«ILLAVÁN.»

Pálmának nem volt nyugta, a mióta azt a levelet elküldé.

Egyedül volt Gargóváron s ott várta rá a választ.

Akármi lesz a válasz, az csak rossz lesz.

Két keserű gondolat között volt válogatása.

– Ha visszatér, én ölöm meg, ha visszautasít, ő öl meg engem. Vagy ölök, vagy halok.

Ha visszatér a férfi annyi megcsufoltatás után, kénytelen lesz a leány megvetni a gyávát s azt éreztetni vele egész életén keresztül; mert mindent megbocsát a nő a férfinak, csak a gyávaságot nem. Nevezd azt angyali jóságnak, mégis utálni fog érte. Ha pedig büszkén visszautasítja a férfi a meghivást, akkor a leány megvan halva, eltemetve. Senki sem tilthatja meg az annyiszor megsértett férfinak, hogy visszakérezkedő hajdani jegyese levelét meg ne mutogassa boldog-boldogtalannak s azzal aztán a nő el van temetve. A magasan álló nőnek az az átka, hogy annak a megszégyenülés: halál.

Rettegett az elsőtől s rettegett a másodiktól.

Vagy megfordítva megint kivánta ezt, kivánta amazt.

Fájt neki az a gondolat, hogy ha visszatér régi kedvese, akkor le kell rontania lelkében azt a látványt, a mit egy férfi eszményképeül tartogat abban; de hizelegni fog e bálványomlás asszonyi hiuságának; ha pedig nem jön vissza a hivásra, akkor önszeretete oltárának kell összeomlani, de megmarad nála a sirig a hit, hogy volt egyszer egy igazi férfi a világon s az őt szerette igazán!

Nem volt maradása otthon a kastélyban.

Az otthonlét első napján kilovagolt a nagy romvárhoz; ispánt, cselédeket vitt magával. Azok el nem tudták gondolni, miféle szellem szállta meg a grófnőt, hogy a nagy köveket odahordatja a füves romudvarra, ötöt-hatot egymásra sorjában? Aztán meg felkeresteti a kiásott nagy levendula-bokrot, a mit valahová félredobtak: most is zöldül még a szegény bokor, élősködve abból a földből, a mi a kitépett gyökeréhez tapadt. Azt megint visszaültetteti a hajdani helyére. Ki kereskednék a nagy urak rigolyáinak indoka után?

S azután naplementig ott ül az erkély ablakában és nézi a völgyet. Azt a kis távol völgyet, azzal az oszlopos házzal.

Milyen gyorsan el tudott az az ember futni azon a kanyargó ösvényen innen! Visszajönni tán nehezebb.

Talán annak, a kit a «nagy ajtón» kidobtak, hogy a «kis ajtón» visszajöjjön, az egész földet körül kell előbb kerülnie?

Este tért vissza a kastélyba.

Kérdezte, hogy nem jött-e levele?

Igen. Érkezett egy. Nem az, a mit várt. Ezt az atyja küldte Bécsből. Tudatá vele, hogy a napokban ő is megérkezik. Úgy látszik, hogy az ő jelenléte is szükségesebb idelenn, mint odafenn.

Nem volt türelme. Egy lovászt megbizott vele, hogy még az éjjel hozzon hirt, otthon van-e jelenleg Illavay?

Reggelig nem feküdt le, a míg az vissza nem tért.

A lovász azt a hirt hozta, hogy Illavay még korán reggel elutazott. A saját kocsiját az első állomásról visszabocsátotta s azután posta-fogattal utazott tovább: nem tudják hová? Sem azt, hogy mikor tér vissza.

És így valószinű, hogy az ő levelét nem kapta. Várni kell, míg hazatér.

Ez a legkinzóbb! Várni!

Pedig soká fog várni! Mert azoknak ott most más dolguk van, mint levelet küldeni. Dolnaváron sincs posta. És az nap, a mikor Gorombolyi eljön násznagynak, az ő falujában sem lesz posta. Majd ott átadják neki a levelet személyesen. Nem sürgős az. Nekik nem az.

