RABLÁZADÁS.

Nem telt bele tíz nap, midőn Gorombolyi ezzel a köszöntéssel nyitott be Illavayhoz: «Kedves barátom!»

(Ugyan rövid ideig tartott az ellenségeskedés!)

Szétnézett a szobában s miután meggyőződött felőle, hogy egyedül vannak ketten, azt dörmögé Illavay fülébe, hogy:

«Kutya van a kertben.»

– Tudom, szólt Illavay, kezét nyujtva a kibékült haragos társnak, a kinek ilyenkor olyan nagyok voltak a szemei, mint a bagolyé, mintha egyszerre mindent akarna velük figyelemmel tartani. Tudom. Kolokátot elfogták. Az volna a csoda, ha el nem fogták volna, mikor a bolond minden vásárba bejárt s ott fényes nappal mulatott s itatta a népséget a csárdában.

– Hanem az ócska vas nem került kézre.

– Nem ám, mert az nem ment a vásárba tánczolni, mint a kisérője.

– Jó helyt van már. Koczur ott volt nálam.

– És pénzt kért?

– A mennyi a rejtegetésre szükség. Adtam neki, s most minden rendben van.

– Igen, a te fuvaros parasztod, a ki tudja jól, hogy mit szállít, él a maga eszével s félretesz mindent, nem kér érte semmit. A Koczur pedig eltünik egyidőre, s mikor a pénze elfogy, majd ujra eljön hozzád, s besugja, hogy a paraszt nyugtalankodik, az elásott kincseket máshová kell elszállítani s erre megint pénz kell.

– Ez mind mellékes ügy. A fődolog, a mi hozzád hozott (pedig felfogadtam, hogy ha ez lesz az Ararat hegye s köröskörül az özönvíz, még sem teszem be hozzád a lábamat többet, hanem hát «publica præcedunt», a közügy elébbvaló), eljöttem hozzád, mert megtudtam, hogy a Kolokát védő ügyészeül te fogsz hivatalból kineveztetni. Itt vagyok informálni.

– Meg lehetsz felőle győződve, hogy mindent meg fogok tenni lelkiismeretesen, a mit esetleges védenczem javára a kötelesség elém ró.

– No csak ne pedánskodjál! Hagyd el, kérlek. Tudom én, hogy mi az a prókátor-lelkiismeret. Nem is szabad a prókátornak lelkiismeretének lenni! Az egyszeri oláh úgy tudakozódott az ügyvéd után: «hol lakik az az úr, a ki pénzért hazudik?» Az egyszeri fiskális azt mondta a védelmezett zsiványnak: «te csak mondj el nekem mindent igazán, a hogy volt; a mit hozzá kell hazudni, majd megteszem én.»

– Ej de meg vagy töltve prókátorok elleni adomákkal.

– Akár holnap reggelig folytassam. Hát nem azt kivánom én nálad elérni, hogy a cliensedet nagyon szép szinbe öltöztesd, hanem csak azt, hogy ne engedd valami politikai vétségbe belekeverni. Hadd süljön rá ki minden, a mit zsiványészszel tett; lólopás, utonállás, rablógyilkosság, börtönből kitörés. Elég érdem tizenöt esztendei nehéz fogságra. Csak azt ne tedd, hogy valamiképen egy politikai hős nimbuszát ragyogtasd a süvege körül.

– Értem.

– Biz azt nem érted! Te most azt gondolod: hej megszeppent az én Gorombolyi barátom a suskus hirére. Kilencz kovácslegény nem birna pörölylyel egy zabszemet beverni az összeszorított fogai közé, úgy meg van ijedve. Ez most a maga bőrét akarja menteni. Pedig hát «nem oda Buda!» Nem hadvezér az, a kinek, ha az egyik haditervét meghiusították, rögtön másikkal ne álljon készen.

– Hát nem tettél le a terveidről?

– Soha sem is teszek. Ha elfogták a Kolokátomat, annál rosszabb rájuk nézve. Tőled csak azt az egyet kérem, hogy a védelmezésben mellőzz minden politikát.

– Azt úgy is tettem volna.

– De majd a közvádló ellenkező véleményen lesz s mindenképen egy messze elágazó conspiratio fonalait akarja a betyár nyakkendőjéből kihuzogatni; annak pedig mindegy, akárminő fonalból fonják számára a kötelet, miután úgy sem akasztják fel rá; kegyelem útján a büntetése átváltozik tíz éven felül terjedő fogsággá: a mit ugyan politikai vétségért is megkaphatna. A külömbség a kettő között csak az, hogy ha perduellióért itélik el, mint lázadót, akkor valamelyik várban, Komáromban vagy Olmützben, fogja leülni a bünhődését; ha azonban, mint közönséges rabló lesz elitélve, – akkor az illavai fegyházba jut.

– S az jobb lesz neki?

– Az jobb lesz nekünk.

– Te! Ember! Mire gondolsz? Egész testem végig borzad, a mint szavaid értelmét kitalálom.

– Azt pedig nagyon jól kitalálhatod. Mit képzelsz? Hatszáz olyan ficzkó egy rakáson, a ki qualifikált gyilkosságon alul nem vállalkozott vendégszerepre; van köztük híres csaló, gyujtogató is: ha az most egy truppban léphetne föl, az volna a sensations-dráma! No, mit meresztesz rám olyan nagy szemeket? Nem csinálják ezt szentelt vizzel. Hát az talán szentelt víz, a mit a mi pofánkba fecskendeznek? A becsületes hazafi mind anyámasszony katonája, azt már látom. Ez mind azt várja, hogy, mint 48-ban, előbb nevezze ki őt a király, a hadügyminiszter ellenjegyzése mellett, «királyi rebellis őrnagynak», határozza meg az országgyűlés, milyen szine legyen az egyenruhájának? Petőfi irjon a számára egy extra lelkesítő verset, s a neve kinyomassék a «Közlöny»-ben. Akkor aztán verekedik, mint egy oroszlán. Hanem addig a pipát sem veszi ki a szájából.

– Hát hisz ezt én mondtam neked.

– A parasztot meg semmi sem jellemzi olyan híven, mint az a nóta, hogy «ha még egyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni». Ez a legszebb paraphrasisa annak a gyöngymondásnak, hogy «ma pénzért, holnap ingyen». – «Ha még egyszer azt izeni!» De ez a «ha még egyszer» másodszor is, harmadszor is, és harminczharmadszor is itt van. S soha se következik rá az a kadentia, hogy «no hát már most menjünk».

– Hát hisz ezt is én mondtam.

– No ha mondtad, hát huzd le belőle a consequentiákat. A kinek tetszik a czél, tessenek az eszközök is. «Flectere si nequeo superos Acheronta movebo.» No hát mit? Hogy ez egy rablóhad? Kezdő pontnak a legjobb. Hát a kiket az őseink hasonló nagy szorongattatásaikban segítségül hívtak az országba, a jó török basák, nem voltak rablók? Rablók, de még «en gros», míg ezek csak «en detail». Ismered azt az adomát, mikor a parasztot megtámadta a földesúr sinkoránja s a jámbor, védelem közben a vasvillával agyon találta szúrni a kutyát. Szidta érte a földesúr, miért nem védte magát a vasvilla nyelével a kutya ellen? «Igen bizony, ha az is a farkával akart volna megharapni.» Most ez a mi vasvillánk! Hát csak hagyd te úgy lefolyni a dolgot, hogy az én Kolokátom hadd kerüljön be Illavára. Neki már megvannak azután az instructiói. Az egész terv elő van készítve; csak egy merész vezér kell a kiviteléhez. Most az is megkerül. No hát; nem kérem, hogy kezet adj rá. Te puritán! idealista! Nem kivánom, hogy segíts benne. Csak azt hogy el ne rontsd. Mint cliens jöttem hozzád, mint ügyvédemhez beszéltem. Ha van prókátori lelkiismeret a világon, akkor annak kell egy paragraphusának lenni, a mi azt mondja, hogy az ügyvéd a rábizott titkot az ellenfélnek el ne árulja, s védencze terveit, az ellenféllel összejátszva, meg ne hiusítsa. Nos! hát van-e prókátori lelkiismeret, vagy nincs? fiskális úr!

– Igenis van. S azt tapasztalni fogod. Rémtervedet, a mit velem, mint «fél», bizalmasan közöltél, senkinek el nem árulom. Hanem közel maradok, s mikor ki akar törni, akkor ott leszek – és leverem!

Gorombolyi más akárkinek a szeme közé kaczagott volna erre a szóra. De Illavay előtt meghajtotta magát.

– Elismerem, hogy képes vagy rá, hogy szavadat beváltsd. Ilyen nagy hatalmat máskor is éreztettél már ezzel a társasággal. Hanem ezuttal ez véres tréfa lehet.

– Beszéljünk másról.

– Úgy? Igazad van. Hát mit csinál föltalált védenczed, a hazahozott farkasfiók? Megeszi már a tejes zsemlyét? Nem fojtogatja még rendre a pulykákat? Nem lopta még el a feleséged lábáról a czipőt?

