A KIS BÁRÓ ÉS A KIS BARONESSE.

Vágtatva nyargaltak ki a kastély udvarából; az egyik egy fehér szamáron ült, a másik egy feketén. A szamarakon nem volt nyereg, csak egy kötéllel leszorított pokrócz.

A kis báró lehetett tizennégy éves, a kis baronesse tizenkettő és fél. Mind a kettő erős növésben volt; mert a harmadévi ruháikból nagyon ki voltak a karjaik, meg a lábszáraik. A kis bárón volt egy bársony zeke, valaha fekete, most már fakó, eredetileg sárga aranyozott gombokkal, de a miket most mindenféle gyűjteménye a gomb-spéciesnek helyettesít, a hol egyátaljában szükséges a jelenléte a gombnak. A kihajtott inggallérja himzett, de piszkos és gyürődött, mind a két csizmájának az orra szét van nyitva a talpánál s kilátszanak rajta a lábainak az öregujjai, a mi egyúttal a harisnyák hiányosságára is rávall. Az arcza nem volna rút; szabályos vonású, előkelő ábrázat, hanem tele mindenféle emlékeivel az ütés, vágás, karmolás foltjainak és sebhelyeinek, a kezei szurtosak, mint egy lakatosinasé.

A baronesse annál czifrább. Neki selyemruhája van: maintenonszín, azaz zöld, a hol tudniillik nincs leöntve eczettel, vagy olajjal; mellénykéjére csipkefodor van varrva, a mi úgy szép, mentül jobban be van pirosítva szederfoltokkal. Mind a két könyöke ki néz a ruhából s karjai odáig naptól barnultak, a meddig a ruha nem szokta takarni. A mint a szamáron ül, a különben is elég rövid öltöny felcsúszott fodra elárulja, hogy a harisnyái szalag helyett czigány szatyinggal vannak térde alatt megkötve, ellenben a topánkáiból hosszan csüng alá a kibomlott zsinór. Valami szalmakalap van a fején, a mit csak az imádság tart össze, körültűzködve mezőn szedett pipacsvirággal. Az alól szétszórva libeg alá hosszú fésületlen szénfekete haja. Arcza erősen creolszín, nagy gazellaszemekkel, piros duzzadt ajkakkal, egész termete csupa bacchans-szilajság.

– Galopp, galopp! kiált a leány, a birsalma vesszővel ostorozva a szamarat, hogy azt vágtatásra birja, s kárörvendő nevetéssel nézeget vissza lovagló társára, a kinek a szamara nem akar versenyparipává nemesülni, akárhogy püföli is a lovagja; mikor meg aztán egyszer neki szánja magát a nyargalásnak, akkor meg szügyibe vágja a fejét, fölveti a két hátulsó lábát, s úgy vágtat végig az utczán, hogy a lovagnak két kézzel kell kapaszkodni a sörényébe, hogy le ne maradjon róla; akkor aztán a megelőzött kisasszony annál dévajabb jó kedvvel paskolja az eléje került szamarat: «galopp, galopp!» A kutyák utánok rohannak, minden udvarról nagy ugatással, iskolás gyermekek riadnak szerteszét előlük, nagy sikoltozással; a fazekas, a kinek a vásárra kirakott cserépedényei között veszedelmes vakmerőséggel vágtatnak keresztül, káromkodik, a parasztlegények a korcsmaajtóból csintalan dolgokat kiabálnak utánuk, s Rokomozer, a vén szatócs, a boltja előtt ülve, dörmögi magában: «a kis bárónak, meg a kis baronessenek már megint az esze tisztul! látszik, hogy nincsenek náluk odahaza».

A faluvéghez érve, átugratnak a bakháton, keresztül a vetéseken, s onnan be az erdőbe.

Ott leszállnak a szamaraikról. A két csacsi mindjárt hozzáfog a legelészéshez.

– Hol láttad azt a szajkófészket? kérdi a kis baronesse.

– Én előbb epret akarok szedni, éhes vagyok.

– No azzal ugyan jól lakol.

– Ma sem volt ebéd: a mama nem tudom, mit gondol, hogy még sem jön haza.

– Majd megint azzal beszéli ki magát, hogy a Koczur úrra bízta a kamrakulcsot: az meg azóta mindig vadászni jár.

– Ki tudja hol jár.

– A papával együtt.

– Szedjünk epret. Talán gombát is találunk, azt megsütjük.

S aztán kerestek epret, meg szamóczát, tele szedték a kalapjaikat, s leheveredtek a fűbe egymás mellé, ebédelni.

– Te, minekünk el kellene szöknünk valamerre, mondá a baronesse.

– Ugyan hová?

– Hát a merre világ van. A hol Diadém úr lakik, Bécsbe. Oda gyalog is el lehet menni.

– Aztán mit csinálnánk ottan?

– Hát akármit. Pénzt szereznénk s azt elköltenők.

– De hogyan?

– Tudnék én csak olyan szépen irni, meg rajzolni, mint te, tudom, hogy bankót csinálnék.

– Azért becsukják az embert.

– No hát valami mást.

– Ugyan mit?

– Mit? Mit? Te! A minap az a szobalány, a kit a mama felpofozott s elkergetett, azt kiabálta az udvaron, hogy a mama circus-lovarnő volt hajdanában s bukfenczet hányt, meg a tenyerein járkált. Nem hiszed, hogy én is tudok bukfenczet hányni, meg a tenyereimen sétálni?

– Ugyan hagyd abba.

– Te belőled is válhatna valami olyan birkozó komédiás, olyan erős vagy: a szamár sem tud levetni a hátáról soha. No hát hadd látom, hogy termesz fönn azon a fán egy percz alatt?

– De már minek menjek én fel arra a fára?

– Azért, hogy lehozd azokat a szajkófiukat a fészekből.

– Aztán mit csináljak én azokkal a szajkófiókokkal, ha lehoztam?

– Látod, milyen oktondi vagy? Elvisszük a szajkókat a Rokomozernek, az mindenféle madarakkal kereskedik a városban, megvesz mindent, a mit a suhanczok összefognak, kapunk érte pénzt; azzal beülünk a laczikonyhába s jól lakunk.

– Én bizony nem szakgatom azért a ruhámat, úgyis elég rongyos.

– No hát majd szakgatom én az enyémet; felmászok én a fára.

– Könnyű neked, de engem nem védelmez meg Diadém úr, ha a mama meg akar verni, mint téged.

– Óh te filkó!

A baronesse az alatt hirtelen levetette a mellénykét, meg a selyemszoknyát magáról, s könnyű alsó ruhában, mint az evet, gyorsan fölkapaszkodott a terepély bükkfára; a szajkófészek egy kinyuló ágra volt elhelyezve, a leány fél kezén és fél lábán csüggve hajolt le odáig, s aztán kiszedte a fészekből a tolladzó madárfiókokat s beledugdosta őket a keblébe az inge alá. A lejövetel annyival volt nehezebb, hogy a madarakra is ügyelni kellett, nehogy agyonnyomja őket.

Egészen kipirult bele az arcza.

– No nesze, te gyáva, rakd a kalapodba. De vigyázz, hogy el ne szalaszd. Ha én nem volnék, meg nem élnél.

– Nem szúrtad meg a lábadat?

– Eh! Nem fáj az a kutyának!

Ez alatt fölvette megint a leszórt felöltönyeit, az egyik elvesztett harisnyakötőjét pedig helyettesítette egy repkényindával. A szétbomlott haja tele lett fagyöngygyel, az meg épen nagyon jól illett oda.

– No most gyerünk a zsidóhoz, hozd a madarakat.

– Gyalog?

– Ki kergetőzne most a szamarakkal? Nem fogod azokat ma el. Majd bekiséri az erdőkerülő. Aztán a madarakat is elszalasztjuk, ha felülünk.

– Mit kérjünk értük a zsidótól?

– Csak ad egyért-egyért egy kutyanyelvet, ha lelke van.

(Kutyanyelvnek hivták egy időben azt a hosszú papiros hatost.)

– Az is szép kereset lesz.

– Egy bárónak, meg egy baronessenek.

Az volt a kérdés, hogy ki vigye be Rokomozerhez a madarakat? mikor a szatócs elé értek, s megálltak az ostornyél és paprikafüzér kirakat előtt.

– Én szégyenlem magamat! mondá a fiu.

– No hát add ide, majd beviszem én, mondá a leány, s ölébe kapta, a felrántott selyem szoknyájába, a három madárfiókot s berontott vele a szatócsbolt ajtaján.

Az öreg Rokomozer épen sáfrányt osztályozott apró papirokba. Mivelhogy az a paraszt olyan gourmand, hogy az igazi sáfrán közé okvetlenül a szekliczevirág szirmát is kivánja közé vegyíttetni.

– Alázatos szolgája! No hát mi tetszik a baronessenek?

– Vesz kend madarat, Sámsi?

– Nü! Már micsoda madarat? Kácsa madarat? Liba madarat? Csirke madarat?

– Nem azt. «Mátyást».

– Uram s én Istenem! Hát miféle Mátyást? Hiszen az nem madár, hanem szűcs mester Teplán. Hogy vegyem én azt meg?

– Ne bolonduljon kend! Szajkómadarat.

– Hát aztán mit csináljak én a szajkómadárral?

– Tudja azt kend jól. Azt kend elszállítja Bécsbe, meg Pozsonyba, ott felvágják a nyelvét s aztán a szajkó megtanul beszélni mindenfélét.

– Uram s én Istenem! Az emberek is annyit beszélnek már, hogy nagyon sok; most még a madarak is beszéljenek? Hát aztán milyen az a Mátyás-madár?

– Itt van a szoknyámban.

– Hol lopták ezeket?

– Lopta a majd megmondom micsodád! Huszonkétezer hold erdeje van az apámnak, onnan hoztam, magam szedtem le.

