EGY PÁRBESZÉD, A MINEK AZ ELEJÉT NEM HALLOTTUK.

– Nos! Hát mit szólsz a tervünkhöz, kedves czimborám?

Ezt kérdé az elmondottak után Gorombolyi postamester, az ő régi jó kenyeres pajtásától, Illavay Ferencztől, egy doboz verpeléti mellett ülve.

– Azt, hogy «soha se lesz ebből gáliczkő».

Hanem hát hogy mik voltak azok az elmondottak? Ezt kérdezi legalább is a tisztelt olvasó.

Hát hiszen azt is meg lehet érinteni, s aztán «sapienti pauca». Hanem elébb küldjük ki a szobából a gyerekeket, mert ez nem nekik való tudomány. Nézzétek csak, milyen szép szivárvány van odakinn az égen!

Tehátlan.

– 1863-ban éltünk.

– Aztán «csordultig volt a pohár».

– Az volt a kor jelszava, hogy «mi várhatunk», csakhogy az a «mi» nem mi voltunk, hanem más valaki.

– Ellenben «fekete pontok voltak a láthatáron».

– Volt egy nótánk, a mi ezen kezdődött, hogy «szennyes az én ingem!» Végződött pedig azon, hogy «Éljen Garibáldi».

– A caprerai hős pedig azt mondta, hogy «mi közöm nekem a ti szennyes ingetekhez, az enyim veres».

– Hát hisz épen azt a veres inget szeretnők látni. – Hja, de az nem megy, ha csak nem hivják. Arra pedig nem elég a nóta. Arra az én bal fülem nem hall.

– Hát hogyan tiszteljük?

– Avec des coups de fusil! (Ez meg francziául van, s magyarul annyit jelent, hogy «szerezzetek ócska vasat».)

– Hja bizony «ócska vasat», olyan ócska vasat, a milyen már tizennégy esztendő óta nem volt a kezünkben.

– Menjen az úr, ne tréfáljon! kiált föl erre a tisztelt olvasó. «Majd bizony ilyen tizenhárom próbás mamelukoknak jutott volna valaha ilyesmi az eszébe! Poétázás az egész!»

Hát hiszen tudtam előre, hogy nem hiszik el.

Azonban mégis úgy volt a dolog, hogy Gorombolyi, a hajdankori hadvezető, arról beszélgetett Illavayval, a mesevilágbeli kormánybiztossal, hogy ha lehetne szerezni ilyen ócska vasat, mi történnék vele.

A heves fejű egykori hős haragosan pattant föl kortársának erre a skeptikus észrevételére.

– Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy gyáva lettél.

– Abban is lehet valami. Tizennégy év nagy idő. Mindenikünk vénebb lett annyival. Hanyatlottunk testi, lelki erőben. A tagjaink sem szolgálnak bennünket úgy, a hogy hajdan: barometrum lett a lábunk, s carlsbadi vizet iszunk éhomra. Reményeink röptét letörte a sok nehéz csalódás; nem hiszünk már magunkban sem, hát még másban. A lelkesedés lángja helyett a számítás flegmája adja a temperamentumunkat. Ez is mind czölönk. De hát még ezektől talán mind meg tudnék szabadulni, s talán egy nagy merész cselekedetért el tudnám felejteni, hogy otthon nőm, gyermekem van. Hanem hát nem a végétől fázom én ennek a te projektumodnak, hanem az elejétől. Ez a terv már a kezdeténél fog megbukni.

– Miért hiszed azt?

– Azért, mert ismerem a fajtámat. Ez, ha föllelkesítik népszerű, szeretett nagy emberei, s aztán kiállhat sorakozva hadi rendbe, bizony mondom, hogy úgy tud küzdeni, vérzeni, meghalni azért az eszméért, a miért lángra gyuladt, a hogy a világnak bármely más nemzete. Hanem, hogy ez hidegre eltett eszmékért lesbe állva, orgyilokkal a kezében, várjon a bokorban, az utczaszegleten az arra jövő ellenfélre, azt nem fogja megtenni soha. Nem tud itt titkot tartani senki. A mit ma megsugsz valakinek, azt holnapután már nótára téve éneklik az utczán. Nem kell minálunk titkos policzia, mert itt minden ember fenhangon gondolkozik. Nemes emberek vagyunk: a kivel össze akarunk veszni, megizenjük neki az időt és helyet, s rábizzuk a fegyverválasztást.

