EXODUS.

Temetvényi Ferdinánd aztán ki nem jött többé abból a vendéglői szobából, a melyikbe beszállásolta magát, ott várta be a dolgok lefolyását. Diadém úr ellenben ott maradt a várkastélyban s onnan intézte az ügykezelést. Minden reggel és este eljött híven értesíteni a grófot a fejlemények felől. Az egész ügy a legkedvezőbb folyamatban van, a consortium igen coulans, a föltételek a legkedvezőbbek, a gróf meg lehet velük elégedve. Az ő jövendője fényesen biztosítva van.

Ferdinánd gróf nagyszerű volt az önzésében. Szerette ugyan azt sértett büszkeségnek, világgyülöletnek nevezni. Szeretett gyönyörködni abban a gondolatban, hogy a midőn ő semmivé lesz, vele együtt száz meg száz család lát egyszerre keserves, sanyarú napokat. Olyan lesz a bukása, mint mikor a félezredéves szálfa kidől a gyökeréből, s estében végig zuzza az egész pagonyt.

Onnan a vendéglő ablakából sorban végig lehetett látni a tiszti lakokon, a mikben az ő uradalmi hivatalnokai laktak. A gróf a lezárt redőnyök mögül keserű kedvteléssel kémlelt végig az átellenben levő házakon, mi történik azokon belül? Megtudták-e már azoknak a lakói, hogy az uradalom el van adva, hogy ők földönfutókká lettek? Semmi külső jel sem mutatta a változást. A tiszti lakok kapuin csak úgy jártak ki és be a hintók, mint azelőtt; a felpiperézett hölgyek sétáltak a fasorok alatt, s a nyitott ablakon át kihangzott a zongoraszó és énekhang. Különösen csodálkozott a gróf azon, hogy a veszélyt érző urak maguk nem kisértik meg, hogy őt felkeressék. Az ugyan hasztalan igyekezet volna, mert ő nála zárt ajtót találnának – és még inkább zárt szivet; de mégis tudná, hogy kivánnak tőle valamit, a mit el lehet utasítani.

Addig még tudta őket szánni, a míg az a nehéz csapás nem érte kevély lelkét; de a mióta őt magát oly kegyelet nélkül elvetették, elégtétel volt megalázott dölyfének, hogy mások is ki lesznek taszítva a hideg, közönyös világba. Szenvedjenek ők is! Az apró emberek! – Mi a kicsiny emberek insége? Vízbe esett hangya. Egy fűszál kimenti. De a nagy ember insége partra dobott czethal. Ki adhatja annak vissza a tengert?

Mikor kezdik hát már rá azt a sirást? chorusban, ensemble! Mikor kezdik el a kivándorlást? Processióban, átkozódva en debandade!

Egy szép reggel azután látta a vendéglői szögletszoba ablakából, hogy a házakat feldiszítik koszorukkal, fenyőfüzérekkel s a várba felvivő úton diadalkaput emelnek, a minek homlokzatán messzeviritó bazsarózsákból rakják ki ezt a szót: «Willkommen!»

Diadem úr meghozta a felvilágosítást a főurnak.

– Ma érkeznek meg a consortium teljhatalmú megbizottai a szerződést aláirni az adásvevést végrehajtani s egyuttal a birtokot átvenni.

– S az én gazdatisztjeim ennek örülnek olyan nagyon?

– No igen.

– Talán gondoskodott a sorsukról a conzortium?

– Annál okosabbat tudott tenni. Mint említém, a társulat az uradalmat parcellázni fogja. A gazdatisztek mindannyian igen kedvező föltételek mellett vállalkoznak egyes jószágdarabok megvételére, s ekkép ők kezelő tisztekből birtokos urakká válnak, zsellérekből házi urak lesznek s azontúl csak saját szorgalmuktól és ügyességüktől függ, hogy tisztességesen megéljenek.

Ez már elviselhetetlen volt a grófra nézve. Tehát még csak siratni sem fogják, mikor elmulik erről a földről. Elfeledik, mikor semmivé lesz. Semmivel sem emlegetik meg, még csak azzal sem, hogy megátkozzák. Elmehet, meghalhat; senkit sem tesz vele szerencsétlenné. Úgy omlik össze, mint a reves fa; pudva, targaly, szu-őrledékhalommá, a mit rögtön befut a szederinda. Nem fáj az, a mi neki fáj, senkinek ezen a világon. Sem egy szék, sem egy sziv nem marad üresen, mikor ő eltávozik belőle. A «Willkommen!» bazsarózsái a milyen őszinte örömmel kiáltják az érkező új gazdáknak «hozott Isten», épen úgy mondják az eltávozónak: «menj Isten hirével!»

