A PIROSRUHÁS HÖLGY.

Illavay vágtatott lóhalálban Gargóvár felé.

Most már mindenütt szóba állt azokkal az emberekkel, a kik a szállások körül settenkedtek, keresve a módot, hogy egy elvetett szót kaphassanak el tőle. Minden faluvégen azt hagyta meg az atyafiaknak, hogy holnap estig a gargóvári piaczra gyüljenek fel, mintha vásárra jönnének, a szekérben elrejtett fegyverekkel; valami munka lesz. Azok úgy hallgattak rá, mint az orákulumra.

Bolond világ volt az akkor.

Az volt a nóta, hogy

«Dárum, madárum!
Agyonverünk a nyáron!»

Hogy kit? azt nem tudta senki. Valakit, a sok közül, a ki bánt. Fejsze, kasza mindig készen volt rá. Csak egy olyan ember kellett hozzá, a ki rámutasson az ujjával: «azt ni!» Illavay épen ilyen ember volt.

Illavay másnap délután érkezett meg Gargóra. Útközben a kocsisaitól sokat tanult. Históriát. Az ujabb kor történetét. Úgy találta, hogy az alatt, a míg az ellenlábasoknál járt, a világ két századot haladt – hátrafelé. Most aztán úgy érezte magát, mintha még mindig talppal állna ellenében az ittlakó népnek. Egészen lehangolta a kedélyét, a mit megtudott. A régi jó barátok, ismerősök, nagyemberek mind eltüntek; elmultak. Újak, ismeretlenek jöttek helyükbe. No, ezt még nem olyan nehéz megszokni, mint azt, hogy ha az ismerősből lett ismeretlen. Legnehezebben esett a szivének, mikor az megtudta, hogy Temetvényi Ferdinánd most az új korszak egyik vezérnagysága ezen a vidéken, ő a kerületi biztos. Minő találkozás lesz ez!

Az emlékzetes patakmalomnál összegyülve találta az egykori hiveket, a kik az Orol Krivánszki csatájában vele voltak Azok is tudták, hogy az egykori szabadcsapat-vezér ismét itt a vidéken csatangol. A csendőrök nem vadásznak rá. Ennek is megmagyarázták az okát. Illavay kiadta nekik az utasításokat: hol tartsák magukat készen a jövő éjszaka s minő jeladásra, hol jelenjenek meg egyszerre. Bátorságot nem kellett beléjük önteni: az több volt bennünk az elégnél.

Onnan azután felhajtatott Illavay a várba. A piaczon már gyülekeztek a vásárosok szekereikkel s csendesen köszöntötték a közöttük elhaladót.

Gargóvár kapujában meg kellett állani a szekérrel: a bemenetel nem volt olyan könnyű, mint máskor. Csendőr állt a felvonó hidnál, feltüzött szuronynyal, s «megálljt» parancsolt, míg az őrmester előjön a tanyaszobából, átvenni a vendég útlevelét.

Illavay még mindig angol volt, az útlevele szerint, az őrmester hazája pedig Budweis, a hol nagyon keveset beszélnek angolul. Azt mondtá, hogy ő ezt az irást nem érti, hanem majd felviszi s megmutatja a «Gestrenger Herrnek». Addig ott kell maradni a szekéren.

Jó ideig várhatott a kapuban Illavay, a míg az őrmester előkerült a «Gestrenger Herrel». Ki is lett volna az más, mint Cousin úr!

– Ah! Monsieur! Kiálta örvendő arczczal a titkár (neki is volt már egy csillag a gallérján). Hozta Isten! Mi azt hittük már, hogy ön elveszett.

– Ime megkerültem. Szólt s a mellett olyan képet csinált rá, mintha le akarná a fejét harapni.

– Talán bizony a gyémántokat is megtalálta?

Illavay boszusan ránczolta össze a homlokát. Hát mégis tudatták Cousinnal, az ő kérése ellenére.

– Igenis, mind visszahoztam. Szólt odanyujtva az utitáskáját.

– No, annak nagyon örvendek.

Erre Illavay önkénytelen elnevette magát, megmutatva azt a két hatalmas fogsort, a min képes volna az emberét összemorzsolni. Az jutott eszébe, hogy «örülsz bizony, mert épen apropos jöttem meg a gyémántokkal, hogy azokat még egyszer ellopjátok».

– Ő excellentiája nagyon fog örülni monsieur megérkeztének.

– Kérem, vigye fel hozzá a táskát. (Monsieur megbántott arczot vágott, ő nem domestique, a ki táskát hord fel a szekérről.) Benne vannak a gróf gyémántjai mind, csak biztos kéznek adhatom át. (Ez már megtisztelő nyilatkozat volt. Mr. Cousin átvállalta a megbizást.)

