A HOLD SZARVÁNAK UTOLSÓ FÉNYPONTJA.

Meghalni és eltemetkezni, édes, nyugodalmas gondolat! De eltemettetni s azután is számlálni a napokat, a mik még hátra vannak!

Azok között, a kiket ez a szomoru végzet ért, senki sem olyan szánandó hallott, mint Temetvényi Ferdinánd gróf. A mi körülveszi, az mind kriptafal; a márványnyal kirakott, a gobelinnel bevont, a művészremekkel telifestett termek: kriptafal mind. – A ki belép hozzá valami hirt hozni, az mind halálmadár. – A levél, a mit felbont, gyászjelentés. – Mikor felrakja az érdemrendeit a mellére: az a sok kereszt egy egész temetőt képvisel; mindegyik alá ő maga van eltemetve. Sokszorosan van eltemetve: mint főur, mint gazdag ember, mint világfi, mint apa. Ez, ez fáj legjobban. De még el akarja tagadni magától. Még keres valami menedéket az utolsó alakjában, vándorolva egyik alakból a másikba, mint az indus lelke. A nagyhatalmú államférfi még megvan! Az, a kitől rettegett az egész felvidék. Három vármegyében kis császár.

Most áll hatalma tetőpontján. Egy messzeágazó összeesküvés az ő hatalomköre alatt lett felfedezve, elnyomva.

Igaz, hogy az egy simplex embernek az érdeme, a kinek a nevét ő nem szereti kimondani, hanem az nem jön elő a maga érdemeiért bizonyozni: talán nem is tudja, hogy azok érdemek. Szereti, ha nem háborgatják. Az egész dicsőség a kormányzó főur javára marad.

S most még ezzel a kezébe jutott sulyos hatalomeszközzel olyat zúzhat halálos ellensége fejére, a mivel azt egyszerre szétmorzsolhatja. Meglesz az semmisítve, mint anyag és szellem. Az egész összeesküvést ennek a fejére lehet olvasni.

Az porrá lesz, ő pedig megszilárdul. Érdemei ismét felvontatják a lejtőn. Arra pedig igen nagy szükség van, mert nagyon mélyen ment már aláfelé. Büszkesége, boszuvágya, meggondolatlan merész kisérletei vagyonát tönkretették. Hitelezői csak azért nem indítanak a vára ellen ostromot, gonoszabbat, mint a faltörő kosokkal: mert még kezében a hatalom. De azt már sejti, hogy egészen el van készülve. Még ugyan ámítgatja magát azzal, hogy magányos, álmatlan óráiban összeállít csalfa vagyoni mérlegeket, felbecsülve fekvő birtokait eszményi árakra, kiszámítva: mennyit adhatnának gazdag műszeretők műremekei gyüjteményeért? Felvesz behajthatatlan tartozásokat aktivái közé, s aztán kiszámítja belőle, hogy még mindig jól áll. Mikor azonban egy-egy szorongató teher valami elhatározásra ösztönzi, úgy, hogy rászánja magát sub camera charitatis egy-egy ismerős főurnak bizalmasan megirni, hogy kész volna uradalmai közül valamelyiket, kezelési nehézségek miatt, szabad kézből eladni, azoktól olyan leverő ajánlatokat kap, hogy szégyenli végigolvasni. A mit pedig a műkincseért igérnek, az ilyen levelek csak összetépni valók. Kincs az, mikor veszik; – szemét, mikor eladják. Azt is tapasztalta, hogy kevés az országban a rendezett úr: inkább szabadulni akar mindenki a birtokától, mint szerezni hozzá; – külföldi tőkepénz pedig iszonyodik az itteni viszonyoktól. Az olyan földet, a mely folyvást inog-mozog, – senki sem választja megtelepedési helyül. Ilyenkor a nagybirtokos, a ki adós, rosszabb a koldusnál. No, de most már jobb idők következnek! (Minden sülyedő hajó gazdája ezzel szokta biztatni magát.) Az ország állapotai megszilárdulnak s akkor ismét helyreáll a magánosok hitele is.

E hiú káprázatokat hogy szétfútta egyszerre az a bolond szél. Az a bolond szél, a mi egy bolond szájból jön. Opatovszky Kornél tréfásan gyászos esete a pozsonyi elátkozott kastélyban egyszerre két hatalmas nagy család ősvárait döntötte halomba.

Mikor ezt az esetet Ferdinánd gróf megértette ügyvéde leveléből, ájultan rogyott össze.

Jobb is lett volna neki, ha nem hozatja magát életre többé.

Ez a tudósítás ugyanaz a hang volt, a mi a kriptaajtónak a becsapódása.

Most már veszve van minden!

Az az egy ember, a kinek az árán a haza és trónmentő nagy érdemeit meg lehetett volna szerezni, elfogva, nem mint vakmerő lázító, hanem mint egy hóbortos bolond, nem az apa által, hanem a leánya által, – nem Garibaldi veres ingében, hanem a kéményseprő csuhájában, s az elfogás hire, egész története, körülményei nem egy eldicsekedni való hőstett, hanem egy nevetni való történet, a miből himet fognak varrni az udvari pletykakörökben és változatokat mesélni a krajczáros lapokban; nevet már azon nagy hahotával az egész világ.

