IX. FEJEZET. A KORONÁK MARTYRJA.
És a kinek a nevében, a kinek az érdekürügye alatt ez az egész nagy hadjárat megindíttatott, a jó VII. Károly császár, mint éli dicsősége világát azalatt?
II. Frigyes hadseregének támadó mozdulatával egyidejüleg a császárt is visszahelyezték Bajorország székvárosába.
Ismét elfoglalhatá a Kandid Péter épitész remekében készült ó-rezidencziáját, felvitetheté magát a csodaszép «császárlépcsőn» végig a pompás audiencia termén, a tükrök termén s a száz lépés hosszuságu gallérián, melyet a bajor uralkodók arczképei ékesitenek; mindmegannyi pánczélos, hadverő alakok, királyi jogarokkal, marschalbuzogányokkal a kezükben; mellettük az asztalra téve a korona; némelyiknél kettő is.
Ott, a hosszu galléria vége felé letétetheti magát a vánkosokkal felpóczkolt karszékbe; szemközt a saját arczképével, melyen Des Marés György művész ecsete remekelt. Ott láthatja magát a császári ornátusban, egyik kezét a csipőjére, a másikat a német császári koronára téve. Annak az árnyékában még két másik korona is bujdoklik.
Igen! Ezek mind az ő koronái. Az arczkép alatt a czimei és a neve felirva: «Serenissimus, potentissimus, ac invictissimus Princeps Carolus VII. Dei Gratia Romanorum Imperator, semper Augustus, Rex Germaniæ & Bohemiæ, utriusque Bavariæ, Archidux Austriæ» és a többi és a többi.
S ő csak azt az egyet irigyli attól az arczképtől, hogy az olyan délczeg módra tud a lábán állni! Ő csak székben ülni képes, akkor is csak úgy, hogy a jobb lába egy támlányra van fektetve, bebugyolálva viaszkos vásznak és vatta közé. A köszvény gyötri, mely éjjel-nappal nem tart szünetet.
A főudvarmester jön, messziről elkezdve a bókolást s hozza az aranyos bőrtárczában a hadi jelentéseket, melyek legujabban érkeztek stafétával. Azokat felolvassa a császár előtt, ki tölcsért csinál a markából a füle előtt, hogy jobban halljon s közben nagyokat nyög; jaj a térdem, jaj, hogy szurkál!
Örülni kellene a kapott tudósításon; de ez az arcz nem képes már örömöt kifejezni: vonásaiban a fájdalom, a csüggedés, a boszuság van megkövesülve.
Itt van Frigyes király gratuláló levele. Boldog uj esztendőt kiván.
«Boldog új esztendőt.»
Csak egy boldog új napot tudna kivánni!
Erre valamit kellene válaszolni. A titkár kezében tartja már a tollat.
De a mint lélekzetet vesz a diktáláshoz a nagy ember, rögtön előveszi a gonosz hurut, minden szavát megszakítja a köhögés. Az ápolója be van már tanitva a segédkezésre; addig ütögeti a tenyerével a felséges úr háta közepét, mig a köhögés alább hágy.
Az üdvözlő levél ezalatt megiródott.
A császár aggódva néz körül, hogy nem következik-e még valami uralkodói tény, a melyet el kell végezni?
Van egy egész halom folyamodás. Kárvallott polgárok, kiket a gyilkos, égető hadjárat minden vagyonuktól megfosztott, özvegyek és árvák, kiknek kenyérkeresője elesett. Ez mind a jótékonysági kommisszióhoz utasittatik.
Jó szerencse, hogy ezt a kellemetlen thémát félbeszakitja a gyóntató atya megérkezése. Ez elől mindenkinek vissza kell vonulni. A császár egyedül marad vele egy hosszu óráig. Egy olyan embernek is lehet sok meggyónni való büne, a ki kezét, lábát nem tudja megmozditani. A koronák tulajdonosának a kimondott szava, a gondolatja is cselekedet. Jó, vagy rossz cselekedet! S ezt a pap határozza meg.
