VIII. FEJEZET. A KÉT TRENK SZEMTŐL SZEMBEN.
II. Frigyes rátalált a keresett ellenfélre. Lotharingi Károly szembe jött rá, egyenlő haderővel.
Marsovicznak hivják a helyet, a hol II. Frigyes elvesztette – nem az ütközetet – hanem az egész hadjáratot. Ütközetre nem került a sor.
Pedig mind a két tábor katonáinak forrott a vére a verekedési vágytól. De a «mama» azt mondta a gyerekeknek: «Csitt! mentek aludni!» Ez a mindnyájunk közös mamája, a föld: ez akadályozta meg a verekedést.
Lotharingi Károly serege egy félkör alaku hegyen tanyázott, a hegy lankáin elhelyezett ágyuütegekkel. A hegy mindkét oldalán volt egy tó, melyeket egy lomha folyásu csatorna kötött össze. A csatorna két oldalán süppedékes mocsár.
Szemben II. Frigyes hadserege szintén egy hegymagaslatot foglalt el; a két ellenség egymásnak a beleibe láthatott: megszámlálhatták az ágyuikat, lovasezredeiket; láthatták minden mozdulataikat. Azonban nem is mozdulhattak. Itt meg kellett állniok és egymással farkasszemet nézniök. A két ellenfél egymásnak az állását csak keskeny völgyeken át közelíthette meg; de maguk azok a hegyvápák is ketté voltak szakítva, mély sziklameredélyektől. Sziklák, mocsarak, tavak, lehetetlenné tették az ütközetet. Károly herczeg meg sem mozdult a helyéből. Neki kényelmes helyzete volt: hadserege bőven ellátva élelemmel. De Frigyes király háta mögött minden élelmezést lehetetlenné tudott tenni Trenk bátya. A király belátta, hogy a támadás lehetetlen. Visszavonulót fuvatott. Átvonult seregével az Elbe tulsó partjára. Az egész hadjárat el volt veszve. Vissza kellett adnia Csehországot egy ágyulövés nélkül, a hogy elfoglalta.
A visszavonulás Szilézia felé teljes hadi rendben történt meg, három hadoszlopban, taktikai szabályok szerint. Lotharingi Károly serege csak nagy távolban kisérte; de meg nem támadta a hazatérő ellenséget. II. Frigyes maga egy dandárral, melyet a lovas és gyalog testőrség s a gárdagranátosok két zászlóalja képezett, négy tábori ágyuval vonult a centrumban; ellenségnek hire-nyoma sem volt. A királylyal volt együtt az egész főhadiszállás.
Estére Kollin városában szállt meg a király. Ez a hely meg volt babonázva rá nézve. Már az első látogatása is fatális volt benne.
A mint besötétült, az előőrsre kiállított huszárpikétek nyargalvást jöttek jelenteni, hogy nagy csapat magyar lovasság közelít. A huszárok annyira vitték a vakmerőséget, hogy beszáguldoztak a városba s ott lövöldözték ki a karabélyaikat.
Jasinszky, a gárdisták főparancsnoka, kiküldte egy szakasz lovassal Trenk Frigyest kémszemlészetre; az nem sokára azzal a hirrel tért vissza, hogy az egész mező hemzseg a száguldozó magyar huszárságtól.
A parancsnok erre utasítá, hogy menjen a királyt fölkeresni s kérje a rendelkezését.
Frigyes lótott-futott a városban, keresve a királyt: senki sem tudta neki megmondani, hogy hová lett? Az egész haditanács nem tudott tanácsot adni. Végre a király inasa tudatá vele, hogy ő felsége felment a toronyba.
Frigyes utána sietett. Ott találta a királyt a toronyablakban, perspectivával a kezében.
– Mit akar kend? kérdezé boszusan a király, mikor Trenk megszólította.
– Parancsát várom, fölség, hogy mit tegyünk?
– Tegye kend, a mit akar! Iparkodjék a bőrét megmenteni.
– A parancsnokom kiván utasítást kapni a lovas gárda számára.
– No, hát vigye neki az utasítást, hogy a lovas gárda huzódjék ki az első hóstádból, s álljon fel a második hóstádban a glaszin, maradjon mindenki a nyeregben.
Akkor jött egy sűrű zápor, mely eltakarta az egész vidéket, a király nem látott semmit a toronyból. Koromsötét éjszaka lett.
Trenk Frigyes sietett az utasítással Jasinszkyhoz s azzal a lovas gárda átvonult a városon a hostádba.
A királynak volt sejtelme a veszély komolyságáról. A helyett, hogy a dandárját a belvárosban összpontosította volna, az egészet a hátsó külvárosban állítá fel, a honnan kijárás van.
A zápor megszünt, hanem azért a borult ég miatt sötét volt. De nem sokára lett aztán világítás elég! Megérkezett Trenk Ferencz a maga pandurjai élén s első dolga volt egy pár magas házat felgyujtani. A veresköpenyegesek elfoglalták a szélső házakat s azoknak az ablakaiból kezdték meg a puskázást a poroszokra.
