KIVÜL A VILÁGON

Harmincz év óta nem látta senki a Temetvényiék pozsonyi palotájának főkapuját nyitva. A házi cselédek, a hányan vannak, alkalmasint a hátulsó udvar kis kapuján járnak ki s be a sikátor felől. Reggel a péklegény, a mészároslegény, a halárusnő, a zöldségkofa egyenkint oda jönnek a legszélső szögletablakhoz. S ott valaki átveszi tőlük az élelmi czikkeket, a számlakönyvükbe beirja a hozottakat, s azzal mehetnek. A postalegény csengetésére a kapus nyit ki a kis ajtón egy négyszöglábnyi ablakot s azon veszi be a leveleket, s vissza adja neki az el nem fogadottakat, meg a vevényeket. Levelek, a mik Temetvényi Pálma grófnőhöz vannak czímezve egyszerűen visszaadatnak, e szóval «nem ismertetik». Olyan levelek, melyek «Madame Beata» czímzettel érkeznek, elfogadtatnak. (Beata annyit tesz magyarul mint «megboldogult».)

Talán soha nem is tudták, a kik tudták, rég elfelejtették, hogy az a két név valaha egy személyt jelentett, s hogy annak viselője milyen büszke szépség volt valaha.

Mindenféle mende-monda kering róla, a miből csak annyi igaz, hogy abban a palotában egy öreg grófnő lakik, épen olyan öreg cselédekkel, mint maga, a ki sehová a házból ki nem jár és senkit el nem fogad. Van egy ügyvivője, de azzal csak levél útján értekezik; orvost soha nem hivat; még templomba sem jár; a pozsonyi takarékpénztárba lett letéve a számára harmincz év előtt négyszázezer forint, annak a kamatjait ő minden évnegyedben fölveszi az ügyvédje által, háromnegyedrészét a kamatnak azonnal ott hagyja, az új takarékpénztári könyvet, meg a kamat negyedrészét magának elküldeti, s minthogy a régi betéti könyvet sohasem küldi vissza, hanem a kamatok kamatjait is új könyvre rakja be, annálfogva odahaza egész bibliothékájának kell lenni betéti könyvekből, a takarékpénztárnál pedig valóságos logarithmusok lánczolata a betéteinek a soknemű ija-fia, a miért a pénztárnokok és ellenőrök minden negyedévben megáldják.

Egyebet nem lehet róla kitudni.

Ahogy eltemette magát, olyan következetesen meg is tudott maradni a sírjában csendesen.

Reggelenkint ott szokott sétálni a kertjében, télen úgy, mint nyáron. Az egész kert be van födve üveg-menyezettel. Oda nem esik soha se eső, se hó.

Nincs is rá semmi szükség. Az egész kertben nincsen egy élőfa, sem egy gyökerező növény, díszbokor, virághagyma. És mégis tele van az virággal, növénynyel: csinált virággal, mű-növényekkel. Nagy virágvedrekben cactusok, áloék, kádakban pálmák, bádogból, megfestve; a virágágyakban Japán és az indszigetek minden exoticus virágai, remekül utánozva, a természet pompája papirosból, selyemből, patyolatból. A falakra felfut a repkény, a folyondár, a virágzó gobéák, lianok, clematisok egész az üvegtetőzetig felkúsznak s összefolyva a tropicus csemetékkel, egy délszaki világ képét mimelik. Ez mind csinált fa, csinált virág. Mikor az úrnő kijön a kertbe, az ablakokból tarka pillangók repkednek alá, szerteszét csapongva a chinai, japáni ismerős virágokon. Jó ismerősök lehetnek; őket is abban a gyárban készítették, a melyben a növényeket: a furfangos géppillangókat.

Mikor reggelenkint leszáll ebbe a csinált kertbe a ház úrnője, akkor egyszerre minden élő teremtésnek el kell tisztulni onnan. Semmi élő embert, állatot nem akar látni, még virágot sem. Mindennap szigorúan végigkutatja, nem ütötte-e ki a fejét a földből egy kis fűszál, egy csirázó paréj? azt siet rögtön kihuzni. A földre hullott chinai lepkéket újra fölcsavarja s repülésnek ereszti. Egy kosárkában nagyszámú illatszeres üvegcséket hoz, s azokból a nyiló virágok kelyheit megannyi külön ecsettel bekenegeti.

Hadd illatozzanak! Egy kis könyvecskébe följegyzi magának, melyik virágnak mult el már az ideje? minek kellene már azt helyettesíteni? a mellé odaszúrja a jelző karót, az utódjának a nevével. Semmi sem kerüli ki a figyelmét.