Illavay pedig nagyon okosan tette, hogy az egycsillagos úrra bizta az utitáskáját; mert abban volt még a gyémántokon kívül a revolvere is, s ha azt a bekövetkezett motozás alkalmával ott az őrszobában nála találják, bizony azon kezdi a mai háztüznézését, hogy becsukatik a tömlöczbe, s onnan nem kerül ki hamarább, mint mikor a grófnak felviszik róla a rapportot. Így azonban, miután sem a zsebeiben, sem a kalapja béllésében, sem a csizmája száraiban nem találtak semmi gyanus tárgyat, egy rövid negyedórai darabokra szedés után megengedték neki, hogy felmehet a kastélyba. Egy csendőr, vállravetett puskával, kisérte a gróf lakosztályának ajtajáig, a hol aztán az ajtónálló átvette a kezéből s beeresztette az előszobába, a melyből ismét, egy kis várakoztatás után, átcomplimentirozta a komornyik ő excellentiája belső termeibe.

Bizony ő excellentiája is nagyon megváltozott. Nem a hivatalos egyenruha, nem is az előirásszerű kiborotvált arcz magában, hanem az egész megjelenés. Az egykori tétovázó, méla bizonytalan kifejezés helyett az imponáló, önbizalmas magatartás; az officiosus félmosoly, a leereszkedés éreztetése. Ez nem az a Temetvényi Ferdinánd, a ki az előbbi volt. De hiszen Illavay sem a régi már.

Ám azért a régi szivelyesség még mindig fennáll közöttük. A gróf kezét nyujtja az érkező elé s ő kezdi a beszédet.

– Nagyon szép öntől, hogy visszakerült. Mi nagyon aggódtunk ön miatt. A gyémántok egy részét, a mit ön még Londonban fedezett föl, megkaptuk a nagykövetség útján s azontul nem kaptunk önről semmi hírt. Hol járt ön?

– Amerikában. A gyémántok egyharmada még oda volt.

– Hagyta volna ön veszni. Kár volt fáradnia miattuk.

(Itt vagyunk? Hát már egy pár százezer forint számba sem jön?)

– Azonban ezeket is megtaláltam, egy részét az újvilágban, a többit idehaza.

Azzal kinyitotta az utitáskáját s előszedte a megtalált ékszereket.

– Ah, ez igazán remek tett volt öntől! Méltó az új Pitaval krónikájára. Ön valódi talentum ezen a téren. Ez egy angol rendőrnek becsületére válnék. No, de csakhogy ön maga megérkezett, ennek örülök legjobban. Nem képzeli ön, mennyit emlegettem magamban! Hányszor kivántam önt vissza! De most már nem is eresztjük önt el magunktól, itt kell maradnia.

Illavay gondolt valamit az ittmaradásról s azt igen is természetes következménynek tekintette.

– Önnek itt kell maradnia én mellettem. Ön mintha teremtve volna annak, a mit én keresek. Önnek el kell vállalnia az alattam levő vármegyék egyikének Comitats-Vorstandságát.

Illavay hátrahőkölt: mi a kék csodát kell neki elvállalni?

A gróf magyarázta.

– No, ez ugyanaz (de nagyobb hatáskörrel és fizetéssel), mint a mi ezelőtt az alispánság volt.

Illavaynak egészen elsötétült az arcza. Nem akaródzott neki felelni.

– Nos! Hát mit szól ön hozzá?

– Köszönöm a megtisztelő kitüntetést; de ez órában azt sem tudom, hogy mi feladat jár vele? s képes vagyok-e azt betölteni? Szándékom egy időre visszavonulni a magánéletbe.

– Azt pedig nagyon rosszul teszi ön. Az olyan nagy tehetségnek, mint az öné, vétek parlagon heverni. Önnek nem lehet magát teljes tétlenségre kárhoztatni.

Illavay kereste az ürügyek kibuvó ajtajáit.

– Elég dolgom lesz nekem az apátvári birtok viszonyainak rendezésével.

– Ah! Nem! Nem! Az alól fel van ön már mentve. Ön azt persze még nem is tudja. Az ifju Opatovszky Kornél, azokért az érdemekért, a miket a hadjárat alatt szerzett, elismerő megjutalmazásul a kormány által nagykorusíttatott s egyuttal fölmentetett a régi vármegye által elrendelt örökös gyámság alól. Most ő átveszi birtokát s bárói rangot kap.

Illavaynak egy perczre nyitva maradt a szája a bámulattól. Itt van ni! A hány okos ember volt a vidéken, annak mint görbére ment az útja; ez az egy bolond találta meg az egyenes utat.

Ez biz úgy van.