– Az én védenczem tanul!

– Tanul? Neki hasal a könyvnek s úgy magol belőle? Fölmondja a leczkét ebéd előtt? addig le nem ül az asztalhoz? Bujja a könyvtárt, s hajnal előtt fölkel pensumot irni, fárasztja termetét az eminens kalkulusért?

– Valóban azt teszi.

– Kár érte! Milyen szép szerep várt volna rá odabenn Illaván.

*

Ebben az esztendőben márczius tizenötödike épen egy szép vasárnapi napra esett.

Nem lesz fölösleges előrebocsátani, hogy ez még mind nem a «Ma» történetéhez tartozik, ez még abban a korban történt, a mit úgy szeretünk nevezni, hogy «rég mult», a mi el van temetve, kútba dobva, malomkő a tetejében, hogy soha föl ne kelhessen.

Az illavai fogházban is nevezetes nap volt ez a márczius tizenötödike, épen azért, mert vasárnapra esett. Nem azért különös nap a vasárnap, mintha akkor a rabok számára pecsenye kerülne az asztalra, hanem azért, hogy akkor nincs dolog, s minden rabnak misére kell menni; akármiféle vallás szerint tagadja az Istent és a szenteket.

Most már mindez másképen van. A rabok számára műhelyek vannak berendezve, a hol kedvük és hajlamuk szerint kézimunkát folytatnak; üres óráikban rajzolnak, énekelnek, még hangszereik is vannak, bandában muzsikálnak, minden nap jó és elég ételt kapnak, kenyeret épen kitünőt, s vasárnap, a hány vallásfelekezet van közöttük, annyiféle pap osztja a maga aklához tartozóknak a lelki malasztot. Hanem mindez nem úgy volt akkoriban. Az a bölcsesség, a mely egy egész országot rabnak tartott, ugyan miért lett volna az igazi rab iránt kegyelmesebb? kiadta a gonosztevőket haszonbérbe. Egy bécsi vállalkozó volt a főhaszonbérlő, az meg aztán kiadta a gyilkosokat más apróbb vállalkozóknak alhaszonbérbe. – Ki ne tudná, hogy még az infuzoriáknak is vannak parazitái? – Még a rabokat is ki lehet rabolni, még a gyilkosoknak is vannak gyilkosaik.

Az elitélt rabok még akkor békót viseltek a lábukon: tizenöt font vasat, s a mogyoróhajtás sem azért nőtt akkor az erdőn, hogy abból sétapálczákat csináljanak: verték a rabokat. Munka csak egyféle volt, durva pokróczcsinálás; gyapjut tépni, fonni, megszőni, ebből állt az egész. Nem mult el egy hét, hogy egyik vagy másik rab, a kenyér rosszasága miatt, a börtönőrök ellen merényletet ne kezdett volna; leütötték őket a nehéz vízhordó rúddal, a függő lámpással, a puttonynyal, a nagy tállal, a mi kezükbe került. Pedig hát a porkolábok nem tehettek arról. Bizony malomporból meg korpából nem lehet jobb kenyeret sütni. Rokomozer pedig a mostani lisztárak szerint a fővállalkozónak nem szolgáltathat másforma kenyéralkatszert, mint a miben egy harmadrész a malompor, kétharmadrész a korpa, hogy pedig az ebédre főzött káposztalevél közé valami húsfélét is főzessen, azt az albérlőnek a hite és vallása tiltja. Egyébiránt nagyon jó az, ha meg van paprikázva. Aztán a kinek nem tetszik, az ne igyekezzék ide jutni. A tisztelt zsivány urak őrizkedjenek a rablástól és a gyilkolástól, s mindjárt nem lesz okuk ezért a korpakenyérért, lélöttyért zúgolódni! – Ez volt a bérlő urak és a börtönőr urak nézete, s valószinüleg azoké is, a kik a magasabb criminális jogbölcsészettel akkoriban foglalkoztak.

De egészen ellenkező nézetben voltak maguk az elitéltek. Azok között voltak többen, a kik tanultak, és sok természetes észszel voltak – nem megáldva, hanem megverve. A zúgolódás a rossz bánásmód, a piszkos, ronda ellátás, az undorító élelem miatt, nőttön-nőtt, a raboknak ugyan nem volt alkalmuk egymás között ádáz sorsuk fölött panaszolhatni: éjjel-nappal őr volt a hátuk mögött korbácscsal, a ki a megszólalót elhallgattatá; hanem volt, a ki mindannyival ékesen beszélt: a penészes kenyér.

Ez a fekete tésztakavarcs olyan nagy szerepet játszik a rabéletben. Ez a mindennapi táplálék volt egyuttal a rabnak az egyedüli mulattatója. Ő ezt összegyúrja az ujjai között valami mintázó anyagnak s aztán csinál belőle szobrászalakot, technikai remekművet. Egyik miniszternél láttam egy rabkészítette revolvert, kenyérbélből, a csalódásig utánozva legkisebb részleteiben, olyan ember által, a ki a revolvert nagyon jól kezelte; az szerzett neki életfogytig tartó rabságot; nálam is van egy rabmunka, a miben a szerző saját magát idomította ki, a mint a gyapjútépő gép kerekét hajtja: – ember, gép kenyérből.

Hatszáz körül járt már a szám. Olyan sok, hogy hetenkint csak egyszer került egy-egy csoportra a sor, félórai sétát tenni a szük várudvaron: a többi idő alatt el voltak zárva a szabad lég elől.

Az illavai fogház valamikor zárda volt, falai másfél méternyi vastagságuak s ablakain kettős vasrostély van.

E rostélyokon át gyönyörű kilátás nyílik a Vág-völgyre s a folyam túlpartján emelkedő bérczekre, miket az oroszlánkői rom koronáz. Sokan vannak, a kiknek élethosszig kell ezt a romot nézni.

Minden rabnak az ágya fölé van akasztva egy tábla, a mire fel van irva a neve és az a czím, a miért idekerült: rabló, gyilkos, gyujtogató. Van közöttük némi arisztokráczia. A régen ittlevők az optimatesek, az újon jött a parvenu. Kivéve, ha fényes hir előzte meg; ha a népdalok hőse volt, mint Bogár Miska, vagy ha épen mint nemesi praedicatumok vannak a neve elé irva a felhasznált álnevek, a mik alatt szerepelt, mint a minők «Zsiborák» alias «Orol Krivanszki» – vagy «Cousin» alias «Ribeaud». Ezek a hallgatag megegyezés szerint a társaság tekintélyei: az egész szoba büszke rájuk, a melyben éjszakára fekhelyük van. Ezek külön őrrel vannak megtisztelve s minden este megmotozzák a ruháikat, nincs-e tolvajkulcs, ráspoly, kés elrejtve bennük s a lánczaikat naponkint kétszer vizsgálat alá veszik.

Valamennyinek a tekintélyét elhomályosítá a Kolokát Marczi, alias «Rosta Péter», alias «Bogár Laczi». Ez utóbbi nevén a leghíresebb. Erről már a verses-könyvek is beszélnek, a miket a ponyvákon árulnak a vásáron. Mikor behozták, azzal köszöntötte fel a börtönigazgatót, hogy «aztán úgy vigyázzon az ur rám, hogy nem maradok én itt esztendeig». Ezért a fegyelmetlenségért rögtön a deresre húzták s kapott ötven botot. A bastonnade alatt folyvást azt danolta, hogy «jaj de furcsa a német», s mikor vége volt, lekapcsolták a vaspántokat róla, felugrott, összeütötte a bokáit, meghajtotta magát az igazgató előtt, azt mondta: «Köszönöm szépen, ezzel épen ki van az ezer»!

A többi raboknak sorakozottan kell nézni az ilyen ekzekucziót.

Ettől fogva aztán valamennyinek eszményképe lett a Kolokát, vagy a hogy legjobban szerette, ha nevezték: a Rosta Péter.

Egy hét mulva a bekerülése után már az egész rabkolonia tudta azt a rabnyelvet, a mire ő tanította meg valamennyit.

Voltak ott a polyglott állam minden nemzetiségének képviselői, a kik egymásnak a nyelvét nem értették. S ha értették volna, sem volt nekik szabad egymáshoz beszélni semmiféle nyelven. A mit nekik meg kellett érteni, az volt a német szó. Az pedig nagyon kevés kifejezésből állt ő rájuk nézve: «auf! marsch! halt!» rövid szók.

Hát ezt a zagyva bábelkeveréket egy hét alatt megtanította az új rab arra a beszédre, a mit valamennyi megértett. A rabok beszéde ez. Szemöldök, szájszeglet, szempilla, homlok, orr, nyelv, az arcz minden részecskéje adja hozzá a hieroglyfokat, a hunyorítás, fintorítás, földuzás, pittyesztés, félrehúzás, csücsörítés, a nyelv kiöltése, szájszeglet bedugása, a hátrakacsintás, a homlokránczolás, az emberi arcznak a majom-grimászokat mimelő száz meg százféle torzulatai, ezek megannyi szavak, kifejezések, mondatok, miknek közlését nem akadályozhatja meg semmi porkoláb, felügyelő. A rabok megértik belőle egymást, közlik általa a terveiket, figyelmeztetik, óvják, biztatják, buzdítják társaikat, ez az ő gondolataiknak a távirója: ez a világnyelv, a min a tudósok hiába törték a fejeiket. A rabok ismerik ezt régen.

