XII. FEJEZET. A SZÉNA-SZALMA TÜNDÉR.
A hohenfriedbergi fényes győzelem nem fejezte be a hadjáratot. II. Frigyes ellenfeleinek a hadereje még mindig egyenlő volt az övével. Az eredmény az maradt, hogy most már azok kétfelé osztották a hadseregeiket s egyik sem fogadott el döntő ütközetet, hanem szerteszélylyel portyázva, minden haditerv nélkül kergetőztek a hosszú nyári hónapokon keresztül a porosz királylyal. Anglia adott pénzt a hadviseléshez eleget s a muszka czárnő biztatta Mária Teréziát, hogy hadsereget is fog a segélyére küldeni.
Frigyes király ezt az egész nyarat sátor alatt töltötte.
A nyár vége felé aztán, épen nem haditervből, hanem csupán azért, hogy a hadseregét ellenség földjén élelmezze, bevonult annak egy részével Csehországba. Összes dandárai tehettek húszezernyi létszámot. A többi hadtestek szét voltak osztva Szászországba, Sziléziába.
Ezzel a szétforgácsolásával a haderejének öreg hibát követett el Frigyes király s egy hajszálon mult, hogy sulyosan meg nem lakolt érte.
Bizony egy asszonyi hajszálon.
Trenk Frigyes még mindig a beczézett gyermekek sorsában részesült. A király nem engedte neki, hogy megsebzett kezét megerőltesse. Három hónap óta nem volt kihúzva a kardja.
Ellenben a vadászfegyver mindig a vállán volt s a nélkül, hogy az ezredesének jelentést tett volna, egész napokat elkalandozott a vadakban dús csehországi pagonyok közt s rendesen gazdag vadászzsákmánynyal tért vissza a sátorába.
Körülbelül azon a tájon táboroztak ismét, az Elbe völgyén, a hol tavaly.
Talán vissza is emlékezett a fiatal vitéz egyre és másra. Talán a beneschaui kastély tündéralakjára? Olyan közel volt most megint hozzá.
Egy este, mikor Trenk a reggel óta tartó cserkészetből visszatért fáczányokkal megrakodva, nagy bámulatára és rémületére nem találta többé a porosz hadsereget a reggeli helyén. Egy sátor sem volt a téren. A saját sátora is eltünt, az őrtüzek ki voltak oltva, a védsánczok széthányva s még csak egy távolból jövő dob, vagy trombitaszó sem árulta el, hogy merre vonult el a hadsereg.
Trenk Frigyes itt maradt magában a puszta táborhelyen, gyalog.
Valahol a folyam táján füstöt látott, oda sietett.
Nagy örömére egy osztag Ziethen huszárt talált ott; a hadnagy jó ismerőse volt.
Ezek azért maradtak ott, hogy a hátramaradt sánczkosarakat elégessék.
A huszárhadnagy aztán tudatta vele, hogy a király délelőtt hirtelen sátorbontást parancsolt, egész seregével elvonult Trautenau felé. Jó barátságból a pajtás megemberelte Trenk Frigyest egy vezeték lóval, hogy utolérhesse a király táborát.
Jól kellett neki vágtatni, hogy a maga helyére eljusson. A gárda mindig az előcsapatot képezte. S a királyt épen ott találta a gárdánál.
– Hát maga megint vadászni volt? kiáltá a király már messziről az érkező vitézre.
Frigyesnek a torkába szorult a mentség. Nem tudta magát mivel védeni.
A király arcza azonban, szigor helyett, jóakaratú bonhomiát fejezett ki ezuttal.
– No hallja: ezt a mai vétségét irja fel a potsdami bűnhődése számlájára. Ez a bénéje volt. Anticzipandó kapta ki. Hanem ezzel aztán kvittek vagyunk! S a mit ezután fog véteni, az már új rovásra megy.
A király megbocsátott neki e durva fegyelemsértésért, a miért megérdemelte volna, hogy elcsapják. S a másnapi ebédnél, a midőn a testőrtisztek valamennyien a király sátorában étkeztek, maga a király fordította tréfára a dolgot.
– Mernék fogadni, hogy ez a nagy vadászszenvedély megint csak egy ürügy valami galánt afférnak a maszkolására. Nem találnám csodálatosnak, ha a széna-szalma tündér megint itt lappangana valahol a közelben.
