeknek, a minő te vagy, abban a hivatásban megbotlanod: de el vagyok szánva, hogy új szokásokat hozzak be. Egy olyan királynak, kinek trónját csak a nép hűsége tartja még fenn, nem szabad magát szent falakkal elkülöníteni a néptől. Én azt akarom, hogy a királyi udvar mindenkinek hozzájárulható legyen s az udvarképességre ne kelljen más ajánló levél, mint férfinál a becsületes jellem, nőnél a jó hírnév. Ezek azután más társaságok fognak lenni, mint a minőket eddig rangfokozatok szerint eregettek be az ajtón. S miután nemzeted előitéleteinél fogva a polgári rangegyenlőséget ez országban úgy értelmezik, hogy itt minden ember aristocrata akar lenni: jó! ez az út is czélra vezet; osztani fogjuk záporként a grófi, herczegi, bárói czimeket; nemessé teszünk mindenkit, a ki csak észszel, vagy kézzel, vagy pénzzel hasznot tett az országnak, míg olyan közönségessé fog válni «e» kitüntetés, hogy mindenki nevetni fog rajta. Egy ilyen udvartartáshoz nagyon jó udvarmesternő Szentivánfai Rozáli, ha akarom herczegnő.

Rozáli arcza most nagyon komoly volt: pedig a királyné azt várta tőle, hogy nevessen.

– Ha akarja felséged, herczegnő. Ismétlé az utolsó szavakat. De felséged egy más föltételt szabott leendő udvara ajánló leveleül: «nőnél a jó hírnév». S halk suttogással mondá: és én a Sabina tagja voltam!

– De megszabadultál és ártatlan vagy! szólt indulatosan a királyné.

– Hogy az vagyok, azt én tudom, Isten látja, vőlegényem hiszi, és felséged mondja; de hogy elhigyje a világ, arra azt nem kényszeríthetik sem az én könyeim, sem vőlegényem bátorsága, sem felséged hatalma, sem Isten minden malasztja. Felséges asszonyom, az udvarnál gyakran fordulnak meg fiatal leányok az én koromból. Ilyenkor az ember hamar közelít. Egy ifju grófkisasszony nagyon megszeretett első találkozásunkkor engem. Kedves, ártatlan teremtés volt. A második találkozásunk az udvari bálban történt; tánczoltunk, s összejövetelnél a tánczban egymásnak kellett volna nyújtani kezeinket. Ifjú barátnőm nem nyújtotta kezét, hanem a helyett odasugott a fülembe: «Anyám megtiltá, hogy kezemet nyújtsam neked, azt mondta: te a Sabina növendéke voltál. Kérlek, mi az a Sabina?» Oh! királyném, azt akarja-e felséged, hogy minden ártatlan szelid hajadon arczot elűzzön udvarából ez a kérdés?

– Te el akarsz engem hagyni? kérdezé a királyné búskomoran.

– Ha az «én uram» parancsolni fogja.

– S a te urad parancsára elmégy olyan messze innen, a hol hiremet se hallod, az ország legtávolabb szélére, egy élő pokolmocsár partjára, egy háborgó vulkán oldalába, méreggőzök közé, vademberek közé.

– Ha az én uram ott lakik, ott van az én helyem.

– S ott el fogsz engemet feledni?

E szóra odarogyott Rozáli a királyné lábaihoz, s megragadva urnője kezét, azt csókjaival halmozá el, könyeivel áztatá meg. Szavakkal nem tudott felelni.

– Jó. Akkor menj minél előbb. Távozzál. Nem akarlak látni.

A királyné mondhatta azt: «menj minél előbb!» Csak egy szavába került, hogy harmadnapra Tatrangi Dávid Erdély határszéléről Pestre jöjjön. A királyné kivánta Rozáli vőlegényét látni. Rozáli is jelen volt az elfogadáson.

– Ön megvárta azt, hogy hivjuk! szólt a királyné Rozáli vőlegényéhez.

– Valóban nem voltam készen még az eljövetelre. Hálámat felséged iránt kifejezni szavakban nem lehet; hiszem, hogy a milyen végtelen e tartozásom, azt mind ki fogom egykor egyenlíthetni. Rozáli felséged jóltévő közelében, a legáldottabb helyen volt, a honnan nem akartam őt elvinni addig, míg egy nagy út áll előttem.

– Hova fog ön utazni?

– Azt nem tudom.

– Nem tudja? Nincs neve annak a helynek a földön?

– Az a hely nincs a földön.

– Mit? ön az égbe akar menni? Hát ön is folytatja az istenkisértés munkáját, elragadni azt, a mi csak az angyaloknak s a rossz szellemeknek van megadva: a szárnyat?

– Felséges asszonyom, az angyalok és a rossz szellemek a földön járnak, az eget csak a világfentartó erők lakják: fény, hang, hő és villany, s azok régóta szolgái az embernek.

– Önnek az apja is járt az égben és leesett. És egy őrült eszmét hozott le onnan.

– Ez az én örökségem.

– S ön utána indul?

– Okulva azon, a mit ő tapasztalt.

– Ön varázsló.

– Nem, felséges asszonyom. A mi a hajdankor bűvészeinél csak álom volt és ámítás, azt a tudomány mint valót állítja elő most. A természet alkotó ereje a titkaiba benéző búvárnak rendelkezésére bocsátja minden hatalmát. A bölcsek kövének, az abraxas, a mithras mysteriumoknak csodatettei élő valókká lesznek a vegytan görebei, a villanysűrítők, a gépek kerekei által. Én abban, a mit Isten alkotott: hiszek; de arról, a mit magam alkottam, bizonyos vagyok.

A királyné megrettenve lépett hátra e szavakra. Megrettent ez embertől, kinek szavai hasonlítanak az Istenkihiváshoz; ki párhuzamba meri állítani önalkotását Isten világteremtő hatalmával s ezt oly nyugalommal teszi, hogy a visszaborzadót is megigézi vele.

A királyné elfordítá tőle arczát, hogy meneküljön ez igézettől. Odahajolt Rozálihoz s azt sugá neki:

– A te vőlegényed egy őrült.

Rozáli pedig áhitatteljesen tevé kezét keblére s égbevágyó mosolylyal emelé arczát fölfelé s felsohajtásában a boldogság enyhülete volt.