Mind a hatszáz rab hetenkint egyszer, vasárnap délelőtt, össze szokott gyűlni isten tiszteletre s akkor szinről-szinre láthatták egymást, s számba vehették, hányan vannak?

Volt a hatszáz rab között egy, a ki még nem töltötte be a tizenöt esztendőt. (Az életkorát értem, nem a büntetés évét.) Egészen gyermek volt még. A durva darócz-köntös mellett is feltünt finom mozdulatokra szoktatott karcsú termete, leányi ártatlansággal elpiruló arcza, szelid, elmélázó szemeivel. A hangja csengett még, s ha felelnie kellett, reszketeg lett. Szemei a kemény szótól is könybe lábadtak.

Illavay ismerte ezt a gyermeket. Ő volt a védő ügyvédje a törvényszék előtt. Az ő ékesszólásának köszönheti, hogy az enyhítő körülményeket mérlegbe téve, «csak» tizenkét esztendőre itélték el. Csak azt tette, hogy tizenhárom és fél éves korában bankót hamisított s mikor ezért a saját édes apja feladta, boszúból rágyujtotta a házat, s hogy ki ne menekülhessen az égő házból, kivülről bekötözte sodronynyal az ajtókilincset.

Mikor átadták az elitéltet a fegyházigazgatónak, Illavay megmondta, hogy erre a fiúra nagyon vigyázzanak, mert ez a legnagyobb képmutató.

Mikor Arnold esete tudomására jutott Illavaynak, épen az a gondolat rémíté el legjobban, hogy hátha ez is épen hasonló lenne amahhoz. Bizony csak egy pehely nyomta alá a mérleget, hogy ugyanarra az oldalra nem hajlott félre.

Ennek is volt az a futó gondolatja, mikor utoljára elfujta a gyertyát az apai házban, hogy nem jobb volna-e azzal a kastélyt felgyujtani?

Többször tudakozódott egykori védencze felől Illavay, s mindig azt hallotta felőle, hogy jól viseli magát, engedelmes, alázatos. A fogházi lelkésznek annyira megnyerte a pártfogását, hogy az vasárnaponkint, a szent mise alatt őtet öltözteti fel a minisztrans fersingbe s a kivülről hozott fiúval együtt minisztrálnak szép rendben. A vallásos oktatások termékeny talajra hullanak szivében: töredelmes bűnbánatát igyekszik ájtatoskodásával elevenen kifejezni.

«Akkor vigyázzanak rá legjobban, mikor imádkozik.»

És nagyon jó lett volna, ha mindazok az urak, a kikre a felügyelés volt bízva, ezt a figyelmeztetést komolyan vették volna, mert ez a fiatal, szűzleány arczú gyermek volt az élő telegráf a rabok és a külvilág között, s ez épen az imádkozás alatt és épen az imádkozás segélyével ment végbe.

Tulajdonképeni temploma akkor még a fegyháznak nem volt, mert a hajdani kápolna épen csak magának a szerzetes rendnek, meg a hozzátartozó laikus testvéreknek volt elég; – istenitisztelet helyéűl egy hosszú tágas folyosó volt berendezve a második emeleten. A fegyenczek három osztályban gyülekeztek vasárnaponkint erre a folyosóra, fegyveres fegyőröktől kisérve kétfelől, egyetlen nehéz vasajtón keresztül. A folyosó túlsó végén volt felállítva az oltár s annak a háta mögött volt egy kisebb vasajtó, mely a lelkész öltöző-szobájába nyilt; ebből azután egy szűkebb tornáczra lehetett jutni, a honnan egy keskeny kőlépcső vezetett le a főudvarra.

A nyolcz órai harangszóra a raboknak osztályonként kellett fölvonulni a miséző helyre. Nem kérdezték tőlük, hogy milyen valláshoz tartoznak? volt köztük zsidó is. Az volt a nézet, hogy senkinek sem árt az meg, ha egy félórát térdepelget a kövön: hiszen arra nem voltak kényszerítve, hogy énekeljenek. Hanem imádkozniok szabad volt. Ezt fel is használták. Majd mindjárt megtudjuk, hogy mire? Bizony nem a mennyország kapuinak kinyitására. A miatyánknak az első felét a pap szokta elmondani a sekrestyéssel, meg a minisztránsokkal együtt; a másik felénél aztán az egész sokaság kap bele s sietve mormogja el fenhangon az áhitatos könyörgéseket a mindennapi kenyérről, a gonoszról s a kisértetről. Ha valaki ilyenkor odafigyelt volna, hogy az a két minisztráns gyermek ott az oltárzsámolya előtt mit imádkozik? különös dolgokat tudott volna meg. A kivülről jött fiú annak a másiknak, a fiatal gyujtogatónak ilyen imahangon hadarta el az odakünn történteket, ez meg ugyanazokat épen így tovább adta a hozzá legközelebb térdeplő rabnak, az megint odább, úgy, hogy a második imánál már nem arról volt szó, hogy «szabadíts meg a gonosztól!» hanem, hogy hogyan szabadítsák meg magukat a gonoszok?

Ugyan ki érte volna ezt föl észszel? Hogy a mikor az a halk, ünnepélyes mormogás végigzümmög hatszáz emberajk csendes dörmögéséből egygyé vegyülve, akkor ez nem Istenhez felemelő bűnbocsánatkérő imádkozás, hanem hatszáz gonosztevő összebeszélése egy újabb gonosztett elkövetésére! Az összeesküvés hangja ez, oly nagyszerű rémtett elkövetésére, a mihez hasonlót még a krónikák fel nem jegyeztek: a mi ha sikerül, képes lesz egy ország, egy világrész minden álló rendjét felfordítani, nem válogatva benne, hol a zsarnokság, hol az alkotmányos rend? Hadizenés mindennek, a kinek valamije van: legyen az valami pénz, lakház, hivatal vagy becsület; – azok által, a kiknek mindebből semmi sincs! Felülkerekedésük az elitélteknek a biráik fölé!

Mikor az a sima-arczú gyermek a nagy csengetyűt háromszor megkondítja, mikor a pap felemeli a szentséget a két kezével, mikor az a hatszáz rab egyszerre térdre hull, – hatszáz láncz egyszerre megcsördül: (rettentő zsoltárzene!) mikor mindannyian verik öklükkel a melleiket, még a protestánsok is, még a zsidók is, mert ez a börtöni regula; a ki nem teszi: botot kap, hát akkor a helyett, hogy «mea culpa, mea maxima culpa!» azt suttogják egymás fülébe: «mához egyhétre»!

A ministráló fiatal fegyencz megcsókolja a pontifikáló pap kezét s az megdicséri őt ájtatos szolgálatáért s elmondja a börtönkormányzónak, hogy a bűnbánó gyermek könyjeivel nedvesíté a kezeit.

(Épen ilyen alak lett volna Arnoldból, hogyha idekerül!)

Márczius második vasárnapja volt a kitörésre összebeszélt határidő a fegyenczek részéről. Ez épen a végzetes 15-re esett. Arra a nemzeti kegyeletből ünnepelt napra, a mitől a magyar nép felszabadulását számítja.

A terv következetes volt.

Mint a fecskejárás, úgy szállt végtől-végig az egész országon az a monda, hogy ennek az évnek a márcziusában valami nagy dolgok fognak történni.

Mindenki beszélt róla, a nélkül, hogy a hirlapok emlegették volna, a miknek nagyon jó okaik voltak a hallgatásra.

… Valahányszor erről a korról irok, mindnnnyiszor eszembe jut egy hires magyar bölcs (Márton József) azon goromba mondata, hogy «mind bolond az, a ki az álmait elbeszéli, de még nagyobb bolond, a ki meghallgatja», s sokáig gondolkodóban vagyok a felől, hogy nem vagyok-e én is nagy bolond, a mikor ilyen álmokat leirok? s hogy vajjon találok-e még magamnál nagyobb bolondokat is, a kik azokat elhigyjék?

Mert az csak nem lehetett más, mint őrült álom, hogy volt egy idő, a mikor csendes jámbor emberekre, a kik valami úton az országban hivatalviselésre vállalkoztak, azt mondtuk, hogy «meghalt!» ellenben hirhedett rablókat hősöknek neveztünk? a mikor a sötétség minden munkáját a legfájdalmasabb kegyelet szentesíté meg s a puszták futóbetyárját a közrokonszenv kisérte, merényleteiket megénekelte a költő, eltakargatta a közönség. És mikor ennek mind így kellett lenni. Mikor az iszonyú nem volt iszonyú, hanem kivánatos, és a bűn nem volt bűn, hanem erény.