Trenk Frigyes a homlokáig elpirult erre a czélzásra. A szép Mirandának az volt a czíme a közbeszédben: «széna-szalma tündér.»
A király a szája elé tette a tenyerét.
– Pardon! Hogy eljárt a szám. A mi barátunk nagyon hamar készen van a karddal, ha egy szép hölgyre példálóznak előtte. De talán engem nem vág le?
– Nem! Ezért a hölgyért senkit sem.
Az új tábor Szoór vidékén volt felütve. Csak öt ezred lovasság volt a király táborában.
Egy szép meleg szeptemberi estén ezzel a szóval lépett Trenk Frigyes a király sátorába:
– Fölség! Itt van a széna-szalma tündér!
A király nagyot bámult rá.
– Hát hogy kerül az én táboromba egy asszony?
– Álruhában jött, mint markotányosnő.
– S miért jött ide? Magát látogatni?
– Nem. Felségeddel beszélni. Fontos felfedezései vannak az ellenség szándokairól.
A király megbizta Trenk Frigyest, hogy vezesse a hölgyet a saját sátorába: majd ott fog vele beszélni.
Trenk visszatért azzal a válaszszal, hogy a hölgy a királylyal akar egyedül beszélni s más tisztnek a sátorába be nem lép.
– Akkor bocsássa őt elém. Maga álljon az ajtó előtt s ügyeljen, hogy meg ne zavarják értekezésünket.
A hölgy belépett a király sátorába. Szabályszerű markotányosnő jelmez volt rajta; fekete bársony fűzött kamizól, vállszalaggal, csipke melledző és ingváll, kurta piros bokorugró szoknya, lábain térdig érő csizmák, fején széles karimájú, aranyzsinóros kalap, pávatollbokrétával, füleiben nagy ezüst karika függők. Tökéletes ezredleánya volt. Beléptekor a királyt parasztos knikszszel üdvözölte, kezét katonásan a kalapjához emelve.
– Madame! mondá a király, odamutatva egy taburetre.
A hölgy azzal tanusitá előkelő mivoltát, hogy minden tempózás nélkül elfoglalta a kinált ülést, kurta szoknyáit térdeire húzva illemesen.
– Önnek a neve gróf Sch...inné, madame.
– Igen, felség.
– Itt lakik a közel Beneschauban? Tudom már. Ön volt olyan kegyes, hogy tavaly nekem szüleséget küldött, mikor nagy szükségem volt rá. Trenk elmondott mindent.
– Mindent?
– No csak azt, a mi ő rá nézve kompromittáló volt: hogy kelepczébe keveredett s abból az ön elővigyázata szabadítá ki. Ezért önnek nagy köszönettel tartozom. Most pedig tudósításokat hozott ön a számomra, madame.
– Még pedig igen sürgőseket. Felséged minden oldalról körül van fogva.
– Ah! És ezt honnan tudja, madame?
– Kastélyom a hadak útjába esik; annálfogva szerencsém van minden transenna csapat tisztikarát megvendégelhetni. A magyar uraknak az a jó szokásuk, hogy asztal fölött minden tervüket kibeszélik: áldomásokat mondanak a bekövetkező diadalra, fogadásokat tesznek egymás között, hogy ki fogja el Frigyes királyt. Előttem nem is tartanak titkot, mivelhogy egy osztrák tábornok özvegye vagyok. Így aztán megtudtam, hogy Frigyes király seregét az Elbe és Anpa folyók között Szoór falu közelében Károly herczeg kétszerte nagyobb haderővel fogja megtámadni, a holnapi napon.
– Már holnap? De hát hol veszik magukat?
– Burkersdorf az osztrák és szász seregek találkozója. Onnan törnek elő a gyalogságukkal és az ágyuikkal. De ez csak a szintámadás lesz, a két hegy közötti szoroson lovassági támadás indítja meg az igazi harczot, oldalt fogva felséged seregét. Ugyanakkor a Burkersdorffal szemben álló hegyről alászáll huszonegy svadrony lovasság s az meg a balszárnyát támadja meg a porosz seregnek. Végül, pro coronide, Trenk Ferencz átúsztat a huszárjaival az Elbén s a hátába ront a tábornak.