– És abban is Isten dicsősége van! mondá utána halkan Dávid.

A királyné tétovázva tekinte rá vissza; mintha e mondás vonatkozatát keresné: annak a kiegészítése-e az, a mit Dávid mondott, hogy az emberi alkotás diadala az Isten dicsősége? vagy hogy az őrültek létezése az?

A királyné összeszedte lelki erejét; tudta, hogy a mi az őrültek fölött uralkodik, az a szemükbe néző nyugodt tekintet. E leigéző, megmerevítő hatalom meg volt adva Hermione Peleia lélekteljes szemeinek. Volt azokban valami szédítő, mint mikor az ember a csendes vízbe lenéz s abban meglátja a «mély» eget.

Dávid is érezte ez igézetet.

A királyné halk, de erőteljes hangon szólt hozzá.

– És önnek van bátorsága most egy gyermek életét a magáéhoz kötni, a kinek ön mindene… és azután azt a mindent rögtön elvenni tőle? Van önnek bátorsága ezt a gyermeket elvinni magával arra a helyre, a mit a légben repülő madarak is messze elkerülnek; ott a pokol közepett megismertetni vele a paradicsomot, a boldogságot, a földi üdvösséget – egy napra… és azután elvenni tőle mindent, s üdvöt, boldogságot föltenni egy vakmerőn alkotott gépre; – kényszeríteni e gyermeket, hogy ott álljon akkor egyedül és nézzen az égre, melynek felhői közt mindene, a mi kedves volt a földön, eltünik; míg a gép, mely férjét magával viszi, mint egy kis fekete pont, ragadtatik tova a szelek által; s aztán várni a bezárt felhők közül e sötét pont visszatértét, mely talán összezuzva fog lehullani lábai elé, hogy akkor ott lássa maga előtt összetörve üdvét, szerelmét, mennyországát, és maga körül a gunyolódó pokol gőzeit és halott sivatagát? Van önnek bátorsága ehez?

Dávid meg volt rendülve. Nem birta elviselni e nő tekintetét. Hátralépve és ökleit összeszorítva rebegé:

– Nincs!

De a másik pillanatban egy csengő hang azt kiáltotta: «van!» És Dávid egy meleg kéz szorítását érzé vasöklén, mely annak visszaadta elvesztett aczélát. Rozáli állt mellette.

És a leány arcza sugárzott a dicsfénytől.

– Ne félj, Dávid! szólt a leány, és szemei tündököltek abban, a mit mondott. A hova te mégy, oda én is megyek. Ha a pokol kapuján vezetsz be, nem hagylak el; s ha te felszállsz az égbe, én ott is melletted akarok lenni. Ha élünk, együtt dicsőülünk meg; ha lehullunk, együtt mulunk el.

Dávid mindkét kezével ragadá meg Rozáli kezét.

– Ugy lesz… rebegé.

– Te magaddal viszesz engem oda is?

– Oda is.

A királyné összefonta karjait s lehajtott fővel bámult az előtte álló párra. Hisz azoknak a sorsában volt valami hasonló az övéhez és az ő párjáéhoz. Hisz ők is épen úgy kitaszíták lábuk alól a megszokott, az iszaptól ragadós földet s épen úgy megkisérlék ismeretlen egeken át repülni, miként ezek, s a királyok, kik a korszellemmel együtt akarnak haladni, épen úgy nem tudják, hova viszi őket a lég áramlata, mint a léghajósok.

– Oltalmazzon hát benneteket az ég… mondá és kezével inte nekik, hogy menjenek.

– És minden igazakat, ámen… suttogá utána Dávid.

Rozáli még egyszer oda térdelt a királyné elé, hogy kezét megcsókolja, azután követte jegyesét.

A várkapunál felültek egy kocsiba; elhajtattak a közjegyzőhöz, az megirta házassági szerződésüket, bejegyzé neveiket főkönyvébe s azzal férj és feleség voltak.

Semmi dolguk sem volt a fővárosban többé; egyenesen a vasuti indóházhoz siettek, azután megkezdődött a nászutazás, sehol meg nem pihenve, sem nappal sem éjszaka. A székelyföldön már az egyes sinű vasutak vették át az utazókat, innen pedig a Gyilkos völgyig egy pneumatikus hegyi pálya szállította őket fölfelé, a Clegg Samuda rendszer mellett, hol a waggon a föld felett jár, a hajtó tömlő a kerekek közt: a mult században a saint-germain-montessoni vonalon alkalmazták ezt.

És innentül elkezdve az út két oldalán egy folytonos lánczolata a kisebb-nagyobb házikóknak fogadta az utazókat, mikből mind a gyármunkások otthon maradt családjai tekintgettek elő. Némely fiatal nőarczban, ki parasztosan átkötött kendővel vagy magafonta szalmakalap alól mosolygott az elhaladó vonat után, ölében kis gyermekét tartva, ki az utazók után sikongat, – Rozáli egy-egy ismerősére vélt találni – a Sabinából – s örült neki, hogy most itt találkozik vele.

Egyszer aztán fölért a hegyi pálya a Nagy Czohárd tetejére, a honnan az egész Gyilkos földre le lehetett látni.

Ez igazán kebelszorító látvány volt.

A háttérben egy füstölgő vulkán. A hegyoldalakból mocskos patakok kigyóznak alá. A völgyteknő erdőtlen, növénytelen, kopár, a sziklák érczlerakodványoktól festve. A völgy fenekén egy szakadozott tó. És a tó mellékén kisértetes, mozgó, sokkarú gépek szivattyuznak, kelepelnek, hajlonganak; közel hozzájuk óriási kádak, miknek füstölgő tartalmát örök nyugtalan keréklapátok kavarják. Kutalakú kámvák, mikből tekergő gőzoszlopok lövelnek elő, messzire hangzó folytonos bőgéssel. És a mi legrémségesebb: egy roppant nagy épülettömeg, mely hosszú négyszögre van kiépítve s e négyszög két részre osztva egy közép laksorozattal. Az első négyszög udvara födetlen, a másodiké egészen be van födve üveggel. Az innenső négyszögnek harminczhat kisebb-nagyobb toronyszerű kéménye van. De nemcsak a kéményeken, hanem az épület minden ablakán, padlásnyilatán keresztül ömlik a sűrű fehér gőz, mintha belülről ki volna gyulva a ház.