Pálmának pedig mindennap egy siralomházi nap, a mikor a halálra itélt várja, hogy jön-e hát vagy a kegyelem, vagy a hóhér?

Nem bir odahaza maradni. Már korán reggel befogat s összevissza barangolja a vidéket.

Mintha archæolog volna, úgy kutatja az emlékeket, a régiségeket. Érdekli a városok multja: a közintézetek.

Egyik útjában meglepi egy csinos kis város regényes fekvése. Egy ódon, klastromszerű épület a nagy folyam partján válik ki a rendes háztömeg közül. Azt mondják neki, hogy ez «Illava».

Meglepi a név.

Ki lakja azt a kastélyt?

Furcsa kastély az! Nagyon híres emberek lakják. Csupa olyan gonosztevők, a kik tíz évnél hosszabb fogtágra vannak elitélve rémséges bűntettekért. Csupa előkelő gyilkos és haramia. Ez az állami fogház. Egy világsárlat kitüntetést nyert bűnökből. Laktanyája a szörnyetegek legiójának.

Az a bizarr ötlete támad, hogy ő ezt a házat megnézi belül. Látni akarja, hogy milyenek azok az emberek, a kiket a törvény élő halottakul elrakott a kriptába? Az emberiség elátkozottjai! A pokol hősei! Az ország első emberei, alulról kezdve.

Behajtat s az igazgatónál bejelenteti magát.

Közönséges látogatónak előbb miniszteri engedélyt kell hozni, hogy az állami fegyház titkait megmutogassák neki; de Temetvényi Pálmának a neve elég, hogy a nehéz zárak megnyiljanak előtte s igazgató és porkolábok rögtön szolgálatára álljanak.

Pedig az szomorú birodalom ott.

Ott is olyan emberek laknak, a kiknek nem elég egyszer meghalni.

Végig vezetik őt a műhelyeken, a sütő-, főző-konyhákon, a dolgozó-, a háló-szobákon, a kórházon és az imaházon, az iskolán. Mindenki munkában van. Egy teremben zeneszerek állnak: a rabok muzsikálni is szoktak s van közöttük festő, képfaragó.

S ez arczokban mennyi tanulmány van egy lélekbuvárra nézve! Minő rendkívüli meghasonlások az arcz vonásai között! A szenvedély mindenütt, a lenyomott vagy kiülő homlok, az arcz, a szemöldök-csont, az állkapocs szokatlan alakulásaiban kifejezve. Ezek az emberkerülő szemek; ezek a vadállati ajkak. S felváltva megint egy-egy szelid, ábrándteljes arcz, szabályos vonásokkal, szelid szemekkel. Az a legnagyobb gonosztevők egyike épen. Érdekes tanulmány az, olyan fiatal úrhölgyeknek, a kik meghasonlottak a csupa dicső emberekből álló társasággal.

Pálma tanulmányozhatja őket. Ő nézhet az arczaikba a sűrűre vont kék fátyolon keresztül; azoknak a nézése nem sértheti meg az ő arczát.

Mikor egy-egy terembe a látogató belép az igazgatótól kisérve, az őrt álló csendőr «vigyázz»-t kiált s azzal mindenki leteszi a munkát a kezéből s feláll és arczczal fordul a belépők fölé.

A látogatónak szabad velök beszédbe eredni s a fogolynak kötelessége elmondani a kérdésre, mit vétett? Miért van elitélve? kit ölt meg? ha apját, anyját megölte is. Mérgezett, vagy fegyverrel ölt? vagy rágyujtotta a házat az alvókra? Oly pontosan elmondanak mindent, mint mikor az audientián az udvaronczok megfelelnek a magas kérdésekre s elszámlálják az érdemeiket és szolgálataikat. A raboknak ellenben nem szabad viszont kérdést intézni a látogatóhoz: «hát-önt mi hozta ide?»