– Ez átkozott terv, ha igaz, mondá a király, gyanakodón tekintve a hölgy arczára. De mondja csak madame, mi oka lehet önnek, egy Sch...in grófnénak, egy osztrák tábornok özvegyének, hogy ezt a tervet én nekem, a királynője ellenségének elárulja?
– Hogy igaz, a mit felségednek elmondtam, azt bebizonyítom azzal, hogy a lovas ezredeket is megnevezem, melyek a tábora balszárnyát fogják attakolni: a Würtemberg-vértesek, a Preising-dragonyosok és Philbert-dzsidások, mindegyik hét svadronynyai.
– És a második kérdésemre mit válaszol, madame?
Erre a szóra Miranda felállt a tábori székről s duzzogva emelte föl a fejét.
– Felséged ismeri a Nibelungen-dalt?
– Könyv nélkül tudom.
– Akkor emlékezni fog rá, miért vágta le Krimhild a saját bátyjának, Gunthernek a fejét? miért szerzett vérfürdőt Etel-várában a saját nemzetének? Nekem is van Brunhildom! Nekem is van Hágenem.
Ebben a pillanatban élénk szóváltás támadt a király sátora előtt. A… Z… herczeg érkezett meg lóháton, vágtatva s a mint a nyergéből leszállt, egyenesen a sátor felé sietett. A strázsát álló Trenk keresztbe tette előtte a lábát.
– Serenissime. Most nem lehet bemenni a királyhoz: egy hölgy van nála.
– Bánom is én, ha maga Cythere istenasszony van is nála! Nekem rögtön beszélnem kell a királylyal.
S azzal felrántva az ajtó szőnyegét, betoppant a sátorba s minden teketória nélkül azon kezdé:
– Felség. Jelentem, hogy a balszárnyunkon nagy tömeg ellenséges lovasság közeledtét jelzék a portyázóink.
A király hidegvérrel, karjait mellén összefonva, mondá a herczegnek:
– Már értesülve vagyok róla. A Preising-dragonyosok, a Philbert-dzsidások és a Würtemberg-vértesek, huszonegy svadronynyal.
A.. Z. herczeg bámulva nézett szét a sátorban. A jelzett hölgy nem volt látható. Az a sátor előtti szóváltást meghallva, hirtelen elrejté magát a király öltözőfülkéjének függönye mögé.
És nemsokára egymásután érkeztek a király sátorába Buddenbrock és Golcz tábornokok, jelenteni, hogy a burkersdorfi magaslatokon nagy tömeg ellenséges gyalogság mutatkozik.
– Mind jól tudom. Mondá a király. De nem onnan fog jönni az igazi támadás. Ez mind csak tüntetés.
Azzal odament az öltöző fülkéhez s kézen fogva Mirandát, kivezeté őt a vezérek elé.
– Ime, uraim, a mi leghivebb tudósítónk, a ki az ellenfél egész csatatervét szives volt velem közölni: Beneschau úrnője, gróf Sch...in tábornokné.
– Ah! A széna-szalma tündér! szalajtá ki a száján A… Z… herczeg.
Ráértek nevetni rajta.
– A veszély azonban elég komoly. Jó szerencse, hogy előre értesültünk róla. Most gyorsan tegyük meg az intézkedéseket.
A király a tábori ágyára ült le s az asztalkára kiterítve a katonai térképet, megkezdé a haditanácsot.
– Kérem, madame, maradjon itt. Önnek az adataira többször lesz szükségünk, ha szives lesz azokat rendelkezésünkre bocsátani.
És így Miranda is részt vett a hadi tanácsban.
S nagyon jó tanácsokat tudott adni.
A völgyszoroson felvonuló lovasság első ezredei magyar huszárok. Ezeknek az a virtusuk, hogy ha ők támadhatnak, akkor fel nem tartja őket semmi ágyutűz, sorlövés: mindenen áttörnek; de ha őket rohanja meg az ellenség, akkor szeretnek visszafordulni s egy kis futás után megint szembefordulnak. Ezuttal azonban ezzel az ős szittya harczmodorral mind össze fogják zavarni az utánuk nyomuló második lovas dandárt, mely cseh, szász és morva lovasokból áll. (Ezt ő mind a vidám poharazás közötti áldomásokból tudta meg.) Hej, sok nagy dolgot követtek volna el a magyarok, ha ki nem áldomásozták volna előre, hogy mit akarnak tenni!
A király egészen e körülmény figyelembe vételével alapítá meg a csatatervet.