– Hol parancsolja a gróf, hogy a meghatalmazottak találkozzanak?

– Akárhol, csak a várkastélyban nem.

– Már pedig itt a vendéglőben nem lehet ez ünnepélyes ténynek végbemenni.

– Tudom. Annak ott kell megtörténni a helyszinén, hogy az eladó birtokos a vásárlónak a symbolistikus hantot a kezébe adhassa. Azért igen jó hely lesz erre a várkertben levő nagy palakő-asztal, a vén borókafa alatt; ott elvégezhetünk mindent.

– S hogyan rendelkezett a gróf a várkastélyban levő értékes ingóságok iránt?

– El kell mindent árverezni.

– A nagy családi képekre nézve?

– Lesznek zsibárusok, a kik megveszik, a rámák kedveért.

– Hát a családi oklevéltár?

– Sajtost kell hivatni: fontszámra elviheti.

– Semmi emléket sem akar magával vinni a gróf?

– Semmit, semmit! A mi senkinek sem kell, dobják a szemétre!

– Jól van. A mint a küldöttek megérkeznek, ide fogok sietni.

– Rendelkezésükre állok.

Azt pedig, mikor azok megérkeztek, megtudhatta a gróf a nagy mozsárdurrogásból, a mi örvendetes jövetelüket hiresztelé, meg a nagy muzsikaszóból, a nép vivátozásából s a bandérium robogásából. Volt ott parádé annyi, akár egy főispáni installatiónál.

Kiváncsian nézte végig a redőnyös ablakból az egész czeremóniát.

Ugyanazok az emberek, a kik annyi ünnepélyes alkalommal az ő hintaja fölhágójánál kalaplevéve görnyedeztek s reszketteték a levegőt magasztaló phrasisokkal, hajlongtak most az idegen alakok előtt és harsogtatták talán ugyanazon phrasisokat.

S hogy töri magát a tovagördülő hintók után ez a nép! Apraja, nagyja. Jó ennek minden, a mi új.

A várkastélyban valószinüleg a volt jószágigazgató fogadja az új gazdák képviselőit. Míg azok az utiköntösből átöltöznek, jó idő telik bele.

Csak már elmulnék ez a nap!

Türelmetlenül várta, hogy Diadém úr érte jöjjön.

Végre elégördült annak a hintaja. A bankár egész díszben volt öltözve, fehér nyakravalóval, fekete frakkban. A gróf nem cserélte fel a vadász-zekéjét; abban jelent meg a nehéz szertartáson.

Vártak már a virginiai borókafa pagonyában.

Ez volt kedvencz tanyája utolsó ősének. Abba a nagy palakő-asztalba valamennyi szép asszonynak a neve be van karczolva, a kivel a főur valaha ez asztalnál mariaget játszott. Nagy szerencséje volt ennél a játéknál: nem a kártyában, hanem az asszonyokban.

Az utolsó játszmát játszszák most rajta.

Drága játszma!

Milliókat és milliókat számlálnak le, csupa franczia louisd’orokban a természetes palakőre. Ugyanazokhoz az eladó birtokos csak az ujjai hegyét érinti, annak a jeléül, hogy átvette. A háta mögött ott állnak az általános hitelező bank megbizottai, s beseprik az aranytekercseket a «tömeg» számára.

Aztán, volt: nincs…

Az asztal üresen marad.

A szerződést aláirják, az eladó és vevők, két példányban. Azután aláirják a meghivott tanuk és szomszédok.

Ferdinánd gróf az arczaikra sem néz azoknak, a kik a tollat egymás kezéből szedik ki, hogy neveiket oda kacskaringozzák. Bizonyosan ismerősökre találna közöttük.

Mikor a szerződésre mind alá vannak irva a nevek, be is kellene azokat porozni. Diadém úr felvesz az útról egy csipetet abból a finom fehér kovarczhomokból, a mit messze vidékről hoztak ide az utakra s azzal porzózza be a nedves irást.

Akkor aztán Temetvényi Ferdinánd lehajol a földre s felvéve egy kis fekete hantocskát, kezébe adja azt a vevőtársaság meghatalmazottjának.

Consummatum est…

A felhők árnyéka fut végig a napsütötte mezőkön.

Ez a felhőárny a Temetvényi név.

A gróf nem lát maga előtt egyebet, mint azt a nagy palakő táblát, meg a keze alá adott okiratokat.