– Nem félsz-e itt? kérdé Dávid Rozálitól.

– Mindenütt jó, a hol te vagy! Felelt Rozáli.

A mint a vonat a völgybe alákanyarult, a mély sziklavágány eltakarta a látványt s nem sokára pinczeszerű homály fogta körül az utazókat. Egy hosszú hófogó tetőzet alá jutottak, mely a vaspályát egész hosszában befödte, hogy a téli hófuvatok el ne temessék; a tetőzet ablakai csak gyér világot engedtek keresztűl szürődni. Mikor e hosszú gerendatömkeleg alól kijutottak, ismét rengeteg hosszuságú deszka és kőpéptetejű raktárak, színek és félszerek következtek, két sorban, mik alatt nyüzsgött a dolgozó nép, nem törődve az érkező vonattal. Végre megállt az a légszivattyú gépháza előtt s Rozáli maga előtt látta jövendő lakhelye kapuját.

E kapun is valami folytonos vékony gőz szüremkedett elő, mely nem engedett az udvar belsejébe világosan belátni.

E háznak mindenféle nyilása igyekezett valamiféle életjelt adni. A kémények mind füstölögtek; egyik fekete gomolygó füstöt ömlesztett, a mi egyszer-egyszer, mintha kettévágták volna, abbamaradt, s az elszakadt füstfelhő ment csendesen odább; másik kémény szikrákkal elegy aranypillés füstöt lökdösött fel ütenyes huhogtatással, némelyik vékony kék füstöt szürbölt negédesen, megint másik süvöltve lökött fel a magasba fehér gáztömegeket, a földszinti ablakok violaszínű gőzöket pároltak fel, míg némely pinczeablak átszüremlő ködén úgy világlott keresztül valami földalatti fény, mintha tűzpárák jönnének ki belőle. És úgy zuhogott, csörömpölt, dobogott, kalapált, kattogott az egész óriás épületben alant és fent, száz meg száz kalapács, kerék, henger és más emberalkotta titán, s úgy reszketett körülötte a föld, mintha ez volna a pokol valóságos bejárása.

S hogy semmi se hiányozzék a csalódás kiegészítéséhez, ott a gőzölgő udvar kapujában, félig egy földalatti lyuk tűzfényétől megvilágítva állt egy fekete alak fekete arczczal, a ki egyébiránt nem volt az ördög, hanem mr. Severus, Dávid hűséges üzlettársa.

Mr. Severus volt az első, ki Rozálit a waggonból leemelni sietett, ezzel a szóval:

– How do you do, mistress?

Rozáli mosolyogva nyujtá neki kezét s a földre libbent, viszonozva a köszöntést:

– Wery well, sir.

Az amerikai nevetett. És aztán magyarra fordította a beszédet.

– Minthogy pedig én igen természetesnek találom, hogy az én tisztelt társam, okosabb dologgal levén elfoglalva, útközben elmulasztotta önnek azt a nevezetes dolgot fölfedezni, hogy én is vagyok a világon: nehogy azt higyje, mistress, hogy miután ez épület itt kétségtelenül a pokol, tehát okvetlenül én vagyok benne az ördög, a ki angolul beszél, sietek magamat bemutatni. Én mr. Severus vagyok, csöndes C°, s két év óta, hogy itt vagyok, magyarul is megtanultam. Tehát hozta Isten, asszonyom, ide a pokolba, a hol majd meglássa, milyen szépen el lehet lakni.

– Köszönöm, sir, mondá Rozáli, fátyolát hátravetve arczáról. Férjem nem oly feledékeny; ő elmondott nekem mindent, mielőtt utra keltünk volna, s én mindent olyannak találok, a hogy képzeltem.

– Ohó. Én pedig ily helyzetben megbocsátottam volna mr. Tatranginak a feledékenységet, valamint hogy megbocsátom neki azt, hogy csak az utolsó állomáson táviratozta meg nekem, hogy minő meglepetést hoz a mi gyehennánkba? Ha egy nappal hamarább megtudom, más képet fogott volna ön maga előtt találni. Félbehagyattam volna a munkát, kioltattam volna a kemenczéket; nem ilyen füstfelleggel, hanem diadalívekkel fogadtuk volna a ház szép asszonyát.

– Épen azért nem tudatta férjem jöttünket előbb, hogy fölösleges ünneppel el ne veszítsünk egy napot. S én biztosítom önt a felől, sir, hogy én előttem legkedvesebb látvány a folyamatban levő munka.

– Igazán? Mr. Tatrangi! Én önnek szerencsét kivánok. Igazi amerikai hölgy.

– Székely, székely! szólt rátartó büszkeséggel Dávid.

Ekközben mr. Severus, Rozálinak karját nyujtva, a boltives kapubejárás alól a folyosóra jutott s megállt a hölgygyel.

– Nos, úgy-e nem is olyan kellemetlen ennek a gőznek szaga? Ez az ichor gőze. Még egészséges is. Phtysisben levőknek gyógyításul szolgál. Valóban. A tuberculosisnál a meszesedést elősegíti, s ez által panacea lett. Ez nem fogja önt bántani, ha egyszer megszokja, nemde? Hanem vannak azután rosszabb illatú gázok is, de az azokkal dolgozó műhelyek nem esnek utban.

– De én azokat is meg fogom nézni. Férjem sokat beszélt előttem e gyár csodáiról s én alig várom, hogy azokat megláthassam.

– Alig várja? Talán épen hajlandó volna azon kezdeni a háztűznézést? Mint jó gazdasszony, legelső dolognak találja férje házánál a konyhát tekinteni körül? Mit szól ön ehhez, mr. Tatrangi? Nincs a mistress kifáradva? uralkodik tökéletesen az idegein?

Dávid azt felelte rá, hogy «a mit az asszony kiván, az parancsolat».

– Ez mindenütt úgy van, a hol gentlemenek laknak. Tehát mistress, ha megengedi, hogy én legyek a ciceronéja, bizza rám magát. A hol azután nem találja többé kellemetesnek tovább menni, parancsoljon, visszafordulunk.

Rozáli oda akasztotta a kezét mr. Severus karjába s inte neki, hogy mindenre készen van.