A tizenkilenczezer poroszszal szemben áll, illetőleg körülfogja azt, harminczhatezernyi ellenfél: lovassága háromszoros arányban.
Frigyes király ezzel a támadással szemben az összes lovasságát a hegyszoros felé csoportosítja s a balszárnyon kezd döntő ütközetet egész erejével. A táborhelyét egészen védetlenül hagyja. Ott nem marad más, mint a lovászlegények a vezetéklovakkal, a szekerészek, a tüzérek, meg a lazarétum. Ha mozdul az ellenség a jobb szárny felől is, azt ágyuzással kell, a meddig lehet, visszatartani. A sátorok üresen maradnak.
A parancsok rögtön szét lettek küldve.
A… Z… herczeg valamit sugott a király fülébe, a mire a király azt mondta neki: «magam is gondoltam erre.»
Azzal a szép markotányosnéhoz fordult:
– Madame. Mi végtelenül le vagyunk kötelezve a nekünk tett megbecsülhetetlen szolgálatért. Bizonyos lehet ön királyi hálám felől, mihelyt alkalmam nyilik, annak kifejezésére. De mi fog önnel történni az ütközet alatt, mely még az éjjel megkezdődik?
– Oh, markotányosnét még soha sem öltek meg a háboruban.
– Ön tehát nem ismeri a félelmet. Nekem azonban kötelességem gyanakodni. Én önt nem bocsátom el innen az ütközet előtt. Én kénytelen vagyok azt is számításba venni, hogy hátha ön az ellenségnek a kéme.
– Én szivesen maradok itten, szólt a hölgy mosolyogva, a meddig felséged kivánja.
– Hivják be Trenket.
Frigyest beszólíták a király sátorába; maga A… Z… herczeg ment érte.
– Kornet úr. Maga itt marad, a mig mi az ütközetbe megyünk. A rossz kezével úgy sem foghatna kardot. Megbizatása lesz a hadi kémül hozzánk jött hölgyet őrizni, hogy meg ne szökjék.
– Hogy én őrizzem a grófnét? szólt zavarodottan Frigyes.
– Gondolnám, hogy nem fél tőle? A grófnénak sem lesz kifogása ellene?
– De az én sátoromban egy kéve zsupp sincs, a mire a grófnét leültessem.
– A miatt ne legyen aggodalma. Én erre az éjszakára átengedem a grófnénak a saját sátoromat, magamnak nem lesz rá szükségem. Madame kényelmesen kipihenheti fáradalmait a tábori nyoszolyán. Mindent rendelkezésére bocsátok. Senki sem fogja háborgatni. Itt az asztalka fiókjában van egy játék kártya. Játszhatnak pikétet.
– Ördöngös szerencséje van ennek a Trenknek, szólt nevetve A.. Z. herczeg. Nem is jön verekedni s még is ő kapja el a legszebb zászlót.
Trenk Frigyes kegyetlenül meg volt szorulva. A királytól világos maliczia volt ez a rendelkezés.
Őriztetni vele a szép tündérnőt (a kivel már régen ismerős) egész éjjel, a király sátorában.
Ha A.. Z. herczeg Berlinbe visszakerül, ezt a tréfát bizonyosan el fogja mondani Amália herczegnőnek s aztán az eddigi szép idyllnek vége.
Hogy a királynak még a válságos pillanatban is volt elég humora hasonló megtréfálásra.
Trenk Frigyes komoly arczot csinált s mutogatta teljesen begyógyult kezét.
– Jól van, jól, Trenk, mondá a király engesztelőleg. Hiszen egyéb feladata lesz magának, a miért hátra kell maradnia. A grófnét nem szükséges magának czernirozva tartani. Hanem egyébre ügyeljen. A tábor egészen magára marad. Megeshetik, hogy az ellenség a jobb szárnyon is mutatkozni fog. Erre az esetre utasítva van a tüzérség, hogy erős ágyutüzeléssel akadályozza meg az ellenségnek a szoroson való kibontakozását. Itt, az én sátorom előtt is van felállítva egy haubiczvető s mellette a golyópyramid. Külszínre ez csak a tisztesség végett áll a királyi sátor előtt, mint a hogy itt van kitüzve a főstandard. Jőjjön csak, próbáljon egyet fölemelni azokból a haubiczokból.
