XI. FEJEZET. A TÜZKERESZTSÉG.

A potsdami «hosszu hid» egy erőteljes leczke volt Trenk Frigyesre nézve; a hogy a német mondja: «ein Wink mit dem Zaunpfahl», vagy a hogy a magyar mondaná: «egy intés a petrenczeruddal.»

De ő még azt sem értette meg. Folyvást ábrándozott szerelme ideáljáról s panaszkodott a király szigorusága fölött. Ilyen huzamos fogság egy kis elkésés miatt! Az elkésésnek az oka miatt volt az.

A fogolynak még sétálni is csak a hosszu hidon lehetett, alá s fel a középuton. Az ablaka rostélyán át nézhette, hogy kezdenek el barkázni a Spree parton a fűzfák. Mikor aztán jól kihajtottak a füzfák, akkor végre jött a megszabadulás órája. A potsdami térparancsnok fölkereste börtönében s tudatta vele, hogy a királytól kegyelmet kapott, most aztán siessen Berlinbe; három napja van a dolgait rendbehozni; akkor rögtön üljön lóra s siessen a királyt utólérni, a ki a gárdával együtt Sziléziába ment. Az új hadjárat kezdődik.

Tehát csak azért szabadult ki, hogy menjen a háboruba.

De három napot mégis adtak neki a dolgait rendbehozni.

Mi dolga lehetett volna elébbvaló, mint fölkeresni szive bálványát. Egész meggondolatlan szelességgel sietett a herczegi palotába. Fényes nappal, a főlépcsőn rohant fel. Nagy meglepetés várt reá. A bájos tündérnő helyett maga a herczeg fogadta: a férj. Ez is kiszabadult a bécsi fogságból; kicserélték egy fogoly osztrák tábornokkal.

A. Z. herczeg nagy örömmel fogadta a szeretetreméltó ifjut. Szemrehányást tett neki, hogy olyan régen nem mutatta magát a herczegi palotában. A herczegasszony nagyon apprehendál rá, hogy elhanyagolja. Az egész télen nem látta. A bálokban sem volt. Hol bujkált az egész idő alatt? Végül meghivta magához estélyre. Szép társaság lesz együtt, hölgyek is, azok között talán olyan is, a ki az ifju urat érdekli.

Frigyes csak az ajkait harapdálta dühében. Aztán megköszönte szépen a kegyes meghivást, kimentve magát, hogy neki azonnal sietni kell a király után a gárdához. Azzal rábizta a férjre, hogy adja át hódoló üdvözlését a feleségének s aztán összezsugorodott kedélylyel otthagyta örömei paradicsomát, a nélkül, hogy ideáljával csak egy bucsupillantást is válthatott volna.

Nem is maradt tovább Berlinben, hanem sietett a király után a táborba.

II. Frigyes az elfoglalt Sziléziáját ment védelmezni.

A hadi szerencse kereke odafordult, hogy most már az ellenségei kerültek fölül. Angolok és hollandiak erős hadsereggel támadták meg szövetségesét, a franczia királyt, a kinek a hadseregét egy beteg ember vezette: Szász Móricz; ennek épen a táborba szállás előtt operálták az altestét egy veszedelmes műtéttel, Mária Terézia és a szász fejedelem pedig fegyverfrigyet kötöttek, melynek a végczélja az volt, hogy Poroszországot magát felosztják kettőjük között. Volt hozzá elég nagy haderejük, kilenczvenezer ember, sok lovasság, a melylyel szemben Frigyes király csak hatvanezer embert tudott táborba szállítani.

Hanem Frigyes király maga számított annyit, mint egy hadsereg. Az ő táborában szigoru rend volt. Maga látott minden után. Gárdája élén ő vezette az előhadat s kémszemléket személyesen tett meg. A gárdának kellett helyt állani mindenütt. Az már éjfél után két órakor nyeregbe ült s naponként három négy óránál többet nem aludt; de hát a király is ugyan ezt a sorsot osztá. A gárda volt a király személyes intézkedéseinek a közvetitője. Az a másfél száz bátor, edzett, nemes lovag, megannyi eszes fő, néhány óra alatt az egész tábort értesité a király elhatározásairól. Azért nem volt ott soha zürzavar, félreértés: mindenki tudta a maga feladatát és azt is, hogy ha egy feladatot bevégzett, mi következik utána? hogy a szomszéd hadtest mit indít meg? s hogy neki mint kell abban közreműködni? Ez a csodálatos szervezet tette annyira diadalképessé Frigyes hadseregét.

