IV. FEJEZET. A SALTO MORTALE.

A királynak legbizalmasabb embere volt a lengyel eredetü Jasinszky, a testőrcsapat parancsnoka. Ez hordta neki a tudósitásokat a tisztek köréből. Egy napon a király A. Z. herczegnek megbizást adott, mely azt huszonnégy óráig távol tartá a fővárostól. Annak a napnak az estéjén ezt az utasitást adta Jasinszkynak:

– Kegyelmed most ide plántálja magát az én udvari szobámnak az ablakába és egész éjfélig és azután ismét az alarmtrombita szóig figyelemmel observálja azt a két szemközti ablakot. (A király jól tudta, hogy melyik Trenk ablaka s melyik a komornáé). Én nekem aztán hűségesen referál arról, a mit animadvertálni fog.

Jasinszky ott maradt a lesben.

Nem soká tartott az unatkozása. A mint a váróra elkongta a tizenegyet s az őrtállók: «Halt! Wer da? – Patrol vorbei!» kiáltása elhangzott: felnyilt a herczegnő lakosztálya felőli ablak. Egy fehér alak jelent meg egy pillanatra; de rögtön visszahuzódott.

Arra tüstényt felnyilt az átelleni ablak s ott meg egy férfialak lett látható.

Ez azonban kilépett a párkányra s valamit hajitott a hársfa felé. Az udvari lámpa gyönge fényénél nem lehetett kivenni, hogy mit? A következő mozzanatból azonban kombinálni lehetett, hogy az egy kötél, melynek végére valószinüleg nehéz gömb van megerősitve, a minél fogva az, mint a «lasso» a fa ága körül tekeredik. A férfi alak mind a két karját magasra nyujtva, előre dült, elrugta magát a faltól s aztán egy merész lódulással ivben repülve átjutott a hársfára. Ott eltünt a sürü lombozat között.

Rövid vártatva előkerült a fa másik oldalán. Ott megkötötte a zsinórt a fa ághoz s a gömbös végét behajitá az átelleni nyitott ablakon. Azt odabenn feszesre huzták.

Akkor aztán a kezein függve végig kapaszkodott a faágról az ablakig. Az ablak bezárult utána.

Jasinszky, utasitásához hiven, tovább is a kémszemlén maradt. Irigyen számlálta az óranegyedeket, a miket a kastély órája elkongott. Már az éjfélt is elütötte. Ez a kisértetek és szerelmesek órája.

Ekkor hangzott a fegyverbe hivó trombita szó.

Két percz mulva már nyilt az ablak.

A férfialak ugyanazzal a merész ivrepüléssel áthajitotta magát az ablakpárkányról a hársfára s a tulsó oldalon a lombok közül előkerült. Itt azonban már nem ismételheté a kötéllel való átrepülést, mert akkor az ághoz tekert kötél ott maradt volna s árulójává lesz. Mit csinál hát? Kiállt az ág közepére s nehányszor meghimbálva magát, a hajlós hársfaágat rugantyunak használta s egy vakmerő szökéssel átugrott az ablakába. Ha a trempolinnak használt ág letörik alatta, agyonzuzza magát.

Lenn az istállók udvarán már jártak-keltek a lámpásokkal, de épen a fény miatt nem vehették észre oda alatt, a mi a fejük fölött történik.

Mikor ezt a tapasztalatát elmondá Jasinszky a királynak, ő felsége elszörnyedve kiálta fel: «ezt a gamint a bolondok tornyába kell záratnom!»

Hiszen más is volt szerelmes! De hogy mindennap a nyaktörést koczkáztassa a szerelmeért: az több a megengedett könnyelmüségnél.

A király föltette magában, hogy a védenczét ki fogja gyógyitani ebből a nyavalyából.