A király kivitte magával a sátorból Trenk Frigyest s oda mutatott a golyó-gulára.
Rájuk nézve közönséges tíz fontos haubiczoknak látszottak a kúpba rakott golyók; hanem a mint egyet föl akart a jobb kezével emelni Trenk, nagyot szisszent: a beforradt izom sajgott.
– Látja, hogy még most is fáj a keze! mondá a király. Fogja a balkézbe.
– Ez nyom egy mázsát! monda Trenk megemelve a haubiczot.
– Épen annyi. Tizenötezer arany van benne. Mind a tizenegy golyó ilyen. Belül üres, ha a kanócz-csapot lecsavarják róla, a golyó kétfelé válik. Ezekben van a tábor tartalékpénze. Százhatvanötezer arany. Ezt bizom a maga felügyeletére. Maradjon itten és ügyeljen rá, hogy ha ágyuzásra kerül a dolog, a pattantyusok bolond fővel ezeket a golyókat el ne lövöldözzék. Az szép kis meglepetés lenne az osztrák katonáknak, ha tizenötezer aranynyal kartácsolnának közéjük! Ezt magára bizom.
Mégis marad hát valami komoly feladata: a hadi pénztárt őrizni.
A haditanács intézkedései rögtön foganatba vétettek. A tábornokok a tisztek sátrait járták sorba, felköltve őket s közölve velük a feladataikat, a tisztek azután a közlegénységet ébresztették fel: egy dobszó, egy trombitahang nem hallatszott, az egész készülődés a legnagyobb csendben rendeződött. Az őrtüzeket kioltották s még az előőrsöket is visszavonták, hogy az ellenség annál inkább el legyen áltatva, abban a hitben, hogy a porosz sereget mély álomban lepheti meg.
Minden hadcsapat elvonult a táborból; egy puskás őrt sem hagytak még a király sátora előtt sem; csak az ágyukerekek távoli gördülése hirdeté a leviathán mozdulását.
Trenk Frigyes egyedül maradt a király sátora előtt.
Végig gondolt a helyzetén.
Egyedül hagyva egy csábító tündérrel, a kinek varázslata már egyszer kilopta a lelkét a szívéből. Minő visszaemlékezés az első mámorító találkozóra! S ez a második még bűvös bájosabb, mert a minnetörvények minden parancsa szentesíti.
A ki az ilyen tündérszerencsét fel nem használja, az gyáva.
Nem igaz! az a gyáva, a ki kap rajta.
A babyloni Anaitis oltárán áldozni akkor, a mikor bajtársai, maga a király, a halállal néznek szembe! Csókokat cserélni tündérajkakról, a mikor azok ott kardcsapásokat cserélnek! Szerelmi mámorban elfeledkezni arról, hogy ez órákban hazájának sorsa van koczkára téve! És nem rohanni oda, hogy vére minden cseppjével kierőszakolja a sorstól a diadalmat. Egy szép asszony miatt elmulasztani egy szép halált!
Trenk Frigyes egy merészet gondolt.
Beszólt a sátor függönyén keresztül.
– Madame! Szabad belépnem?
– Szabad.
Trenk Frigyes belépett a király sátorába.
Egy viasztekercs égett az asztalon.
A hölgy már a tábori ágyon feküdt, egy lámapokróczczal letakarva. A markotányosné jelmez a taburetten hevert.
– A grófné már lepihent?
– Igen, de ezeket az átkozott hosszúszárú csizmákat nem tudtam magam lehúzni: az nem megy segítség nélkül. Jőjjön ide, segítsen lehúzni.
Hát az ilyen szolgálatot teljesíteni, lovagias kötelesség.
Frigyes odalépett hozzá.
Miranda lehárítá magáról a takarót. Csak a rövid, himzett szegélyű, ing volt rajta, aztán meg a lábain a csizmák. Azokat odatartotta Frigyes elé, a kinek a szolgálattétel alatt le kellett előtte térdelni.
Azután ismét a nyugágyra veté magát a hölgy, magára rántva a pokróczot s fázós borzongást hallatva, a mi aztán csendes nevetésbe ment át.
– Nos, hát nem ül ide az ágy szélére?
Minthogy a taburett el volt foglalva a levetett öltönyökkel, csakugyan oda kellett neki ülni.