– Huszonkétezer hold erdő! Ha az én apámnak huszonkétezer hold erdeje lett volna, most én nem Mátyásokat szednék le a fáról, hanem kétfejű sasokat, ezer forintos bankókra pingálva.

– No hát mondja kend szaporán, hogy mit ád értük!

– Hogy én mit adok értük? Ne tréfáljon a baronesse! Azt gondoltam, azért hozza ide nekem, hogy ide akarja adni kosztba s azt kérdezi, hogy mit fizetnek nekem azért hogy felnevelem?

– Lárifári! A kutyámat tegye kend bolonddá! Tudom én jól, hogy kend madarakkal kereskedik; a parasztgyerekeknek mind jól megfizeti, a mit ide hoznak. No csak ki vele frissen, mit ad értük?

– Tudom én jól? Tudja ő jól? De azt nem tudja ugy-e, a baronesse, hogy az új szolgabiró kidoboltatta a faluban, hogy nem szabad több énekes madarat leszedni a fáról; a ki egy énekes madarat megvesz, fizet husz forintot pengőben. Én a fejemmel játszom! Én husz forintot egy madár miatt. Szentséges Isten, husz forintot egy madárért. Ez nehezebb a halálnál. Nem! Én meg nem veszek egy madarat többé, ha zsidóul, meg görögül tud is beszélni – kotta nélkül!

– Nem veszi kend meg? kiáltá a leány dühösen, azzal egyenkint kiszedte a felvett szoknyából a madárfiókokat s egyenkint odavagdalta azokat a szatócs fejéhez: «no, hát nesze, edd meg az apáddal, meg a szolgabiróddal együtt! Legyen pecsenyétek mind a hármatoknak».

Azzal kirohant a boltból, az ott künn ácsorgó testvéréhez.

– Nem vette meg a czudar! mondá a kis baronesse.

– Már most hát mit csináljunk? kérdé a kis báró.

– Nézzünk széjjel a városban.

– Hiszen egy krajczárunk sincsen.

– Majd csak szerezünk valahogy.

– Ugyan hogyan?

– Gyerünk vissza a Rokomozerhez. Te is gyere be velem.

Visszamentek a szatócsboltba.

Rokomozer épen az őrölt kávéval vesződött. A paraszt jobban szereti, ha egy kis czikória is van közötte.

– Rokomozer úr! mondá a baronesse, egy komoly szavunk van önhöz.

– Kérem, tessék helyet foglalni.

S azzal felkuporodott a pudlira.

– Örülök, ha hallgathatok!

– Rokomozer úr! ön ismeri családunk körülményeit.

– Jobban ismerem, mint maga a méltóságos család.

– Ön tudni fogja, hogy vannak az életben gyakran pillanatnyi nehéz helyzetek, a miket az ember nem maga okozott.

– Mintha csak a méltóságos édes atyját hallanám beszélni!

– Ily pillanatokban az ember kénytelen a kipróbált jó barátjaihoz fordulni.

– Egészen elérzékenyít a baronesse!

– Mi ketten a báró Apátfalvi Opatovszky-család egyedüli örökösei, megkináljuk önt egy igen előnyös üzlettel. – Adjon nekünk kölcsön – három huszast. – Mi adunk magunkról váltót. – Én leszek a kiállító; báró Opatovszky Arnold az elfogadó. – Irhat ön bele tetszés szerinti összeget.

– Oh, uram Isten! Mi legyen a világból? Még nincsen tizenhárom éves s már ilyen jól érti az üzletet!

– Azonkívül felhatalmazzuk önt, hogy tábláztassa be a birtokainkra.

Rokomozer már erre nem állhatta meg, hogy ne nevessen.

– Ugyan kérem, nem hoznák még ide forgatónak Koczúr urat? Az még igen jó firma.

Erre aztán a baronesse elnevette magát.

– De hát nem komiszság ez öntől, hogy nem akar nekünk három huszast kölcsönözni?

– Persze, hogy komiszság. Hát ’sz azért vagyok én komisz ember. Mert ha nobel ember volnék, úgy tennék, mint Diadém úr, milliókat kölcsönöznék. Miért nem kérnek attól?

A baronesse erre elnevette magát.

– Pompás ember maga Rokomozer. Hát hiszen láthatta, hogy csak tréfáltunk. Derék volt, hogy nem hagyta magát rászedetni! De ugy-e jól játszottam a szerepemet? Kell is nekem a maga három huszasa kölcsön. Nem biz én! Nem azért vetődtem be ide, hanem megláttam a boltablakban kirakva azokat a pompás új divatú mellcsatokat. Nekem rendkívül megtetszettek! Nem állhatom meg, hogy egyet meg ne vegyek belőlük. Ugyan mutassa meg őket, hadd válogatok bennük.

Rokomozer a fejét csóválta: vajon hová akar ez most kivergődni?

Előhozta az ablakból az oda közbámulatra kitett mindenféle mellcsatokat, a mik igazi talmi-aranyból, gyöngyházból, guttaperkából s más ilyen nemes érczekből fabrikálva, a végett valának kirakva, hogy együgyű paraszt legények szeme megakadjon rajtuk, s a ki nem sajnálja értük a tiz garasát, vásárfiául haza vigyen egyet belőlük a maczája számára.

Előhozta fiókostól s kitette a pudlira az előkelő vásárlók elé.

A baronesse sorba szedegette a klenodiumokat s tanácsot tartott felettük műértő testvérével. Végre megállapodtak egy gyöngyház mellcsatnál, igazi talmi-arany cserebogárral a közepén. A baronesse kérdezte, hogy lesz ez?

– Hjaj baronesse, mondá Rokomozer, ez nagyon drága. Ez már nagyon sokaknak megtetszett, de mind drágállották. Ilyet csak Metternich herczegnő visel, a ki teheti. Ennek a legutolsó ára egy forint huszonöt krajczár.

– A haha! Menjen maga Rokomozer! Azt gondolja, hogy én soha se láttam ékszert. A méltóságos mamának olyanok vannak, hogy…

– Tudom. A pozsonyi zálogházban. Dörmögé magában Rokomozer.

– No hát adok érte ötven krajczárt.

– Fogjatok meg, hogy el ne düljek! Kiáltá a szatócs. Magamnak két annyiban van. Hát a nagy árendát miből fizessem? Ne éljek száz esztendeig, ha leengedek belőle többet tíz krajczárnál.

– No hát csináljunk más alkut Rokomozer. Nekem nem tetszik a függőm, nagyon régi divatu façon; mostanság már csak a szakácsnék viselnek ilyent. Hát ezt hajlandó volnék becserélni a kend mellcsatjáért.

A szatócs megnézte nagyító üveggel a függőt, a mit kiakasztott a füléből a baronesse s úgy találta, hogy az igazi arany.

– Nos, hát hogy lesz a becserélés, Rokomozer?

– Hát én nem bánom. Ha már úgy bele van bolondulva a baronesse ebbe a szép brocheba. Lehet is ebbe. Nem látni ilyen szépet még az Ambraser Sammlungban sem; de még a pozsonyi zálogházban sem. Hát én becserélem.

– Igen, igen; de mit fizet kend felül? Csak nem gondolja kend, hogy szőrt szőrért adom? A függő igazi arany; a kend drágasága meg békateknő.

– Hát az arany cserebogár?

– Rézből.

(– Te! sugá a kis báró a kis baronesse fülébe, csak nem akarod eladni a függődet? Mit mond a mama, ha észreveszi?)

(– Azt mondom neki, hogy elvesztettem.)

(– De hát ha ezt a brochet meglátja rajtad?)

(– Azt mondom neki, hogy úgy találtam.)

(– Megver a mama, meglásd.)

(– Azt úgyis megteszi; legalább legyen rá oka.)

Rokomozer vette már észre, hogy hova vergál mindez.

– No már csak látom, hogy nagy mester a baronesse! Jó iskolába járt, igazán mondom. Mégis csak kicsikarja Rokomozer zsebéből a keserves pénzt, pedig megfogadtam már, hogy egy garast sem adok többet senkinek a szavára, a kinek a neve «O» betün kezdődik, «y»-psilonon végződik, s előtte egy «B» áll. Hát mit fizessek felül? (Egy olyan arany függőpár rendes arany értéke öt forint, a mellcsat megért öt garast.) – Elég lesz-e egy huszas? – Nem? – Kettő. Az sem? – No? hát három?

– Züt! mondá rá a kis baronesse, igazi franczia grisette kifejezéssel.

Rokomozer leszámlálta a pudlira a három huszast. Azt pedig a kis baronesse hirtelen felkapta s bedugta a zsebébe. Azzal indult kifelé.

– Hát a párját annak a függőnek? kiáltá utána a Rokomozer.

– Micsoda párját? Én csak az egyik függőmet adtam el. Hát beszéltem én két függőről?

– Hiszen azt mondta, hogy nem tetszik a façonja, kiment a divatból.

– De csak az egyiknek. Szervusz öreg!

Azzal megkapta a bátyja kezét s kiszaladt vele együtt a boltból.

– Ne szakadj rám világ! kiálta fel Rokomozer. Miből lesz a pestis? Mire viszi ez még, ha megnő? Még te is tanulhatsz tőle Rokomozer!

Hanem hát jó helyen volt már a három huszas! A két reményteljes csemete nagyot szaladt, vissza sem nézett, a míg egy szegleten be nem került más utczába. – Ott aztán megálltak tervezni.

– Pénzünk már van, szólt a leány.

– Mit csináljunk most? mondá a fiú.

– Hallod, hogy dobolnak? Komédia van a vásárban. Én úgy szeretnék egyszer komédiát látni. Azt mondják, hogy van ott egy leány, a ki csárdást tánczol, ki is van festve a ponyvára. Oh én majd meghalok a tánczért! De te élhetetlen, nem tudsz velem tánczolni. Gyerünk legelébb a komédiába. Oda elég lesz egy huszas.