– Tehát legelőször is tekintsük meg a mi legtitkosabb kincstárunkat, az ichor-gyárat. A hegytetőről midőn letekintett ön, mistress, láthatta azt a sok kalimpázó gépet, szivattyút, kankalékot, meg a füstölgő kemenczéket, kádakat. Ezek mind az ichortermelés eszközei. A tó vize is azt tartalmazza, fenekén erős réteg lerakodványokban találjuk ugyanazt; de üzletünk óriási arányban haladó szükségletéhez mindez nem elég, kellett mesterséges soffionekat furatnunk, le egész odáig, a hol a papok szerint a pokol, a római költők szerint Plutó országa van; tudtunkra azonban a földkebel tüze gázokat készít. Így nyerjük mi a föld mélyéből az ichort, mely tisztelt barátom, mr. Tatrangi korábbi nézete szerint akkép jött létre, hogy e hegytömegben nagy mennyiségű kénichor-rétegeknek kell lenni, a mik a fennakadt tó vizével lassankint érintkezésbe hozatva ichorsavvá és kénkönenynyé válnak, míg későbbi meggyőződése szerint ezt maguk a földalatti vízgőzök eszközlik, miknek hatása alatt az ichorfojtany ichorsav és ammoniakká oszlik szét. – Mindezeket mr. Tatrangi jobban és korrektebbül tudja önnek elmondani, mint én; de tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy mr. Tatrangi mrs. Tatranginak ez idő szerint sokkal okosabb dolgokról fogna beszélni, mint arról, hogy száz rész nyers ichorsavban hány rész kristályvíz, kénsav, kovasav, manganoxydul et cetera græca található. Azért fogadja mrs. ezuttal a magyarázatot tőlem laicustól. Igyekezni fogok magamat a népszerű előadás mellett tartani. Tehát mi mély soffionekat furattunk az ichor nagyban termelése végett. Maga ez a gyár is egy ilyen soffione fölé van építve, a minek az a haszna, hogy igen sok tüzelő-szert megkimélünk vele. Az artézi kutfuróval ásott gőzvolcán annyi meleget küld fel számunkra, hogy ez ingyen fütőszerrel végezhetjük az egész lepárolást s nem kell messziről hozatnunk a kőszenet hozzá. Ezért látta ön mrs. mintegy füstbe burkolva ez épületet. Mi igazán elmondhatjuk, ha egyszer bált adunk, hogy «volcánon tánczolunk».

Rozáli kedélyesen nevetett; de azért, hogy mr. Severus előadására figyelt, arra is maradt gondja, hogy mikor az amerikai Dávidra példálódzik, férje kezét titkos gyöngédséggel megszorítsa.

Mr. Severus folytatta:

– Mint látja ön: Pluto, vagy Belzebub, vagy nem tudom ki viseli most a firmát? igen coulant hitelező. – Először ad ichort eleget, azután ád elég meleget, a mivel azt lepároljuk. És mindezért nem kiván vért; azt nem: hanem csontot. Mindegy neki: embercsont, vagy állatcsont; nem válogatós. Mert lássa mrs., a nyers ajándékban nincsen köszönet. Ennek a mi soffionenknak a vize különösen tele van sok konyhasóval. Azt el kell választanunk az ichortól, mert különben ezt sem használhatjuk a magunk czéljára. Aztán a sónak is tudjuk hasznát venni. Köszönet érte a szabadalomnak, mely megtiltja a kormány pénzügyőreinek az ichorgyár palánkjain belől megjelenést. Nekünk annyira meg kell tisztítanunk az ichort, hogy abban 2 százaléknál több idegen alkatrész ne maradjon: akkor azután tökéletesen bizhatunk benne. Már most azután látni fogja ön azokat a készülékeket, a mikben a kincsünket megtisztítjuk; először a lepároló ütegeket a soffionetól fűtött katlanokkal, azután az ólommal bélelt jegeczítő kádakat, a lugzó kasokat, s a szárító kemenczéket. Azokból ujra az olvasztóba kerül a kristályosult ichor, s most következik a csontáldozat; az ichor folyadék égetett csontszénporral vegyíttetik össze. Az már egy kicsit kellemetlen illatot terjeszt, szabad lesz a flaconhoz nyulni; de nem árt az egészségnek. Szerencsések voltunk itt a közelben egy barlangot felfedezni, mely tele van állatcsontokkal, valószinűleg olyan hely, a hova századokon át vonulnak a rengeteg minden vadai, mikor halálukat érzik. Ez nekünk nagy segítség, mert a spodiumért sem szorulunk külföldre.

E közben mr. Severus vezette Rozálit a pinczelépcsőkön és kivilágított folyosókon át a finomító műhelyekig, miknek nagyszerű készülékei meglepték a nőt, ki mentől tovább haladt e mesterségesen összeállított géptömkelegben, annál kevésbbé volt hajlandó Dávid kezét kiereszteni a kezéből. Minden katlan, minden edény, a téglafal, a nagy tapasztott siskák, a roppant rézüstök sugárzották a hőséget; a gőz dudolt a rézkürtőkben, a katlanok üstjei fortyogtak, a hordóalakú körben forgatott hengerek zummogtak, valami sebesen forgó szélkelep, melynek szárnyait a sebes mozgástól nem lehet látni, úgy búgott s egyszer-egyszer nagyot füttyentett egy biztonsági szelep.

– Nézze ön, szólt mr. Severus, Rozálit egy átlátszó üsthöz vezetve; ez itt már réz helyett hyalichorból van készítve, ebben látható a mi földalatti szellemünk, a hogy egyenesen feljön s aztán keresi a kijárást, mikor látja, hogy meg van fogva. Ni, hogy erőlködik, hogy gomolyog, hogy bugyborékol, míg kénytelen megadni magát s lerakni a kincseit az üst fenekére.

Hanem azután, mikor a finomító gépek bonyolódott szerkezetét kezdte el magyarázni mr. Severus, abba csakugyan belesült. A műhely felügyelője ott állt háta mögött, azt felszólítá, hogy magyarázza meg, hogyan van.

A felügyelő rideg hangon felelt:

– Nekem esküm tiltja idegenek és asszonyok előtt gyárunk titkairól beszélni.

– Damn’! kiáltá mr. Severus. Ez udvariatlan yankee!

– Székely, székely! igazítá őt rendre Dávid, s ezzel megveregeté a felügyelő vállát. Áron, neked igazad van.