Ő maga, a fővezér, fekete lován, veres dolmányban, ott nyargalászott vakmerően, parancsokat osztva, a pokoli világítás közepett. Néha olyan közel jött Trenk Frigyeshez, hogy az arczát megláthatta. Álomviziónak is rettenetes volt az!
Közben szólt a török muzsika: öreg dob, trombita, klarinét; hangzott a svihrovai nóta, a mibe beleénekelt a szerezsánok bömbölő kardala.
S hogy ne csak tüzzel és vassal rontsa az elleneit, még azt is kieszelte a pandurvezér, hogy a csatornagátat átszakíttatá s arra a városba omló viz egyszerre ellepte a glaszikat. A testőrök lovai hasig áltak az áradatban s soraikat tizedelték a pandurok golyói. Trenk Frigyes századából hét testőr elesett s a saját lova is megsebesült. Hallotta a golyónak a pattanását, mely annak a nyakán behatolt. A paripa ágaskodott, hánykolódott, majd levetette lovasát a nyeregből.
Szokatlan, megdöbbentő, minden hadi tudományt csuffá tevő volt ez a harczmodor. Támadás egy város közepén, sötét éjjel, melybe a felgyujtott házak lángja vet világot. A házakból lövöldöznek a magát védeni képtelen lovasságra, melyre ráeresztették a csatorna vizét. A megtámadott fél egy külvárosba beszorítva, a honnan csak egy kapun át van kijárása. De künn a város előtti téren pedig az ellenséges lovasság száguldozik s minden menekülési rohamnak elvágja az utját.
Egy előnye volt csupán a király dandárának Trenk Ferencz fölött. Az a négy tábori ágyu. Ez a fegyvernem hiányzott a pandurvezérnél. Utálta az ágyut, mint haszontalan idővesztegető szerszámot. Neki a várostromhoz elég volt a lajtorja, meg a sötét éjszaka, kézben a mordály, a fogak közé szoritva a görbe kard; így veszik be a várakat. Csatában pedig épen semmire sem becsülte az öreg lőszerszámot. Gyors száguldozásaiban csak akadályoztatta volna az ágyu, a ki uszni sem tud s a sárban megreked.
És ez a négy apró hatfontos ágyu mentette meg II. Frigyest, hogy Trenk Ferencz gárdástul, főhadiszállásostul együtt el nem fogta Kolin városában. Minden oldalról körül volt már véve. Vezérei elvesztették a fejüket. Senki s nem osztott parancsot.
A pandurvezér ellenben messze harsogó szóval kiabálta a pandurjainak a jelmondatokat valami ismeretlen zsargonban, a mit az ellenfél nem értett.
Ekkor egy ágyugolyó összezuzta a pandurvezér jobb lába szárát.
Trenk Frigyes látta, a mint nagybátyjának a fekete lova magasra felágaskodott s aztán hanyatt vágta magát, lovagját is maga alá temetve. Az ágyuteke a lovat is megölte.
A pandurok odarohantak elesett vezérükhöz s azt lova alól kiszabadítva, magukkal vitték.
Ezzel vége volt a harcznak: a király feje fölül elvonult a nagy veszély. Ez az egy ágyugolyó megszabaditá.
A vezér megsebesültével az egész pandursereg elvesztette a lelkét.
Minden hadi sikere az ő személyes vitézségétől függött. Soha sem közölte alvezéreivel támadási tervét, a mit maga is a küzdelem hevében gondolt ki s ha kellett, gyorsan megváltoztatott. A harámbasák egyike sem volt képes a vezért helyettesiteni; az okosabb főtiszteket pedig irigységből, féltékenységből elüldözte maga mellől.
A pandursereg minden török muzsika nélkül kikotródott a városból, a lovasság még egy ideig nyargalászott az elhagyott utczákon; de éjfél után az is eltisztult. Másnap reggel a naszszaui dandár sietett a király fölmentésére, s a pandurtábor, a milyen gyorsan jött, úgy eltünt s többet nem zavarta a poroszok visszavonulását.
– No, a maga drágalátos urabátyja ugyan szép kis tréfát csaphatott volna velünk az éjjel! Mondá a király Trenk Frigyesnek, mikor másnap ismét egymás mellett lovagoltak. Jó szerencse, hogy agyonlőtték!
Trenk Ferenczet azonban nem lőtték agyon: nem olyan könnyen volt annak a testéhez varrva a lélek. Felvitték Bécsbe s ott egy ügyes kirurgus egymáshoz ragasztotta az eltört lábszárcsontját: legfeljebb rövidebb lett az egyik lába, mint a másik; de azért csakugy megülte a lovat, mint azelőtt s csak olyan kurucz ember maradt, mint eddig volt.
II. Frigyes hazatért erősen megfogyott seregével, melynek elveszíté egy harmadát, a nélkül, hogy egy ütközetet vivott volna, s elveszté az egész hadjáratot.