– Én inkább mennék a laczikonyhába, hogy egyszer jól lakhatnám czigánypecsenyével.

– Aztán bort is innánk! Te! Veres bort. Az sokkal jobb, mint a fehér. Hozatunk két palaczkkal. Én fizetem. Hanem előbb az én kedvemért gyere el a komédiába. No még palacsintát is süttetek a számodra! A borba meg czvibakot mártogatunk. No! Eljösz? Czigányt is hivatok oda, azután muzsikáltatom a nótáinkat, a míg mi vendégeskedünk.

Erre a biztatásra aztán megadta magát a fiú s követte kullogva az előre siető hugát.

– Te, Czenczi!

– No. Mi az?

– Én utána számítottam s úgy találom, hogy abból a három huszasból nem futja ki mindaz, a mit te elmondtál.

– Ejnye, de kiállhatatlan vagy azzal a te számításoddal! Hát aztán, ha nem futja ki, majd találunk ki valamit. Én rendelek; én traktállak, te csak vendég vagy és hozzálátsz. Mi közöd a többihez? Majd kitalálom én a módját.

Csakugyan ki is találta.

A mint a piaczra kijutottak, a hol egymás hegyin-hátán terpeszkedett vásáros bódé, laczikonyha, czizmadiasátor, ponyvaszinház, megpillantanak egy zugban, két sátor közé elbujva, egy vándor bankárt.

No igen, egy népszerű mathematikust, a ki a fináncztudományokat népies fölfogás szerint ismerteti meg a polgártársakkal: egy biribi bankárt.

Mint a kivánság, olyan kapóra jött ez a jó alkalom. Soha könnyebb módját nem lehetne kitalálni a pénzfelszaporításnak.

A baronesse széttaszigálta az útjokból a fejeiket összedugó vásári naplopókat a biribi bankig.

– Én teszek!

A bátyja vissza akarta tartóztatni.

– Te! Meglásd, elvész a pénzünk!

A baronesse haragos tekintettel nézett rá vissza.

– Elhallgass az ilyen szóval, mert kitagadlak!

(Az igaz, hogy nagyon is el kellett fajulni Arnold úrfiban az Opatovszky vérnek, ha egy biribi bank előtt ez juthatott eszébe, hogy «hát ha ott vesz a pénzünk».)

– Itt a huszas! mondá büszkén a kis baronesse; odadobva az egyik ezüstpénzt.

(Akkor volt az, mikor hire kerekedett, hogy a huszaspénz elveszti értékét, s minden ember sietett a dugaszban tartott huszasaitól megmenekülni.)

A harmadik fordulónál, természetes, hogy mind a három huszas odakerült a biribi bankár zsebébe.

Ekkor aztán a kárvallott testvérpár egymás szemei közé bámult. Mert igazán bámulatraméltó dolog az, hogy az ember a játékon nemcsak nyerhet, hanem veszthet is. Sok ember élte fogytáig nem tudja ezt elhinni, hogy lehetséges.

Czenczi baronesse aztán nagyot nevetett a bátyja szomorú ábrázatjának.

– Úgy látom, hogy a te mai traktádnak már most prószit!

– No meg a te komédiába menetelednek is. Felelt az durczásan vissza.

– De annak még nem! Szólt Czenczi baronesse, egyik öklével a másikra ütve. A mit én egyszer a fejembe vettem, annak meg kell lenni, csak azért is!

– Eladnád még a párját is a függődnek, úgy-e?

– Mee! Szólt a baronesse, kiöltve a nyelvét a bátyjára. Te oktondi! Azért nem adjuk el a másik függőt. Vannak más módszereink! – Gombold be szépen a kabátodat, húzd a kalapod a félszemedre, aztán nyújtsd a karodat. Így! Már most menjünk végig a vásáron, mintha sétálnánk. Tanulj szépen, elegáns módon lépegetni, no! Hiszen tanított rá a tánczmester. Azután nézegessünk széjjel kritizálva, fitymálva. Csak egy lorgnonom volna, hogy azon keresztül nézhetnék.

Mint a kivánság, oly véletlenül termett ott rögtön egy kis zsidó gyerek, a ki nyakába akasztott ládikában gyufát, szivarszipkát, fanyelü bicsakot s más efféle népies luxusczikkeket árult. Annak a vándor kirakatában volt mindjárt egy csomó binocle is, abból a drága fajtából, a minek a foglalata mézeskalács, a nagyítója meg piros és zöld üvegdarab.

– Tessék tőlem vásárolni, nagyságos úr, nagyságos kisasszony.

– Méltóságos! Te pimasz! utasítá rendre a kezdő milliomost Czenczi baronesse. S azzal kivett egyet a mézeskalács lorgnonok közül s keresztül nézett rajta. – No ez jó lesz.

– Kérem, annak a kukkinzloknak az ára két krajczár, rebegé a vándor-bolttulajdonos.

Czenczi baronesse a legkegyteljesebb leereszkedéssel intézett feléje egy elbocsátó taglejtést a kezével s azzal kisérője karján tovább korcsolyázott, tündérkönnyű lebegéssel; a lorgnonon keresztül kritizálgatva a kiakgatott kendőket és ködmeneket a sátrak alatt.

– Kérem, az a kukkinzlok két krajczár, hirtelenkedék az utánuk iramodó vegyesárus s mindenütt a sarkukban maradt ezzel az állítólagos jogigénynyel, azok pedig úgy tettek, mintha nem is nekik beszélne; megálltak, nevetgéltek, összesuttogtak, s megint promenáltak odább, a kis rimánkodó kalmár mindenütt a sarkukban.

Végre eljutottak a komédia-bódé elé.

Deszkából volt a négy oldala, a teteje pedig ponyvából. Az elejét különféle viaszos vászonra festett képek diszítették. Keletindiai vadállatok, fehér haju kisasszony, majomember; – a legkiválóbb helyet egy magyar ruhába öltözött tánczosnő foglalta el sárga kurta viganóban, zöld pruszlikban, kék ingvállban és veres topánkákban, egyik lábát a másikkal kigyómódra összefonva.

A sátor előtt volt egy emelvény, azon ült egy majomnak öltözött ember, a ki az egyik első lábával egy öreg dobot püfölt, a másikkal dorombot pengetett a szájában, az alsó lábaival réztányérokat vert össze s a fején csengetyüs pagódlit rázott. Maga a komédia-bódé tulajdonosa, a Herkules, vad indiánnak öltözve, bomlott a kurta emelvényen, mutogatta a szájtátó vásáros népeknek a ponyvára festett csodákat s magyarázta magyarul, tótul, németül keverten azoknak a virtusait s a közben kiszemelve az áldozatot a sokaság közül, a kinek a zsebében ágaskodik az öt garas ennyi műélvezet megváltásáért.

A mint ez az indus meglátta a népsokaság közül kibontakozó úri testvérpárt, azonnal lefutott az emelvényről s a bódé veres függönyös bejárata elé plántálta magát, a legnyájasabb képet vágva, a minő csak egy irokéz főnöktől telik.

Czenczi baronesse előkelő fejbólintással kegyeskedett észrevenni az őket illető mély bókot és invitácziót: «belieben majne hohen Herssaften!»

– Parlez vous francais? mondá Czenczi baronesse.

Oh, hogy ne parlirozna.

– Avec plaisir! Avec le plus grand plaisir, oh oui, madame la comtesse, et monsieur le comte!

Ez már finom ember! Egy ranggal feljebb titulál.

Czenczi baronesse aztán folyvást francziául beszélt hozzá.

– Mi hallottuk önnek a hirét, mæstro! Ha csak fele is való annak, a mit az ön programmja igér, akkor ön megérdemli a magas pártfogást, professor.

(Mæstro! Professor! A komédiás képéről kezdett leizzadni a festék a nagy dicsőségtől.)

– Ön ennek a műintézetnek a directora – nemde?

(Még direktor is!)

– Nekünk szándékunk holnapra egy kis meglepetést szerezni a méltóságos mamának a születése napjára. Vous savez. Az a nagy palota a szökőkuttal az udvarán. Van saját szinházunk benne. Ha ön egy érdekes programmot állítana össze e napra, fölöttébb lekötelezne vele. A honoráriumot bizza ön a mi nagylelküségünkre.

A direktor úr egészen el lett bódítva ily fényes ajánlat által. Odafordult a kasszánál ülő kövér asszonysághoz, a ki nem értett csak csehül, annak magyarázta meg gyors szavakkal a nagy eseményt.

(– Te, a mama agyoncsap, ha komédiásokat viszünk neki a házához! suttogá Arnold a huga fülébe.)

(– Ugyan légy veszteg és ne fecsegj annyit!)

Az impressarió kannibáli módon mély hódolattal hajolt meg a magas meghivás előtt: a félbajuszát is elvesztette a nagy dicsőségében, úgy kellett neki ujra felragasztani.

– A propos! (Ezt most már Arnoldhoz intézte Czenczi baronesse.) Te, talán most megtekinthetnők néhány perczre ezt a műintézetet? Lehetne egy kis időt szakítanod a lovaglási iskolából. (Vonakodj egy kicsit.) Ejh no! Csak azért, hogy meggyőződjünk a mæstro művészi erőiről; egy pillantást vetünk szét, egy pár számot végignézünk s aztán megyünk.

A direktor pogányul meg volt hatva e szerencse által.

– Méltóztassanak, főméltóságtok, exczellentiátok besétálni.

A kövér asszonyság a piros sirtinggel behuzott pénztárnál a tenyerén tartá eléjük a belépti jegyeket.