Jasinszkynak ugyan szigoru titoktartást parancsolt; de föl lehetett tennie, hogy más tiszttársa is észrevette már ezeket az éjjeli tornagyakorlatait Frigyes kornetnak. S abból aztán egyszerre ki lesz találva az enigma.

Az ablak ugyan a szobaleányé; de az a feltünő pazarlás, az nem a cseléddel való szerelmes viszonyra vall.

A király most már világosan tudott mindent.

Ennek az idyllnek véget kell szakitani.

Jasinszky utasitva lett, hogy szép szerével figyelmeztesse az urfit játékának veszedelmes voltára.

A fővárosba olasz kötéltánczosok vetődtek, a kik merész erőművészeti mutatványaikkal gyönyörködtették az udvart és a teljes czimü közönséget. Volt köztük egy pojácza, a ki a lóbált trapézról elhajitotta magát hat öles magasban, s a kit egy fejével lefelé csüggő akrobata hölgy kapott el röptében a két kezével.

Este a vacsoránál a tiszt urak is e bámulatos salto mortaléról beszéltek.

– Ez mind semmi; mondá Jasinszky. De én láttam egy olyan saltimbanqueot, a ki a királyi palotának egyik ablakából a másikba átrepült, a nagy hársfán keresztül, s ott akadt fenn, a szemközti hölgy karjai között.

Trenk Frigyes elsápadt erre a szóra.

A tisztek kaczagtak és protestáltak Jasinszky ellen. Ekkora medvét nem szabad felkötni gavallér embereknek.

– Parole d’ honneur, hogy láttam ezt a productiót, szólt Jasinszky.

Erre Trenk Frigyes fölkelt az asztaltól s a pohara tartalmát a háta mögé öntötte.

– Én olyan emberrel, a ki egy lehetetlenségre a becsületszavát teszi fel, egy asztalnál nem iszom.

Ha ez a gorombaság más tiszttel szemben történik, okvetlenül párbaj lesz belőle, azonban Jasinszky parancsnoka volt Trenknek s az alsóbb tiszteknek tiltva volt az előljáróikkal verekedni. Trenk Frigyes kapott egy heti árestomot Spandauban.

Mikor visszakerült Berlinbe, szomoruan tapasztalá, hogy a gárdisták szobáinak ablakai vasrácscsal lettek feldiszitve. Vége volt a saltomortaléknak. Mást kellett kigondolni.

A tavasz megnyiltával a király, tiszti környezetével együtt átköltözött Charlottenburgba; a királyné és a herczegasszonyok Berlinben maradtak: ott még akkor az opera-évad tartott.

Charlottenburg azonban nincs oly messze Berlintől, hogy egy szerelmes gárdista este későn oda ne vágtathasson, s korán reggel ismét ott ne legyen a reveillenél.

Trenk Frigyes azt irja a memoirejában, hogy a béke esztendejében két paripát agyon lovagolt. Ilyen módon ez könnyen megeshetett.

Néha az is megesett rajta, hogy nem volt ott pontosan a szabott időben. Azzal vágta ki magát, hogy vadászni volt. A király fölmentette a büntetés alól. Maga II. Frigyes gyülölte a vadászatot, de tisztjeinek elnézte. Azt tartotta, hogy az megőrzi őket a kártyázás szenvedélyétől.

S minthogy Trenk rendesen a vadászat trofeumait is magával hozta, vadásztáskáját teletömve szalonkával (Oculi és palmarum között volt az idő), hát igazolva is volt a holjárása.

A szalonkákat a királyi asztalra servirozták, az ebédhez rendesen A** Z* herczeg is hivatalos volt, a ki nem győzött eléggé csodálkozni a fiatal gárdista vadászszerencséjén, a ki egy éjjel tiz-tizenkét szalonkát tud összeszedni, holott ő neki hat vadásza van, s azok együtt sem viszik többre egy tuczatnál. Azt nem találta ki a serenissime, hogy ezt a másik tizenkettőt is az ő vadászai lőtték.