– Nagyon csalatkozol. Nekem semmi közöm nincsen a pesti szózaténeklőkkel. Én nem támaszkodom az «arany fiatalságra».

– Hát akkor ugyan kire?

– Azokra az emberekre, a kik épen ilyen feladathoz valók. A kik épen nem ijednek vissza semmitől, a kik mindent képesek koczkáztatni.

– Tán csak nem akarod az illavai foglyok kitörését választani kiindulási katasztrófának.

– Az is meglehet. Hat – hétszáz olyan desperátus ficzkó csodadolgokat tudna elkövetni egy ócska vassal a kezében. Jusson eszedbe a «dæmon légió», a mit I. Napoleon az olasz gonosztevők tajtékjából szedett össze; soha jobb katonái nem voltak.

– Úgy látszik, erre gondoltál a «Kolokát Péter»-nél.

– Igenis, erre. Hát mit akarsz? Azt gondolod, hogy az ilyen feladathoz a pannonhalmi benczések közül válogatják a legénységet?

– Én úgy tudom, hogy 49-ben a pannonhalmi benczések igen jól verekedtek az egész hadjárat alatt, míg Rózsa Sándor betyárjai soha az ellenséges tulkok és birkák vérén kívül mást az egész háborúban ki nem ontottak. Ahhoz, hogy valaki egy nagy eszméért feláldozza magát, erkölcsi erő kell: a futóbetyárból nemzeti hős nem lesz soha.

– Hát ez az egy ember csak egy eszköz. Nagyobb dolog nincs rá bizva, mint a minőnek meg tud felelni. Hirhedett csempész volt gyermek-kora óta, minden hegyszakadékot ismer a Tátrában s minden berket az alföldön. Az ő dolga behozni a behozandókat, s elrejteni biztos helyre; a míg szükség lesz rájok.

– S ki hozza el neki azokat odáig?

– Arra is igen jó emberem van. Egészen ilyen dologra termett.

– Szabad megtudnom, ki az?

– Nincs titkom előtted: Koczur.

– Micsoda? Ez a nagyszájú Háry János, a ki soha a saját emlékezetére igazat nem mondott, a kinek annyira második természetévé lett a hazudás, hogy a halálbüntetés félelme alatt sem volna képes egy megtörtént dolgot háromszor egymásután úgy elmondani, hogy az mind a három teljesen külömböző ne legyen egymástól és a valóságtól. A ki a mellett olyan gyáva, hogy a csendőr tollbokrétájának a lengésétől megfutamodik s cserbenhágy mindent, a mi rá van bizva; a mellett hűtelen, perfid, lelkiismeretlen jellem, senkinek sem hive és senkinek sem ellensége. A ki képes lesz, ha kelepczébe kerül, azért, hogy a saját bőrét megmentse, tízezer becsületes hazafit feláldozni.

– Tudom én azt mind jól! De hát az ilyen emberekre van most épen szükség. Nem telik az ki a nemzeti kaszinóból, ne gondold. Hanem azért majd onnan is telik ki valami. Az embernek ilyen dolognál koczkáztatni kell. Koczur, az igaz, hogy hitvány jellem. De arra, a mire használni akarom, mintha csak mondva teremtették volna. Hiszen épen az a virtus, hogy tudjon valaki ex tripode úgy hazudni, hogy senki az igazat meg ne tudja tőle soha. Azután van neki egy másik előnye, a mi igen becsessé teszi előttünk. Ez a te hozzáragadt bolond unokaöcséd: a báró. Az folyvást utazik szerteszét a világban, senki sem gyanúsítja azzal, hogy valami okos czélja volna az utazásának. Járja a bolondját. Ma Németországban van, holnap Törökországban, holnapután Olaszországban. Fölkeres minden hires, nevezetes embert, s azokat még hiresebbekké teszi azokkal a hallatlan ostoba ötletekkel, a miket a velük történt interwiewokhoz csatol. Ő az európai rossz calembourghok hőse. Senki sem gyanakodik rá, nem kisérik rendőri felügyelettel; tudják, hogy bolond, s hogy mindent kifecseg, a mi közte és valami nagy ember között elmondatott. A csörgő sipkája védi a bolondot. S ennek a háta mögött jár mindenütt az én Koczurom.