– Mi itt az entrée? kérdé Czenczi baronesse, a lehető leglaposabbra huzva össze szempilláit, hogy a kövér asszonyságon végignézhessen.

– Ah! uraságok tetszés szerint! Rebegé a director.

– C’est signé! selypité Czenczi baronesse s belibegett a bátyja karján a bódéba fizetés nélkül.

A kis vándor kalmár oda is utánuk akart tolakodni.

– Hát te mit akarsz? rivallt rá a csepü- és emberevők nagy fejedelme.

– Az én két krajczárom – a kukkinzlokért.

A két krajczárt ugyan nem kapta meg, hanem kapott helyette egy pofont, a mi megért három krajczárt. Azonban azzal a nyereséggel nem volt megelégedve, sőt inkább ott maradt állhatatosan a komédia-bódé közelében, a vevőire leskelődve.

Odabenn ez alatt folyt az előadás.

«Szép Dalinka kisasszony, más néven az alföldi tündér, előadása a magyar tánczból, így mondva palotás és csárdás solo.»

Az alföldi tündér épen akkor végezte a magyar solo tánczot ugyanazzal a tekervényes figurával, a miben a viaszos vászonra le van festve, a két lábát kigyónak fonva össze s aztán lábujjain jobbra-balra csúsztatva magát végig a szinpadon (a mi nagy önfeláldozás egy magyar kebeltől!) Valami derék tenyeres-talpas vászoncseléd volt, épen olyan sárga rokolyában, zöld pruszlikban, piros bársony topánkában, a hogy a prospectus elárulá. A táncz végeztével csak úgy hámlott a fehér és piros vakolat ábrázatjáról az izzadtságos igyekezet miatt. Egy szál kintorna húzta a táncz mellé azt a szép dallamos nótát, hogy «Eladtam a kakasom, tizenhárom garason»; a mit tökéletesen kiegészítettek a nemzeti bajadér topánsarkaira csatolt csettegő rézsarkantyuk.

A tisztelt publikum a nézőtéren csak a második helyet, és respective a harmadikat tölté meg egészen, a mikre öt garas és két garas volt az entrée (még itt garasban beszéltek), az első hely egészen üres volt, a most érkezett uraságok tehát egészen genirozatlanul elhelyezkedhettek a rangjukat megillető zártszékeken.

– Biz ez fertelmes volt, mondogatá egy tót honoratior felesége ott a második helyen. Ez már csak korcsmába való. Oda is csak a falusi csárdába. Hogy hányta vetette a szemtelen a lábait! Ugyan jó, hogy a gyerekeket el nem hoztam. No lássuk már a majom-embert.

Czenczi baronesse pedig épen az ellenkező véleményt osztá.

– Ugyan, édes direktor úr, mondá francziául az udvarias vadembernek, legyen oly szives még egyszer eljátszatni a kedvünkért a megelőző piècet: mi nagy kedvelői vagyunk a nemzeti táncznak. Ez a koronája az előadásnak.

Ebből persze a tót honoratiornő egy szót sem értett, tehát ellent sem mondhatott.

Az impresario azonnal készségesen eltünt a ponyva mögé, a hova az alföldi tündér bevégzett munkája után visszavonult, s sikerült neki azt, nemes ambitiója felcsiklandozása által, meg egy pohár ánizslikőr frissitőül felhörpentése mellett rábirni, hogy újra kifesse a képét s még egyszer kibokázzon csipőre feszített kézzel a három kecskelábon nyugvó szinpadra s rákezdje a solo-magyart a kintorna zengedelmeinél. A tót asszony hasztalan kiabált odahátul, hogy «csoéto to kutykuruty!» ő már ezt egyszer látta, akkor is csunya volt, most még fertelmesebben ugrál. Ő itt hagyja az egész komédiát, visszakéri a pénzét! Czenczi baronesse annál hangosabban nyilvánította magas tetszését, bíztatva Arnold bárót, hogy tapsoljon még jobban; maga is szabad folyást engedett elragadtatása kifejezéseinek: «ah! superbe, magnifique! C’est pour devenir fou! Pompásan volt! Még több tűzzel! Erélyesebben! Brava! brava! Excellente! Non plus ultra!» A heczczelt tündér annál jobban rugdalt a lábaival a világ minden sarka felé, annál jobban verte össze a két bokáját a levegőben, hajtogatta a lábait a ficzamodásig, míg egyszer a nagy művészi lelkesedésben egy hatalmas hanyatteséssel fejezé be a tánczot s azzal teljes szinpadi sikert aratott.

«Brava, brava! Da capo!» kiáltozott tapsolva az előkelő nézőpár, míg a karzat veszett röhejben tört ki, a szemérmetes második hely ellenben haragos szitkozódásban adott kifejezést a megsértett erkölcsi érzület tiltakozásának.

– Veru bozse, az ilyenekre oda se kellene nézni az olyan gyermekeknek, mint ezek itt ni! Nem hogy még tapsolni neki. Csak én volnék az anyjuk! Patvarkodék a tót honoratiorok nőnemű képviselője a második hely első padjában.

Az impresario sietett helyreütni a fiascot világhírű acrobatai mutatványaival, a melyek, mint a programm mondja, még senki által utól nem érettek, combinálva levén négy palaczkból, egy székből, magából az impresarióból, és egy kis négy esztendős fiucska vagy leánykából, úgy, hogy utoljára a palaczkok tartották a széklábakat, a szék karja a Hercules fejét s a Hercules talpai a kis leánynak a kezeit, a meg aztán a kezein állva nyujtá ki a lábait az ég felé.

– Juj, juj! Jesuska moje! szörnyüködék a hangadó hölgy. Ránézni is iszonyat! Szegény poronty! Ha leesik, béka se lesz belőle többet!

– Te! Sugá oda Arnold bárónak Czenczi baronesse. Mikor a mama is ilyen figurákat csinált!

– Ugyan ne légy bolond!

– No? Talán szégyenled! Nekem magamnak is kedvem volna hozzá.

– Lássunk már szebbet ennél! kiabált a nézők fürmendere. Lássuk már, hogyan húz pántlikát a szájából? Meg a többit. Hol van itt a fehérhajú kisasszony, a kinek piros a szeme? Aztán még a majomember! Te Marczi! Ha a majomember jön, akkor hazaküldd a feleségedet, meg ne nézze! Mi fog most jönni, komédiás úr? Az ostromló pudlikutyák? Hallja, azt előre megmondja, mikor lőnek, hogy én akkor bedughassam a fülemet.

A nagy művész azonban mind nem hallgatott ezekre az interpellátiókra, mert ő egészen le volt foglalva azon magas elismerés kifejezései által, a melyben őt a magas uraságok részesítették, bíztosítva őt felőle, hogy mindaz, a mit láttak, a netovábbját képezi a művészeti tökélynek, s hogy a holnapi díszelőadásnál a palotában csak mentül több táncz legyen fölvéve a programmba, s végül tartogatva ez a legutóbbi acrobatai mutatvány, mint pièce de resistance. Azzal felkerekedtek, mint igazi uraságokhoz illik, nem várva be végig az egész előadást.

A direktor egész a cassáig sasirozott utánuk, gyakorolva magát a bókhajlongásban. Úgy látszott, mintha titkos vágyak epesztenék keblét, annak a megtudása után, hogy vajon mi lesz az a nagylelkű jutalom, a mire a magas uraságok, a kik tetszés szerint fizetnek, a kilépéskor el fogják maguk határozni.

Nem kell nyugtalankodni.

– Addio direktor úr! üdvözlé a művész Olymp Apolloját a kis baronesse, magas protectori fejemeléssel. Holnap délután egész társaságával együtt! A vendégszereplési tiszteletdíjat bízza ön a mi munificzencziánkra. Úgy hiszem, hogy meg lesz ön vele elégedve.

– Eh, eh, heh! hehengetett a direktor, nem tudva, hogy azt mondja-e erre, hogy «merci bien!» vagy azt, hogy «sapristi!» De hátha, kérem alássan, nem eresztenek be bennünket a kastélyba?

– «Palotába!» Igazítá őt helyre Czenczi baronesse. Azzal finom mosolylyal kapcsolá ki a spenczerét összetüző mellcsatot, az arany cserebogárral (rézből) s azt odanyujtá a művészfőnöknek.

– Csak ezt az ékszert mutassák önök a «major domus» előtt, s rögtön be fogja önöket vezetni a palota szinpadjára. A revoir!

A komédiás furcsául fintorította félre a két hegyes bajuszát a szájával, hol jobbra, hol balra, azt a tenyerébe tett klenodiumot műbecsmérelve: vajon megéri-e azt a tíz garast, a mit alacsonyabb uraságok szoktak a bemenetelnél fizetni.

Czenczi baronesse pedig karját Arnold báró karjába akasztva, tovább lejtett, oly applombbal, mint a ki annak az öntudatával lépeget, hogy háromrőfös sleppet húz maga után, pedig kurta gyerekruhája volt.

A kis vándorkereskedő azonban még mindig meg volt a világon s nem liquidált.

– Kérem, ez a kukkinzlok két krajczár!

– Úgy? mondá Czenczi baronesse, akkor nem kell! azzal visszaadta neki a mézeskalács-binoklet.

A mire a bankár-embryo nagyot bámult s nagy keseregve panaszlá a társul akadt pipaáruló compagnonnak. Ez aztán a szép gscheftecske! Meghordozza a kukkinzlokomat a theatrumban, megnézni rajta a ballétot s akkor visszaadja. Csak még sok ilyen vevőt kaphatnék!

Az úri testvérpár pedig büszkén sétált végig a vásáros bódék utczáján tovább.

– No, te már a magad komédiábameneteled kisvihákoskodtad, mondá Arnold báró. De hát az én traktám?

– Majd ennek is módját ejtjük, csak ne essél mindjárt kétségbe! Vigasztalá őt Czenczi baronesse. Gyere, sétáljunk arra a laczikonyha felé.