Mikor eszméletéhez térve, végiggondolt ezen Temetvényi Ferdinánd, azt mondá magában: «elhagyom ezt az országot!»

Hiszen olyan könnyű az embernek megutálni a hazáját.

Csak ezt a nagy darab sárt le tudná rázni a lábáról, a mi hozzá van ragadva!

Ezt a hat négyszög-mérföldre terjedő sárt, a közé keveredett kövekkel, az ősi kastélyokkal egyben.

Adná akárkinek, a ki megadná az árát, lengyel, cseh, angol, német grófnak, herczegnek. Egy nagy darabot a hazából. A mit meggyülölt!

(Hogy futnak a várromokkal koronázott hegyek egymás alól!)

A mely napon ezt a rettenetes hirt vette, egy hétig senki sem hajtatott be a kastély udvarára. Tudták már, hogy szánni kell.

Ő maga ki sem mert menni a falai közül.

Mintegy oktáváján a gyászesetnek, levelet kap a szomszéd uradalmi kastélyból, a minek czímiratán már fölismeri a levéliró kezét.

Ki kopogtat be legelébb is az eltemetett halottnál? Ugyan ki más, mint a vakandok?

Diadém kézvonásaira ismert.

Félredobta a levelet fölbontatlanul.

Hát annyira jutott már, hogy az az ember ő hozzá levelet mer írni?

Fölnyergeltette a lovát s kiporoszkált az erdőbe. Összevissza barangolta a méltóságos nagy vadaskertet.

«Hát ez már mind nem lesz az enyim?»

Az erdei tekervényes út vitte, a merre nem is akart menni, az ősi várromokhoz. Egyszer csak azt vette észre, hogy odafenn van a Temetvényi várromoknál.

A hol a kövek mind beszélnek – annak, a ki azt megérti.

Öt század történetét emlegetik fel azok.

Most ennek a történetnek vége.

A tisztes romok teli vannak már firkálva a látogatók neveivel. A kaputornácz boltozatának zárkövére nagy fekete betükkel van felirva ez a név: WURST. Közönyös név: akárkié lehet. Valami vándor-társaság legmerészebb tagja lehetett az, a ki a nevét megörökítette ott. – És Temetvényi Ferdinánd gróf érzi azt, hogy az ő neve ezeken a köveken még csak nem is wurst.

A hussziták, a zsebrákok, a kuruczok, a labanczok, a hajdemákok nem pusztítottak kegyetlenebbül itten, mint az ő tétlen kezei.

Az a még fennálló küszöbpillér is mond neki valamit.

Azon az emlékezetes kézfogón, mielőtt útjára ment volna, azt mondá neki ez a csodálatos ember, tenyerével erre a bazaltra csapva:

– Ha ön ezt az embert, ezt a Diadémot, magához közel ereszti, húsz esztendő mulva ez a kő sem lesz az öné és az ivadékaié többé.

Még be sem telt a húsz esztendő s már eljött, a mit mondott.

Hát próféta lakik ebben az emberben?

Minden veszedelem, mely lavinakép sodorta magával egymásután büszkesége egész egyetemét, ennél az embernél kezdődött.

S most végződik nála.

Tudta ő jól, hogy mi van abban a levélben, a mit eldobott, s nem akart fölbontani.

Külföldi tőkepénzesek keresnek heverő millióik számára elhelyezésre való tért. Azokkal van összeköttetése Diadémnak. Azt ő sokszálú összeköttetéseinél fogva régóta tudta.

Dominiumokat akarnak vásárolni, megszorult, jól eladósodott magyar főuraktól.

Diadém régóta igyekszik a gondjaira bizott apátvári uradalmat rájuk sózni, de a tőkepénzesek furfangos emberek. Rájöttek, hogy az apátvári uradalom a temetvényi nélkül nem más, mint egy elátkozott darab föld, a mibe minden új birtokos bele fog veszteni s örül, ha mezitláb kiszaladhat belőle, hanem a két uradalom egyesítve, az már számbavehető volna.

A halálmadár zörget az ablakon. Érzi, hogy halálos beteg van odabenn.

Bizony temetkezés ennek a vége, uram!

A temetkezés szomorú dolog; még akkor is, mikor az ember itthagyja ezt az egész szép világot s maga elmegy a föld alá; hát még az a temetkezés, mikor az ember eltemeti az egész szép világot, – s maga meg itt marad.

Az a fekete küszöb azt mondta neki, hogy a végzetnek teljesülni kell. Nézzünk szét még egyszer innen a magaslatból, ezen az egész szép világon: – azután menjünk haza, temessük el azt!

Mikor Ferdinánd gróf visszatévedt a dolgozószobájába – maga sem tudta hogyan? azt a földre dobott levelet ott találta ismét az asztalán. Talán csak a rendszerető komornyik tette oda, látva, hogy felbontatlan levél.

Ő a sors intésének vette azt.