Azután ő maga magyarázta meg Rozálinak, hogy az a gép az octaëder-ichor előállítására való. Rozáli nem ügyelt a tudományosan bonyolult magyarázatra. S alig volt figyelme a Dávid által kezébe adott gyönyörű nyolczszögű kék kristályra, csak arra gondolt, hogy mikor a felügyelő azt mondá «idegenek» és «asszonyok», éles tekintetét az első szónál mr. Severusra s a másodiknál ő rá emelte.

– Ez tehát az a nyolczszögű ichor, mely a hyalichor előállításához szükséges, mondá mr. Severus, midőn az ichorfinomító műhely másik oldalán Rozálit a lépcsőn felvezette. Most következik a sziksógyár-műhelyünk. Annak a gőzeit már nem ajánlhatom. Oda is el akar ön jönni, mistress?

Rozáli szelid kedélylyel felelt:

– Ha elfogadnak önök «csendes C°nak», akkor nekem is meg kell ismerkednem üzletünk minden ágazatával.

A néger milliomos arczán valami gúnymosoly vonaglott végig.

– Ez nekünk szerencsét fog hozni mindenesetre. Azonban ha a szódagyárunkat akarja ön megtekinteni, engedje azon elővigyázati rendszabályt felerőltetni, hogy arczának alsó részét bekössük eczetbe mártott kendővel: mert ennek a műveletnek olyan légköre van, hogy a hasonlóval foglalkozó gyárakat, daczára a tökéletesített Gossage-féle kemenczéknek s Gamble elzáró kürtőinek, még Amerikában sem tűrik meg sehol a városokban.

– Köszönöm, sir. A hol más lélekzetet tud venni, tudok én is. Nem undorodom én itt semmitől.

Hanem azért Dávid jobbját csak nem eresztette ki balkezéből.

Abból állt az egész titka, hogy ha Dávid kezét foghatja, akkor azután másik kezét akár Belzebub karjába öltve, le mer szállni a poklokra is.

A mi a hasonlatosságot illeti, ez nagyon közel jár.

Két emeletnyi lépcsőn le a föld alá, hol tömör alacsony boltozatok alatt kormos kemenczék, négyszögű kokstornyok párolják le a konyhasóból a szódasulfatot, közé vegyített kénsavany segélyével, míg más termekben az angol working furnaceok főzik ki a sulfatból a nyers szódát, elkülönítve azt a kéntől; s az Elliót-féle vastűzhelyek fekmentesen állítva, csendesen forognak tengelyeik körül, vörösen izzó hengereikkel, az utolsó termekben végre harántos teknő ütegek lugozzák ki a tiszta szódát; amott fojtó hőség, korom, emitt mesterséges légvonat, nyirok, lucsok és mindenütt orrcsavaró bűz kitünő változatokban: Belial parfumeös boltja!

És Rozáli nyugodtan engedé magának magyaráztatni a bódító légkör közepett mr. Severus által az egész vegytani műveletet; hogyan lesz a sóból sziksó, hová lesz a sulfatból a kén, mi szükség van az egyikre és másikra? És figyelmesen nézett folyvást a magyarázó szeme közé, mintha fogadás volna közöttük, hogy ő állja-e ki tovább, vagy a szerecsen? s egy rezzenése szempilláinak nem árulta el, hogy idegei mit szenvednek itt. Csak Dávid érzé a kezét szorító ujjakon át, hogy az asszonynak nagy lelki erejébe kerül itt lenni.

– Menjünk tovább, szólt Dávid.

Mikor aztán ismét napvilágra kerültek, mr. Severus nem állhatta meg, hogy le ne vegye sipkáját, egyrészt azért, hogy homlokáról letörölje az izzadtságot, másrészt, hogy Rozálinak elmondja hódolatát.

– Mistress! Ön valóban tiszteletre méltón tartja nászbevonulását. Ezt nő nem csinálja önnek utána. Én is voltam egyszer abban a helyzetben, hogy megnősüljek. Jegyesem szegény leány volt. Akkor épen a nagy petroleum-üzletem után láttam. Féléven át éjjel-nappal ott kellett tanyáznom a petroleum-kutak mellett. Oda hölgy nem jött férje után soha. Ott nem hagyhattam a petroleum-kutaimat, mert millióim feküdtek bennük; s a mit az ember maga nem néz a két szemével, az el van veszve. A millióimat kikaptam a földből, hanem a jegyesem ott hagyott. Nem állhatta ki a petroleum-szagot. Pedig a petroleum-illat a szódasulfatéhoz még eau de Cologne! És most menjünk át az üveggyárunkba.

Ez a főbejárás tulsó oldalán eső szárny földalatti osztályát foglalá el egészen.

– Lesz most «öntés»? kérdezé Dávid.

– Épen ez órában. Felelt mr. Severus.

Dávid ujjai önkénytelenül szoríták össze Rozáli kezét, mintha vissza akarná őt tartani: egy perczre megállt, gondolkozott, azután azt mondta: «jó, mehetünk».

A legelső ajtó, melyen beléptek, egy hosszú, sötét folyosószerű csarnokba vezetett, melybe felülről szürődött alá lapos ablakokon át valami világosság. A csarnok egyik oldalát csupa kemenczék képezték, miknek téglafala valami intensiv, rőt izzó fénytől volt áthatva. Azokban iszonyú tűznek kellett égni. Ez a rőt pirkadás nem enyhíté a terem sötétségét.

A kemenczesor előtt sima padok voltak, mik csiszolt üvegből látszottak készülve lenni. Azok összeköttetésben álltak a kemenczecsapok pőczéivel. Két sajátszerű maszk járta sorba a kemenczéket. Mindegyiknek fényes mellvértje és sisakja volt, azok koronkint fel-fel nyitottak egyet azokból a kemenczelyukakból, miket «galambházak»-nak neveznek. A gömbölyű nyilás, mint egy földalatti rémóriás tűzszeme, világított bele a sötétségbe, egy-egy perczre láthatóvá téve egy átelleni hosszú emelvényt, melyben sorban feküdtek az üveggyár munkásai – és aludtak. Övig fedetlen alakok. E rövid percz alatt a fölügyelők egy benyujtott vaspálczával, mit asbestkeztyükben tartottak, megvizsgálták az olvadó üvegfolyadékot, s ismét becsukták a galambházakat.