– Csak nem gondolod, hogy oda is beülünk majd lakmározni, utólagos fizetés kilátásba helyezése mellett. Tudod, hogy nem ad már nekünk kontóra senki a faluban még csak egy tojást sem.

– Ejh, ki tudja? Menjünk arra. Hallod? ott dalolnak és muzsikálnak.

– Valami részeg paraszt.

– Én nagyon szeretem a részeg parasztokat nézni, kivált mikor összeverekednek. Az még szebb, mint a komédia.

S erővel arrafelé vonszolta a bátyját, a honnan a kurjongatás hangjai jöttek.

A félfedelű laczikonyha alatt mulatott másodmagával egy difinyós betyár-legény. Egész viseletéből látszik, hogy nem erről a vidékről való. A keresztlábú asztal egészen az övé, meg a rajta végignyujtott rézfokosáé. Oda senki sem mer más letelepedni. Mert ez a vidékbeli legénység nagyon békeszerető. Ennek pedig a strucztolla a kalapja mellett hirdeti, hogy a folyam tulsó partjáról való, a hol csak a híres verekedők viselhetik a strucztollat, a kiket senki le nem vert. Azért, a kinek valami éhe, szomja van, csak nagy hirtelen igyekezzék megkapni, a miért idejött, s elkölteni a sátoron kívül állva. A korcsmáros tűri a rakonczátlan vendéget, mert az kegyetlenül fizet, csak úgy repülnek a tarisznyából a tizes bankók. Nem csinál kárt a gazdának azzal, hogy egymagának lefoglalta az egész asztalt. Épen most dobta ki onnan a betyár az urasági hajdut, meg a megyei pandurt egymásután, a kik ott mindenféle alkalmatlanságot csináltak.

Az a másik meg, a kit eltűr még maga mellett, egy vén czigány, a ki egy felállított hordó fenekére elhelyezett czimbalmán igyekezik utána verni azt a nótát, a mit a betyár-legény elbusultában eléje dalol:

«Czigány asszony gunyhója,
Kigyulladt a hátulja;
Beleégett a vajdája
A vajdának a leánya,
Ihajja, hajja!»

A drágalátos czigánypecsenyeillat csábítólag hívogatja a járókelőket. Egy neki gyürkőzött kövér termetű asszonyság süti azt azon frissen egy nagy rézüst sistergő zsírjában, megforgatva a kétágú villával, aztán egy kétfelé vágott garasos fehér czipónak a közepébe nyomva, úgy osztogatja a vevőknek. Az öreg csaplárosnak elég dolga van a csappal, a bort, sert kimérni. A laczikonyha hátulja csak gyékénynyel van bedeszkázva, s annak a hasadékain keresztül kiváncsi gyerek-had kukucskál be a magánosan dévánkodó betyárra. «Nem szaladtok mindjárt?» rivall az rájuk egyszer-egyszer, a fokost felemelve. Szaladnak is azonnal.

Az ifju úri testvérpár megállt a laczikonyha előtt. Sok élvezni való volt ott: a nyalka betyár-legény, az új nóta, meg az édes pecsenyeillat. Lehetett látni az arczaikon, hogy az nekik mind a három tetszik.

A betyárnak hamis szeme volt.

– Te diák! kiálta Arnold báróra. Gyere közelebb.

(– Hallod? Azt mondja nekem, hogy «diák!» szólt neheztelve Arnold báró Czenczi baronessehez.)

(– Ne fedezd fel magadat, hogy ki vagy? Maradjunk incognito: ez nagyon érdekes lesz.)

Arnold báró odament a betyárhoz.

– No, hát mit tetszik?

– Hát szereted-e, szógám, a czigánypecsenyét?

Csiklandós kérdés volt.

– Hát miért ne szeretném?

– Hát egy karafina bort be tudnál-e vágni?

– Az sem lehetetlen.

– Hát az a leánycseléd kicsoda ott veled?

(– Mondd neki, hogy szeretőd vagyok. Ez nagyon tréfás kaland lesz, sugá Czenczi baronesse a bátyjának.)

– Ez itt? Mondá Arnold báró. Ez itt a nagyanyám.

Erre mind a ketten nevettek, a betyár is meg a kis baronesse is.

– Hát te még élczelni is tudsz? sugá Czenczi, a bátyja karjába csipve.

– Ej, hiszen te fügegyerek vagy! mondá a betyár. No, kerüljetek belül, aztán telepedjetek le az asztalhoz: én vagyok az az úr, a ki fizet. No, ne féljetek semmit. Nem bántok én ilyen apró-cseprő csivatag népet, eszem azt a tátottszájú szenteteket!

Arnold báró még tétovázott; de Czenczi baronesse előre tuszkolta.

– Te! Ez nagyon érdekes kaland lesz.

– No, csak oda beüljetek a szegletbe, a hol nem néz a szátokba ez a sok csőcselék. Szaladsz innen te gyezsepogyes! Hej édes szülém (a betyár ezzel a czímmel szokta megbecsülni a korcsmárosnét) czifra tányérba ennek a két selyemvendégnek azt a czigánypecsenyét; aztán foghagymát is rá sokat, hogy meg ne ártson a gyönge termetüknek. Kend meg bátyám uram abból a jobbik borából egy karafinával. Te meg Ragyás, verd el a nótámat.

Minden parancsolat úgy ment, mint a zsinór. A betyár addig oda sem nézett, a míg a vendégei lakmároztak, csak rakta egyedül egymagában azt a tánczot, a mit senki sem tanít, csak úgy magától jön, a lassú is, a frisse is, ahogy a nóta a láb alá huzza.

Egyszer aztán nagyot ugrik s megüti a fejével a sátor tetejét. «Kicsi nekem ez a ház! Kirúgom az oldalát!» No hát most! Ki a legény a csárdában?

Azzal felkapja a fokost, megpörgeti a kezében.

A bámuló népség szalad szerteszélylyel.

Arra a betyár egészen csendesen visszamegy az asztalhoz s rákönyököl a fokosára s csendesen szól Arnold báróhoz:

– Hát kis öcsém, van-e neked szép irásod?

– Hogyne volna?

– Hát jó volt-e a bor?

– Ahol jobb nincs, ez a legjobb.

– Innál még, ha megtöltenék?

– De majd sok lesz.

– Soh se sajnáld. No te kis lány ugorj egyet. Hadd látom, mekkorát tudsz ugrani? Hozd tele ezt a karafinát frissen.

Czenczi baronessenek végtelenül tetszett ez a tréfa. Ugrott is a palaczkkal, maga vitte azt a korcsmároshoz, s tartotta a csap alá.

A betyár arra nagy csendesen mormogá Arnoldnak:

– Hát ahhoz értesz-e, gyöngyöm, hogy hogyan kell egy irásból valamit kivakarni?

– Ahhoz is értek.

– No hát nézd, édes tubám, szólt a betyár, előhúzva a táskájából egy útlevelet s kiterjesztve azt Arnold elé. Innen kellene ezt a szót ni szépen kivakarni, aztán a helyébe irni azt, hogy «Kolokát Péter». No de itt a bor; húzz egyet belőle.

Szükségtelen volt. Arnold úgy volt nevelve, hogy egészen hiányzott nála az az erkölcsi érzék, a mi külömbséget tud tenni, hogy mi szabad, mi nem szabad? A mióta eszmélt, mindig azt tanulta, hogy csalni, hazudni, eltitkolni az embernek a mindennapi föladata.

– Hát aztán megtudnád-e ezt tenni rubintom?

– Hogy ne tudnám? Ide vele.

– Hát akkor nesze ez a peniczilus. Ujdonatuj, most vettem: ezt is neked adom. Tudod már, melyik ágával kell vakarni? Aztán itt van egy üveg tinta, meg egy réztoll. Mert hogy épen olyannak kell lenni az egyik irásnak, mint a másiknak. No hát csak csináld meg szép csendesen. Nem háborgat senki.

S hogy Czenczi baronesse se háborgassa a bátyját, a betyár elállta a leány útját nagy dévánkodva: «hát te gyönyörüséges kis porczellán babácskám, nem tanulnád-e meg azt az én nótámat: «én a vajdát nem bánom!»

De sőt inkább az volt a legforróbb vágya Czenczi baronessenek, hogy azt a nótát eltanulja.

– No hát dalold utánam, te kis éretlen aranyalma! Ide vigyázz, Ragyás:

«Én a vajdát nem bánom,
De a lányát sajnálom,
Piros bársony topánkája
Jól illett a lábára,
Jól illett a lábára.
Ihajja, hajja.»

Czenczi baronessenek, bár még kifejletlen, de szép csengő hangja volt és igen jó hallása: az első elődalolásra már övé volt a nóta s aztán együtt énekelte azt a parasztlegény férfias baritonjával. A pár-dalra sok nép összecsődült s az Czenczi baronessenek nagyon tetszett.

(– Nézd, a kis baronesse a betyárral együtt dalol a laczikonyhában! mondogatták egymásnak nénémasszonyék s nagyot szörnyűködtek rajta.)

A legény fel is magasztalta érte.

– Ej ha! hugám! hiszen te olyan csinosan dalolsz, hogy beválnál komédiásnénak a debreczeni nagy szinházba.

Ezt a bókot begyébe is szedte a kis baronesse.

Arnold báró az alatt vakargatta ki szépen a betüket az útlevélből: senki sem ügyelt rá.