Egyes egyedül jár ott, s az egyetlen egy tükör, a miben arczát meglátja, a nagy vízmedencze, az is csak látszatul van ott, mert semmitsem öntöznek belőle. Ez előtt megáll hosszasan s elnézi benne visszatükrözött alakját. Az egykor buzakalászszín-szőke haj milyen ezüstszín most! Az a fehér lánggal égő arcz most már olyan, mint a márvány, az ajkak összeszorultak a nagy hallgatástól, a homlok közepén ott van az a nagy fölkiáltó jel: az örök panaszhang mély redője.

Úgy jár ott, mint az árnyék. Vissza-visszatér a vízmedenczéhez s belebámul, míg annak a síma tükrét meg nem rezzenti egy-egy kis legyecske, valami egy napig élő kérész: arra azután dühös lesz, elkezdi üldözni, ha lehet, megöli; hogyan mert egy valóságos élő lény belopózni ide a holtak birodalmába!

Azután visszamegy a szobájába. Azalatt azt a cselédek rendbehozták s mikorra ő visszatér, már sietnek eltünni, hogy meg ne lássa őket.

Az asztalkáján ott vannak a ma érkezett levelek. Azok közül kiválasztja azokat, a miket fel akar nyitni, hogy elolvassa, a többieket félreteszi.

Szobájának egyetlen ablakán van egy kalitka, abban van egy sárga madár, kanári talán; az szabályos időközönkint föláll a fészkéből, tollászkodik, repes, énekel; aztán megint szárnya alá dugja az orrát s tovább alszik. Az úrhölgy minden reggel fölhuzza a kalitka óraművét, az is csak csinált madár, s a dal, a mit elfütyül, remekműnek készült érczsipláda csicsergése.

Asztalán hever Flammarion könyve a bujdosók világáról. Az ő mindennapi olvasmánya. A csillaglakók, a földöntúli regiók képeivel vannak tele szobájának a falai, miket saját maga festett; tájképek a Jupiterből; azokat ismétli újra meg újra.

Mikor ebbe belefárad, felnyitja azt a könyvtárát, a miben ezerekre menő sorbarakott phalanxa áll a takarékpénztári könyvecskéknek. Megidézi maga elé a számok légióit. Sokszoroztatja az ezereket, a forintokat és a krajczároknak törteit. Minden napról tudomása van, hogy mennyivel szaporodott az a kincs, a minek ő a földalatti őre. Kinek a számára gyűjti azt össze? Kinek zsugorgat? Kinek takarít? Azok között, a kik tudják, hogy neki csak a Beata név alatt lehet elolvasásra szánt levelet irni, talán alig van egy, a ki ne azért irná a levelét, hogy erre a kérdésre választ kapjon. De ő nem szokott felelni senkinek. A halottak nem leveleznek. Megtudnak ők mindent, de nem adnak választ semmire. Ő lát mindent, a mi a világban történik, de magát meg nem mutatja.

Mikor a déli harangszó visszaszólítja ebbe a poros világba, akkor átmegy a mellékszobába. Ott már akkor meg van terítve az asztala. Egyetlenegy teríték rajta. Minden étel felhordva, hidegen: a theakatlan alatt meggyujtva a láng. Senkinek a felszolgálását sem kivánja. Végzi a földi próza munkáját, az emberélet legfőbb czélját, az evést, egyedül.

És ha annak is vége van, akkor átmegy a harmadik terembe: a hol télen-nyáron ég a kandallóban a tűz.

Ott van a zongorája, a mellé leül s eljátszik rajta egész délutánokon át: nehéz mesterműveket, Beethoven, Schubert, Chopin remekeit. Csakhogy a zongoráján nincsen húr, néma hangszer az, ujjai végigfutnak a billentyűkön, művészi ügyességel, virtuóz lelkesedéssel, hanem a dallamot senkisem hallja, egyedül az ő lelke.

S ha leszáll az est, besötétül a terem: a csendes, emberhangtalan egyedüllétben, odaheveredik le a kandallója elé s nézi az izzó parazsat, hogy válik hamuvá, éjfélig; éjfél után szendereg, míg a tűz ébren lobog s fölébred, ha a tűz aludni készül s újra felszítja azt.

Ez az élete Beátának, a kit életében úgy híttak, hogy Temetvényi Pálma grófnő, a kit úgy híttak, hogy «én angyalom, én istennőm, én életem világa, mennyországom!»