– Nos hát, kis barátom, mondá neki a hölgy; úgy e megmondtam magának, hogy újra találkozni fogunk? És hogy itt fogunk találkozni.
S aztán hangosan felkaczagott.
– Úgy-e bár? Ha most engemet itt valaki meglepne, azt mondaná, hogy Frigyes király szeretője vagyok.
Ez a szó teljesen jéggé fagyasztá Trenk érzelmeit.
Ennek a nőnek még a szégyen látszata is dicsőség.
– Nos hát? Valamit akart mondani nekem, hogy bejött.
– Igen, grófnő. Azt akartam mondani, hogy én is utána megyek társaimnak. Nem maradhatok lomha tétlenségben, mikor azok harczolnak.
Miranda boszusan rángatta a vállait.
– Hát hisz ezt megtehette volna, a nélkül, hogy nekem bejelentse. Ön nélkül még kevesebb okom van itt magamban félni. Csak azért jött be hozzám, hogy magas megvetését tudassa velem?
– Ellenkezőleg, grófné. Ön mindjárt meg fogja érteni, hogy engem a legnagyobb megbecsülés vezetett ide önhöz. A király csak tréfált azzal, hogy engem a kegyed őrizetére rendelt. Semmi oka sem volt bizalmatlannak lenni. Láthatja, itt hagyta a sátorában összes följegyzéseit ön előtt, kitárva. Ezekből megtudhatja kegyed hadainak dislokáczióját. Itt van a kézi pénztára, a zárban hagyott kulcscsal. De én még ennél is nagyobb bizalmat akarok ön iránt tanusítani. A király rám bizta tábori pénztárának a megőrzését. Ha én most lóra kapok és utána vágtatok a gárdának, valakinél hátra kell hagynom a kincs hollétének a titkát. Én másra nem merem azt bízni, mint a grófnéra.
– Lassan! Sugja a fülembe.
Frigyesnek oda kellett hajolni Miranda fölé, hogy a fülébe sughassa a titkot. Ez alatt a hölgy fehér karja idegesen fonódott a suttogó nyaka körül.
Ilyen nagy titoknak az átruházása csakugyan nagy megbecsülésnek a tanusága.
– Nagy tisztelet, hogy ezt közölte velem; vigyázni fogok rá, mondá a hölgy csipősen. Jó mulatást!
Azzal hátat fordított neki, elfujta a gyertyát s a pokróczba burkolta magát.
Trenk Frigyes sietett ki a sátorból.
A lovásza ott várta a felnyergelt paripájával, nyeregbe vetette magát s elvágtatott. Egy óra mulva utólérte a királyt.
– Hát maga itt van?
– Büntessen meg felséged az ütközet után; de nekem lehetetlen mozdulatlanul lebzselnem, mikor társaim harczolnak.
A királynak nem volt most ideje tovább kérdezősködni
– No hát jó, hogy itt van! A gárda ma nem verekszik. Álljon a hadsorba.
Igen: a testőrségnek ezúttal az a feladat jutott, hogy az ütközet idegzetét képezze. Az egész harcz rögtönözve volt. A hat gárdatisztnek folytonosan nyargalni kellett egyik dandártól a másikhoz izenetekkel.
Az ellenséges lovasság már kezdett a szoros úton előnyomulni, hosszú hadoszlopban. Mikor négy ezred felvonult, akkor hadrendbe bontakoztak az út két oldalán.
Frigyes király ezt mind bevárta nyugodtan.
Azután jött az osztrák és szász nehéz lovasság hatalmas tömegekben a felvonuló úton.
Ekkor Frigyes király megfuvatta a trombitákat s az erdőben rejtett lovassága vágtatva rohant elő.
Az osztrák lovasság, mely egy alvó ellenséget vélt meglepni, erre a nem várt támadásra zavarba jött. Egyenes, nyilt csatában a porosz lovasság begyakorolt taktikája mindig fölényben volt ellenei fölött.
A felzavart könnyű lovasság hirtelen hátat adott s összegomolyodva veté magát a hátul jövő nehéz vasasokra.
Ekkor a király odafordult Trenkhez.
– No, most maga menjen A.. Z. herczegnek segítségére. Szeret segítségére lenni! No, nem arra felé. Látja ott jobbra azt a halmot, azzal az egy szál fenyővel a közepén. Arra vágtasson fel egyenesen. Ott találja a tüzérparancsnokot. Adja neki tudtul, hogy azonnal kezdjen az akczióhoz.