A nótának rendesen táncz a vége. A vén Ragyás a lassú tempóból a frissbe ment át; a betyár elkezdte először egymagában járni, a hogy szoktuk elbusult jó kedvünkben, elébb csak a czigánynak, aztán szétnézünk s a kit legközelebb kapunk, kis leány, vagy kövér dajna, úrhölgy, vagy szolgáló, megragadjuk, megforgatjuk, hát ő is úgy tett a kis baronesse-szel, a könnyű alak csak úgy repült a két kezében. Czenczi baronessenek ez még a nótánál is jobban tetszett. Olyan animóval járta, mint akármely falusi nimfa. Utoljára, mikor már a parasztlegény abbanhagyta a tánczot s rágyújtott egy új nótára, akkor Czenczi baronesse egymagában járta, csipőre tett kézzel. Nem tanulta ő soha ezt a tánczot, de talentuma volt hozzá s aztán maga a nóta diktálja azt a láb alá, a nyoszolyó nóta, a mit parasztlakodalmon dalolnak:

«Hopp itt a tisztán!
A padló deszkán,
Nem leszek többet
Nyoszolyó leány;
Nem ülök többet
A vőfély mellé!
Ha leszek, leszek:
Menyasszony leszek;
Ha ülök, ülök
Vőlegény mellé!»

A komédiabódéból épen akkor jött ki a közönség.

– Jezuska moje! kiálta fel a tót honoratiornő elszörnyedve. Ott tánczol a betyárral a laczikonyhában! De már ezt megyek megmondani az anyjának.

Arnold báró ezalatt elkészült az útlevéllel. Ügyesen végezte. Gyakorlott szem kellett hozzá, hogy észrevegye azt a kis hamisítást.

A betyár félszemmel oda ügyelt.

Mikor látta, hogy a munka készen van, ott hagyta a tánczosnéját s odament az asztalhoz.

– No, öcsém, hát készen vagyunk? mi?

– Itt van.

– Jól van. Hát már most igyunk még egyet egymás egészségeért.

– Nem kell több bor.

– No, de már az én kedvemért. (Nyilván nagyon le akarta itatni a gyermeket.)

– Én a Pontius Pilátus kedveért sem iszom, ha nekem nem tetszik.

– No, hát akkor, édes szógám, kotródj innen a sátorból. Mert ha mindjárt mégy, hát szép lassan elmehetsz, de ha nem mégy, hát annál hamarabb künn leszesz.

S minthogy Arnold báró nem szándékozott rögtön hasznára fordítani az intést, a betyár hirtelen karonragadta s olyan hirtelen kilökte a laczikonyhából, hogy mire az körülnézett, már künn volt. Azután a hugát is utána penderíté úgy, hogy az egyenesen odarepült a bátyja keblére.

– Semmirekelő gaz parasztja! dühösködék Arnold báró. Ha hátulról nem támadt volna meg, a gyomrába döftem volna ezt a tollkést. Infámis, czudar, bitang, betyár!

Akadtak jószívű emberek, a kik fejébe tették a földreesett kalapját s aztán barátságosan eltávolították mind a kettőjüket onnan. Arnold különben képes lett volna visszarontani s összeverekedni a betyárral. Aztán szépen útbaigazították őket, hogy csak menjenek haza a kastélyba.

Arnold báró még útközben sem tudta elfelejteni a megbántást.

– Csak el ne adtam volna a pisztolyom, most agyonlőném a gazembert.

– Oh, kár volna érte, olyan jó tánczos, hallod?

– Tánczoljon az akasztófán!

– Azt mondta nekem, hogy beválnék a debreczeni szinházhoz népszinműénekesnőnek. Hej, de nagy kedvem volna hozzá. Hogy el tudnám dalolni: «én a vajdát nem bánom!»

S aztán végigdalolta az utczán pacsirtahangjával a most betanult csárdai dalt; s mikor odaért, hogy «Piros bársony topánkája, Jól illett a lábára», nemcsak maga rakta meg a tánczot, hanem bátyját is kényszerítette rá.

Valljuk meg az igazat, hogy hol a bátyja támogatta a hugát, hol a huga a bátyját. Be voltak csipve mind a ketten erősen.

Nem is találtak mindjárt egyenesen haza: előbb egy kissé el kellett kódorogni a baromvásárba, aztán felmenni a Kalvária-dombra s onnan apróbb-nagyobb kavicsokat hajigálni le a háztetőkre oda alant, mikor aztán ezért a parasztok felzúdultak, s botrakaptak, hogy a kihágást elkövetőket jól ellazsnakolják, akkor czélszerű volt megfutamodni s aztán árkon, bokron keresztül a tulsó falu végére kerülni, úgy jutni el a künn fekvő kastélyba. Akkorra már be is alkonyodott szépen.

A méltóságos báróné épen akkor érkezett haza az útról, Diadém úr kiséretében. Nem lehetett tőle észrevétlen beosonni, mert meglátta a hazaérkezőket.

Alkalmasint útközben beszélt már a honoratiornővel, mert rettenetesen villámló szemekkel tekinte a gyermekek felé.

Arnold már jól ismerte ezeket a villámokat s ennélfogva igyekezett magát lőtávolban tartani, meghuzódva egy oszlop mellé; hanem Czenczi baronesse odafutott szeleburdian a mamájához s nyakába ugorva, megcsókolta az ajkait egész őszinte örömmel, az is őtet vissza: a hogy két komédiásnő szokott összecsókolódni, a ki egymást egész nap mindig szólja, szapulja, de ha összekerül, öleli, csókolja.

A csókok Judás-csókok voltak: elárulták a foghagyma- és borillatot. A báróné félrekapta a fejét.

– Ah, friponne! Qu’elle sent d’oignon!

S megtörülte a leánya csókjától a száját.

– Mais tu es grise! (Észre kellett vennie, hogy a leány pikós.)

Czenczi erre nagyot nevetett s félreugrott.

– Elle a du chic, la petite! szólt erre mosolyogva a báróné, Diadém úrhoz.

Meghatva, hogy a mama francziául szól Czenczihez, Arnold is elődugta a fejét az oszlop mellől; francziául nem szokott a mama haragudni. Hanem a mint az ő borzas fejét megpillantotta, egyszerre át is fordította a társalgást németre a báróné, öklét mutogatva Arnold felé.

– Wart Kerl! Du Lump! Heut sollen Reitgerten feil sein!

Azzal karját Diadém uréba akasztva, fellibegett a lépcsőkön. A termete még mindig oly ruganyos volt.

– Szépen vagyunk! Mondá Arnold a hugának. Most beszéli az inas, hogy a falu végén ott leste a mamát a Babiagoráné s mindent elmondott neki rólunk, a mi a komédia-bódéban, meg a laczikonyhában történt. Ma nagyon megvernek. Pedig a nélkül is olyan a fejem, mint egy kas.

– Ne félj semmit. Kivágom én magunkat. Eredj, mosdjál meg s igyál sok vizet. Aztán majd érted megyek, ha készen leszek.

– Mivel akarsz készen lenni?

– Mivel? Golyhó! Ne félj te semmitől. Kihazudom én még a szenteknek a fogait is a szájukból. Magamra veszek én mindent.

– Annál rosszabb rám nézve, mert a mama olyankor azt mondja, hogy te vagy a nemeslelkű s én vagyok az, a ki minden rosszra ráveszlek.

– No csak eredj, igyál vizet. Én addig kifőzök valamit. Csak aztán engemet hagyj beszélni, te bele ne szólj, akármit mondok.

Czenczi betuszkolta Arnoldot a szobájába, maga meg visszafutott az előtornáczba.

A vén kapus kullogott felfelé a lépcsőn.

– Levelei jöttek a mamának? kérdé, elállva az utját.

– Igenis. Szolgálatjára. Felelt a kapus, s előszedegette a táskájából a báróné távolléte alatt érkezett leveleket.

– Phü! fujt rájuk Czenczi, hogy akarja ezeket ilyen pipafüstösen bevinni a mamához? Az mind a fejéhez veri magának. Várjon, mindjárt hozok ki egy kis otkolont.

Azzal befutott a báróné öltöző-szobájába: felkapta a toilette-asztalról a kölni vizes üvegcsét, a báróné eleget kiabált rá: «mi kell? hova szaladsz a kölni vizzel?» de nem kapott tőle választ, olyan hirtelen kifutott megint.

A kapus ezalatt bejött már az előszobába. – Czenczi kikapta a kezéből a leveleket s elkezdte azokat szakértő vizsgálattal osztályozni sorba; «ez váltó-ovás, ez is váltó-ovás, ez masamódkontó, ez a fehérneműs sürgető levele, ez az ékszerész fenyegető levele, ez a fiskálistól jön stb. ismerte ő azokat már a borítékjaikról. Ezeket a mama mind felbontatlanul fogja a papirkosárba dobni.

Végre egy örvendetes levél akadt a kezébe.

– Ah, ezt a báró papa irja!

Rá lehetett ismerni a szörnyeteg irásjegyekről, de még inkább a pecsétről. Opatovszky Kornél mindig aranyos spanyolviaszkot használt s a czimere nagyon ismeretes volt.

– Ennek már kell az otkolon, mert ezt a mama elolvassa.

Czenczi végigöntötte a levelet illatszerrel.

Ezt ő anyjának egy hajdani komornájától tanulta el.

Az illatszertől az egész levél egyszerre átlátszóvá válik, s ha akkor az ember a levelet a tükör felé tartja, szépen elolvashatja a java tartalmát. Pár percz mulva az illatszer elpárolog s nem hagy maga után semmi nyomot; a betük tintája nem fut szét benne, mint hogyha víz éri.

– Várjon, a mama épen öltönyt vált, mondá Czenczi a kapusnak. Azalatt a tükör elé lépve, annyit olvasott ki az átlátszóvá tett levélből: «Ma éjjel megérkezem. Lesz pénz elég».

Neki is elég volt ennyi.

Visszatette a levelet a többiek közé a chinaezüst tálczára.

– Várjon. Most nincs itt se inas, se szobaleány, majd bejelentem a báróné-mamánál.