Eszébe jutottak, a míg a borítékot felszakítá, azok a mindenféle mesék megmérgezett levelekről, a mikkel nagy potentátokat halálra küldöztek. Ebben is méreg volt: rosszabb annál, a mivel Ferrara herczeg gyilkolta meg az ellenségeit.

Diadém egyenesen a lényegen kezdte. – Van egy hatalmas conzortium, mely 50–100–200 millió forinttal rendelkezik. Szándéka Magyarországon nagy uradalmakat vásárolni; olyan uradalmakat, a mik terjedelmeiknél fogva mostani birtokosaiknak keveset jövedelmeznek. Fényes feltételek igértetnek. Lehet azok között válogatni. A temetvényi uradalom egyike azoknak, a miknek megszerzéséért a conzortium még rendkívüli áldozatokra is kész. Azonkívül, hogy a mostani birtokos minden passiváit, a hol csak léteznek, átvállalja, az ingó vagyont becsár szerint kifizeti, még biztosítja számára életfogytiglan ugyanazt a virtuális jövedelmet, a mit jelenleg a birtokából tiszta haszonkép húz.

Nagy szó!

A jelenlegi jövedelem egészen rámegy az adósságtörlesztésre és a kamatokra (s az az adósság olyan, mint a polyp, mentül jobban törlesztik, annál jobban nő.) Akkor pedig az egész jövedelem megvolna, lehetne élni gond nélkül – egész holtig. – Azontúl pedig – nem következik semmi.

Hatékony volt az a méreg!

A gróf behivatta a titkárját s elkezdett neki levelet diktálni. Hármat elrontott, míg a negyedikkel csakugyan meg volt elégedve. Kegyes volt találkozót adni Diadém úrnak és még az éjjelre, miután holnap korán hivatalos körútra kell mennie.

Nem volt ugyan semmiféle körutra menetele, csak azért rendelte éjszakára a bankárt, hogy akkor sötét van, nem látják, ha idejön. Émelygett attól a gondolattól, hogy ennek az embernek a csizmái még egyszer az ő kastélya parquettejein csikorogjanak.

Hanem abban ugyan alaposan megcsalódott mikor azt hitte, hogy ha ő Diadém urat éjszakára hivja meg a várába, hát akkor abból majd titkos találkozó lesz. Volt rá gondja a bankárnak, hogy felvonulása egészen feltünő legyen. Négylovas előfogattal jött, minden ló nyakán csengővel, a hintó mellett lovas pandurok nyargaltak, előtte pedig fáklyavivő tizenkét paraszt ügetett, a kiket mind a szolgabirótól rekvirált, előmutatva neki a gróf meghivó levelét. Még akkor Temetvényi Ferdinánd olyan nagy hatalom volt, hogy mindent megtettek, a mit csak óhajtásképen elárult.

Ilyenformán egész fáklyásmenet volt Diadém úr éjszakai látogatása Temetvényi Ferdinánd kastélyában; csak a zene hiányzott hozzá, hogy teljes diadalmenet legyen.

Diadém úr, a gróffal találkozva, sietett annak a fintorgó ábrázatján mutatkozó kérdezősködéseket megelőzni.

– Rosszak az utak arra mifelénk, kegyelmes uram, az ember minden nyomon nyakát szegheti. Aztán meg az a sok csavargó zsivány itt az erdőkben. Hisz kegyelmes uram legjobban fogja azt tudni.

A kegyelmes uramnak mind a két tárgy olyan kellemetlen volt, hogy inkább nem beszélt róluk semmit.

– Térjünk egyenesen a tárgyra, uram, az én időm rövid. – Hanem mielőtt hozzáfognánk, egyezzünk meg egy dologban. Ön olyan jól ismer engemet, mint én önt. Mindkettőnkre nézve tökéletesen idővesztegetés és haszontalan szópazarlás volna minden olyan frázis, a mivel azt akarnók egyikünk a másikkal elhitetni, hogy valami önkényt jövő jóakarat kerített bennünket össze, a mi viszonzásra vár. Tudjuk mindaketten, hogy bennünket egy sokszorosan összebonyolódott balsors gubancza tart egymáshoz kötve s mindkettőnknek érdekében áll ezt a gubanczot szétfejteni, ha az nem megy, szétvagdalni. Azért tehát fogadjuk fel egymásnak, hogy az alatt az idő alatt, a mit most együtt töltünk, félreteszszük a diplomatát és a financiert, s nem mondunk egymásnak egyebet, mint igazat, akármilyen keserű fog is az lenni.

– Ráállok, exczellencziás uram.

– Akkor hagyjuk el legelőbb is a titulaturákat, mert az sem igaz. Én nem vagyok annak belső titkos tanácsosa, a kinek ön épen nem commerzienrathja. Hazugság minden czím. Beszéljünk úgy, mint két ember, a ki párbajt vív minden tanuk nélkül s a föltételek fölött egyezkedik.

– Nem bánom, uram.

– Tehát tessék helyet foglalni. – Kiván ön theázni, vagy vacsorált már?

– Útközben a szeredásból és a pinczetokból elláttam magamat: nem kivánok itt se enni, se inni.

– Tart tőle, hogy itt meg is mérgezhetnék?

– Oh kérem…

– Csak ki az igazat!

– No, hát úgy van.