A király sem tudhatta meg az igazat. Egy szalonkavadászt nem lehet rendőrkémekkel kisértetni a kokojszásban.

Trenk Frigyes vadászöltözetben, mint a herczegi erdőszerhez tartozó jáger, jött-ment minden feltünés nélkül a herczegi palotában. A városon kivül volt egy határkocsma, ott levetette a livrét s fölvette a gárdista-dolmányt.

Azt irja ezekről a napokról maga a regény hőse, hogy charlottenburgi hadgyakorlatok alkalmával nyolcz nap alatt nem aludt többet ugyanannyi óránál. Így van az, a ki a szalonkákra cserkészik.

Azonban, – a hogy a Jägerlatein mondja a szalonkáról: «palmárum! trallárum!» a huzásnak vége van s azzal együtt megszünik minden vadászati ürügy, kezdődik a vadakra nézve a kiméleti idő. Valami mást kell kigondolni a paradicsom tolvajának. Mert az a mindent tudás tiltott almafája olyan csodálatos fa, hogy minden évszakban érik a gyümölcse.

Más akadályok is halmozódtak össze. A király és a testőr-csapat Potsdamba költözött át. A gárdisták ott tanitották be a lovas ezredeknek a hadfordulatokat. Trenk Frigyesre volt bizva a sziléziai lovasság betanítása. Nagy tisztelet, de nagy fáradság.

Azt a bizonyos frajt, a ki a tündéri találkozásokat közvetité, férjhez vitték. A király szerzett számára egy erdőmestert, a ki elvitte magával Lithvániába.

Amália herczegnőt pedig átköltöztették a Spree szigetére. Ott volt a herczegnek egy pompás nyaraló kastélya. De oda már igazán nem lehetett ellenőrzés nélkül bejutni a szerelmes urfinak.

Pedig hát tizenkilencz éves korában nem lehet az embernek a szivét jégre tenni.

Hiszen a király nem is követelte a testőrtisztjeitől, hogy ascétai életben gyakorolják magukat.

Mikor hirül hozták a királynak Jasinszky kémei, hogy Trenk urfi a fáradságos hadgyakorlatok után, a helyett, hogy testét a megérdemlett pihenésnek adná át, gyorsan átöltözik az inasa ruhájába s a vezeték lóra ülve, galoppban elvágtat a Spree partjára; ott van egy hires csárda, annak egy még hiresebb korcsmárosnéja; szép, mint az ördögök leánya: annál szokott az urfi vigasztalást keresni; hát arra azt mondta a király, hogy jól teszi. Azt már homoeopathia nélkül is tudták, hogy a szerelmet szerelemmel szokták gyógyitani.

A szép Annamidinek azonban volt egy halászlegény szeretője, a kinek a gunyhója oda át volt a Spree szigeten. S az minden alkalommal rajta kapta az érzékeny találkozón a gárdistát a kedvesével; s abból nagy veszekedés támadt a zárt szobában, a minek azonban rendesen az lett a vége, hogy Trenk Frigyes jól eldöngette a féltékeny vetélytársat s kidobta az ajtón. Ez aztán, a betört orrát a markában tartva, bömbölve ment a ladikjához s átkozódva, fenyegetőzve evezett vissza a szigetre. Azért másnap megint csak ott volt s ismét kidobatta magát. De rendesen még az nap is visszaevezett a csárdához s aztán a még ott talált lovas katonával szépen kibékült és együtt megitták a békepoharat.

A kémkedők egyet mulasztottak el apróra megfigyelni, azt, hogy vajjon a betört orrát tenyerével takargató legény ugyanaz a halász-e, a ki a korcsmárosné szobájába betört? hátha az maga ott maradt? S a kit az ajtón kitaszigáltak, az a Frigyes kornet úr volt; a ki aztán szépen átevezett a halászcsónakon a szigetre.

Ez a gyanu nem csirázott ki.