Ez a titokteljes borulat szolgál hátteréül annak a képnek, a mit lefesteni készülök.

Az illavai rablók tudták jól, hogy az a szörnytett, a mit ők terveznek, egy óriási hőstett szinét fogja fölvenni az egész nép előtt, ha teljesen sikerül.

És akkor aztán?…

Illavay jól tudta, hogy mi van készülőben? – Hiszen tudták azt többen is. Százezren tudták. Mindenki tudhatta, a kinek az öt érzéke épségben megvolt. A márcziusi előnapokban minden este hét és tíz óra között előjött a Zrinyi vendéglőből (ez akkor egy rozzant spelunka volt a mostani palota helyén) egy fiatal emberekből, munkásokból álló csoport, az országúton és a kerepesi-úton végig kiáltozni a napok jövendő eseményeit (Magyarországon így csinálják az összeesküvést), azokat rendesen üldözőbe vette egy másik csoport fegyveres rendőr és lovaskatona. Egy ilyen csődületnél egyszer egy hajszálon mult, hogy egy eltévedt puskagolyó meg nem ölte Szigligetit, a drámairót, a ki történetesen az ablakából kinézett. Azután tovább folyt a discursus a Komló-kertben, meg a Beleznay-kertben, hogy mi módon, hogyan, merről, kik által fog ekkor meg ekkor, ez meg amaz megindíttatni? Hallgathatta, a ki akarta. Az egykorú hirlapokban mindössze annyit olvashatni ezekről az eseményekről, hogy egy házmestert megszurkáltak, a többit jégre tette a censura.

Hanem Illavay még ennél is többet tudott. Régi jó barátjának Gorombolyinak közleményei egészen fölvilágosították róla, hogy ennek a hűhónak a háta mögött valami komolyabb terv készül. Nem a kétnyúl-utczai gyár munkásai vezetik ezt a dolgot, kiterjed az a Kárpátoktól az Adriáig. És aztán ő azt is tudta jól, hogy nagy nevezetes férfiak, a kiknek az életen kivül még sok elveszteni való drágájuk van, lelkük egész meggyőződésével hisznek a márcziusi nagy nap sikerében. Nem osztotta velük ezt a hitet, nagyon sok kiábránduláson ment már keresztül, de tartozott azelőtt meghajolni.

Neki nem lehetett elárulni a veszélyes kezdő lépést, a mivel legjobb barátjait, sok derék hazafit semmivé tett volna; és mégis meg kellett akadályoznia egy ilyen kezdetet, a minek a következményeit ő látta legjobban előre.

Egy börtönéből kitörő elitéltek légiója nem marad egy seregben: nem sorakozik egy zászló alá, nem viszi az életét feláldozni egy magas szent eszméért, hanem a mint a lánczait leverhette a lábáról, a mint a fegyvert kezébe kaphatta, szétbomlik kósza bandákra s elárasztja az egész országot, hadat üzenve – azoknak, a kiktől van mit elvenni, s a végeredményben megbuktat minden imádott eszmét, szabadságról, nemzetiségről, s oda fogja vinni az országot, hogy az maga könyörgi vissza a vasvesszőt, a mely ha sujtott, de védelmezett is.

E kinos meghasonlás kétfelé tépve tartotta lelkét. Nem volt szabad szólnia, és nem volt szabad hallgatnia. Jó, hogy a szólás és a hallgatás között még van egy harmadik is: a tett.

Készült a tettre.

A mostani kor embere mosolyog ezen. Hogy lehet egyes embernek arra gondolni, hogy tegyen valamit? Hatalom nélkül, követők nélkül, dicsőség nélkül?

A márcziusi előnapokban volt a rendes ujonczállítás határideje az egész országban. Egyik ujonczállító középpont volt Illava. Az ilyen országos műtétnél egy helyben lakó ügyvédnek erős feladatai voltak. Lehettek azok a feladatok nemesek, emberbarátiak; lehettek ellenben jövedelmesek is.

Az állambölcsek ezekben az években találták ki azt a nem humánus, de patriotikus tant, hogy nem minden embernek kötelessége a hazát védelmezni, hanem csak azoknak, a kik nem tudnak, vagy nem akarnak egy kerek summát – váltságdíjul – egyszer-mindenkorra a közpénztár oltárára letenni. Ennek az elméletnek aztán igen furfangos gyakorlati megoldása támadt. Mert, ha áll az, hogy a ki a miniszternek ezer forintot lefizet, az megszabadul holtig a fegyverviselés kötelessége alól, hát akkor hogy ne állana az is, hogy a ki nem a miniszternek, hanem csak a vizsgáló orvosnak, főtisztnek, szolgabirónak egy sokkal kisebb összeget tesz le a kezébe, az is épen úgy megszabaduljon a teher alól. A morál ugyanaz: a többi a kétszerkettő dolga. Ennek az ellenőrzésére lettek a municipiumok által az ujonczállító bizottságokhoz delegálva olyan független hazafiak, a kik azután, ha akarták, segítettek igen sok szegény emberen – igazságosan; ha máskép akarták, segítettek – saját magukon: – azt is igazságosan. – Ismerünk bizony elég sok, mostanság igen véresszájú hazafit, a ki ezen az úton gazdagodott meg.

Illavay azok közé tartozott, a kik nem magukon, hanem másokon segíteni voltak jelen.

Ez a hivatása tartotta őt már hetek óta Illaván.

Figyelemmel kisért ezalatt mindent, a mi a közelben és a távolban történik. Ő is tudta jól, hogy melyek a klimakterikus napok. A politikai horoskop felállításához is értett.

Az egész országban általános volt az inség. Hét millió embernek nem volt betevő falat kenyere. Minden városban inségbizottságok működtek az óriási mérvű éhhalál leküzdésére.

S azok közül, a kik ebben legkiválóbb szerepet vittek, egy márcziusi éjszakán a rendőrség a legelőkelőbb férfiakat összefogatta. Azzal voltak vádolva, hogy az inség enyhítésének czíme alatt forradalmi összeesküvést terveztek.

Minderről egy szó sem olvasható azokban a közlönyökben, a miknek feladatuk volt ez évek történetét megörökíteni.

De Illavaynak volt róla tudósítása.

Most azután még kevésbbé lehetett szólnia.

Az elfogottak nevezetes nagy hazafiak voltak, többen hajdani jó barátai.

Fenmaradtak – a jók leszálltával – az illavai kétségbeesettek.

Három hónap óta készültek már ehhez a kitöréshez: halogatták egyik vasárnapról a másikra. – Előbb meg kellett nyerni a félénkeket.

A végzetes vasárnapon a szokott nyolcz órai harangszó jelenté a fegyenczeknek, hogy a misére indulás ideje itt van.

Az ajtók megnyiltak s aztán emeletek szerint osztályozva, indult a nép templomba. Egyszerre kétszáz láncz kezdett el csörömpölni – ütenyre.

Az első kétszáz felhaladt a lépcsőkön az imafolyosóra s a vasajtó bezárult utánuk.

Azután jött a másik kétszáz, a ki a második emeleten lakott. Tizennégy fegyőr kisérte mindegyik csoportot, töltött fegyverrel a karján, azonkivül egy őrmester, oldalfegyverrel.

A templommá rögtönzött folyosón a fegyveres foglárok kétoldalt a fal mellett foglaltak helyet; az őrmesterek pedig az oltár elé álltak kétfelől, a vasajtóra ügyelni, melyen keresztül a pap szokott bejárni.

A vasajtó harmadszor is fölnyilt s a földszinten lakó rabok közeledő csörömpölése hangzott a lépcsőkön.

A terv végrehajtásának pillanatra kellett kiszámítva lenni, hogy sikerüljön.

Idebenn négyszázan, harmincz fegyveres ellen, odakünn kétszázan, tizenöttől kisérve. A vasajtó kulcsa a foglár kezében, a ki azt addig nem ereszti el, a míg az utolsó csapat párosával átlépdel a küszöbön. Mikor a legutóbb érkezett rabok tömege megszorul az ajtó között, hogy azt hirtelen nem lehet bezárni s az utolsó kisérő fegyveres csapat künn van rekedve, akkor egyszerre fölugrik térdéről Rosta Péter, alias Kolokát Marczi s elordítja rikács hangon:

«Talpra magyar, hí a haza!»

… «Talpra magyar, hí a haza!» valóságosan ez volt a jelszó. Az a szent jelszó, mi olyan szájról-szájra adott ereklyéje a magyarnak, mint az angolnak a «Rule Britannia, az észak-amerikainak a «Yankee doodle», a francziának «Allons enfants de la patrie», a németnek a «Sie sollen ihn nicht haben», a lengyelnek az «estye polszke nye zginyéla!» – a nemzeti zsoltár kezdő sora! Az illavai raboknak is ez volt a csataordításuk:

«Talpra magyar!»

Hatszáz lánczcsörömpölés hangzott föl e szóra.