Egy-egy olyan arczra is talált Pálma, a miről úgy rémlett neki, mintha látta volna valahol. Valaki a Zsiborák bandájából lehet az, a kik valaha ott lakmároztak a gargóvári fényes asztalnál. Oh, még magát az Orol Krivánszky urat is megtalálhatná ott, ha nem restelné a gyapjutépő doroszológépet megnézni: ott hajtja az a nehéz kereket: s igen jól viseli magát. De oda már nem vezették.

Mindent meg akart apróra tudni. Megjavulnak-e valóban ezek az emberek itten? A lelkük megtér-e? Nem igyekeznek-e innen kitörni? Nem támad-e fel bennük a szabadságvágy olykor? Nem esküdhetnek-e össze a helyőrség ellen? Mivel büntetik őket, ha vétenek?

Az igazgató felvilágosítá mindenről készségesen.

Biz ezeknek nagy részét csak a fegyelem tartja meghunyászkodva. A kiszabadulás vágyáról soha le nem tesznek. Vannak közöttük veszedelmes izgatók. Különösen van egy közöttük, a ki mindig összeesküvést csinál, a zárakat feltörni igyekszik s nem egyszer megkisértette már az őrtálló katona kezéből kicsavarni a fegyvert. Büntetésből most is a magán-börtönben ül s el van tőle véve minden munka és szerszám.

– Mi a neve?

– Ribeaud.

Pálma soha sem hallotta azt a nevet.

– Nem lehetne azt is meglátni?

– Igen.

Az igazgató valamit sugott a porkolábnak, mire az más kulcscsomagot vett elő s aztán a két kisérő csendőrnek inte: azok levették a vállaikra akasztott puskát s csendesen felhuzva rajta a sárkányt, szuronyszegezve vették közre a grófnőt és az igazgatót.

Ebbe a külön börtönbe így szokás látogatóba menni.

– Ez egy valódi fenevad, mondá az igazgató.

Pálmát csak még kiváncsiabbá tette e szavával.

Hogy engedné el magának, hogy egy ilyen fenevadat szemtől-szembe lásson?

A magán-börtönhöz egy külön lépcsőn kellett lemenni. A hármas zárral belakatolt ajtó előtt kívül állt egy őr és belül a másik. Azután jött egy szűk udvar, abban is járt egy őr, a ki minden végig sétálásnál benézett a czella ablakán. Azon pedig kettős vasrostély volt.

Ennek a czellának az ajtaját sajátszerű csavarkulcs zárta be egy olyan zárral, melynek négy ütközője volt s egyszerre nyomult mind a négy a vaspántos kőajtófélbe.

Az ajtó megnyilt: a két csendőr, meg az igazgató és a porkoláb közé fogva, belépett a czellába Pálma grófnő.

A veszedelmes rab felállt székéről és feléjük fordult.

Nem volt annak semmi fenevadas kinézése: inkább igen finom, mosolygó, udvarias arcz volt, a ki hölgyet látva maga előtt, meghajtá magát elegáns modorban. És mégis Pálma összerezzent a láttára.

Ez Cousin.

A mióta az ellenszenves alak eltünt a házuktól, Pálma soha sem kérdezte, hová lett? Mikoriban közelében látta, akkor sem akarta észrevenni.

A sűrű fátyol miatt az nem ismerte őt meg.

Valami veszedelmes kiváncsiság ösztönözte Pálma grófnőt, hogy megszólítsa ezt az embert.

– Hogy hivják önt?

– Valódi nevem Ribeaud, Francziaországból megszökött gályarab. Felelt az, kötelezett chablonszerű modorban.

– Miért itélték el itt?

– Zsiborák rablóbandájával szövetkeztem, Temetvényi gróf kastélyának kirablására. Harminczhat rablót bocsátottam a vár alatti pinczébe. Le akartuk ölni az egész háznépet, kivéve a grófkisasszonyt, azt meg akartam tartani szeretőmnek.

Ezt mind kötelessége elmondani a rabnak így minden kérdező előtt.