A császár arcza egészen veres volt, mikor a káplánja eltávozott, a kápláné ellenben fakó halovány. Nem adta meg neki az abszolucziót.
Titok volt, a mit egymásközt beszéltek, annak a tárgyát nem volt szabad megtudni senkinek, még a kanczellárnak sem.
A lelki felindulás azonban jótékony hatással volt a császár életszervezetére. Ujra mozgásba jött a vére, felszakadt a flegmája. Volt egy bizalmas embere, a kit legörömestebb látott maga körül: az udvari szakácsa. Ez előtt nem volt titoktartó. Ha ez a jeles férfiu naplót irt volna, rendkivül érdekes olvasmányt hagyott volna hátra az utókornak.
VII. Károly császár nagy inyencz volt az akkori idők fogalma szerint; mert a mai korban emberi iny el nem fogadná azokat a mindenféle füszerekkel és savakkal, olajokkal megmérgezett ételeket. S ezeknek az összeállitásában volt nagy müvész Kuncz mester. S a császárnak igazi gyönyörüség volt a szakácsával az ilyen csemegék fölött tanácskozni.
– Nagyon szeretem, hogy nem adta meg az abszolucziót, szinczerizált ő felsége. Legalább nem kell hetenkint kétszer bőjtölnöm. Utálom a halakat, meg a csigabigákat.
Kuncz mester aztán előadta a mai napra való konyhatervét. Csupa melegvérü állatokból és olyan növényekből, a melyek a nap jegyét viselik. Semmit a Saturnus jegy alatt termettekből, minő a spinót és a csicsóka.
Italul pedig az «aurum potabile» (iható arany) és az «aqua regalis» (királyi viz).
– Gondold csak, Kuncz! Még azt kivánta, hogy béküljek ki a fiammal! Az elkorcsosulttal! A kinek nem tetszik a vitézkedés. Fut a háboru elől. Az ellenségeimmel barátkozik. Azt hallom, hogy a mint én meghalok, azonnal békét köt a királynéval: eldobja a koronáimat. Ezeket a drága koronákat, a mikért én annyit harczoltam! A miket oly büszkén viseltem! Egy se kell neki. Nesze római császári korona! Nesze csehországi korona! Ah! csak én lóra tudnék még ülni!
Kuncz mester rendes kerékvágásba igazitá a társalgást azzal a jelentéssel, hogy az árticsókák már megérkeztek Veronából.
Erre aztán megint más irányt vett a beteg császár észjárása.
– Az árticsóka drága csemege; azért pénzt kell adni. A császári pénztár pedig most üres! Nincs! Egy baczen sincs benne. Éhen fogunk meghalni.
Ekkor aztán a magas beteg vigasztalására előhozták az állami satulyt: felnyitották. Tele volt aranynyal. Lássa, hogy nem fog éhen meghalni.
Belemarkolt az aranyba. Marok számra átrakta a ládikó egyik szakaszából a másikba, számlálva, hány napig tart el.
– Harmincz! Egygyel sem több. Harmincz nap mulva nincs mit ennünk. Mehetek a koronáimmal koldulni.
A környezete vigasztalta: harmincz nap nagy idő, az alatt nagy dolgok történhetnek. Mária Terézia busás hadi kárpótlást fog fizetni.
– Igen! Igen. A káplán azt mondta, hogy ne aggódjam a messze idők miatt; mert a jövő hold töltét nem fogom már megérni. De én nem akarok meghalni! Mi lesz a koronáimmal, ha a fiam kerül a helyembe?
A felhozott ebéd aztán megvigasztalá. Köszvénytől összehuzott ujjaival nem tudott enni: úgy kellett az ápolójának kanállal etetni. És mértéktelen étvágya volt. A mig evett, ivott, elfelejtette a testi fájdalmait, az aggodalmait.
– Ilyen marczipánt nem készitenek a paradicsomban!
A bőséges ebéd után pedig rögtön előveszik a testi fájdalmak: a gyomra felpuffad, a kő kinozza, a térdporczai lüktetve égnek.