Trenk Frigyes árkon-bokron keresztül vágtatott fel a dombra. Annak a túlsó oldalán volt elrejtve nyolcz ágyú.
A király vezényszavára rögtön feltaszíták az ágyúkat a dombra.
A mély völgyben már akkor az osztrák és szász lovasság egy zavart tömeggé lett összeszorítva.
Akkor ebbe a tömegbe kezdtek el azzal a nyolcz ágyúval kartácsolni.
Az nem csata, hanem mészárlás volt. Ember és ló, mint a kaszált rend, omlott a lövések után. A hátuljövő ezredek szenvedtek legjobban: azokra, a kik kardtusában voltak a poroszokkal, nem lehetett lövetni. Egy óra alatt tönkre volt zúzva az osztrák-szász lovas hadtest s úgy szétfutott az erdőkben, hogy elő nem került többet. Trenk Frigyes visszatért a királyhoz.
A nagy ágyúzásra azonban az osztrák derékseregnél is észrevették, hogy Frigyes király megelőzte a támadást.
Épen a hajnal hasadt, szép Szent-Mihály napi derült reggel volt. A hegyhátak a napsugártól megaranyozva, a völgyben fehér köd terült, abból csak Szoór falu keresztes tornya látszott ki.
Átellenben a hegyoldalon Burkersdorf. Annak a kertjei között volt felállítva az osztrákoknak negyven ágyúja.
Az osztrák granátos-ezredek zárt hadsorokban indultak meg Szoór falu ellen, a hol Frigyes király főhadiszállását képzelték. Fejeik fölött a hegyoldalban felállított ágyúk röpíték golyóikat a falura.
A falvakat már e hadjáratban erősségül tudta használni mind a két ellenfél. A szuronytámadást visszaverte a porosz gránátos had; hanem az az óriási üteg a hegymagason összezúzta a torlaszaikat s felgyujtotta a hátuk mögött a házakat.
Ekkor Frigyes király azt mondá Trenknek:
– Vágtass A.. Z. herczeghez és mondd neki, hogy három ezred lovassal vágjon be az ellenség czentrumába s hallgattassa el azt a batteriáját! Azután a legrövidebb úton nyargalj a faluba és vidd parancsul a tábornoknak, hogy hat zászlóalj granátossal induljon rohamra a burkersdorfi ütegek ellen.
Trenk Frigyes végrehajtá a rábizott feladatot.
Elébb a herczeget értesíté. Az rögtön megkezdé a lovas támadást.
És neki, az ifjú daliának nézni kellett, hogyan vágtat az az öreg ember, lobogó fehér parókájával, elől a lovasai rendjén, hogy követ el mesemondáshoz hasonló hőstetteket! az öreg, a kicsufolt, a meggyalázott férj! Míg ő, a fiatal vitéz, a nagy hódító, a szerencsefia: ezt mind a távolból nézi.
A másik izenettel kellett a faluba eljutnia.
Hiszen ez is veszélyes feladat volt, a mi Trenk Frigyesre bizatott. A legrövidebb út, végig az ellenséges arczvonal előtt, a negyven ágyú lővonalán belől. A tekék ott bugtak el a feje fölött; egy süvöltő granát a lova lábai előtt csapott le, átugratott rajta s a háta mögött hallotta elpukkanni. De akkor aztán a megijedt lova majd belevitte az ellenséges táborba. (Mint György királyt Dettlingennél.) Szoór alá érve pedig le kellett szállnia a lováról s azt egy fához kötve hátrahagyni; mert az utak úgy el voltak torlaszolva, hogy ló nem járhatta. Mégis jókor átadta a király parancsát Golcz tábornoknak, ki azonnal támadót doboltatott a granátosoknak.
Akkor aztán látta Trenk Frigyes a templom tornyából ezeket az élő bástyafalakat egy ütenyre megindulni a tüzokádó ütegekkel szemben, mint valami gépnek a karjait. A hol az ágyúgolyó rést ütött közöttük, az élőfal egyszerre összezárult megint. Aztán jöttek a targonczások, saraglyára tették a sebesülteket s eltakarították. A tömeg ment előre. S nemcsak az ágyúk pusztítottak benne, hanem az árkok mögött elhelyezett lövészek is. Az osztrák sorgyalogság tüzelését hadi nyelven görgő-tüznek mondják (Rollfeuer). Ennek a folytonos moraja képezte az alaphangot e rettentő konczertben. A granátosok egy lövést sem tettek, a míg száz lépésnyire nem értek az ellenfél harczvonalához, akkor egyszerre sortüzet adtak, egyik ezred a másik után, s aztán szuronyszegezve rohantak a magaslatnak.