Egy nagy gránát almafa hajlik oda a természetes iróasztal fölé. (Üveg födél alatt teleltetett növény.) Egy piros virág oda hull róla épen a keze alá. Valami más kéz elveszi azt onnan, s ő látja, hogy valami idegen ember azt a gomblyukába tűzi. Ez már annak az idegen embernek a tulajdona. A nevét nem tudja, kinek hívják? Hallja félfüllel, hogy a háta mögött arról beszélnek, hogyan lehetne ezt a gránát almafát innen Bécsbe felvitetni, mert itt nem tartanak a számára kertészt, üvegházat.

Azután még egy pótszerződés is van; de azt már hosszú idővesztegetés volna átnézni. Az ingóbingók sorsáról intézkednek abban. Mindenről gondoskodva lett tisztességesen. Vannak műértő vásárlók, a kik nagyban összevesznek mindent, tizedrész árban. A kiköltöző ráhagyja: nem törődik vele. Még arra sem scrupulosus, hogy vajon az a valaki, a ki a remek faragványú Szűz-Mária-szobrot megveszi, mely előtt valamikor Pálma grófnő oly kétségbeesetten térdelt imádkozva, nem semita ivadék-e? Csak egyszer dobban nagyot a szive, mikor egy eléje tolt irás alatt ezt a nevet pillantja meg: «Illavay». Erre mégis széttekint maga körül.

Ott látja azt az alakot a nagy borókafához támaszkodva.

Ez az egy még fáj neki. Szeretne keserű lenni.

– Ah, eljött a jóslata végében gyönyörködni! szól hozzá (magyarul: a többi urak azt nem értik). Úgy volt nemde? Hogy ön ráütött a tenyerével arra a kőre s azt mondta: «húsz év mulva ez a kő sem lesz az önöké többé!» S még csak a tizenötödik járja! Hozta Isten.

Illavay még csak a vállát sem vette el a faderékról, a melyhez támaszkodott, csak úgy dörmögött vissza.

– Ha olvasná a gróf úr az iratot, a mit a kezében tart, megtudná, hogy miért jöttem ide.

A gróf végigfutott az iraton: irónikus mosoly fintorítá el arczát.

– Aha! Ön megveszi a Temetvényi család ősi képeit, rámástól, nehogy a bécsi zsibvásárra kerüljenek. Ez derék nagylelküség öntől. Hanem hát édes barátom, ezek a képek sokkal magasabbak, semhogy az ön lakházának szobáiban elférjenek. Inkább vágasson el belőlük, minthogy stukkaturt töressen miattuk.

– Nem magamnak vásárlom össze e képeket, gróf úr, hanem megbizásból egy urhölgy számára, a ki el akarja azokat tenni egy olyan csendes helyre, a hol nem fogja őket többé háborgatni senki.

– Ahá! A pozsonyi bezárt kapujú ház fogadja be őket! A hová csak a kéményen át mehetnek be a látogatók. Annak a falai lesznek feldiszítve velük. Az élő kisértet együtt akar lenni a festett kisértetekkel. Jó társaságban lesznek együtt. No lássa, ez nekem is eszembe juthatott volna. Úgy látszik, hogy a halottaknak jobb emlékező tehetségük van, mint az élőknek. Szivesen oda adnám neki valamennyit ajándékba; de a bukott embernek nem szabad többé elajándékozni semmit. Nézzük csak: micsoda árt igérnek önök e klenodiumokért? Ah, hisz ez egész műértőleg van felbecsülve! Valóban szép kis összeg! Talán még felül is mulja azt, a mibe hajdan a megrendelőknek került. Aláirom, hogy ne irnám? Ilyen jó vásárlóm nem akadt a földi lények között, mint ez a földöntúli. Hanem egyet ajánlok önnek, s ha lehet, fogadja el. Ne fizessék ki önök nekem ezt az összeget, most, hanem tartsák ott maguknál és aztán majd mikor évek mulva, (mert mi sokáig fogunk élni: mi élő halottak) nekem nem lesz már semmim a földön, mikor ez az uri társaság, a mely itt most ezt a birtokot megvásárolja, maga is tönkre fog menni, s ezek a vigan pezsgőző urak mind egytül-egyig vagy főbe-lövik magukat, vagy Amerikába szöknek, vagy a börtönbe kerülnek, s az én életjáradékomat nem lesz a ki fizesse; hát akkor, nehogy koldulni legyek kénytelen, majd apródonkint adogassák ki a számomra a pozsonyi bezárt ház ablakán az őseim képeinek az árát. Helyesli ön? Elfogadja? Igen! No látja, hát úgy-e, hogy milyen elővigyázó, okos ember lett belőlem?