– A kilátás egyre szebb lesz; mondá Illavay. Először egy szökött rab, azután egy poltron, most meg egy lunatikus. Gyönyörű törzskart állítottál össze magadnak.

– Az első vizbeugráshoz ilyen kell. Kár azonban fitymálni az embereket. Jön még több is. Koczurral és Opatovszkyval nyertünk egyuttal egy olyan pivot-t, a mire senki sem gyanakodik. Ugyan ki tenné fel, hogy azok az «ócska vas»-sal terhelt ládák, a mik Diadém úr czime alatt érkeznek az apátvári kastélyba, valósággal nem rozsdás pléhtömegeket tartalmaznak, a mikből Diadém úr a hires aczélgyárában Bessemer-aczélt szándékozik készíteni.

– De hátha azt maga Diadém úr is meg fogja tudni?

– Már tudja is!

– Mikor tudta meg? kiálta fel Illavay s felugrott a székéről.

– Ma éjjel.

– Akkor legfőbb ideje, hogy vedd a botodat, tarisznyádat s szökjél, a merre még nyitva az út.

– Hahaha! Kaczagott Gorombolyi. Csak nem kell olyan idegesnek lenni. Diadém is meg van nyerve az ügynek, meg Atalanta is. Minden zárnak van kulcsa. A bécsi kormány megtagadta tőlük a kölcsönt az országutjok helyreállítására. Diadém úr minden egyéb vállalataiban a legerősebb ellenszenvvel találkozik odafenn. Így készülnek a malecontentusok. A bankár, a bárónéjával együtt, kegyetlenül meg van szorulva. Ide tekints. Látod ezt a két nyugtatványt? Az egyiket Diadém irta, a másikat a báróné: «Köszönettel» felvették az ezer forintot Koczurtól.

– Ezt a pénzt te tőled kapta Koczur?

– Hát természetesen.

(Már most hát mégis csak megtudtuk valósággal, hogy miféle pénz volt az, a mit Koczur kiosztogatott? S miért kellettek neki azok a nyugták, mind a három osztályos atyafitól?)

– Tehát már most még hozzájárul a kompániához: egy szédelgő agioteur, meg egy örök pénzzavarban levő kalandornő, mondá Illavay.

– Bankár és báróné; igazítá helyre sarcasmussal Gorombolyi.

– Én annak ismerem őket, a minek mondtam.

– Ha félted a nyakadat, ugorj el innen, hazáig vissza se nézz.

– Nem féltem én az én nyakamat, hanem a te erszényedet.

– Azt meg én nem értem.

– Hát majd én megmagyarázom. Hogy mi lesz ennek a vállalatnak a kimenetele? Azt én neked előre megmondom. Hát először is a mi hiveink oda fenn Pesten addig éneklik uton-utfélen azt, hogy «majd hoz Pista puskát», hogy egyszer csak a rendőrség minden embert hüvösre tesz, a kinek csak azzal a Pistával valamiféle ismeretsége van. Akkor aztán a te ócska vasad mind ottreked valahol fele utban. Akkor aztán Koczur ide fog jönni hozzád, minden héten kétszer, s ijedt pofával tudósít, hogy az ócska vasak elrejtésére pénz kell: de nagyon sok; mert a titoktartás drága. Te aztán, csak hogy el ne árulják a titkot, sok jó hazafit bajba ne keverj, leszesz örök adófizető rabszolgája Koczurnak, meg az egész Opatovszky, Diadém és Atalanta-féle rablóbandának s megvásárlod az ócska vasadat olyan áron, hogy ugyanannyit nyomó aranyat vehetnél rajta.

Gorombolyi csak mosolygott.

– Van ám esze a magyarnak! Ne hidd, hogy hiába jártuk ki a nyolcz iskolát. Engem az én embereim nem vihetnek bele a hinárba, mert én ülök az ő nyakukon, nem ők az enyimen.

– Ki nem találom a nehéz fejemmel, hogy lehet ez?