Az egyik álarczos alak oda jött a belépők elé, s szótlanul (a sisak zárva van, csak alulról kap levegőt) odahozott számukra három hasonló sisakot, a minőt maga viselt.

– Ezt fel kell tennünk, szólt mr. Severus Rozálihoz. Ezek nélkül a hőség és a fény kiégetné szemeinket, mikor valamennyi kemencze száját kinyitják s az olvadt üveg kezd omlani.

Mikor Rozáli fejére feltették a sisakot, azt hitte, hogy megvakult. Nem látta többé a mellette levő alakokat. Az a sisak sötétkék üvegből volt. Azonkívül mind a hárman kaptak egy teknőalakú paizst, szintén üvegből, fafogantyuval, ezzel egészen takarva voltak.

Emberhang nem hallatszott itt.

Hanem egyszer mély, kongó óraütés tört át az üvegharangtól süketített csendben, mit éles fütyülés követett s arra dörgő tam-tam ütések adtak jelt az ébredésre.

Az alvók állványa egyszerre megelevenült. Száz férfi ugrott talpra, kiki felölté mellvértjét, feltette sisakját s valamennyi sietett a kemenczék elé.

Mikor az első sípfüttyentés hasítá a levegőt, egyszerre felnyílt a huszonöt kemencze galambház ajtaja s egy egész sor fényes tűzszem adott világítást a boltozatos teremnek.

Rozáli most már látott a sötét üvegen át. De valami szorongó érzést költött benne, hogy e sisakok alatt Dávid feje is csak olyannak látszik mint Severusé: nincs különbség az emberek között.

A munkások kimért, betanult pontossággal siettek feladatuk elé. Nagy munka az: gyorsaság, testi erő, biztos kéz, józan ész, betanult ügyesség kell hozzá. Beszéd nincs. Parancs szó nem igazít. Mindenkinek mondatlanul kell tudni, mihez nyuljon, hova lépjen? Egy balfogás, egy tévedés, egy szeles mozdulat, és egyik tagját egy pillanat alatt elveszítheti, s a másik pillanatban három más embert tehet nyomorékká, halottá s az egész munkát kárbaveszetté.

Ezért az ütenyre betanult, kimért összeműködés.

A tamtam utolsót kondul. A férfiak a kemenczenyílások előtt állanak égetett agyag tégelyeikkel, mik két mázsányi olvasztott üveget fogadnak be. A kemenczék alsó szájai megnyílnak egyszerre s akkor egy túlvilági látvány lepi meg Rozálit, mely még a sötét üvegharangokon keresztül is vakít. Egyszerre huszonöt tűztorok okádja elő az olvadt hyalichort. Egy átlátszó kristálytömeg, mely mint a nap úgy tündököl, ömlik alá zengő zuhatagban. Puszta szemmel belenézni e fénybe annyi volna, mint megvakulni. A hőség, mely megolvasztotta, ezer kétszáz fokú volt. A gömbölyű tégelyek, mik egy percz előtt még sötét tömegek voltak, egy pillanat alatt tűzgolyókká alakulnak át, miket a munkások által hajtott emelő daru lassan felvesz a légbe. A kemenczeajtók bezárulnak, az emelő darugép meghajtja a tégelyeket, s arra azoknak gyémántfényű tartalma végig omlik a sima padokon. Akkor egy hengergép végig fut rajtuk, s a padokon elsimítva maradt ott a még mindig ragyogó hyalichor-lemez, mint egy tündöklő folyam.

És ekkor a felügyelő, lehúzva kezéről asbest keztyűjét, odamegy s a hol buborékot, egyenetlenséget lát a tükörlapon, azt puszta kézzel lenyomogatja. Az olvadt, a fehéren izzó tömeg nem égeti meg a kezet a percznyi érintkezés alatt. Az ujjhegyek hüset éreznek az érintkezéskor. És Rozáli teste végig borzad e látványtól.

Azzal a néma munkások az öntött üveget az alátett lappal együtt rudakra emelve áttolják egy-egy nyíláson az oldalfal üregeibe s azután ismét sötét lesz a csarnokban, a kemenczeszájak bezárulnak, a munka elől kezdődik.

Mr. Severus levette Rozáli fejéről a sisakot, s sietett a magáét is levenni.

– Nos: él-e ön?

Rozálinak valóban alig volt felelni való hangja, de mégsem árulta el félelmét.

– Ez nagyszerű munka volt, suttogá. S hová lett most az az olvasztott üveg?

– Ez most a pároló kemenczébe került, ott még olajgőzökben lesz kifőzve három napig; mert különben az ichor az üveget vízben könnyen olvadóvá tenné; ezért a hirtelen hűtött ichor szálkái, ha az emberi testbe hatnak, egyszerre felolvadnak, s előbb ájulást, aztán meg üdvös tályogokat idéznek elő. Ha felmegyünk a földszinti gyártelepbe, ott már fogjuk látni az izzasztóból kikerült hyalichort, mely még mindig egy pár száz fokra fel van melegítve, a hogy azt a gépek fúrják, faragják, szabdalják, mintha bádog volna.

Rozáli még egészen el volt kábulva a látványtól.

– Holnap is lesz üvegöntés? kérdezé mr. Severustól. Szeretném azt holnap ismét megnézni.

– A két szememre mondom: amerikai asszony! kiáltá fel mr. Severus.

Rozáli egy mindentmondó tekintetet vetett Dávidra, a miben ki volt fejezve az a gondolat, hogy «minden erőm te benned van».

(«Szegény asszony!» gondolá magában mr. Severus; még nem tudott felőle mindent, hanem annyit már tudott összevetni, hogy az ő hajdani eszményképe is amerikai nő volt; de az már a petroleum-illatnál elmaradt; pedig az még eau de Cologne!)

– No asszonyom, most már a poklokon szerencsésen keresztül jutottunk, a mi ezután következik, már mind magasabb régió, a hol semmi sincs többé arra kiszámítva, hogy önt visszarettentse.