Erre a jelszóra egyszerre megrohanta a fegyencztömeg a folyosóteremben levő fegyőröket.

A rabok ötszázan voltak: de lánczczal a lábaikon, a fegyőrök harminczan: de fegyverrel a kezükben.

Hanem a békót kiegyenlítette az elkeseredett düh. A kétségbeesés harcza kezdődött meg azok részéről, a kiknek nem volt semmi elveszteni valójuk.

A rabok puszta kézzel rohanták meg őreiket, a hányan hozzájuk fértek, annyian ragadva meg karjaikat, ökleikkel fojtogatva, fogaikkal harapva ellenfeleiket, a kik a küzdelemben a földre legázoltattak, átölelték a katonák térdeit, eleven békó gyanánt s mielőtt azok fegyvereiket használhatták volna, le voltak verve s a fegyver a rabok kezében.

Az emberi ordítás ádáz hangját csak a lánczcsörömpölés dörögte túl. A boszúüvöltés s a fojtogatottak kínjajgatása közepett egyszerre egy fülrendítő csattanás hangzott, mely egy pillanatra elnémítá az egész zajt. A nagy vasajtó becsapásának dördülése volt az. Végzetes hang az egész összeesküvő seregre nézve. A porkolábnak sikerült a folyosóra nyiló ajtót becsapni és ráfordítani a kulcsot.

Ez úgy történhetett meg csak, hogy a jelkiáltásra a harmadik osztály kivül maradt része, száz ember, hirtelen visszafordult egész tömegestől fegyveres kisérői ellen. A fegyőrcsapat gyorsabban tudott futni, mint a lánczviselők, az első emeletre lejutva, hirtelen összeszedte magát s ott egyszerre sortüzet adott a megtámadókra, s azzal visszariasztotta őket.

A rabok a lakszobába menekültek, s ott a nyoszolyákat széttörve, azoknak a darabjaival az ökleikben tértek vissza a harczot folytatni az első emelet folyosóján, mialatt a fegyőrök hirtelen padokkal, asztalokkal, műhelyek butoraival torlaszolták el a lépcsőgádort a földszintre. Egynek sem volt több tölténye annál az egynél, a mit a fegyveréből kilőtt.

Hanem a sortüzelés hangjára felriadt az őrtanyán levő tartalékörség, s míg a kapuőr felszaladt a toronyba, félreverni a harangot s megfúni a lármakürtöt, az alatt az a néhány férfi ostromolt társainak segítségére sietett, összetört butordarabok záporától fogadva a támadók részéről.

Ezek között volt a hirhedett Zsiborák.

Most ő vezényelt.

– Fel kell gyujtani a torlaszt! hangzott a rabló parancsszava. A fegyenczek felkapták a tömött szalmazsákokat s azokat hordták oda a torlasz elé, betemetve azokkal a folyosó végébe szorult csapatot, a honnan nem volt semmi kijárás.

– De nincs tüzünk.

– Mindjárt lesz!

Azzal Zsiborák egy másik rabtársával együtt megfogott egy széttört palánkot s azt egy nyoszolya élén sebesen kezdék dörzsölni: ilyen a szigetlakó emberek tűzszerszáma! A kannibálok dörzsgyufája ez! mindenkinek szabadalma van rá.

– Mindjárt lesz itt tűz! Csak várjatok egy kicsit. S aztán majd kezdődik a komédia!

A tartalékcsapat kevesebb volt, mint hogy társait felmenthette volna ott az eltorlaszolt folyosón. Csak egy-egy lövéssel a lépcsőgádorból akadályozta a rablók munkáját, a mit azok megint a sánczul emelt szalmazsákjaikkal tettek ártalmatlanná.

Hanem egyről elfeledkeztek Zsiborák czinkosai az első emeleten, a küzdelem hevében, arról, hogy az összeköttetést fentartsák a második emeleten levő nagyobbik táborral.

Odafenn a kulcsot kezében tartó porkolábnak s a két kivül álló fegyőrnek sikerült a vasajtót a templomfolyosóra összegyült rablókra becsapni és hirtelen rájuk zárni.

Most aztán csak az volt a kérdés, hogy az első emeleten küzdő rablók érkeznek-e vissza hamarább, vagy valami véletlen segítség.

A becsapott ajtó zuhanása egyszerre tudatta a zendülőkkel, hogy tervük meg van hiusítva.

A félénkek rémülten huzódtak a folyosó hátterébe vissza, mint egy megriasztott birkanyáj. Volt köztük sok gyáva, a ki csak alvó embereket tud megölni. Hanem a vakmerők csapatja, a mint az első rémület elmult, annál dühösebben folytatta a harczot. A bestiális arczok, a tajtékzó ajkak, a vérben forgó szemek, a harapásra szétnyitott vadállati fogak egy fellázadt pokol képét tüntették föl. Koronkint egy-egy lövés dördült el, a mint vagy egy fegyőrnek, vagy a vele küzdő rabnak sikerült elsütni a vitatott puskát: a golyó a tömeg közé talált, egy ordítás hangzott fel rá, a mit elnyomott a viharzaj.

És közbe hangzott a vészharangkongás odakünn.

– Be vagyunk zárva! kiáltának rémülten a folyosó végéről előrohanó rabok.

– Se baj! kiálta Kolokát. Van még egy másik ajtó az oltár mögött. Az őrmesternél a kulcsa.

Az őrmester, Vecsera Tamás volt a neve, másodmagával odaszorult az oltáremelvény és a hátulsó ajtó közé. Annak a kulcsa ő nála volt, ő szokta azon beereszteni a papot. Herkulesi alak volt. Ő nála nem volt lőfegyver, csak kard.

A mint a rabok körülfogták, kivágta magát közülök, halálos csapásokat osztogatva megtámadói fejére. El-elbukott, megint felugrott, lerázta magáról ellenfeleit s újra kezdte a tusát. Többször eljutott már a vasajtóig az oltár mögött, elmenekülhetett volna rajta, de nem akarta küzdő társait elhagyni, mindannyiszor visszatért s közé tört a zendülőknek. Társát, a másik őrmestert, már véresre verték, azt is neki kellett megvédelmeznie. Az egész lázadó tömeg nem birta letörni.

– Ereszszetek engem oda! kiálta Kolokát harsány szóval s utat tört magának a tömeg között, egy puskát emelve magasra az öklében, a mit egy agyonfojtott fegyőr kezéből facsart ki. Az a fegyver még meg volt töltve. A vitéz őrmesterig hatolt előre s ott annak a mellére szegezte a fegyvert. «Add ide az ajtó kulcsát, őrmester, vagy meghalsz», rivallt rá.

– Az az én dolgom lesz, Kolokát; mondá rá Vecsera tompa, rekedt hangon.

– Lelőlek, mint a kutyát, ha felakasztanak is érte.

– Az meg a te dolgod lesz, Kolokát!

Kolokát nem volt közönséges rabló.

– Hallod-e, Vecsera, dörmögé mély hangon; én nem szeretnélek megölni. Magad vagy, ellen nem állhatsz. Mi innen minden bizonynyal kitörünk már. Társaink odabenn leverik azt az egynehány katonát, odakinn készen vár bennünket a fegyver. Ha kinn leszünk, nagy hire lesz annak. Minden ember velünk fog jönni. Állj mellénk. Ilyen ember kell nekünk, mint te vagy. Generálissá teszünk. Elfoglaljuk az egész országot, s megosztozunk rajta.

Neked adjuk a temetvényi uradalmat. Add ide azt a kulcsot és gyere velünk.

– «Bolond lyukból bolond szél», felelt rá az őrmester.

«Ne alkudozzál vele olyan sokat», kiáltozák a többi czinkosok türelmetlenül, s nyomták egymást előre. Igazi rabtempo. A hátul jövő, mint eleven bástyát, tolja az ellenség fegyvere elé az előtte álló czimborát.

– Add ide a kulcsot szép szerivel! szólt még egyszer Kolokát, ezalatt folyvást neki szegezve a puska végét s a ravaszán tartva az ujját.

Az őrmester egy futó pillantást vetett körül, s arra a hátulsó zsebéből előhúzta a kis vasajtó kulcsát. De a helyett, hogy azt Kolokátnak nyujtotta volna, a háta mögé dobta, úgy hogy az az oltáron túl esett.

Ebben a pillanatban oda furakodott a tömeg közül Kolokáthoz az az ártatlan arczu gyermek a ministrans zubbonyban, s megrántotta a fegyőrnek szegzett puska ravaszát. A lövés eldördült.

Az őrmester érzé, hogy halálos sebet kapott, – és el tudta titkolni. A golyó az altestébe furódott.

– Vaktöltés volt! mondá gúnyosan, s ezzel a háta mögé tekintett. Másik társa, a kinek egyik karja el volt törve, az oltár háta mögé vánszorgott s ott rejté el magát. Az tudta, hogy mit kell az odahajított kulcscsal tenni. Felvette azt s csendesen beledugta a zárba és felnyitá az ajtót.