És aztán a hadi szerencse istenasszonya is szeszélyes. Ez a dáma nem ismeri a hűséget. A beteg Szász Móricz megveri Fontenai mellett (már elvesztett csata után) az egyesült angol, hannover és holland sereget s magának az angol királynak veszedelmes versenytársa támad magában Albionban: a trónkövetelő York herczeg, Stuart Ede ifju alakjában, ki skót felkelői élén egész London kapujáig hatol.

Frigyes király egyedül marad a küzdtéren két ellenfelével.

Azok egyesülten törtek már be Sziléziába s keresik a királyt.

Frigyes a ravaszságot sem tartja megvetendő fegyvernek a hadviselésben. Kémeket bocsát el, a kik magukat az osztrákok hiveinek vallják. Azok hirül viszik Lotharingi Károlynak, hogy a porosz király meg van rémülve ellenfeleinek tulnyomó haderejétől s retirálni készül Sziléziából. Károly herczeg elhiszi az álhirt s a szerint alakitja csatarendjét, hogy Frigyes királynak elvágja visszavonulási utját. E miatt elhagyja erős hegyi táborállását s leszáll hosszu hadoszlopokban a sikra.

– Itt vannak már, a hol nekem kellenek! kiált fel a király, mikor látja az ezredeiket a hegyi utakon kibontakozni.

A porosz sereg hollétét semmi sem árulja el. Egy dobszó, egy trombita el nem hangzik, nem raknak tábortüzet, a folyampartra nem mennek itatni: hallgatás uralg az egész vidéken.

Mikor aztán leszáll az est, az egész porosz sereg fölkerekedik s minden jeladás nélkül eléje megy az ellenfeleinek. Éjfél után két órakor kiosztják az ezredeknek a csatajelszót, a vezéreknek a haditervet s az első szürkületnél aztán megfujják a trombitákat s rohannak előre.

Reggel négy órakor kezdődött az ütközet a szász lovasság és a porosz vértesek és dragonyosok között: hat órára a szász lovasság el volt seperve a csatatérről. De annál nagyobb vitézséggel állt helyt a gyalogság, egy alacsony erdő védelme alatt, a honnan gyilkos tüzeléssel fogadta a poroszokat: a burkus granátosok kiverték őket az erdőből. A szászok ekkor egy burjánnal benőtt kokojszás ingovány mögé huzódtak vissza, melynek halmos emelkedései sövényekkel voltak elkertelve, egy hosszu gát vonult végig a mocsáron, annak az oltalma alatt harczoltak elkeseredetten, mellet mellnek vetve, szuronynyal, puskaagygyal. A porosz gránátosok keresztül törtek árkon, sövényen, mocsáron, s kiszoríták a szászokat a sikra. Azok még itt is megállták a helyüket: egy vezényszóra az egész gyalogság háromszöget formált s visszaverte a granátos ezredek támadását.

Ekkor aztán Frigyes király ráereszté a félelmetes háromszögre a lovas ezredeit: egy vértes, egy dragonyos ezredet és legelől a gárda lovasságát. Jasinszky gárdistái törték be legelől a háromszög oldalát, két osztag szász granátost lekaszabolva.

Itt került Trenk Frigyes legelőször komoly ütközetbe. Vitézül harczolt: társaihoz méltón. Most kitünt, hogy minő értéke van a fényesen egyenruházott, de nehéz gyakorlatokban edzett kis csapatnak. Ez a százötven lovag döntötte el az ütközetnek a sorsát. A háromszög föl lett forgatva s a szász sereg, puskáját elhányva, vad futásban menekült a csatatérről.