Rozáli figyelő bámulattal járta végig az egymásután következő műhelyeket, az emeletek raktárait, megfigyelve okosan, hogy lesz az üveglapból csiszolt tükör, a fuvott hengerből palaczk vagy ablaküveg? hogy gombolyítja az üveg-motolla az olvadt üvegből a selyemszálnál vékonyabb fonalat, miből tündérszép csipkéket, fátyolokat szőnek: hogy edzik, köszörülik, festik az üveget; ámulva járta végig a roppant termeket, mikben az üvegalkotás remekművei lépcsős állványokon voltak felhalmozva. Néhol ajtók álltak előtte, miken nem volt semmi nyoma a zárnak, kérdésére, hogy azok hova vezetnek, azt a választ nyerte mr. Severustól, hogy azt majd megtudja később.

De mindezen termekben rendkívüli volt a hőség és az a nem kellemetes szag, mely a kapun beléptekor fogadá, mindenüvé üldözte. És hát ez lesz az a ház, a hol neki férjével együtt kell élni majd holtig!

Mr. Severus figyelmesen vizsgálta Rozáli arczkifejezéseit: nem találta bennük azt, a mit keresett.

Most végre egy tömör üvegajtóhoz értek, mely egyetlen darabból volt öntve. Ezen sem volt se zár, se sark; csupán a közepén egy gömbfogantyú.

Mr. Severus megfogta ezt a gombot s egyet huzott rajta. Arra az üvegtábla, mint egy ív papír hajlott félre, utat nyitva Rozáli és férje előtt. Mikor mr. Severus belépett utánuk, elereszté az üveglapot s arra az magától visszacsapódott előbbi helyére. Az innenső oldalon is hasonló fogantyúja volt: lehetett egyformán ki- és befelé nyitni.

– Most más világrészbe léptünk, mondá büszkén mr. Severus, s Rozáli valóban elbűvölve érezé magát, mintha tündérmese volna az.

A hyalichor-gyár hő légköre, nehéz szaga egyszerre elmaradt, hüs enyhe légű folyosó tárult elé, melyet édes fűszerillat töltött el, s egy tekintet a folyosó arkádjain keresztül magyarázatát adta az illatnak. A roppant épületnégyszög másik osztálya volt ez, melynek üveggel boltozott udvara egyetlen termet képezett, s ez a terem egy virágos kert volt. Csodaalakú növények, minőket Rozáli soha sem látott, voltak festői csoportokban összeállítva, kövér, izzadságtól ragyogni látszó levelek, vérpiros lombú fák, czifrázott levelű plánták, oly fehérek, mintha ezüsttel és hajporral volnának behintve, virágágyak, miket pillangósereg látszott ellepni, azok az orchidæák csodaszép bokrétái, fiatal phoenixpálmák, ficusok, miknek két éves sarjain meglátszik, hogy ez mind egy évi hajtás, bibor sarraceniák, miknek minden hosszú levélhegyén egy-egy nedvdús kehely van, egy kerek tavacskában a nuphar sárga rózsái s a lotus nymphæa-alakú fehér piros tulipántai úsznak széles tányérleveleik között; egyrésze a kertnek buja czukordinnye-növényzettel van belepve, száz meg száz érett gyümölcs gömbölyödik elő földborító lombozata alul, némelyik felfut az épület karcsu oszlopain, belekapaszkodik a vasrácsokba, s onnan csüggnek alá tojáshoz, kígyóhoz, tarka almához hasonló melopepói, kivirítva a clematisok lilaszín piros, fehér koszorúi közül, másutt sötét guirlandokat huzva az aristolochiák lángszőnyegén keresztül. E növényzet összesége árasztja azt az illatot, mely az épület minden folyosóját betölti. És egy szögletben van egy szökőkút, mely egy jéggrotta közepéből veti föl kristálytiszta vizét, a lehulló víz jégcsapokat képez a medencze szélein, s egy téli képet állít oda a tropicusok climája alá. Mindez Rozálinak oly álomszerű, oly megfoghatatlan.

– Asszonyom! szólt mr. Severus. Mindez az én tisztelt társamnak a műve. Ő tanulta el Planitzon Geitner utódaitól ezt a mesterséget, kik a századok óta égő kőszénréteg forró felszinére üvegházat építettek, délnövények tenyésztésére. A mi kertünk még csak egy éves. És nézze ön a csodákat, miket a természet és az emberi tudomány egyesült ereje egy év alatt létre tudott hozni. Ez a föld itt alattunk minden növényzetet kiölt felszinéről, gázaival, hőségével. Ez az ember kényszerítette ugyanezt a földet, hogy ugyanazon elemekkel a japáni és braziliai florát tenyészsze fel! A föld melege pótolja az æquator alatti napot, a szűzerdők televényföldét helyettesítik a gyárunkból kikerült salakok; az a bűzös sár, mely oda alant mellünket elfojtotta, adja a cantaloupoknak azt az édes ámbraillatot, a salétrom tette ily buja sötétzölddé a phoenix leveleit, s annak a biborvörös virágcsoportnak sardanapali dobzódása van a konyhasóban. A salmiak illó szesze képezi a jégcsapokat ama szibériai grotta szélein; ez hűsíti kellemes egyforma mérsékletüvé lakhelyünk termeit, s az a víz, a mit az a szökőkút fellövell, az ichorral saturált tó vízéből való, mely keresztül ment gyárunk üstjein, retortáin, minden szivattyún és paternosztergépen, viselt magában ichort, chlort, timsót, magnesiát, ként, s most, mikor asztalunkra kerül, a granitsziklák forrásvizénél tisztább. Semmi sem vész itt kárba, mindennek hivatása van. A tündérmesék varázslói egy percz alatt tudtak szolgaszellemeikkel paradicsomi kerteket alakíttatni: csakhogy ez mese. A tudomány bűvészei tudják munkára kényszeríteni a szolgáló elemeket: csakhogy ez való. Nézze ön e dél-amerikai fákat, mik öles hajtásokat képeznek már. Ezekből egy-egy darab ágat a rajta levő rügygyel együtt lefürészeltek otthon ős hazájában, a két végét collodiummal elzárták, együtt fukus közé ládába csomagolták s úgy hozták ide hozzánk: a lefűrészelt ágdarabok a hollandi üzdében életre keltek, az alvó rügyből csirázó mag lett, s most a délnövény itt álmodik Mexico vagy Peru örök tavaszáról. És ez mind önnek a tiszteletére történt, mistress.

Itt aztán Rozáli nem állhatá meg, hogy a hála, a szerelem, a gyönyör elragadtatásával ne boruljon Dávid keblére s az idegen szemek láttára át ne karolja annak nyakát, üdvözülése könyeinek engedve szabad folyást.