– Lássa ön, hogy megy ez már! Azonban, ha tetszik önnek, rágyujthat a saját szivarjára.

Temetvényi maga ment előre a jó példával, s szivarját szájába dugva, hanyatt veté magát az ottománra; a mit Diadém úr azzal viszonzott, hogy ő meg a hintaszékbe dobta le magát, s ha a gróf a támlányra rakta föl a lábait, ő meg a két keze közé fogta a térdét s úgy himbálta magát, – azután fútták egymás szeme közé a füstöt.

– Ön egy levelet írt hozzám, kezdé a gróf, a mit én eleinte fel sem akartam bontani, később azonban mást gondoltam s ennek a következtében kérettem önt ide, hogy magyarázzuk ki egymás előtt magunkat.

– Én kezdjem?

– Nem. Én lövök előbb. – Én vagyok a kihivó. Nekünk, uram, mind a kettőnknek igen szépen sikerült az életünk czélja, a mit magunk elé kitüztünk, bárha külömböző utakon. Egy vagyonára és nevére méltatlan fiatal embernek a tönkrejuttatása. Én boszuból tettem ezt, ön spekulatióból.

– Exczellencz!

– Nos? Valami nem igazat mondtam? Jó! Ha félrelőttem, most önön a sor: lőjjön vissza.

– Úgy tudom, hogy a spekulatio mind a kettőnk részéről megvolt.

– Talált a golyó! Köszönöm. Úgy van. Csakhogy én nem akartam a dolog genesisét ilyen messziről kezdeni. Ön arra figyelmeztet, hogy hiszen én is azt akartam, amit ön, ebből a két nagy uradalomból, a mi valaha Bercsényi fejedelmi birtoka volt, egyet csinálni, én a leányom áldozata árán, házasság útján: egy bolondságáról hiressé leendő új család számára; ön pedig egy kalandornő keze által, a ki önnek is szeretője volt, egy pénztársulat számára, a mely szédelgéseiről fog egykor hiressé lenni. A boszú csak akkor lépett föl nálam tényezőül, mikor a spekulatio el lett hibázva. Igazat mondtam?

– Igen.

– Most önön a sor.

– A kész tervet valóban én rontottam el.

– No lám, milyen szépen megértjük egymást. Én azóta mindent elkövettem, hogy önökre nézve a létezést lehetetlenné tegyem itt ezen a földön. Volt hozzá hatalmam.

– Mi pedig mindent elkövettünk, hogy azt a ránk nézve oly veszedelmes hatalmat aláássuk.

– Sikerült-e?

– Azt majd megmondom a beszélgetésünk végén.

– Az én munkám sikerült. Az apátvári uradalom tönkrejutva. Gazdája a bolondok házába zárva, s az utolsó hitbizományi tőke annak a menhely igazgatóságának kiszolgáltatva; úgy, hogy ön és az a kalandornő még ehhez sem juthattak hozzá.

– Ez nem az ön műve volt, uram.

– Hát kié?

– Egy harmadik emberé, a kiben sokszor elbotlottunk mind a ketten.

– Az is igaz. Most azután csak két elvitázhatatlan tény emelkedik egymással szemközt, az elsőbbség szomorú jogáért versengve: az, hogy mindakét uradalom, a temetvényi is, meg az apátvári is, a tönkrejutás szélén áll. Mi semmi összetörni valót nem hagyunk fenn egymásnak.

– Úgy van. Ezt aláirom.

– Most aztán így gondolkozik ön. Ez a vén Temetvényi nem sokáig viheti; de én is a feneket értem már, ideje, hogy együtt felmerüljünk a víz szinére. Csináljunk együtt egy üzletet.

– Egészen úgy van.

– Egyesítsük a két ruinált uradalmat egy darabban, az egy kis német herczegséggel felér, keressünk egy vevőtársaságot hozzá, s aztán csináljunk egy olyan kötést, a mi mind a kettőnkre nézve kedvező lesz.

Körülbelől így áll.

– Szabad öntől legelőbb is egyet kérdenem? Micsoda joga van önnek a maga részéről az apátvári uradalommal tetszése szerint rendelkezni? Még az, hogy ön az őrült birtokos gondnoka, erre nem hatalmazza fel. Annak még van egy fia is.

– Azt az apja kitagadta mindenből.

– Az ősi birtokból.

– A Reichsgesetzblatt szerint tehette.

– Azonban még egy leánya is van.

– Az pedig nekem eljegyzett mátkám.

A grófnak a szájából kiesett a szivar bámulatában.

– Micsoda? Az a gyermek? Hány esztendős?

– Valami tizennégy. Mire ez a dolog rendbejő, lesz tizenöt, addig az angol szüzeknél marad nevelőben.

– S az anyja akaratából megy önhöz?

– Természetesen.

– S tud a gyermek erről valamit?

– Imád az engem.

– Herr Commerzienrath!

– Igazán mondom. Bálványa vagyok. Menjünk tovább. Az apátvári uradalom eladását rendbehozni az én gondom. Beszéljünk csak a temetvényi uradalomról.