Azzal az illatszerből a saját tenyerébe is töltött s megmosta vele az arczát, aztán szép nyugodtan visszavitte a báróné öltözőjébe.

S még egészen vakmerően odaállt eléje s azt kérdezé tőle:

– No! Elég jószagú vagyok már?

A báróné kegyetlen szemforgatással mondá:

– Hiszen várj csak! Majd rendelek én nektek mindjárt tormát, annak lesz jó szaga. Hivd csak ide a bátyádat is.

Czenczi egyik vállát a másik után felrántva s a csipőit riszálva, trallázott tovább, végig dalolva a termeken: «én a vajdát nem bánom».

– Beviheti már a leveleket a mamához, veté oda, elhaladtában a kapusnak.

Aztán átszökdécselt bátyja szobájába.

– Itt vagyok. Készen vagyok. Ne félj semmit. Rendben minden. Ma nem kapunk ütleget és sötét szobát, hanem csókot, sokat. S a mi annál is több, még vacsorát is.

– Oh be nagy bohó vagy!

– De nem vagyok: egészen okos vagyok. Ma úgy viseltük magunkat, hogy azzal dicsekedni lehet. Te ne szólj semmit. Te csak hallgass. Most add a karodat s csinálj büszke, önérzetes képet; lépj föl biztosan. Aztán majd mikor én beszélek, alkalmazd az arczodat ahhoz, a mit én mondok: mutasd, hogy meg vagy rettenve, aztán meg érzékenyülj el; majd megint szedd össze magad és mutass elszánt bátorságot; mikor meg engem sirni látsz, törölgesd te is a szemedet.

– Jaj, hagyj nekem békét…

– Ugyan légy férfiu! te gyáva! Legalább mikor más is lát.

– Hiszen épen az bánt, hogy más is lát. Nem szeretem, ha idegen jelenlétében vernek meg.

– De nem vernek meg. Diadém is ott lesz. Annál jobb. Két embert sokkal könnyebb bolonddá tenni, mint egyet. Mentül nagyobb a társaság, annál könnyebb valamit elhitetni.

– De én ki nem állhatom azt az embert.

– Nekem pedig ideálom. Milyen szemtelen tud lenni! Milyen jól illik ez egy férfinak! Ha én nagy leány volnék, bele tudnék bolondulni. No hát gyere. Meglátod, hogy ma olyan komédiásné leszek, hogy mellettem mind valamennyi elbujhat Debreczentől a Port-Saint-Martinig.

A társalgóba belépő testvérpár csakugyan ott találta már Diadém urat a báróné-mama társaságában.

A báróné a mozaik táblájú asztal előtt ült, előtte az odavetett lovagvessző; a bankár pedig a kandalló előtt állt, kétfelé vetett lábakkal és szivarozott.

Czenczi baronesse előkelő mosolygással üdvözölte először a házi barátot, azután a mamát. S azzal mindjárt belépett «in medias res».

– Hát akarod, mama, hogy elbeszéljek neked egy igen érdekes eseményt, a mi ma kettőnkkel történt.

– Nagyon kiváncsi vagyok rá.

– Azt előre is megmondom, hogy egy olyan embernek az életéről és haláláról van szó, a ki minket mindnyájunkat egyenlően érdekel, sőt mondhatnám: tiszteletünkben részesül.

– Ugyan ki lehet az?

– A báró papa.

– Ah!

– Igenis ő az, a ki ma éjjel haza fog érkezni, még pedig nevezetes összegekkel; de a ki a mi közbelépésünk nélkül ma éjjel ott feküdnék meggyilkolva és kirabolva az útfélen.

A báróné meglepetve tekintett Diadém urra.

– Ez kezd érdekes lenni, mondá Diadém úr, egy új szivart véve elő a tárczájából s meggyujtva azt a réginél; aztán megkinálta a bárónét a tárczájával, az is kivett belőle egyet és rágyujtott.

– Kérek én is egyet! szólt Czenczi baronesse, s azonnal elfoglalt egyet a havannák közül, leharapta a végét s rágyujtott a Diadém úr szivartüzénél.

– De majd nem tudsz beszélni, ha szivarozol, mondá a báróné.

– Csak ezt a fokhagyma haut gout akarom egy kissé neutralisálni, szólt Czenczi baronesse, kettőt-hármat szíva a szivarból s aztán odanyujtá azt Arnold bárónak.

(– Hagyj békét, suttogá Arnold, a nélkül is úgy kóvályog a fejem.)

(– Hallgatsz mindjárt? S szivod szépen ezt a szivart? Állj oda a kandallóhoz Diadém mellé s dugd te is a két kezedet a hátulsó zsebedbe, úgy mint ő.)

– S szabad kérdeznem, hogy hogyan jutottál te ennek a nagy veszélynek a tudomására?

– Igen véletlenül és egyszerűen. Mi ketten Arnolddal kisétáltunk délelőtt…

– Megállj elébb! Mit nevezesz te délelőttnek?

– Azt az időt, a mikor még az ember nem ebédelt.

– Akkor ti nektek egy hét óta folyvást délelőtt van.

– Ejnye, hát már ezt is kifütyörészték? Hát már ehhez kinek mi köze van?

– A szakácsnak, lelkecském. Én átadtam neki a két hétre való konyhapénzt, mikor elutaztam s ti kicsaltátok tőle a második hétre való pénzt.

– Csak én magam csaltam ki! Hát ez meg így volt, ott a palotánk kapujában roskadt össze egy szegény kivándorló honpolgár, végkimerülésben. Vigasztalanul hevert ott, s egyetlen neje kétségbeesetten tépte fölötte a haját. Két gyermek volt az ölében, egy a hátán. Azok közül az egyik sánta volt, a másik vak, a harmadik néma. Szegény nyomorultak! mondám én testvéremnek. Segítsünk rajtuk. Kérjük ki a konyhapénzünket a szakácstól s adjuk át ezeknek. Inkább koplaljuk meg azt magunk! – Hiszen mi csak megélünk valahogy saját dominiumunkban. És úgy történt. Oh, ha láttad volna azokat a meghatott arczokat, a mikkel a nyomorultak alamizsnánkat fogadták! oh, ha hallottad volna azokat az áldásokat, a miket a reszkető martyrnő és három árvája rebegett felénk! (Valósággal hullottak a könyei Czenczi baronessenek.)

– Te! A néma is?

– Eh, te szívtelen vagy! mondá Czenczi, s azzal odament a mamához, durczásan kirántotta a mama zsebéből a zsebkendőt (a magáé ki tudja hol veszett el?) megtörölte vele az orrát, a szemeit, s megint visszadugta a mama zsebébe, a hogy szokás. Már most nem mondom tovább. Ha koplaltunk, hát az is a miénk volt.

– De a szakács nem azon a véleményen van, mert ő is veletek koplalt s már el akart szökni a háztól.

– A gyáva! Hát nem tudott magán segíteni?

– No hát jól van. Délelőtt volt, ti ketten Arnolddal kisétáltatok, és hová?

– A vetéseket megtekinteni. A tiszttartó azt mondta, hogy az utóbbi fagy nagyon megártott a rozsnak.

– Pompás leány! Én még sohasem tudtam annyira vinni, hogy megtudjam külömböztetni, melyik a rozs, melyik az árpavetés?

– Ezt csak a gyakorlat által szerzi meg az ember magának, mondá Czenczi baronesse, fölöttébb fontos arczkifejezéssel.

– No, hát aztán? Elfagyott a rozs vagy nem fagyott el?

– Ez csak a későbbi fejlődés stádiumában lesz megállapítható. Egyelőre semmi komolyabb aggodalmakra nincsen alapos okunk.

– Azután! Hát azután?

– Azután visszatértünk a székvárosba. (Falu volt ugyan.) Útközben hangos üdvözlés hatotta meg füleinket. A derék nagykereskedő, Rokomozer, állt künn a műterme bejáratánál.

– Értsd: boltajtó.

– Mély tisztelete jeléül még a karszékéből is felkelt előttünk.

– Most mondtad, hogy állt.

– Hát hiszen épen azért állt, mert fölkelt. De ugyan kérlek, mama, ne légy oly kicsinyes! Itt nagy dolgokról van szó. Életről, halálról és pénzről. Ha te ezeket nem akarod meghallani, hát itt hagyunk, aztán csinálj, a mit akarsz.

– Jól van, jól. Hát csak beszélj, mit mondott a Rokomozer?

– Elénk jött titokteljes ábrázattal. Kért, hogy térjünk be az atelierjébe, igen komoly közleni valója van velünk. Én azt mondtam Arnoldnak: eh mit? hisz ez egy tisztességes ember: nézzünk be hozzá. Mit vétünk vele a rangunk ellen? És bementünk. A jó ember örömében egy tál maczeszt tett elénk. Mi nem akartuk elrontani a kedvét s egy csipetnyit megkóstoltunk belőle. Akkor a derék férfiu minden alkalmatlan személyt eltávolítva a teremből, így suttogott hozzánk mély gordonka-hangon: «Tudják már méltóságtok, hogy a méltóságos báró úr ma hazaérkezik?» – Mi meg voltunk lepetve: nem tudtunk róla semmit. «Úgy éljek száz esztendeig, a milyen igaz, folytatá a kitünő ember, ma kaptam a levelét, melyben tudósít róla, hogy ne nyugtalankodjam: az az ügy, mely oly égetővé vált, az ő mai hazaérkezése után azonnal ki lesz egyenlítve. Ő meg fog felelni a kötelezettségének.»

A báróné és Diadém úr egymás szemei közé néztek. Ez nagyon közel jár az igazsághoz. Holmi lejárt váltók históriája. Egy tizenharmadfél esztendős kis leány hogy találna ki magától ilyeneket?