A mint a lázadók azt meglátták, a kétségbeesés dühével rohantak tömegestől az oltár felé, megakadályozni, hogy még ezt az ajtót is rájuk zárja valaki kivülről.

Az őrmester még halálra sebesülten is feltartóztatta kardcsapásaival támadóit; lépésről-lépésre hátrálva az oltár háta mögé, s onnan egy szökéssel beugorva a nyitott ajtón, s becsapva azt az utána tódulók elől, s aztán neki feszítve a vállát s a belülről erőszakolók ellenében csodaerővel tartva azt vissza, hogy azalatt félkézzel a kulcsot elfordíthassa a zárban. Sikerült. A zár nyelve az ütközőben volt már.

Ekkor Vecsera kimerülten rogyott össze. A viadal utolsó perczeiben sebekkel lett elhalmozva, csak úgy patakzott a vére. Még a bőrpamlagig tudott vánszorogni, a hol a pap misemondó ruhái hevertek, ott lefeküdt és nem kelt föl többet.

A lázadók ezzel mind a két oldalon be voltak zárva.

– Ki kell törni a vasajtót! hangzott minden oldalról.

– De mivel?

– Itt van a vaskályha! szedjétek széjjel, parancsolá Kolokát.

Percz mulva darabokra volt döntve a nehéz öntött vaskemencze s akkor hárman-négyen belekapaszkodva annak a vashengereibe, azokkal, mint a faltörő kossal, rohantak neki a vasajtónak. Hanem az nem engedett a döngetésnek, nagyon jól volt csinálva; mind a négy oldalán ütközői voltak, a mik egy kulcsfordításra záródtak s maga az ajtó kovácsolt vasból, erős keresztpántokkal. Hasztalan kisérlette meg Kolokát sámsoni erejét rajta, az egész súlyos kemencze-állványnyal döngetve a vastáblát, az meg sem mozdult.

– Hallgassatok rám! kiáltá ekkor egy rab, előtörve a felbőszült tömeg közül. Ezt a rabot úgy hítták a társai egymás között: «a gróf».

– Halljuk, mit mond a gróf?

Igazi neve «Cousin» volt, alias «Ribeaud». Talán azért hítták grófnak, mert egy grófkisasszonynak az apját akarta megölni s aztán férjévé tenni magát? Vagy talán azért, mert rabtársait lenézte, s hogy együtt ne legyen velük, inkább kihágásokat követett el s rabsága legtöbb idejét a külön kóterben töltötte el: urhatnám volt.

– Eredjetek innen! Ostoba parasztok! Soha sem töritek be azt az ajtót. Hát nincs zárva? Nem tudjátok azt felnyitni? Nincs az egész uri kompániában egy olyan gavallér, a ki a zár felnyitásához értsen?

Felröhögtek rá. «Hogy is ne volna?» Fele a társaságnak ezt az iskolát járta ki.

– Belül van a zárban a kulcs, mondá neki Kolokát, izzadt homlokáról félretörülve a csapzott hajat.

– No, hát ti nem értetek hozzá, hogyan kell a zárba dugott kulcscsal kivül kinyitni az ajtót?

– De ismerjük azt a mesterséget, szólt Kolokát. Ezt a kulcslyukon kijövő végét a kulcsnak megfogni harapófogóval s akkor elfordítani vele a kulcsot. Ezt minden kis kapczabetyár tudja. Csakhogy itt nincs harapófogó.

– Dehogy nincs! Hol a «czigány»?

– Itt van! kiáltának a tömeg közül.

– Lökjétek idébb!

Egy kis feketeképü tömsi emberkét hoztak oda nyakánál fogva a többiek. Az eddig nagy bölcsen a félrevonult rabtömeg között huzta meg magát: nem szerette a lövöldözést.

– Ennek a ficzkónak olyan foga van, hogy kettéharapja vele a négykrajczárost.

– Nos aztán?

– Hát itt a harapófogó. A czigány megfogja az agyaraival a kulcs kiálló végét. Megtudod fogni, ugy-e, akár egy csavarszorító?

– Ha akarjátok, leharapom; mondá a czigány.

– No hát, te csak szorítsd azt a fogad közé erősen. Aztán mereszd meg a nyakadat, a derekadat, meg a lábaidat; mi ketten megfogunk s elfordítjuk veled szépen a kulcsot a zárban.

Röhögő tetszészsivaj fogadta ezt az indítványt.

A czigány vállalkozott rá, még pedig két lábával fölfelé emeltetve magát, a fejét lefelé fordítva, harapta meg gyönyörű fogaival a kulcs végét, megmeresztve minden tagját. A két czinkos Kolokát és Cousin pedig csendesen fordították őt, mint a kormánykereket, körben a két lábánál fogva.

A műtét remekül kezdett sikerülni. A czigány fogai között a kulcs elfordult, s bár a zár erősen járt, mégis odáig jutott már, hogy a kulcs tolla megkezdé a zár nyelvét az ütközőből kihúzni. Hanem a mint a körfordulat háromnegyed része meg volt téve, a czigány elordítá mazát s szétrúgott két kezével-lábával a kulcsmesterek között s leesett a földre. A zár nyelve megint helyre csattant.

– Mi bajod, czigány?

Hát az a baja a czigánynak, hogy neki orra is van, még pedig jókora nagy: s a mint a körfordítás negyedik karélyára kerül a sor, akkor ezzel az orrával neki megy a kőküszöbnek, attól aztán nem tud tovább fordulni.

Ez bizony nagy akadály.

De nem elháríthatlan.

– Eh mit! Le kell vágni a czigánynak az orrát, ha ez áll útban! mondá Ribeaud.

Hanem ebbe meg a czigány nem akart beleegyezni. Neki az orrára szüksége van.

– Nem kell vele sokat alkudni! Itt egy kés! kiáltá egy rab. Volt már kés is, kard is elég a kézben, a miket a megölt fegyőröktől vettek el.

– Dejszen én nem leszek nektek kulcs, ha levágjátok az orromat! Fenyegetődzék a czigány. S fenyegetése alapos volt; mert ha ő nem akarja a kulcs végét a foga közé szorítani, hát senki sem kényszerítheti rá.

– Hát ez mire való? kiáltá Cousin, egy súlyos kályhadarabot a czigány feje fölé emelve. Ha nem fogadsz szót, mindjárt agyoncsaplak!

– Biz a jó lesz. Akkor aztán mindjárt levághatod a fejemet is s csinálhatsz belőle kulcsfordítót.

– Ne bántsátok! szólt közbe a ministráns fiú azzal az ártatlan arczczal. Nem kell agyonijeszteni a szegény czigányt. Hiszen jó ember ez: lehet vele beszélni. No édes Piczi komám, legyen eszed! Látod egyszer volt egy úrnak egy szolgája: mindakettőt elfogták a törökök, a lábaikat egy közös lánczra verték. Aztán a hüséges szolga fogott egy szekerczét, levágta a saját lábát, hogy az ura elszökhessen. Ugy-e milyen derék volt az?

– Könnyű volt neki, maradt még másik lába; de nekem csak egy orrom van, s a nélkül csuf leszek, mint az ördög.

– Most is olyan csuf vagy már. Nézzed csak! Én ismertem egy grófot Németországban. Sokat járt a papám házához. Annak párbajban vágták le az orrát. Ezüst orrot viselt helyette. Ha most te ezt az áldozatot hozod a társaságnak, s mi kiszabadulunk, miénk lesz az ország, mi is gróffá teszünk téged s ezüst orrot csináltatunk.

– Nem kell nekem, ha arany karika lesz is bele húzva. Nekem jó ez a magam kordovány orra.

– Ide hallgass te féleszű! magyarázá neki a gyerkőcz hevesen; ha ki nem tudunk innen törni, elnyomnak bennünket, akkor felakasztanak téged is az oroddal együtt! Hát mit akarsz? Lógni orrostul, vagy futni orr nélkül?

A czigány gondolkozóba kezdett esni. Ez czudar dilemma.

– Még valamit mondok. Itt van közöttünk a tilógus. Tudod, az a ki borbély volt; ez nagy mester abban, hogy ha valakinek az orrát leharapják, azt megint helyreilleszti, oda varrja.

– Igazán? most már kezdett a czigány tétovázni.

– Hozzátok ide a tilógust.

«Hol a tilógus?» hangzott az egész folyosón végig a kiabálás.

Baj volt vele. A tilógus odakinn rekedt a másik rabcsoporttal.

– Majd találkozunk vele, ha innen kiszabadulunk. Addig is a levágott orrt elteszszük. No Piczi! Tedd meg a czimboraságért! Ezer aranyat adunk érte!

Most egyszerre új zsivaj támadt a faajtó előtt.

Az oda huzódott félénkebb csoport kezdett ordítozni.

– Tűz van! Végünk van! Felgyujtották a tömlöczöt.

Az első emeleten sikerült a vad embereknek az izzóvá dörzsölt két darab fával meggyujtani a szalmazsáktorlaszt, a mi a szegletbe szorított fegyőröket rejtve tartá. Annak a füstje huzódott fel a második emeletre: a templomfolyosón is kellett azt érezni.