– Ön engem itt e levélben azzal biztat, hogy lesz egy tőkepénzes társulat, a mely elvállalja minden adósságomat s azonfelül számomra azt a tiszta jövedelmet, a mit jelenleg hajt az uradalom, életfogytiglan biztosítja. Már most mondja meg ön az igazat: engemet akar-e ön meg csalni, vagy azt a társaságot?

– Uram!

– Nehéz kérdést adtam fel úgy-e? Talán jobb lett volna így tennem fel: «mind a kettőt?» Tessék rá igazat mondani.

– Mondom azt. Egyiket sem.

– Van önnek tudomása arról, hogy mennyire mennek az én adósságaim?

– Van-e önnek?

– Most meg ön adott fel nekem olyan kérdést, a mire nehéz igazat mondani. Ezt én magam sem tudom.

– No, hát én tudom. Itt a lajstrom.

Ferdinánd gróf elbámult azon, a mit maga előtt látott. Összes adósságainak pontos, részletes kimutatását. Ez nagy munka lehetett arra nézve, a ki ezt mindenünnen egybegyűjtve összeállította. Hogy mélyen benn uszik, azt eddig is sejtette, de hogy ennyire, a szája széléig érjen a hullám, arról nem volt fogalma. Végigfutott a részleteken, nincs-e valami tévedés a dologban? Mind igazi adatok voltak azok. Sokról megfeledkezett ő ezek közül, nagyobb kölcsönökről, a mikkel olyan előkelő uraknak tartozott, a kik barátságból nyugodtan maradnak, bankároknak, a kik befolyását igénybe veszik s ezért a kamatokat is évről-évre függni hagyják a fán; azután voltak ott mindenféle kifizetetlen tartozások megyei közmunkák fejében, a miket a vállalkozók nem mertek sürgetni, rettegve a hatalmas kormányközeg neheztelésétől; ezek most mind élő alakot öltöttek, s előtte álltak, mint egy rettenetes koponyapyramid; de nem levágott fejekből, hanem olyanokból, a mik harapnak és esznek.

Szédült bele, mikor a végösszeget meglátta.

– Ez nagyon sok… suttogá. Megállta az igazmondást.

– Az, hogy a tartozás sok, még nem volna baj, folytatá Diadém. A nagyobb veszedelem az, hogy a passiváknak fedezetül szolgáló activák értéke évről-évre hanyatlik. Az intensiv gazdaságra évről-évre kevesebb költség fordíttatik, annálfogva folyvást apad a bevétel is. Ellenben az improductiv kiadások egyre szaporodnak: az adó növekedik s abban az arányban száll arithmetikai progressióban az uradalmak értéke alább. Tapasztalhatta ön, kiknél kéz alatt tudakozódott, folyvást kisebb árakat kináltak. Ha pedig kényszerített eladásra kerül egy nagy úri birtok, az épen egyértelmű a tökéletes ruinával. Ebben az országban heverő tőkepénz nincs. A kótyavetyén pedig készpénzzel kell fizetni: ötödrész árban ütik el a kalapácscsal a legszebb birtokot.

– Ön tehát idegen tőkét remél erre a vásárra megnyerhetni.

– A tőke készen van; a szerződést bármikor meg lehet kötni.

– Az ön levelében jelzett föltételek alatt?

– Igen.

– S hogyan hiszi ön azt, hogy egy tőkepénzes, a ki én utánam ebbe az uradalomba beül, azonfelül, hogy a vételárt azonnal átadja a hitelezőimnek, még nekem is egész netto-jövedelmét holtomiglan fizesse s mindamellett a tőkepénzének a kamatjait is megkapja?

– Erre ugyan azt felelhetném, hogy az az ő dolga. Azonban hát itt most azért vagyunk, hogy minden igazat megmondjunk, a mi iránt hozzánk kérdést intéznek. Tehát legelőször is, amit önnek évenkint fizetni ajánlkoznak, az csak átmeneti kiadás.

– Értem. Azt hiszik, hogy öreg ember vagyok már, nem sokáig élek. Azonban hát halálesetre spekulálni nem jó. Én már sok fiatal egyéniséget láttam magam előtt a gyászszekéren kivitetni. És sok fiatal vállalatot is.

– Ez is számításba van véve. S ha a fiatal emberek és a fiatal vállalatok nem vigyáznak az egészségükre, hát meghalnak, ez az ő dolguk. Az én konzorcziumom azonban se nem fiatal, se nem beteg. Régóta folytat hasonló vállalatokat Oroszországban, Lengyelországban s jól érzi magát mellette. Legelőször is a konzorcziumnak nincsenek nemes szenvedélyei, a mik nagy vadaskertek fentartásában, parkokban, palotákban, versenyparipákban lelik kedvtelésüket: a kiadások rovata egyszerre tetemesen megapad az új gazda kezében.

– Álljunk meg egy szóra, szólt közbe Ferdinánd gróf A nagy vadaskertek egyúttal rengeteg erdők, mi lesz azokból őrizés, továbbművelés nélkül? A palotákban vagy lakni kell valakinek, vagy omladékká lesznek; mit gondol ön?