Illavay szomoruan fordította félre a fejét s nem felelt neki semmit. A franczia urak azt hitték, hogy alkudoznak egymással.

– Még egyet, édes barátom, szólt a gróf Illavayhoz. Valahol, az egyik bezárt folyosó hátterében fog ön találni egy rámában levő férfi-arczképet, a minek az arczát bajos dolog már megismerni. Valaki, úgy látszik, Flóber-féle szalonpisztolylyal czélba lövöldözött erre a képre, olyan az már, mint a rosta. Ki ne dobassa ön ezt a szemétre. Ön és még valaki emlékezni fognak arra, hogy miféle alak volt ez valaha, s ki fogják találni, hogy az, a ki ezt így keresztül-kasul lyuggatta, milyen poklot viselt a szivében.

De még ezt is olyan csendesen, oly változatlan arczczal mondta, hogy az idegenek nem sejthették, miről van szó. Egy ereklyéről.

Ezzel aztán sietett elintézni az ügyet a consortium küldötteivel.

Minden annak rendi szerint be lett fejezve.

A hitelezők nagyja is ki lett elégítve.

A mi még javára maradt a grófnak, az cheque-ekben átadatott neki. Tekintélyes összeg volt. A hogy veszszük. Kicsiny embernek kapitális, nagy embernek koldusfillér. Eltette a tárczájába.

Most aztán el innen! A milyen gyorsan csak a postalovak nyargalhatnak! Könnyű lesz az utazása, semmit se visz innen magával.

Hanem egy kis véletlen megakadályozta a gyors menekülést. Egy nagy zivatar jött, felhőszakadással, mely ott rekesztette a vendéglői szobában. Ott kellett végigvirrasztania az utolsó éjszakát. Sötét volt s a zápor zuhogott egész hajnalig. Gondolni sem lehetett az elutazásra.

Csak a reggel szabadította fel e kínos fogságból.

A mint a postakocsi megérkezett, sietett menekülni innen.

Az éjjeli zápor mind pocsokká tette a diadalkapuk koszoruit, a falakra fűzött guirlandokat, a nevek le voltak mosva, a zászlók szinei szennyesen összeolvadva; a tegnapi dicsőségből nem maradt csak rongy és piszok.

A lovak lábai csülökig gázoltak a habarékban, a min felül úszott a diadalmenet elé hintett virág.

Temetvényi gróf ki sem nézett a fedett hintóból.

Jól tudta, hogy ha korán reggel elindul Gargóvárról, késő délig sebes vágtatva folyvást a Temetvényi uradalom országutján halad végig. Az útféli vendéglő, a hol délre meg kell szállni, az a határ.

Ő még itt sem száll le a kocsiból, csak onnan tekint egy pillanatra vissza.

Az ősi temetvényi várrom még jól látszik a távolban, mint egy óriási kőkorona egy alvó király koponyáján.

Nincs már semmi közük egymáshoz.

Eszébe jut, hogy van még valami, a mi megmaradt belőle. Kiveszi zsebéből azt a szerződést. Igen, azon vannak az aláirt nevek beporzózva azzal a kvarczhomokkal ottan. Ez a nehány szem homok még az övé. A dicsőséges kis-királyságból: az ősök hatalmából, dicsőségéből. Egy csipet homok. Lesepri azt is onnan, s elfujja a szélbe. Ennyit se vigyen belőle magával!

S aztán ki ebből az országból, a míg egy hegyet látni belőle!

Más számüzött visz magával egy édes fájdalmat, a mitől kinzatni boldogság: a haza szeretetét, – ez viszi magával a keserű gyönyört, a melyben kéjelegni pokol: a haza iránti gyülöletét.

Mi van még hátra? Ki nem halt még meg azok közül, a kiknek nem elég egyszer meghalni?

Egy egész korszakot láttunk meghalni, a maga nagy embereivel. Államférfiui óriások, a kik három lépéssel átléptek egy országot. Most szépen el vannak temetve, nagyhangzású, semmi hatású hivatalok kriptáiba, a honnan ha föl is járnak néha, himzett egyenruhás kisértetekül, senki sem látja meg őket. Néha még csörömpölnek is. Senki sem fél tőlük.