De egyidejüleg a nehéz füstszaggal jött a megujult lármahang is: az első emeleti lázadók őrületes diadalordítása.

– Halljátok Zsiborák szavát? kiáltá Cousin a templomfolyosón bezárt csoportnak. Ők ki tudtak törni! Felgyujtották a börtönajtókat. Jönnek már minket is felszabadítani!

Mikor egyszerre száz láncz csörömpöl rohamlépésben fel a lépcsőn, az csak lelkesítő hangot ad egyszer!

– Jönnek a czimborák bennünket kiszabadítani.

Erre a szóra aztán ismét felszaporodott a vakmerők száma. A sarokba buvók tábora rajt eresztett. Kiki igyekezett a széttört kályhadarabokból fegyverül felkapni valamit. A levert foglyárok fegyverein már megosztoztak: egynek jutott a puska, másiknak a szurony, harmadiknak a kard, véres volt valamennyi.

Az volt a nagy szerencse (a mi külömben más esetnél megbocsáthatlan hanyagság lett volna) hogy a fegyőröknél nem volt több töltény annál az egynél, a mi fegyvereikben volt. Azt pedig a tusakodás közben ellövöldözték, némely golyó embert talált, a legtöbb a falba furódott.

A legbátrabbak most ott hagyták az oltár mögötti oldalajtót s odatódultak a főajtóhoz.

A rémséges lánczcsörömpölés rohamosan közeledett fel a lépcsőkön.

A vasajtón volt egy kicsiny kerek nyilás, a mi arra való, hogy az őr kívülről végig láthasson az egész folyosón. Ennek a nyilásnak az ajtócskáját könnyű volt egy puskacsővel felpattantani, s akkor belülről is ki lehetett rajta nézni. Az ugyan koczkáztatott valamit, aki azt megtette. Cousinnak volt bátorsága hozzá.

Kivülről a vasajtó előtt állt a porkoláb, meg két fegyőr.

Cousin mind a két őrt ismerte, olaszok voltak.

Odaillesztette a száját a nyilásra s kikiáltott hozzájuk.

– Evviva Itália! Verjétek le a porkolábot. Nyissátok ki az ajtót. Mi jóbarátok vagyunk.

Az volt rá a felelet, hogy kiütötték egy fogát.

Cousin nagyot ordított.

– Maledetto cane! Verjétek őket agyon, czimborák!

– Itt jönnek már!

– A két őr szuronyszegezve várja őket, a porkoláb kardot rántva.

– Fél fogukra is kevesek lesztek.

Három ember száznak! Igazán a fogaikkal fogják őket széttépni!

Hanem aztán még sem ez történt meg, hanem valami más.

Kinn a városházán épen ez órában kezdődött meg az ujonczozási bizottság ülése. Az udvar tele volt fiatal legényekkel, a kik mind beváltak.

Mikor a hivatalszobában meghallották az első vészharangszót, az ujonczozó őrnagy azt mondá: «tűz van a városban».

– Nem uram, szólt a nép ügyvédje, Illavay. Ez lázadás a várban!

Az első sortüzelés roppanása, amit a lépcsőn leüzött fegyőrök intéztek megtámadóik ellen, igazat adott neki. Azután is folytonosan hangzottak egyes lövések odabenn a fegyházban. Az igazgató, szobája ablakából kürtriadóval jelezte a vészt.

«A rabok fellázadtak!» hangzott egyszerre az udvaron s az ujoncznépség közt nagy lárma kerekedett.

– Akkor nekünk végünk van, mondá halkan az őrnagy, Illavayhoz fordulva. Ezek az ujonczok egyetértenek a lázadókkal, mindez összefügg a titkos fegyverszállítmányokkal, ez nem lázadás, ez forradalom.

– Bizony csak lázadás ez, mondá Illavay. Alacsony rablóbanda kitörése. Legyen ön nyugodt. Le fogjuk azt verni.

– Mivel? Nekem nincs több ennél a négy csendőrömnél, és ennél a hat darab katonámnál.

– Majd mindjárt lesz.

Azzal Illavay kilépett a folyosóra. A mint őt meglátta a lármázó legénysereg, elcsendesült a zaj.

Rövid szó volt, a mit hozzájok intézett.

– Fegyverre fiuk! Aztán jöttök, a hová én vezetlek.

«Megyünk!» hangzott a felriadó válasz.

– De hol vesznek ezek fegyvert? aggóskodék az őrnagy.

Azt ők tudják.

– Holmi fejszével, kaszával nem igen lehet ám hatszáz ilyen kétségbeesett ficzkót leverni.

– Magam is azt hiszem.

Mintha tündérvarázslat volna, oly gyorsan, oly kimagyarázhatlanul történt mindez.

Mikor az őrnagy visszatért a szobába s kinézett az ablakon, már akkor az ujoncz-csapat fel volt fegyverezve, ujdonatuj idegen szerkezetű Minié-puskákkal: egész század sorakozott katonát látott maga előtt elvonulni (vagy talán honvédet? nem lehetett tudni), élükön Illavayval; hanem azután egészen megnyugtatá az, hogy Illavay barátságosan kezet szorít a bizottság másik tagjával, az alhadnagygyal, ki tíz fegyveres katonájával a tömeghez csatlakozik.

«Lázadás-e ez hát, vagy forradalom?»

A választ az fogja megadni, a mit ez a hirtelen fegyverre kapott ujoncz-szakasz fog tenni.

A mint a csapat rohamlépésben megérkezett a vár alá, a kapus felnyitá előtte az ajtót.

Az első emeleti udvarra nyiló ablakokon már tódult ki a felgyujtott szalmazsákok füstje.

A kis tartalékcsapat fegyőr még védte a lépcső lejáratát a lázadók ellen, kik az első emeleten beszorított fegyőrök torlaszát felgyujtva, zárkáikból kiszabadulhattak; de ezeknek is fogytán voltak a töltényeik.

A fölmentő csapat a legválságosabb perczben érkezett meg.

De vajon «kinek» lesz felmentő?

Fenn az első emeleti lépcsőn áll a lázadók tömege. Elől valamennyi közt Zsiborák. Kezében egy széttört vasrácsajtó rudja.

A mint Zsiborák meglátja a felrohanó csapatot, az ujonczokon levő népviselet, a felbokrétázott kalapok, elárulják előtte, hogy ezek még nem katonák.

– Jó napot, czimborák! kiált recsegő hangon eléjük. Éljen a szabadság! Halljátok a jelszót! Talpra magyar, hí a haza! Egyesüljünk a szabadság kivivására. Halál az ellenségre! Itt a boszu órája!

Veszedelmes egy szó volt ez azokban az időkben!

Illavay csak annyit vetett ellenébe:

– Én vagyok Illavay; – az meg ott Zsiborák!

Azzal «szuronyt szegezz és előre!»

A válasz meg lett adva: a sors eldőlt. Az ujonczok a csendőrökkel vegyest rohantak fel a lépcsőkön; Zsiborák három szuronydöféstől találva rogyott össze, azzal a többiek rémülten tódultak a második emeleti lépcső felé.

A felmentők egyszerre széthányták az égő szalmazsáktorlaszt a folyosón, s elfojtották a vésztüzet, a kiszabadított fegyőr-csapat is csatlakozott most már hozzájok, s üldözőbe vette a menekülő fegyenczeket. Ez volt az a nagy lánczcsörömpölés, a miről a templomfolyosóra bezártak azt hitték, hogy az szabaditóik közeledését jelenti. Ezek már akkor csak a bőrük megmentéséről gondoskodtak s menekültek a szuronyok elől a második emeleti nyitott zárkákba, a hol azután rájok csapták s belakatolták az ajtókat.

Ezzel a kisebbik banda le volt küzdve.

Hátra volt a nagyobbik, a templomfolyosóra bezárt sereg.

Ezek már vért kóstoltak, tizennégy fegyőr hevert halálos sebekben lábaik alatt s azoknak a fegyvereik kezeikben voltak. S itt volt az egész kitörés vezére Kolokát, s a fenevad Cousin. Lehetett rájuk számítani. Ezek védni fogják magukat.

Az ajtón kívül álló porkoláb elmondta Illavaynak, hogy mi történt odabenn. A fegyőröket leverték. Lehet, hogy némelyik még életben van. A keresztfolyosó vasajtaját ki akarják törni. Ha arra kimenekülhetnek az udvarra, lábtókon eljuthatnak a sánczárokba s aztán közel az erdő.

Nincs tanakodni való idő! Fel kell nyitni a templom-folyosó ajtaját.

Mikor a zendülők a kulcsnyikorgást hallották a zárban, még azt hitték, hogy a czimboráik érkeztek meg. Mikor aztán felnyilt a nehéz vasajtó, akkor látták, hogy mi vár rájok.