– Nem féltem én az embereimet. Az erdők értékesítve lesznek, mint épület-anyag, a nagy tömör épületeket meg igen könnyű lesz átalakítani gőzfürészmalmokká, szeszfőző gyárakká. Lehet azoknak praktikus hasznát venni.

Ferdinánd gróf nagyot fohászkodott. A temetvényi várfalakból fürészmalom! A kápolnában szeszfőző-kazán az oltár helyén!

– Azután a vevő konzorczium nem fog egy egész légió ingyenélőt tartani drága fizetéssel, a ki mind ezüstről eszik s hintóban parádéz; az egész költséges gazdatiszti apparátus avult intézmény, lomtárba kerül.

Ferdinánd gróf nagyon elgondolkozott.

Egy egész serege az ő kenyerén élő hivatalnokoknak a szélnek eresztve! Némelyik együtt vénült meg vele, a legtöbbet ő neveltette, ő volt a keresztapja, bérmáló apja, násznagya: valamennyinek örök hivatala volt az ő uradalmában, lakásuk valóságos otthonná berendezve. Nem ismerték a nélkülözést soha, nem a sanyarúságot, megszokták, hogy urak legyenek. Most mindezeket kitenni az országútra: keressetek más bolondot! Menjetek koldulni vagy kapálni! Egy tollvonással száz meg száz embertől venni el a kenyeret, hajlékot, jövendőt!

– No, jól van… Hát ezeknek is, mint a gazdájuknak, alá is út, fel is út! De mégis csak szükség van az ily kiterjedt uradalom kezeléséhez gazdatiszti személyzetre s az más rendszer mellett még többé pénzbe kerülhet s hogy az experimentálás a nagy gazdaságokban milyen veszedelemmel jár, azt ön a saját kárából tapasztalhatta. Ez volt egyik oka az apátvári uradalom romlásának.

– Elismerem, hogy így van. Az én konzorcziumom azonban nem szándékozik egyátalában semmiféle gazdálkodási vállalatokba vágni a fejszéjét: neki meg van a saját rendszere, a mit például Lengyelországban elég szép sikerrel alkalmazott.

– Miféle rendszer ez?

– Az egész uradalmat, az erdők kivételével, a mikkel más czélt érnek el, apróbb-nagyobb parczellákra felosztják, a miket azután sok évi törlesztésre megvesznek az olyan kisebb gazdák, a kik maguk látnak a gazdaságuk után, s így mérsékelt részletfizetés mellett önálló birtokhoz jutnak, míg a konzorczium a vételárt ez úton legalább is megkétszerezi.

A főúr arcza lángolt a dühtől. Felugrott a pamlagról s az asztalra ütött a tenyerével.

– S azt hiszi ön, hogy én erre ráállok? Hogy én ebbe mind hidegvérrel beleegyezem? Hogy én az ősi várlakomból fürészmalmot hagyok csináltatni, s a temetvényi czímer helyébe gyár-czégért üttetek fel? Hogy nekem a királyok szobrain akaszszák fel szárítani az esett dögbőröket? Hogy én engedem az én hűséges tiszteimet, cselédeimet gyermekeikkel, feleségeikkel együtt az utczára kiüzetni? s hogy én megbarátkozom valaha azzal a gondolattal, hogy azt a két Bercsényi-uradalmat, a minek egyesítése volt egész életem álma, egy bankárcsoport feloszsza ezer darabra, s árulja morzsánkint a világ minden rongyhadának! Hogy az ősi hatalmas családok helyett szerteszélylyel kurta nemesek, jött-ment sehonnai idegenek, dohos parasztok, még talán zsidók is! zsidók! batyus zsidók! települjenek le ezen a két uradalom földén! Nem! uram! Omoljon inkább össze mind a két uradalom, s temessen el mind a kettőnket romjai alá, így legyen egyesítve, egyesítve egy közös ruinává, de nem szétdarabolva ezer parczellára, hogy abban tót, német, paraszt, zsidó, bocskoros nemes üsse fel a vaczkát! Nem akarok többet hallani! Bánom, hogy eddig hallgattam, a mit ön beszélt.

A gróf indulatosan járt alá s fel a puha virágos pokróczon. Diadém úr pedig új szivarra gyujtott a moderateur-lámpánál s megint visszaült a hintaszékbe s fujta a füstöt a plafond felé.

Mikor a gróf kidühöngte magát, akkor igen higgadt kedélylyel azt mondá neki:

– A gróf úr rövidíti az életét az ilyen felgerjedéssel.

– Arra számítok, hogy rövid lesz! viszonzá hevesen Temetvényi. Hogy addig tart el, a meddig a büszkeségem. De a míg élek, az fogok maradni, a ki voltam és vagyok. Ha kinyujtóztatnak, akkor aztán nem kérdem, az út szélére dobják-e ki a koporsómat, hogy őseim kriptájában az új vevő törkölyös kádjainak helye legyen? De a míg lélekzetet tudok venni, a míg öt érzékemmel birok, addig magamat e szent falak közül se kicsábíttatni, se kiriasztatni nem engedem!

Diadém hidegvérrel tette rá a mutatóujját arra a szomorú lajstromra ott az asztalon.

– S mi fog történni ezekkel itt?