Ekkor volt reggeli hét óra.

Azon melegében fordult a porosz sereg az osztrákok ellen.

Azok közvetlen közelből hallgatták a nagy ágyuzást kora hajnaltól kezdve; de abban a boldog hitben éltek, hogy most a szász fejedelem támadja meg Frigyes királyt s elálja a visszavonulási utját. Csak a midőn a szétvert szász lovasság meghozta a rémhirt, hogy a porosz a támadó fél s a szász sereg nagy veszélyben forog: akkor határozta el magát Károly főherczeg, hogy fegyvertársának segélyt küldjön.

Már ekkor látszott a porosz gyalogságnak az előnyomulása a szakadozott terepen. Károly herczeg ágyutüzeléssel igyekezett azt feltartóztatni s miután ennek semmi sikere nem volt, a lovasságát küldé előre. De ezek megálltak a Strigau vizénél s visszaizentek a fővezérnek, hogy nem tudnak átmenni: a folyam környéke olyan süppedékes, a partok olyan meredekek, hogy hid nélkül nem lehet átmenni rajta. Nem volt ottan Trenk Ferencz, a maga huszárjaival és pandurjaival! Azok majd át tudtak volna gázolni a Strigaun!

Ötvenhat svadrony lovasság volt egy tömegben Károly herczeg vezénylete alatt. Nemsokára megérkezett Frigyes király lovassága: az csak huszonöt svadronyt számított, ezeknek nem volt magas a Strigau partja, mély a mocsárja, átgázoltak rajta s egy rövid óra alatt szétverték a kétszerte több osztrák lovasságot.

Itt is kiérdemelte a hős nevet Trenk Frigyes. Két lovat lőttek már le alatta, a harmadikat a szolgájától kérte kölcsön. Mindenütt elől járt a küzdelemben s karddal meg nem tudta sebesiteni senki. Hanem a mint a szétvert lovasságot üldözék, egy dragonyos tiszt, a kire Frigyes rákiáltott, hogy adja meg magát, válasz helyett ráirányozta a pisztolyát s keresztül lőtte Trenknek a kezét.

Ezzel aztán harczképtelenné lett téve.

Az ütközet déli tizenegy órára Frigyes király teljes diadalával végződött. Az egyesültek elvesztettek négyezer halottat, ötezer foglyot, hatvanhat zászlót, negyven ágyut. Frigyes király azt irja a katonáiról, hogy azok úgy harczoltak, mint az oroszlánok a hazájukért s hogy az ősrómaiak sem követtek el fényesebb hőstetteket. Nekik is került ezerkétszáz halottjukba a diadal. A sebesültek száma ment tizenhatezerre.

A király még ott a csatatéren kiosztotta valamennyi tisztje között a katonai érdemrendet. Most már Trenk Frigyes is büszkén viselhette a magáét: becsületesen meg volt szolgálva.

Hanem a sebével a tábori kórházba kellett mennie Schweidniczba s ott ápolták négy hétig, míg a keze begyógyult. De még azután is hosszabb ideig nem birta azt kardforgatásra használni. A mint a gárdához visszatért, felgyógyultnak jelentve magát, a király igen kegyesen fogadta.

– Most már átment maga is a tüzkeresztségen: csak viselje magát ezután is férfihoz illő módon.

A. Z. herczeg is, ki egy ezredet vezényelt, rendkívül nyájas volt hozzá.

– Megirtam a herczegnőnek, hogy ön megsebesült, s ő válaszában arra kért, hogy fejezzem ki mély sajnálkozását.

A király ezután csak nyargonczi szolgálatokra használta Frigyest s kimélte a nehezebb feladatoktól.

A herczeg pedig megajándékozá egy jó vadászfegyverrel.

– Tudom, hogy ön milyen szenvedélyes vadász: volt alkalmam tapasztalni. Itt most ráér a hadi szolgálat felől. A király nem kivánja, hogy a parádéknál jelen legyen. Mehet fáczányokat lőni.

Frigyes föl is használta a kegyes engedelmet, a miben jó adag maliczia volt.