– Jól van, jól no. Ezt nem szükség tovább magyaráznod, te papagáj! szólt közbe a báróné-mama.

Czenczi ártatlan képet csinált.

– Hát tudom is én, hogy miről lehet szó? Én csak azt láttam, hogy Rokomozer nagyon meg van indulva és végtelenül érdeklődik a báró papa iránt. – «Mert hát látja báró úr», ezt már nem nekem mondta Rokomozer, hanem az Arnoldnak, «mostanában nagyon sok veszedelmes csőcselék kóborol itt ezen a mi vidékünkön. A mióta a zsandárokat elvitték, s aztán egy esztendőre a régi vármegye-urak visszakerültek, akkor megint odább mentek, akkor ide jöttek ezek a sem ide sem oda urak, a kik csak adót exequálnak, egyébre nincs gondjuk; hát azóta bizony azt sem csodálnám, ha egy éjjel a háztetőt ellopnák a fejem fölül!» – No hát azt az Arnold érti, én nem vagyok beavatva a politikába.

Arnold báró csak úgy merengette szemeit, hogy micsoda nagy beavatott politikus lett ő belőle egyszerre!

– «Pedig hát a méltóságos báró papa rendesen éjjel szokott utazni, nappal nem szeret a nagy meleg miatt. Itt pedig a nagy erdőkön keresztül igen könnyen érheti az embert valami veszedelem. Hát nézze csak a baronesse: – ezt már megint én hozzám beszélte a Rokomozer. Az elébb, alig két órával ezelőtt, volt itt nálam az az alföldi tündér, vagy micsoda? No tudja, az a komédiásné, ki itt a bódéban sólót tánczol. Kérdem tőle, mi tetszik, szép kisasszony? mivel szolgálhatok? Azt mondja: adjak neki egy font puskaport, aztán meg gyutacsot és nro 3 göbecset. – Minek magának, szép kisasszony, a puskapor, gyutacs, meg göbecs? Nem szabad most őzekre vadászni, vadászati tilalom van. Kit akar meglőni vele?» – Azt felelte, hogy holnap útra készül a trupp, meg akarják tölteni a pisztolyokat, attól félnek, hogy valaki kirabolja őket az erdőben. – Soha sem hallottam én életemben, hogy komédiás-truppot kiraboltak volna, hanem ellenben annál többször hallottam, hogy az ilyen csavargó szemfényvesztő csőcselék maga van összeköttetésben mindenféle rablóbandákkal és orgazdákkal. Ezt elhihetik a Rokomozernek, mert ebben a Rokomozernek sok tapasztalása van.»

A báróné és Diadém úr csodálkozva néztek egymás szeme közé. Tud ez a leány valamit? vagy csak képzelete leli meg hazudás közben az igazat?

– «Én azt hiszem, mondá Rokomozer, hogy ebből a lőszervásárlásból valami gonosz merénylet kerül ki a méltóságos papa ellen, a ki az éjjel fog hazaérkezni.» Tudod mit? mondtam én erre Arnoldnak; nekem van egy jó gondolatom. Főzzük le azokat a komédiásokat. A terv két percz alatt készen volt. Hanem ehhez valami pénz is kellene, mondám a Rokomozernek. S a tiszttartónk, a kinél a pénztárunk áll, most nincs idehaza. Szükségünk lesz e tervhez öt forintra.

Arnold már közbe akart szólni, hogy hiszen csak egy forint volt! de Czenczi egy tekintettel elnémította, a szemei azt mondták: «hát rabatt nélkül hazudjam én nektek annyit!»

– «Adjon nekünk holnapig kölcsön öt forintot Rokomozer.» Az öreg csak fejét lógázta s a két kezét a kaftánja két ujjába dugta. El nem tudom képzelni, mi kétsége lehetett, hogy kivánságunkat teljesítse. A büszkeség pirja elfutotta arczomat. «Jó! Tudom, hogy mi kiskoruak vagyunk, adósságokat nem csinálhatunk. De ne aggódjék ön, a pénzét megkapja holnap: ime addig itt hagyom önnél zálogba a fél függőmet, a mi megboldogult nagyatyámtól rám hagyott családi emlék, a ki spanyol grand volt és guadalaxarai herczeg. Ezt bizonyára nem fogom itt hagyni veszendőben.» – Erre a biztosítékra aztán rendelkezésünkre bocsátá a kivánt összeget. Mi abból legelőbb is egy csinos mellcsatot vásároltunk a megnyerendő művésznő számára.»

– Úgy megy neki, mintha könyvből olvasná! Dörmögé halkan maga elé a báróné.

Czenczi baronesse fidélis hányi-vetiséggel folytatta tovább.

Tervünk a legpompásabban sikerült. A míg én a foyerben a művésztársulat impressarióját foglaltam el, lekötelező nyilatkozatokkal művészi remeklései iránt, sőt azzal is felbiztattam, hogy ki fogom eszközölni a méltóságos papánál és mamánál, hogy saját udvari szinházunkban is bemutathassa rendkívüli produktióit…

– Nem hágy ki semmit… mormogá a báróné.

– Az alatt Arnold gentlemanlike modorban felment a kulisszák közé s ott egy percz alatt úgy meghódítá az alföldi tündér szivét, hogy az semmi titkát nem birta előtte többé megőrizni.

De már itt Arnold csakugyan tiltakozni akart. Ekkora seladonnak nem akarja bemutatni magát – a mama előtt; Czenczi azonban észrevette a dolgot s odafutott hozzá, dévaj nevetéssel megakadályozva őt, hogy valamit mondjon.

– No, csak ne piruljon el, édesem, nem kell begyeskedni! Hiszen terv szerint történt. (Közbe ne szólj, te ostoba, mindent elrontasz!)

Aztán ott maradt mellette s fogva tartotta a kezét.

– A kis művésznő bizony megvallott Arnoldnak annyit, hogy ő neki van egy kedvese, a ki őket mindenütt kiséri. Tulajdonképen parasztlegény, bizonytalan keresetmóddal, de a kinek mindig van pénze elég. Az pedig most ott iszik és mulat a laczikonyhában. Nekünk elég volt annyit megtudnunk. Ez az! A rabló. Ennek a számára vásárolták a lőszert. Ez akarja a papát az éjjel az útban kirabolni. A mama nincs itthon, a tiszttartó beteg, itt nekünk kell gyorsan és erélyesen cselekednünk. Mit tegyünk? Fogassuk el azt a gyanús embert! Keressük fel a vásárban a pandurt, meg a hajdút. Keresztül-kasul jártuk mi az egész vásárt, de nem találtunk mi se pandurt, se hajdut. Utoljára rátaláltunk mind a kettőre. Ott ittak mind a ketten a laczikonyhában együtt a betyárral. Az pedig előbb leitatta őket, azután kidobálta a félszerből holtrészegen mind a kettőt.

– S ezek mind a valószínüséghez közel álló dolgok.

– A betyár ott tánczolt, danolt, dorbézolt aztán egyedül, magában a sátor alatt s hetykén hivogatta ki a szájtátó legénységet, hogy no, hát ki áll ki vele egy szál fokosra, aztán meg a bámészkodó leányokat, hogy ki mer vele egyet tánczolni! Minket leigézve tartott az a gondolat, hogy ime ez azon ember, a ki a mi drága atyánk életét fenyegeti. Én Arnoldra tekintettem. Elborult arczán olvastam a gondolatokat. «Menjünk oda hozzá!» mondánk csaknem egyszerre. «Én ezt az embert lefőzöm és leitatom», mondtam én. «Én pedig leütöm, ha az neked nem sikerül!» mondá Arnold. (Fujd fel egy kicsit magadat! súgá neki, a lábára lépve.)

– Nos, azután? szólt a báróné, a ki már kezdett jó kedvre derülni.

– Hát azután az lett belőle, hogy én előbb megkisérlettem a vad embert nyájas leereszkedéssel meghódítani.

– Tánczoltál is vele?

– Ha azt láttad volna! Ejh de pompásan tánczol. Csupa tűz, csupa erély! Azt hiszem, hogy egészen meghódítottam a ficzkót. Hanem az a másik dolog nem sikerült. A leitatás. Hiába hozattam neki egész batteria számra a palaczkokat: nem birtam eláztatni. Ekkor Arnold így szólt: «most már rajtam a sor: férfi dolga a többi», s ezzel merészen neki ment a betyárnak, belékötözködött. Utoljára birokra keltek. Ah, ha láttad volna Arnoldot, milyen volt a küzdelemben, egy hős, minden izma csupa aczél! Kifacsarta a betyár kezéből a fokost s azzal olyat vágott neki a karjára, hogy az bénultan esett alá. A veszedelmes betyár a mai éjszakára képtelenné van téve, hogy drága atyánkat megtámadhassa, hős fiának merész föllépése által. (Dicsekedjél hát magad is egy kicsit, no!)

– Brava, bravi, bravissimo! tapsolt a báróné kaczagva s ledobta az asztalról a lovagvesszőt.

– S ládd, ezt mi mind tőled örököltük! mondá nemes páthosszal Czenczi.

A báróné nem tudott hová lenni kaczagtában.

– Mit? Te! A bátyád aczélizmait, vagy a te hazudozási talentumodat?

– Mindkettőt édes mama! szólt Czenczi, odavetve magát anyja keblére s átölelve annak a nyakát, s összecsókolva arczát és ajkait.

– Semmirekellők! mondá a báróné. Elmehettek előlem. Most aztán aludjátok ki a mámort. Majd ha az apátok megjön, lehivatlak a vacsorához.

– No hát úgy-e, hogy megjön a papa? Nem hazudtam semmit. Nyujtsd karodat Arnold. A siesta után, ha a soupéehez való toilettemmel kész leszek, jöjj át értem és vezess le.

Czenczi baronesse nagyon sokat adott az etiquettere.