– Várni fognak! Addig fognak várni, a míg a halál azt nem fogja nekik mondani: «szabad!» A hullámat megrohanhatják, az élő testemet nem! míg én e megyében, ez országrészben teljhatalmú úr vagyok, addig ezen a küszöbön csak esedezve léphet be valaki, s a ki nekem kellemetlen, annak azt mondom: «jöjj máskor!» A kezem vas, a mit megfogtam, azt el nem eresztem! Ez Temetvényi Ferdinánd grófnak, a kerületi kormányzónak az utolsó szava önhöz, Herr Commerzienrath!

E kevély mondásra Diadém úr a zsebébe nyult, kihúzott onnan egy darabka nyomtatványt s azt sokrétűleg összehajtogatott állapotából szétbontogatta.

– Tehát «Exczellencz!»

(A kik valaha nyomdai helyiségekben, szerkesztőségi irodákban megfordultak, már a külső formájáról ráismernének első tekintetre arra a hosszúkás papirszeletre, a melynek domborveretű üres háta már elárulja a kefelevonatot, a szélein mindenféle ákombákomok jelentik a correctori cserkészet vadászati eredményét; az ilyen papirt reggelenkint rendesen a házi szolga veszi seprűje alá, mint hasznavehetetlen hulladékot; rendkívüli esetekben azonban az ilyen gyürődött, festékmázolt papirszeleteket gondosan összegyüjtik, a kézirattal együtt egy göngyölegbe hengergetik, összekötik, borítékba teszik, a két végén lepecsételik, s ráirják veres betükkel a napot, a melyen született és meghalt, s az ilyen klenodiumokkal a padlás tetejéig töltenek meg egy szobát. Ezek a hivatalos lapok correcturái. Valahány irnok, corrector, betüszedő, gépész ezen a kulimászos papiroson rajta hagyta a hüvelykujja önlenyomatát, az mind szent esküvel és kriminális büntetésektől való rettegéssel van kötelezve, semmit abból, mit a papiron meglátott, még élő szóval is tovább nem adni; a mi pedig egy ilyen papirlapnak az elsikkasztását illeti, az már épen a hazaárulás kategóriájába esik. Ezeket előrebocsátva, elképzelhető, mibe kerülhetett Diadém úrnak a bécsi hivatalos lap holnap reggel megjelenendő számából az első oldal correcturáját tizennyolcz órával hamarább megszerezni?)

Valóban az volt ez a gyűrt papir. A bécsi hivatalos lap holnapi számának első lapja correcturában.

– Tehát exczellencziás uram, kegyeskedjék csak egy pillantást vetni ebbe az ártatlan lapba! mondá Diadém úr, iróniás alázattal nyujtva át az iratot Ferdinánd grófnak.

Könnyű volt megtalálni benne azt, a mi ránézve olvasni való volt, mert alá volt húzva veres irónnal.

«Temetvényi Ferdinánd gróf a mai napon hivatalos állásától felmentetik.»

Semmi egyéb, még csak az sem, hogy «saját kérelmére», annyi sem, hogy «hajlott kora és egészségi állapota iránti tekintetből», még csak az az enyhítő vigasztalás sincs ott, hogy «érdemeinek és szolgálatainak elismerése mellett».

A gróf, mint az agyonlőtt ember, rogyott le a kerevetre.

Hogy ezt vele még csak előre nem is tudatták! Hogy senki sem akadt, a ki figyelmeztesse, hogy előzze meg a lemondásával ily modorban való elbocsáttatását. Lehetséges ez? Vajjon ott áll még a papiron? Mikor másodszor is belenézett a nyomtatványba, csakugyan nem látta azt a sort maga előtt – könyeitől nem láthatta. – A szemek is megtartották, hogy kibeszéljék az igazat.

Nagy dolog az, mikor egy férfi könyezik egy másik férfi előtt – egy gyülölt ellenség előtt – egy nagy ember egy kicsiny ember előtt.

– Mivel érdemeltem ezt? hörgé összeszorított öklével szívéhez nyomva azt a haláladó papirlapot.

– Mondjunk egymásnak igazat, uram, ezen a keserves éjszakán, szólt Diadém, a felülkerült ellenség diadalérzetével. Ez nagyon jól meg volt érdemelve. Önt annyira elvakítá a bosszúállás szenvedélye, hogy nem látta meg tőle, a mi közvetlen közelében történik. Önt a gyülölet mániája hamis csapásra vezette, s míg ön ott a maga vadját üldözé, itt engedte ásni a lába alatt a tűzaknákat. Ön egy őrültet kergetett keresztül-kasul a világon, a körül összpontosítá egész gyülöletét; megtette azt egy veszedelmes összeesküvés vezérének, s mikor a rémséges lázadás kitört és leveretett, a kitörés az ön hibája volt, a leverés pedig másnak az érdeme: öné maradt a szégyen, hogy egy bolondtól engedte magát bolonddá tétetni. Most aztán mindenki tudja, hogy a kit ön főszemélynek tartott e complottban, az egy elmeháborodott, a ki a veszélyes czélra szánt pénzről azt hitte, hogy az ön leányától kapja régi szeretete fejében, s a ki ezt egy nevetséges merénylettel a világ köztudomásává tette. Az pedig, a ki lelke volt annak az összeesküvésnek, mindennap idejárt az ön kastélyába s együtt pikétezett önnel, s mikor a terv nem sikerült, akkor megölte magát. Ez olyan blamage önre nézve, uram, a milyen csak valaha magas állású férfit érhetett. A következményei nagyon jól meg vannak érdemelve. Ön kivánta, hogy ebben az órában igazat mondjunk egymásnak, én még csak bocsánatot sem tartozom ezért kérni, hogy azt teszem.