Sietve küldenek az orvosokért. Közelben tartózkodik mind a három; körülfogják a páczienst, mint a boszorkányháromszög.
Az egyiknek fekete parókája van, a másiknak szürke, a harmadiknak veres.
A fekete parókás minden bajt külsőleg gyógyit, flastrommal és hólyaghuzókkal, füstöléssel és cauterálással, elevenitő balzsamokkal és prüszköltető szerekkel. Legujabb panaczeája egy elevenen megnyuzott fehér bakkecskének a bőrét a fájós köszvényes tagra burkolni, attól a köszvény csalhatatlanul elmulik.
A szürke parókás kitanult therapeuta. Minden bajnak a diagnozisát az urina szineiből, felhőiből, üledékeiből itéli meg – csalhatatlanul s ahhoz alkalmazza a reczipéit, a mik az állat-, növény- és ásványvilág termékeivel meg nem elégedve, a mythologiai sárkányok és baziliszkok alkatrészeit igénybe veszik.
A veres parókás végre raczionálista doktor. Ő már rájött arra a thesisre, hogy a gyógyhatásu füveknek és állati részeknek signáculumaik vannak. Annálfogva, a kinek kőbaja van, azt a «kőtör» (saxifraga) és «kőmag» (lithospermum) füveiből főtt fürdőben kell izzasztani, továbbá a pézsmaczicza zacskójában talált követ porrátörve itatni vele s a fizetér-czethal gyomrában talált ámbrakő füstjével megfüstölni: ezek a követ szétoszlatják, minthogy maguk is állati kövek.
S a sok tudós konzilium és disputa közepett a halálra kinzott beteg nyög és jajgat s kinjában erre a mondásra fakad: «odaadnám most valamennyi koronámat egy gyógyító arkánumért!»
Végre a veres parókás ezt az okos mondást hangoztatja:
– Semmi sem használna a fölséges beteg bajainak megorvoslásában annyira, mintha itteni zord klimánk alatti tartózkodását melegebb zóna alattival váltaná fel; ha például elköltöznék Nizzába.
A császár nevetett is, köhögött is, dühöngött is egyszerre.
– Oh tu asinus in folio! Én menjek Nizzába, a hol most osztrákok, olaszok, francziák, spanyolok egymás hátán verekesznek! Hát nem tudod, hogy ott most háboru van?
A tudós férfiu nagyot bámult. Hát ez bizony nem tartozott az ő szaktudományai körébe.
– Nagyon csodálom, hogy Olaszországban háboru lehet; holott Paracelsus megirta, hogy a fügének az étele és a gránátalmának az itala olyan békitő hatással bir, hogy annak a használatától még a tigrisek is megszelidülnek.
(Persze, csak azon mulik, hogy a tigrisek nem eszik meg a fügét s nem szopják ki a gránátalmát.)
Következnek a kirurgiai kinzások; az érvágók, köppölyök, katheterek, hólyaghuzók. Végre a minden betegségekben gyógyitó thériák. A mákony hatása alatt legalább kényszeredett álom száll a beteg idegzetére. De az az ópiumadta álom megint rettenetes viziókat idéz az agyára. Temetéssel álmodik. A kriptaajtót töri fel, mikor fölébred. Fulladozva hörög: «Nem akarok még meghalni! Hová lesznek a koronáim!»
Egy este aztán a minisztere egy sürgetős levéllel szakitá félbe a beteg császár kancsérolását, kiküldve mellőle minden más halandó embert.
A levelet II. Frigyes irta főhadiszállásáról – Glatzból.
Ebben tudatá a király császári védenczével, hogy az idei hadjárat be van fejezve – rosszul. Csehországot oda kellett hagyni. A francziák cserben hagyták szövetségeseiket. A porosz sereg vonul haza Brandenburgba, Pomerániába. A császár lássa, hogy mit tegyen.
– No, most már meg akarok halni… szólt a koronák martyrja.
És szavának állt.
Másnap reggel hiába hozták az ébresztő boraxot füstölni: nem ébredt föl semmi életserkentő arkanumra. Itt hagyta a koronáit.