A támadók, a hogy össze voltak keveredve, csendőr, fegyőr, katona, parasztujoncz, szuronyszegezve tódultak be az ajtón, s erre a nem várt rohamra egyszerre szétzavarodott a fegyenczek tömege. A félénkek hátravonultak a folyosó mélyébe s azzal fejezték ki semlegességüket, hogy lekuporodtak a földre. A vakmerők csoportja azonban a folyosó közepéig hátrálva, ott tömegre verte magát s marokra fogta a fegyvert. A tömeg élén állt Kolokát és Cousin. Amannál szuronyos puska volt, emennél kard.

Illavay és a vezénylő tiszt előre léptek.

Illavay kérte a vezénylő tisztet, hogy maradjon hátrább s engedje őt szólni a rabokhoz. Azzal a két szemben álló csoport közé lépve, szólni akart a rabokhoz. De Cousin megelőzte.

– Ne hagyjátok beszélni e fiskálist; ordítsatok, hogy ne hallja senki, mit akar mondani!

Úgy tettek. A vadállati üvöltéstől nem lehetett Illavay szavát meghallani.

Hanem azt meg lehetett látni, hogy kardjával mit mutat? «Fegyvert letenni, különben lőni fognak!»

– No lőjjetek! ha van lelketek hozzá. Kiáltá Kolokát. S azzal hirtelen megragadva nyakánál fogva azt a háta mögé bujt ártatlan gyermekarczu rabot, előre rántá azt, s fölkapva a levegőbe, mint egy eleven paizst, tartá maga elé. «No hát fiskális úr! Tessék ránk lövetni!»

A kétségbeesettek ordító röhögése fogadta szavait.

Illavay megdöbbenve lépett hátra s kezével visszatartólag intett a mögötte levő fegyveresek felé.

Ez a szelidképű gyermek az ő védencze volt egykor. És ennek az egész alakja úgy hasonlít ama másik gyermekéhez. Egészen arra emlékeztet. És ez is lehetne így, ennek a helyén. Paizsul emelve egy elvetemedett gonosztevő elé rászegezett puskák csöve előtt.

A Brontes-termetű Kolokát úgy tartá bal kezével nyakánál fogva felemelve a rabgyermeket, mint a vadász a nyulat.

Az meg volt rémülve, a mint a ráirányzott puskacsövek elé tartották. Rémülete közben egy kétségbeesett ötlete támadt. Ráismert egykori hivatalos védőjére, Illavayra. Elkezdett hozzá beszélni angolul. – Valaha igen szép nevelést kapott; három európai nyelvre tanitották. A mit ott az óriás vasmarkában rázva, angolul beszélt, az mind igen veszedelmes szó volt.

– Uram! Szabadítson ön meg! Ne öljenek meg. Én mindent tudok. Rettentő titkokat. A rablók összeköttetését a külvilággal. Nevezetes emberekkel. Felfedezek mindent. Kegyelem! Ezer embert, tizezeret kézbeadok. Az egész complottot ismerem. Vallani fogok borzasztó dolgokat.

Illavay idegeit a rémület zsibbadása állta el e szavakra. Gondolatait érzé megbénulni. Ha ez a fiatal gonosztevő csakugyan tudja mindazt és el fogja árulni!

Nem volt ideje gondolkozni rajta.

Még volt ott valaki más is, a ki értette, a mit a gyermek hadart; Cousin tudott jól angolul.

– Ez a kölyök el akar mindent árulni! ordítá hirtelen közbe, Kolokátot oldalba taszítva.

– Ugy-e. – Ezt a szót mondta rá Kolokát. Azzal eldobta a jobb kezében tartott puskát s mind a két kezével megragadta az áruló nyakát.

Olyan gyors volt a mozdulat, mint a villám. A kik látták, még rá sem értek arra gondolni, hogy mit tesz ez most? Megölte azt a fiut. Jó hóhér lett volna belőle; egy percz alatt ki tudta végezni az áldozatát. El is itélte, ki is végezte.

A másik perczben már odahajítá az élettelen alakot egykori védője lábaihoz. Meg sem rándult az már.

– Most már elmondhatod, mit tudsz.

Az álomsebességgel végbement rémtett után az elszörnyedés lázdidergő hangja morajlott végig az egész termen. Katonák és rabok, a kikben csak emberi szív volt, nem birtak e borzadály elől menekülni.

A rákövetkező perczben a lázadó rabok egyszerre elhajigálták fegyvereiket, az iszonyat, az elrémülés erőt vett durva kedélyeiken. Futottak valamennyien az oltár mellé, s cserben hagyták a vezéreiket.

Kolokát, az elkövetett gyilkosság után összefonta két izmos karját a mellén, s oly büszke tekintettel nézett végig a szemben álló fegyveres csoporton, mely egy Spartacus mintájának bevált volna. Nem volt szándéka védelmezni magát.

Hanem czinkosa, Cousin, kannibáli vérszomjjal emelte föl kardját feje fölé. Az az ember, a kit életében legtöbb oka volt gyülölni, a ki vakmerő terveit összedúlta, a ki ezt a rabköntöst, meg ezeket a lánczokat megszerezte a számára, most ott volt előtte, egy kardcsapásnyi távolban, védelemre képtelenül; ott térdelt Illavay a megölt rabgyermek hullája előtt, s annak a visszanyakló fejét emelgette ölébe, minden másról megfeledkezve. Most egy csapás azzal a karddal kiegyenlítene mindent! Még egyszer szétnézett maga körül; tekintetében szilaj, vadállati kétségbeesés volt… Azzal hátravetette a fejét s a felemelt kard élét végig rántva a saját torkán, hanyattbukott. – Ezzel bevégezte számadásait ezen a földön.

Kolokát ellenállás nélkül hagyta magát megkötöztetni. Semmi emberi hatalom nem volt képes tőle e percztől fogva egy szót kicsikarni.

A többi lázadók mind egyre megadták magukat kényre-kegyre.

S ezzel a nagy katasztrófa be volt fejezve, mely sikerülte esetén oly végzetessé lehetett volna.

A templom-folyosó egy csatatér képét mutatta. Tizennégy fegyőr és hatvan fegyencz hevert vérében a padolaton, nagyrésze halálra sebesülten.

Az elfogott czinkosok mind Kolokátra vallottak, mint a kitörési terv intézőjére. De Kolokát maga nem vallott semmit.

Sokan a lázadók közül el lettek itélve hosszú fogságra. Kettő közülök még most is bent ül az illavai fegyházban. Kettő később kegyelmet kapott; a többi lassankint megadta magát a férgeknek.

Csak Kolokát egyedül lett halálra itélve.

Az illavai fegyház terraceán, a hol az őr felvont fegyverrel jár alá s fel, van a többi kövezetkoczkák között egy, melyre egy kereszt van vésve s és alá e két kezdő betű R. P. Ott porladozik Kolokát Marczi (igaz nevén Rosta Péter).

Minden nap száz meg száz fegyenczutód lépi át (most már nem lánczcsörömpölő lábaival) azt a helyet, s mindannyinak elmond a kő annyit, a mennyit «tud» és elhallgat annyit, a mennyit «kell».

A két megye (Pozsony és Trencsén) törvényszékeiből összeállított vizsgálóbiróság azt a talányt is iparkodott megoldani, hogy a felmentésre vezetett ujonczok honnan vették azokat a Minie-puskákat oly hirtelen? De többet semmi emberi tudománynyal nem lehetett kideríteni, mint hogy a városház pinczéjében volt letéve egy hosszú láda, abban voltak a fegyverek. Ki vitte azt oda? azt senki sem tudta megmondani. A válságos perczben egy tót gyerek vezette rá a ládára az ujonczokat. Azt meg nem lehetett előkeríteni. Egyik szemtanu azt mondta: barna volt, a másik, veres volt, kinek nyurga volt, kinek tömzsi, senki sem ismerte se azelőtt, se azután.

Mikor Illavay az esemény után késő este haza felé hajtatott, útközben a szomszéd falu postaháza előtt ott látta Gorombolyit, a kőpadon ülve pipázva.

Meg sem állt vele diskurálni. Az sem állt föl, hogy hozzá közelebb jőjjön. Csak a mint egymást futtában üdvözölték, mondott annyit Gorombolyi a pipacsutora mögül:

«A mit mondtam, megmondtam.»

S arra Illavay azt válaszolta:

«A mit mondtam, megtettem.»

Hazatértekor Illavay, mielőtt feleségét, leányát megcsókolta volna, bement a hivatalszobájába, s behívta magához Arnoldot.

Odahuzta a fiút a térdei közé, két kezével annak a fejét és vállát markolva át és nézett az arczába addig, a míg a szemei megteltek könynyel.

S aztán azt dörmögé a fülébe:

– Épen ilyen volt, mint te vagy!

És akkor elmondta neki mindazt, a mi történt – és a mi történhetett volna!

Babonás hite volt benne, hogy az a másik áldozat, az a vesztébe dobott gyermek e helyett a másik helyett halt meg s ennek a fátumát vitte el magával a dicstelen sirba.