– Elhiszem azt! Nem is szokás az én gondolatjaimat csak úgy a két szemöldököm közül leolvasni. Hát az eddig elsorolt társasághoz, a miben te olyan nagyon delektáltad magadat, hogy komplét legyen, még egy rekrutát asszentáltunk. Ez igazán rekruta. Azt tudod a mesékből, hogy mikor valami kincset akarunk felvenni, a melyiken rajta ül a sárkány, ahhoz okvetetlen szűz kézre van szükség. De épen itt a bökkenő, mert olyan szüzet nehéz találni, a ki nem fél az ördögtől.

– És te találtál?

– Mintha csak megrendelték volna. Egy geniális ficzkó, a ki még a tavalyi ruhájából arasznyira kinő, hanem azért már egy olyan perversus gézengúz, a milyent csak valaha kurrentáltatott a vármegye. Olyan vakmerő, hogy neki megy a nálánál egy fejjel magasabb paraszt-legényeknek, s leveri őket: a mit maga kap a verekedésben, azt fel sem veszi. Nem fél ez se Istentől, se embertől s a mellett úgy tud hazudni, mint egy próféta. Lopni még csak az apjától, anyjától, meg azoknak a jóbarátjaitól tanult, hanem otthon aztán nincs is előtte biztonságban semmi eladható tárgy, a mi a falhoz hozzá nincs szegezve. Lángeszű kölyök! Kicsalja a zsidónak a szemét s a parasztot lefőzi. Tud ez már minden tudományt, a mit nem kellene neki tudni, ellenben a dolognak, meg a könyvnek nagy «komája». És a mellett tökéletes ártatlan kedély, a ki az istentelenségeket csak azért követi el, mert missziója van hozzá. Kitör belőle a talentum ösztöne, mint Ovidból a poesis. Talán rá is ismersz a leirásból?

– Ismerem, szólt Illavay, nagyot sóhajtva.

– E biz a te kedves unokaöcsédnek hozzá méltó, ultimus surculus masculussa.

– És hát mire akarsz te ezzel boldogulni?

– Mindenre. Tudom én azt jól, hogy ez a ficzkó előbb-utóbb akasztófán végzi a dolgát. No, hát én díszessé akarom neki tenni az odáig való pályáját. Érje el azt egy dicső ügynek a szolgálatában. Zsivány lesz belőle, az bizonyos. Sobri Jóska második kiadásban. Kivált, ha egyszer az apjának a dominiumát elárverezik: az pedig nem soká itt lesz. Hát legalább szerezzen magának becsületes titulust hozzá. Most kezdetnek mindjárt (ez pedig még nem az én munkám volt, ez a fátum dolga, a görög tragédiák intéző keze) egy hatalmas lépéssel határozta meg az ifjú hős pályafutását. Az én futóbetyáromnak, a Kolákátnak útlevélre volt szüksége. Az öcsém volt olyan jólelkű, hogy hamisított neki egyet.

– Mennykőt is! kiálta fel Illavay. Ez több mint tréfa.

– Több bizony. Ha kisül rá, becsipik. S a hogy mi a főispánt ismerjük, ennek semmi nagyobb örömet nem fog szerezni a világon, mintha ő egyszer egy Opatovszkyt megvendégelhet kedvére a porkoláb czibereleveséből.

– De hisz ez kegyetlenség!

– Az biz ez. Hanem hát ezt a derék ficzkó még egészen saját ösztönéből tette, mondhatni ártatlan kézzel: azt sem tudta, mit csinál. A hivatás tört ki belőle. Fog ez már most majd mindent hamisítani, a mire esetleg szükség lesz a vállalatunknál; mert pompásan tudja a mások irását utánozni.

– Nem! Ezt én meg fogom akadályozni, szólt Illavay felindultan.

– Te? Hát mi közöd neked ehhez?

– Rokonom.

– Hát mi dolgod van neked a familiád bolondságával? Nem kaptál még elég keserű leczkét azért, hogy az ő dolgaikba beavatkoztál?

– Tehát nem azért, mert rokonom, hanem azért, mert gyermek. Ha idegen volna a gyermek, a kit soha sem láttam, nem engedném a jégre lépni, a miről tudom, hogy beszakad alatta. Megkapnám a kezét, visszarántanám. Ez egy férfi kötelessége egy gyermek iránt.

– No, csak ne vesztegesd itt a nemes páthoszt! Tudod, hogy én nem veszem be. Hát aztán hogyan hiszed te ezt megakadályozhatni?