– S mi akadályozta meg a szándékot? suttogá a fátyolos hölgy.

– Egyetlen ember! Mikor én már mindenkit elaltattam álomitallal, a szolgákat és csendőröket, a grófnőt magát mákonyos szivarral, ez az egy ember ébren maradt: rám lesett, utánam jött, mikor a pinczeajtót ki akartam nyitni, hogy Zsiborák czimboráit bebocsássam. A késem nem ment elég mélyen az oldalába s ő letepert és megkötözött. A grófnő kikosarazott vőlegénye volt a bolond! Átkozott legyen a neve is! Azt is úgy hiják, mint ezt a börtönt: Illava!

Már e végszavak túlmentek a kötelezett válaszon. A rab dühbe kezdett jönni. Pálma kifutott a czellából. Agyon akarta nyomni a börtönlég. Vagy talán valami más?

Megköszönte az igazgatónak a szivességet s sietett a rettentő tanyát elhagyni.

Ismét elővette az a láz, a mit a túlizgatás idéz elő.

Egész hazáig reszketett a hidegtől.

Mire hazaért, akkor meg aztán kiütötte a hőség.

Atyja megérkezett az alatt.

– Hol jártál? kérdezé elbámulva, mikor eléje lépett ez a máskor mindig márványarczú kisértet, most két arcza úgy ég, mint az alkonyég felhői.

– Illaván voltam. Rebegé Pálma kiszáradt ajkakkal. A fegyházat látogattam meg. Beszéltem egy élethosszig elitélt rabbal, a kit hajdan úgy hittak, hogy Cousin. Elmondta, mit vétett? Miért van elitélve? Igaz az mind, a mit elmondott?

– Igaz!

– Hogy téged a haláltól, engem a legiszonyatosabb sorstól szabadított meg Illavay azon az éjszakán.

– Úgy történt.

– Ugyanazon az éjszakán, a melyen én őt eltaszítottam, kicsúfoltam, halálra sértettem! Hogy mikor én beszegődtem az ő üldöző dæmonának, ő még akkor is védelmező őrangyalom volt nekem. Miért nem mondtad ezt te meg nekem soha? Nem mondtad meg, mert féltél, hogy ha én ezt megtudom, utána futok s itt hagylak palotáiddal, váraiddal együtt! s megyek vele világgá: – koldulni! vagy a börtönét őrizni, ha elitélteted!

– Ő maga kivánta azt tőlem, nemes tettei jutalmául, hogy ne mondjam ezt el neked soha.

– Ő maga kivánta, hogy ne tudjam én ezt meg soha! És ezt a szivet dobtam én el magamtól. És ezt a szivet gyötröttem én meg oly keservesen. Oh szűz anyám! te jól tudsz megbüntetni.

Egy szép antik Máriaszobor állt ott; elefántcsont faragvány. Az előtt térdre roskadt.

– Mert most már ebbe meg kell halnom. Most már könyörögnöm kell Te Hozzád, hogy hozd őt vissza, hogy a lábaihoz omolhassak s azt mondhassam neki: bocsáss meg, add vissza a morzsáit az elvesztett szerelemnek! Egyszer volt. Soha sem lesz többet. Az enyém volt. S én dobtam el őt.

Még az atyja is megszánta őt. Odament hozzá, fölemelte.

– Légy nyugodt, leányom. Ne gyötörd magad.

– Oh, atyám – oh, uram: – az én szivem nagyon beteg. Egy igen jó menedékem volt, a míg azt hittem, hogy gyülölni, megvetni fogom őt, ha hozzám visszatér. És most imádkozom érte, hogy jöjjön vissza. Most már nincs hová menekülnöm előle többé. Köröskörül betölti előttem az egész világot. Mindenütt ott van nekem! Csak ott nincsen, a hol én vagyok.

– Bizzál szavamban. Ő a tied lesz.

– Imádkozom is érte! – de nem hiszek benne: – tudom, hogy nincs foganatja az imának, mégis teszem.

Már akkor útban volt hozzá Illavay levele.