Meghaltak a nagy hódításra alakult pénztársulatok, a mik az országok átalakítására akartak vállalkozni. A Temetvényi uradalom consortiuma szétfoszlott a levegőben. Inséges évek, rossz számitás, könnyelmüség a kis embereket is koldusbotra juttatta: elmentek lefeküdni. Utánuk dőltek a nagyok. A Temetvényi-Opatovszky uradalom azóta harmadik kezére került: és azon sem fog megmaradni sokáig.

Azok a hegyek és várromok még egyre futnak egymásalól: nem akarnak együtt maradni.

Meghalt a két nagy család megrontó dæmona is: Diadém. A hirlapok közlék a nagy «krach» után, hogy a gmundeni tóba ölte magát. Ott találták a kalapját és tárczáját a tóparton: ő maga bucsut vett a világtól. Ez is csak egyszer halt még meg. Ott él még valahol Amerikában s tanítja a yankeeket szolid üzletekre.

A szép asszony Atalanta szép leányával a legczifrább két halott. Mikor egy életet elkoptatnak, azt eltemetik, hozzá kezdenek a másikhoz, más név alatt. A hol rájuk ismer valaki, ott mindjárt meghalnak s mennek máshová ujra föltámadni. Ki tudja: hányszor lesznek eltemetve.

Ellenkező halálnemet választott Koczur barátunk. Ő csak a hazáért hal meg, minden három évben egyszer. A választások alatt kortesvezér: ez az életmódja. Az egyik turnusban meghal mint kormánypárti, föltámad mint ellenzéki, a másikban megint a másik hemisphæriumon mulik ki a hazáért, s az ellenlábasok között támad föl. Ez viszi legtöbbre.

Halva jár-kel a fényes napvilágon a felföld kis királya, az egykor oly hatalmas Temetvényi gróf. Nagy baj, hogy tovább tartott az élet, mint az életjáradék. A nagy consortium megbukásával az ő szerződését is elvitte az árviz. Most az ősei arczképeinek az árából él, a kik a pozsonyi csendes házból küldözik neki végadományaikat. A halottak a halottnak.

Ott van bezárkózva egyedül a legszomorubb halott, a ki soha embert, élő állatot, szabad eget, zöld növényt nem lát maga körül, a ki hirlapot, levelet el nem olvas.

Csak azt számlálgatja, hogy mennyire megszaporodott már a pénze? Mire gyüjti azt? Minek az neki? Az élő halottnak álmai vannak, a miket következetesen sző, fon odább. Azt mondja az álma, hogy egy másik élő halottnak van egy fia, a kit pártul fogott az az ember, a ki az egyedüli élő rá nézve ezen a világon. Amaz ember ennek a fiunak fogja hagyni örökségbe a lelkét, jellemét, tudományát – és a szegénységét. – Annak az embernek van egy leánya is. Talán szép, talán nem az: de bizonyosan jó.

A két gyermek szeretni fogja egymást. Sok szenvedés lesz annak a vége. Minden csapás utoléri őket. Mert a sors üldöző keze azokat keresi fel, a kik nagyon szeretnek és nagyon jók. Hadd szenvedjenek! Az a tisztitó tűz. Abban tanulják meg egymást még jobban szeretni. A boldogság támasztja fel az emberek szivében a kevélység, a hűtelenség ördögeit. A nyomor neveli a hű nőket, a jó családapákat. Hadd küzdjenek, hadd nyomorogjanak, a míg fiatalok. Az ifjuságnak adatott a szeretet, s az mindent kipótol. Majd ha aztán meg lesznek edzve vihartól, szenvedéstől: akkor had tudják meg egy gyászjelentésből, hogy élt valahol a föld kőfalai között egy ismeretlen lény, a ki csak azon gondolkozott, hogy napról-napra az ő számukra szaporítson kincseket. Akkor aztán éljék világukat!… Hanem odáig még nagy idő van! Mert a halottak sokáig élnek.

Még annyi gondja sincs a döblingi palota halottjának. Az atyai legátum jótékony intézkedése folytán neki külön kriptája van, mindennap megkapja mindazt, a mi egy halottnak egészségére válik. Itt nem üldözi senki, s lehet kedve szerint bolond, senkisem szólja meg érte: a bolondok háza ez. Étvágya kitünő. Könyveket is olvas, a miben sajátszerű methodust követ: a mint egy lapot elolvasott azt kiszakítja a könyvből, mire végigolvasta, csak a táblája maradt.

A hold szarvának az utolsó fényszikrája is letünt a láthatár alá. Halottak országa ez már! Halottaké, kik nem a föltámadásra várnak, hanem arra, hogy még egyszer valamikor igazán meghalhassanak.