– Odamegyek egyenesen az Opatovszky-házhoz.

– Te! Ahhoz a házhoz, a hol Atalanta a háziasszony s Diadém a háziúr!

– Semmi közöm sincs hozzájok, én a fiut fogom felkeresni.

– Dejszen keresheted azt már; – a ficzkó ma éjjel megszökött szépen hazulról.

– Hogy tudod?

– Ezelőtt egy órával volt itt Koczur, az beszélte.

– Ő talán az okát is tudja, mi szöktette meg a fiut?

– Persze hogy tudja. Ő még tegnap este, mikor a bolond báró tengelytörött kocsiját ide vonszoltatta hozzám, találkozott az erdőn a Kolokáttal. A betyár elmondta neki az útlevél-hamisítás történetét. Erre azután Koczur azt fundálta ki, hogy az Arnold gyereket késő éjjel felköltötte s agyonijesztgette azzal, hogy kitudódott az elkövetett hamisítás, az apja is megtudta, s most az maga akarja őt feladni a főispánnak. Tudod, hogy születése napjától kezdve gyülölte ezt a fiut. Az elhitte a mesét s még jó sötéttel kereket oldott.

– De hát mi terve volt ezzel Koczurnak?

– Hát az, hogy a ficzkó abban a hitben, hogy üldözik s jönnek utána a lánczczal, okvetlenül a Kolokát czimborái közé menekül; azok azután majd jól megvédelmezik – és megmutatják neki az igaz utat.

– S te ezt helyesled?

– Ejnye, de furcsa kérdés! Hát a hol a saját fejemet nem sajnálom koczkára tenni, ott ezét a rossz kölyökét sajnáljam! Hét gyermekes apákkal fujom együtt a követ, azoknak szabad földönfutókká lenni, csak ennek a bőre drága?

– Azok tudják, hogy mit és miért tesznek.

– Ez is majd megtudja! – Nem hogy megköszönnéd, hogy egy ilyen föld-rozsdának tisztességes pályát nyitok. A koczka a hatossal is fordulhat felül. Az öcsédből még hirhedett hős lehet. Minden adomány megvan nála hozzá. Valamikor még büszke fogsz rá lenni, s szerencsésnek érzed magadat, ha a kengyelvasát tarthatod. Még «diktátor»-nak fogják egykor nevezni, mint Langieviczet. Az is csak ilyen kicsinyben kezdte.

Illavay vállat vont rá.

– No már most hát kezded-e érteni, a mit mondtam, hogy nem Opatovszkyék ülnek az én nyakamon, hanem én ülök az övékén? Ha hinárba akarnak vinni, az ő szájukat éri előbb a víz.

– Nem értem egészen, de sejtek már valamit. Azonban a fiu vissza is szökhetik megint az apai házhoz.

– De iszen szökhetik már az a világon akárhová, a láncza végét mindig a kezemben tartom.

– Hogyan?

– Itt van a zsebemben a Kolokát hamisított útlevele.

– Nálad van?

– Nálam biz az. Az én Kolokátom tapasztalt férfiu. Tudja azt jól, hogy nem elég az útlevélen az aláirás, meg a hivatalos stampiglia; a ki ezzel a határon át akar kelni, annak még a szolgabiró manupropriájára és pecsétjére is szüksége van. Ebből már most kiokoskodhatod azt szépen, hogy ha valaki az Opatovszky bandából engemet bele akarna vinni a csávába, okvetlenül oda rántaná a saját princzét is s ezzel tartom őket fogva a kezem közt.

– Tehát még a szolgabiró aláírása nincs azon az útlevélen? kérdé nyugodt hangon Illavay. Nálam pedig csaknem mindennapos vendég a szolgabiró.

– A számból vetted ki a szót. Látod, te megtehetnéd, hogy azt az útlevelet hitelesíttesd vele. A sok mindenféle egyéb hivatalos tárgy között szépen elcsuszik ez.

– Jól van. Megteszem. Add ide, szólt Illavay csendes vérrel.

Gorombolyi elővette az útlevelet.