De már ugyanakkor a lovasdandár is vágtatott a fensíkra feltörve, a negyvenágyús üteg felé, felgombolyítva az útját álló zászlóaljakat.
Trenk Frigyes sietett vissza a lovához s rátalálva, vágtatott a királynak hírt vinni.
A király a gárdával és egy tartalék svadronynyal együtt közelebb jött Szoórhoz; a nyolcz ágyút is magával hozta; a defilét csak egy lovas osztag őrizé már.
– A nagy battéria el van foglalva, felség.
– Csak el van némítva, Trenk úr.
Már akkor az osztrák ágyúk megszüntek dörögni.
– A hadi jelentésnek korrektnek kell lenni. Monda a király.
– Én láttam A.. Z. herczeg lovasságát az ágyúkra rohanni.
– Azért azok visszavonulhattak.
Rövid idő igazat adott a gárdistának. A tetőn felállított ágyúk ismét elkezdtek dörögni. Csakhogy a lángjuk nem a porosz tábor felé villant, hanem ellenkező irányban. A poroszok csakugyan elfoglalták az üteget s ekkor aztán a saját tüzéreiket állítva az ellenséges ágyúk mellé, azokkal kezdték el lövetni a Burkersdorf faluban tömörült osztrák hadakat. Nem sokára az egész falu égett. Az osztrák fővezérség czentrumában volt megtámadva. Károly herczeg egyik nyargonczot a másik után küldé a balszárnyon levő dandár-parancsnokhoz, Preising tábornokhoz, hogy siessen a segítségére: az meg sem mozdult a helyéből. Hivatkozott az írásban kiadott napi parancsra, mely szerint az ő feladata Frigyes király előtt elvágni a visszavonulási útat. A három derék ezred ott ült nyeregben egész délig, mozdulatlanul egy halmon, melynek azóta Bataillenberg a neve.
Károly herczegnek nem maradt más választása, mint szétzilált seregével visszavonulni a vesztett csatatérről.
A poroszok aztán dél felé Preising tábornoknak is segítettek az elhatározásban: kiverték a helyéből.
Az osztrák hadvezérség ismét azt a hibát követte el, hogy túlnyomó hadseregében bizakodva, háromfelé osztogatta szét a seregét, hogy a burkust központi támadással összemorzsolja; Frigyes király aztán egyenkint verte meg mind a hármat.
No, de hátra volt még a negyedik.
A hogy a szép markotányosnő elárulá, Trenk Ferencz a maga huszárjaival és pandurjaival átúsztatott az Elbán s a míg a derék ütközet javában folyt Burkersdorf és Szoór alatt, rajta ütött a porosz táboron, melynek főhadiszállása teljesen védtelenül állt előtte.
A nagy ágyútelep elfoglalása közben jött vágtatva egy ordonáncztiszt a királyhoz:
– Fölség! a táborunkat elfoglalták Trenk pandurjai.
– S mit csinálnak ottan?
– A podgyászunkat fosztogatják.
– Akkor nagyon okos munkát végeznek: csak hadd romboljanak kedvükre. Legalább addig a fődologban nem akadályoznak bennünket.
S még csak egy kémszemlélő csapatot sem küldött ellenük a király. Jól ismerte az embereit. Ezeket legjobban feltartóztatja a podgyászos szekérvonat.
Délben már lehetett harangoztatni mind a két faluban. Az ütközet el volt döntve. Ekkor aztán a király is visszatért a testőreivel a táborába. Trenk vitézeit már nem találta ottan. De a tábor is alaposan ki volt fosztva. A király sátorából is elvittek mindent: még az ezüst asztalszereket is. De eltünt a tizenegy golyó is, a mi aranynyal volt megtöltve. Ki törődik most bagatellekkel?
A király sátorában, a tábori ágy alá dobva hevert egy piros viganó, melyet tegnap a szép markotányosnő viselt. Hát azzal mi történt?
