A GYÁSZKERETŰ LAP.

Másnap megérkezett a várt levél.

Pálma csaknem bizonyos volt felőle, hogy visszautasítás lesz benne.

A fegyházban hallott fölfedezés után semmi kétsége sem lehetett ez iránt.

De az a másik levél, a mit Illavay, szerelmese kértére, széttépett, nem fájt volna így a szivének, mint ez. Abban sértő, szemrehányó szavak voltak. Azokért lehetett volna megharagudni.

Még ezt is elvette tőle «ő».

«Még csak azt sem engedi meg, hogy gyülöljem: még csak a harag által sem akar velem összekötve lenni».

Előkereste mind a lilaszin levelkéket s összecsomagolta azokat annak a számára, a kinek ezek – a drágaságai.

Azután irt valamit egy lapra s átment vele az atyjához.

Megmutatta neki Illavay levelét.

Ferdinánd gróf csüggedten hajtá tenyerébe nehéz fejét. Erre nem volt semmi szava.

– Már most, kedves atyám, megengeded ugy-e, hogy én magam vegyem kezembe a sorsomat?

A gróf némán inte a fejével.

– Van nekünk Pozsonyban egy ősi házunk, a hol csak keresztülutazóban szoktunk megszállni: különben üresen áll. Ezt a házat te átiratod az én nevemre hogy abból engem senki ki ne zavarjon valaha. Azután a pozsonyi takarékpénztárba leteszesz az én számomra egy oly összeget, a minek a kamatjaiból egy magányos nő szerényen megélhet s ez is az én kizárólagos rendelkezésemre lesz adva.

Erre még mind helyeslést bólintott a fejével Temetvényi Ferdinánd.

– Végül kinyomatod ezt a czédulát s szétküldöd az ismerőseinknek.

Arra a czédulára ez volt irva:

«Temetvényi Ferdinánd gróf szomorodott szivvel jelenti egyetlen leányának, Pálma grófnőnek, élete 22-ik évében, kínos szenvedés után történt halálát».

– Mi ez? Kiálta felriadva kábult szórakozottságából a gróf.

– Gyászjelentés. A szokásos végsor nélkül «béke hamvaira». Én csak a világnak halok meg: magamnak még sokáig élek. Nagynénéim mind kilenczven esztendősek voltak: – én még el akarom őket hagyni. Olyan észrevétlenül fogok beköltözni a pozsonyi házba, s olyan nesztelenül fogok benne meglenni, hogy senki sem tudja meg, élő lakik-e benne, vagy halott?

– De az ég szerelmére, Pálma! Hova gondolsz? Ily szörnyű elhatározáshoz én nem adhatom beleegyezésemet.

– Jó. Fontold meg holnapig a te dolgodat. Én már elkészültem a magaméval. Ha holnap aláirod a gyászjelentést: úgy is jó lesz, ha nem teszed: akkor majd holnapután hozzáirhatod a hiányzó sort is: «béke hamvaira». Útra kész vagyok. Te határozd el, hogy hová?…

Azzal magára hagyta a grófot.

A gyászlap úgy lett szétküldve, a végsor nélkül.

Vannak gyászesetek, a miknél az ismerősök gyöngédtelenségnek tartják a kérdezősködést.

Csak egy ember tudhatott meg valamit a valóból. Illavaynak Pozsonyból küldték meg azt a csomagot, a miben az ő visszakivánt drágaságai voltak: a gyászjelentés szétküldése után.

Így végződött az, a mi Tegnap történt. Ezeknek az alakoknak a regénye bizony be van fejezve. Új emberek kezdik meg és folytatják az új történetet, melynek ez az elmult a háttere; az új emberek dolgának a czíme lesz: a «Ma».