– Sír! Mistress! szólt mr. Severus. Most egyedül hagyom önöket. Egy szerető házaspár menyegzőjének első napjai az egyedüli ünnepnapok, mikről Istennek tudomása van. Ünnepeljük meg azokat. Egy hétig nem jövök át az önök lakosztályába. Egy hétig ne gondoljon ön, sir, semmire másra. Legyen igazán boldog. Egy hét mulva majd aztán beszéljünk arról, a mi következik.

Ez utóbbi szavakat valami olyan dæmoni, mephistói szemvillanással kisérte a szerecsen, hogy Rozáli teste végigborzadt bele. Hiszen ő tudta, hogy mi következik? Az istenkisértés: a mennybemenetel a repülő géppel.

Dávid néma kézszorítással üdvözlé mr. Severust, s azzal Rozálit karjára öltve, a körülfutó folyosó ellenkező oldalán eltávozott saját lakosztályába.

Más körülmények közt Rozálit meglepte volna a csín, jó ízlés és kényelem, melylyel új lakása volt berendezve; talált volna bámulni valót az üvegcsipkéken, mik ablakfüggönyeit képezék, s a tarka szőnyegeken, miket székely asszonyok készítenek selyemfinom üveggyapjuból, minőből egy saumuri zománczoló már a mult században készített csalódásig hűen utánzott kitömött állatbőröket, sőt egyszer Napoleon Jerome herczeg számára a legszebb hajat megszégyenítő parókát.

Mindezek számára nem volt most az ifju nőnek figyelme. Nem gondolt arra, hogy mi van ma, csak arra, hogy mi lesz akkor, ha e hét letelik.

És Dávid olvasta Rozáli arczán azt, a mit szívében gondol.

Oda vette a kezét a kezébe, ujjaikat egymásba fonva, mintha imára volnának kulcsolva, s azt mondá neki reszkető hangon:

– Te drágám! Te mindenem! Te hűséges társam! Követtél engem mindenüvé, a hová vittelek, hívtalak. Nem kérdezted soha, hová viszlek, miért hagylak el? Még oda is velem akarsz jönni, a hová legnagyobb utam visz. Az idő sürget. Jól mondta ez az ember: egy hetem van csak. Ez is pazarlás. De szükségem van e hétre, hogy veled lehessek. Te veled! Érzed mi jéghideg a kezem, mikor azt mondom, te veled? Oh ezek rettenetes menyegzői napok, nászéjszakák lesznek. Te velem akarsz jönni vakmerő kisérletem első útjára. Elviszlek, s ha megbukom, együtt bukunk: de téged olyan tisztán adlak át az égnek, hogy menyasszonyi koszorúdról még a harmat se legyen letörülve. Egy hetünk van adva – nem az örömnek: – az égbe készülésnek. Nem egyesít bennünket öröm, kéj, élvezet, hanem hideg könyvek, számok, műgépek. Nekem egy társat kell magammal felvinnem, a kinek az elszántságon kívül igen sok feladata van; mig én magam a villanygéppel, a kormányzat mechanismusával vagyok elfoglalva, társamnak folytonosan észlelni kell az összeműködő erők és segítő elemek hatását s azokról engemet folytonosan tudósítani, hogy gépem működését ahhoz idomíthassam, hogy számításaimat villámgyorsan megtehessem. Utitársamnak együtt kell velem gondolkoznia. Még a szivének is együtt kell az enyimmel vernie. És azzal a nyugalommal kell gépei előtt figyelnie, a melylyel én figyelek a magaméra; tízezer lábnyi magasban a föld felett, nem tartva senki által, egyedül Istentől és a tudománytól. Kész vagy-e erre? Gondold meg, mit szólj? Sokan vannak körülem, férfiak, többen ezernél, kiket betanítottam mindenre, a mi a gép kezeléséhez szükséges, és az ezer között nem akadt egy is, ki ajánlkoznék, hogy velem jőjjön a legelső kisérlethez. Reszket tőle mindenki. Azt mondják, ha az első kisérlet sikerül, mind készen lesznek a másodikra; de előbb akarják látni a két első légbeszállót a földre visszaérkezni ép testtel és lélekkel. Tudják, hogy bizonyos a siker és mégis félnek. Kiszámíthatják, hogy csalhatatlan az összeműködés, s nem bíznak a számokban. Te nem tudsz még semmit; de van hited, lélekerőd és szerelmed. Ha megszerzed még a tudományt is hozzá, te léssz az első, ki velem együtt lehozod az üzenetet a felhők közül a földre: «ember, tied az ég»! Rászánod-e magadat e nehéz feladatra?

Rozáli megszorítá összekulcsolt ujjaival egész erejéből «vőlegénye» kezét, s azt mondá: «Kezdjünk hozzá». Még menyasszony volt és nem asszony.

S az első nászéj, és utána a többi hat nap és éjszaka azzal tölt el, hogy a vőlegény magyarázta a menyasszonynak a normalbarometer, a kerekes barometer, az aneroidbarometer, a chiffremometer, az ózonmérő, a hévmérő, saussure hajhygrometere, az alhidade, a tangentboussolle, a rhöoskop, a tükör galvanometer, a villanycondensator s a delejcommutator, az időparányokat mérő villanychronoscop, az astatikus sodronyok, a villanyfolyamfordító gyrotrop, a bifilardynamometer, a thermoelektricus oszlop, a villanyműködést rögtön félbeszakító Rheotom, a villanykiürítő, a bevezetett villanyfolyam feszítő ereje, a mellékfolyam, a disjunctor, a szikra inductor, az interruptor, az alternáló folyamok, a delejvillanygép, a pachytrop, a forgatag-electromotor, a földdelej és légvillany bevezetői, az inclinatorium, a diamagnetismus elméleteit s azoknak gépezetét, műeszközeinek kezelését.

Hogy valaki ezeknek kezelését egy hét alatt betanulja, ahhoz annyi éles ész, erős akarat és szívós szorgalom kell, a mennyit csak a szerelem képes kölcsön adni és csak nőnek. Férfi kidült volna e munkából hetednapra, Rozáli elkészült vele.

Ez volt az ő férjhezmenetelének első hete; a mézeshónap első hét napja.