– No hát ugy-e milyen ügyes rajta a hamisítás? A leggyakorlottabb szem előtt sem árulja el még egy hajszálvonás sem, hogy ez a beleirt név egy kivakart név helyén van, s hogy ez nem ugyanannak a kéznek az irása, a melyik az egész útlevelet pingálta.

– Igazán nagy ügyesség, mondá Illavay, s eltette a belső zsebébe az útlevelet.

– S mikor fogod ezt nekem visszahozni?

– «Ezt»? – Soha sem.

– Mi az? – Hogyan mondtad?

– Ezt az útlevelet nem adom ki többet a kezemből.

– Tudod-e, hogy a fejeddel játszol?

– Hát te nem azzal játszol?

– Uram! Ez öntől egy alávaló árulás!

– No, csak ne «uramozz». Ne kiabálj. Nem követek el semmi árulást. A te Kolokátodnak szüksége van egész rendén kiállított útlevélre. Jól van, azt megszerzem neki én s azzal biztosabban járhat-kelhet, mint a hamisítottal. Ez pedig cserében nálam marad.

– De hisz akkor te neked kell jót állnod a Kolokátért minden tekintetben, s ha az valahogy rajta veszt, ha valami veszedelmes vállalatban lépre kerül, akkor téged vonnak miatta felelősségre.

– Azt is jól tudom.

– Jól tudod? E szerint kezet adsz? Előmozdítod tehetséged szerint mindazt, a mit elmondtam előtted; hiszesz a terveink sikerében?

– Nem hiszek és nem mozdítom elő. Lehetetlenségnek tartom s nem is gondolkozom róla.

– De hisz ezzel az egy tetteddel olyan mélyen dugod bele a nyakadat a hurokba, mint mi akármelyikünk, a kik ezzel fekszünk le és kelünk fel.

– Azt is előre látom.

– Tehát nem kevesebbet akarsz, mint kihuzni a tövist ennek a bolondnak a lábából s beleszurni a magadéba? No akkor te vagy a nagyobbik bolond!

– Az is meglehet.

– Egész életedben ez a család volt az üldöző fátumod, rossz ördögöd, megrontód. Többet szenvedtél ennek a bolondságaiért, mintha magad a hét főbűnben leledzettél volna. Hát nem volt még elég? Hiszen az is elég rettenetes gondolat, a mit Mózes az áldott Jehova Isten szájába ad, hogy «megbüntetem az apák álnokságait a fiakban ezer iziglen», de hogy megbüntesse a nagybátyákat az unokatestvérek bünei miatt, ilyet még a Sionhegye se hallott soha!

Erre már Illavay csak nevetéssel tudott válaszolni.

– Hát jól van. Kegyes Hiób! Jámbor samaritanus! Csak te szedd föl az ellenségeidet a magad szamárhátára mindig. Csak te dugdosd a meleg kebeledbe a fagyva talált viperákat, csak te hordd haza az árván hagyott farkaskölykeket s neveld fel tejes zsemlyén. Elveszed a jutalmát. A falsificatumot neked ajándékozom. Értjük. Ajándékozom! Nem kell érte cserébe semmi. Semmi authenticus útlevél. Majd megjárja a maga útját az én czimborám útlevél nélkül a maga szokott csempészösvényein. Átjön az a határon, úgy, hogy még meg is dobálja kövekkel a felállított határőröket. Legyen a corpus delicti a tied. Hanem már most aztán egyet mondok, fiskális úr! Eddig minden este átjártunk egymáshoz: nekem sem volt más jó pajtásom a kerek földön, mint ön. Önnek sem nálamnál igazabb czimborája. El nem tudtunk egymás nélkül lenni, s azt a tizenkét partie tartlit le kellett játszanunk minden nap. Hát ezentúl majd csak patience játszásra adjuk magunkat, mert a milyen bizonyos, hogy én soha többet az úrnak a házába be nem teszem a lábamat, olyan szent, hogy az úr se talál engemet többet soha idehaza; hanem ha jön, ha megy, még ha jégeső esik is, ki fogja kerülni ezt a házat. Az én házam nem bolondok háza! Az odább van egy faluval: Apátváron. Karsamadiner.

Szegény Illavay! Kicsiny hija, hogy gallérjánál fogva nem lökte ki a házból az ő egyetlen és legkedvesebb barátja.

Hanem a falsificatum a zsebében volt már. Így jutott hozzá.