Temetvényi Ferdinánd felől ugyan beszélhetett Diadém a mit akart, nem hallott ő abból semmit.

– Elcsaptak engem, mint egy kártevő cselédet! dörmögé halkan maga elé.

– Gróf úr! Finita la comedia. Mind a ketten feneket értünk. Most már csak az a kérdés, hogy akarjuk-e egymást összeszorítva tartani a víz alatt, míg mind a ketten megfuladunk, vagy engedjük egyikünknek, a ki úszni tud, hogy kimeneküljön a partra s a másikat is kivonszolja magával?

– Mi van még hátra? kérdé Temetvényi Ferdinánd elmélázva.

– Megélni holtig.

– Élni? és nem szeretni többé semmit! És senkit! Elveszteni mindent, és gyülölni mindent, a mit elvesztettünk.

– Én legalább azt tenném.

– Ön! ön, a ki megbukva nem lesz kisebb, mint volt! Ön, a kinek a becsültetés nem éltető levegő! Ez a harcz nagyon egyenlőtlen volt!

– Kiegyenlítheti a békekötés.

A gróf fogta a végzetes papirhasábot s elszakgatta azt apró darabokra, úgy hajította a kandallóba.

– Uram! Az a papiros, a mit szét tetszett tépni, az én tulajdonom volt, mondá Diadém úr keserű tréfával.

– Megfizetek érte. Mondá Ferdinánd gróf. Holnap mindjárt vagy akármelyik napon, elhozhatja ön hozzám a jószágvásárló konzorczium megbizottját. Engedelmes eladót fognak találni bennem.

– Ez ügy tehát közöttünk be van fejezve.

– Tökéletesen. A két uradalom egy complexumban eladható lesz, a kastélyokból csinálhatnak gyárakat, üvegházat, fürészmalmot. A gazdatiszteket elűzhetik a világba. Lovakat a csiszárnak, butorokat a zsibárusnak, ékszereket az antiquáriusnak kótyavetyére bocsáthatnak. Erdőt, parkot kivághatnak. Rákóczy, Bercsényi, Illésházy emlékezetes iharfáiból deszkát, léczet fürészelhetnek. A sok ócska márványemlékkőből meszet égethetnek. Betelepíthetik az egész vidéket Sem, Cham és Jáfet minden ivadékaival! Én eltagadom, hogy voltam, s feledni fogom, hogy vagyok. Az ön gondja ezt az üzletet elintézni.

– S ezzel mára be van fejezve az értekezésünk. Kivánja a gróf, hogy most azonnal visszatérjek, a honnan jöttem?

– Világért sem. Ön itthon van. Tegye magát kényelembe. Itt e mellékszobában a vetett ágy. Lefekhetik és alhatik, a míg fáradságát kipiheni. Mikor hivni akar valakit, a csengetyűvel jelt adhat. Rendelkezésére fog állni a háznál mindenki. Jó éjt.

Azzal felvette az egyik gyertyatartót az asztalról s kifelé indult a szobájából.

– És ön, gróf úr? kérdé Diadém.

Temetvényi Ferdinánd hideg megvetéssel tekinte rá, s válaszul csak annyit mondott neki: «Jó éjt».

Otthagyta Diadémot a dolgozó-szobájában és eltávozott.

A bankár nem várt több felszólítást; a hogy utasítva volt, a mellékszobában felkereste a vetett ágyat, levetkőzött és lefeküdt.

Az Temetvényi Ferdinándnak a saját ágya volt. Az az ágy, a mire olyan kényes volt a főur, hogy akárhová utazott, annak a vánkosait és a szarvasbőr takaróját mindenüve magával vitte, nehogy olyan készségre kelljen lepihennie, a melyen valaki más feküdt valaha.

Jó volt az most Diadém urnak. Késő reggelig is aludt rajta.

Mikor fölébredve, csöngetett a komornyiknak, s az már a kész reggelivel lépett be hozzá, azt kérdé a feszesre kivasalt, simára borotvált uri cselédtől:

– Hát a gróf úr fölkelt-e már?

– Nem szolgálhatok vele.

– Hát nem ön szolgál fel ő exczellencziájánál?

– Ő exczellencziája nem aludt a kastélyban; az éjjel átköltözött a vendégfogadóba, ott nyittatott magának «egy» szobát, s visszaküldte a hajduját is: a korcsmáros pinczérje és szobaleánya teljesítik körülötte a szolgálatot.

… Temetvényi Ferdinánd nem fog többé őseinek kisérteteivel egy födél alatt aludni.