Annyival kevésbbé lehetett aggódni, mert a herczegnő nyári kastélya nagyon jó őrizet alatt volt tartva. Hatalmas palánk zárta el a sziget többi részétől, s a kapu előtt katonaőr állt.

Hát még belül. A herczegnőnek volt egy vén duegnája, a kinek az úrnőjét, mint az árnyéknak, úgy kellett mindenüvé követni.

Amália herczegnő szenvedélyes sólymász volt. S erre a sportra különösen kinálkozott a Spree-sziget, melynek zátonyos oldalát ellepték a gémek és kócsagok. A duegna oda is mindig vele ment. Majd meg madárfogásra adta magát a herczegnő s az udvarhölgynek ott kellett vele naphosszant ülni a bokorban, lélekzetét visszafojtva s lesni a csapóhálóba kerülő pintyőkéket. Máskor meg végig járták a nagy pázsitot, négylevelű lóherét keresve. A herczegnő talált is néha egyet-egyet. Mint tudva van, a négylevelű lóhere szerencsét hoz, de nem annak, a ki találta, hanem a kinek a találó ajándékozza (természetesen nő férfinak.) A herczeg nem igen kapott a négylevelű lóherékből. Az udvarhölgy pedig soha sem talált; meg is lett volna verve a szerencséjével, a kinek azt ajándékba adja.

De mindenekfelett nagy szenvedélyt mutatott a herczegnő a fürdés iránt. A herczegi kastély parkja a sziget egyik oldalán egész a partig nyult le, a hol vén szomorú füzfákkal volt szegélyezve. A folyam fölé egy deszkapavillon volt építve, annak a belsejében volt az uszómedencze, két oldalt öltöző szobákkal.

Már ezt a gyönyörűséget csak a korlát mellől nézte a duegna, ő nem szerette a hideg fürdőt. Kettőjükön kívül senki sem volt jelen. A mi arra bátorítá a herczegnőt, hogy lubiczkolásai közben az úszóruhát is mellőzze. Hisz nem láthatta más istennői termetét, mint asszonyi szemek. A fürdő-pavillonhoz száz lépésnyire közelíteni tiltva volt minden halandónak, vizen és szárazon. A vízben fehér-fekete zászlós karók jelölték a tiltott részt s a parton ott állt a faköpönyeg előtt a strázsáló vadász, a ki mindenkire rálőtt, a mint a tilos határt átlépte.

Itt is tökéletesen biztosítva volt Amália herczegnő a meglepetéstől.

Csak egy dolog nem bizonyos. Az, hogy hátha akadhat olyan gyakorlott úszó, a ki száz lépésnyire el tud úszni a víz alatt egy lélekzetvétellel; ennyi a távolság a halászgunyhó és a pavillon között. S valamelyik öltöző szobának a padlóján lehet egy fölemelhető deszka.

Maga Trenk Frigyes ennyit mond sejtetőül:

«Talán megirom egyszer azt a regényt, mely Robinson lovagnak három évi élményeit a berlini Spree szigeten, átöltözött alakban elmeséli.»

Három év a paradicsomban! S még most csak az elsőnél vagyunk.

Nem ér-e ez meg tíz esztendőt a pokolban?

Hogy valamennyi Argus-szemek elől el tudta rejteni Spree-szigeti boldogságának titkát Trenk Frigyes! S az alatt minden nap szemtől szemben állt azzal a királylyal, a kinek kertjéből lopta a virágot s szelid nyugodt arczczal, ábrándos kék szemeit félig lezárva, tűrte el annak vizsgáló tekintetét.

S ha egyszer – évek után – rájön ez a király – ez az ember, hogy őt a legkedvesebb védencze folyton csalja és meggyalázza s teszi ezt a lángész találékonyságával, a gonosztevő raffineriájával s az őrült szenvedélyével! Mit fog tenni vele ez a sértett ember? A ki azonfölül még király is?