Nem állhatta meg, hogy mégis azt az észrevételt ne tegye rá, hogy:

– Nekem nagyon kedves dolog, ha ez a teher lemulik rólam, de azt kétségtelennek tartom, hogy ha ez a hóbortos ember szabadon fog rendelkezni a birtokával, tíz év alatt földönfutó koldus lesz belőle.

Temetvényi magas fölénynyel mosolygott az ellenvetésre, s nagyon biztos nyugalommal felelt rá.

– Csak hagyjuk azt a maga sorára. Majd egészen más ember válik az ifjuból egy okos asszony kezében, a ki őt ujjá alakítandja.

De erre már egészen felháborodott Illavay.

– Micsoda? Még meg is akarják őt házasítani? Hát volna a világon olyan szerencsétlen apa, a ki tudná annyira gyülölni valamelyik leányát, hogy azt egy őrülthöz kösse házastársul?

Temetvényi még magasabb mosolyra emelte arczát.

– Kérem. Barátom. Ne hamarkodja ön el az itélétét. Már akadt ilyen leány. Legyen szives ön megtekinteni az ifju jegyesek arczképeit.

S azzal egy festő-támlányon álló képről félrehúzva a függönyt, odamutatott, elegans kézmozdulattal.

Egy szép fiatal hölgy arczképe volt ott, bordeaux piros ruhában. Pálma grófnő.

– Nos? Jól van-e találva? Kérdé a gróf.

Ferencznek pedig úgy rémlett, hogy a z...ai orgazda kérdi tőle, hogy: «nos? hát nem jó ember a Rokomozer?» S a mint a vér a fejének indult, az a gondolat támadt az agyában, hogy annak a vén orgazdának kezet csókoljon, s azt az öt ujjának a kék foltját átszállítsa ennek a másiknak a nyakára.

Most értette már meg, hogy mit tesz az? «Bolond a világ! rosszak az emberek!»

Hát ugyan mit bánta azt a Rokomozer, ha Opatovszky Kornél menyasszonya Zsiboráknak jut-e, vagy Cousinnak, midőn az osztozáskor koczkát vetnek rája? Hiszen nem Illavay menyasszonya volt.

Ferencz mereven bámult a pirosruhás arczképre, mintha kérdezne tőle valamit. Ilyen könnyű a változás? csak a violaszín helyett haragos verest kell felvenni?

S aztán megerőltette az emlékezetét, hogy vajjon csakugyan volt-e valaha az a szó kimondva, hogy Pálma az ő menyasszonya? S aztán rájött, hogy valóban ő, formaszerint a gróftól soha sem kérte meg a leánya kezét. Fölöslegesnek tartotta még a szóbeszédet is, mikor a tények, a valóság oly szorosan összefűzték már őket.

– Jól van-e eltalálva? Ismétlé a gróf.

– Nem tudom. Régen láttam már. Szólt elszoruló kebellel Ferencz.

– Keresse föl ön. Szobájában fogja találni. Már tudattam vele, hogy ön itt van. Még egyszer köszönöm, hogy ön annyi fáradságot tett a mi érdekünkben s nem mondok le a szerencséről, hogy azt önnek meghálálhassam.

Ferencz ott hagyta a grófot s aztán megkérdezte a komornyiktól, hogy merre van Pálma grófnő lakosztálya, Cousin leveléből megtudta, hogy az most a park felőli szárnyban fekszik.

– Nem akar átöltözni a tekintetes úr? szólt a komornyik készségesen.

– Köszönem. Nem.

Arra gondolt, hogy hiszen ez még továbbutazással is végződhetik.

Mikor a magyar embert valami kriminális boszuság éri, olyankor jól esik egyet pödörni a bajuszán. Ferencz most vette észre, hogy ő ettől a vigasztól meg van fosztva. Még most is az amerikai fizimiskáját hordja magával. Abban pedig maga magának sem tetszik. Most igazán rútnak találja magát. No, de hiszen «ő» azt mondta neki: «te szép vagy!» s eszébe jutott a költő szava: «de a csók édességét még most is érezem». Érdemei, hűsége, fáradsága, mind nem értek már egy batkát sem, hanem a csók emléke az egy kincs volt!

Benyitott a hölgyek szobájába.

Ketten voltak. A grófnő nem volt már egyedül, egy angol miss került hozzá, a kit csak úgy félszemmel vett észre Ferencz: annyira leköté a figyelmét az a másik.

Az a «másik». Nem az, a kit itt hagyott, hanem a másik Pálma. Egy délczeg hölgy, gránátvirágszín bársonyruhában, szőke haja oldalt választva és homlokán köröskörül hunczutkákba csavarítva. Öltöny és hajzat még hagyján, de ez a kifejezés az arczon, e magatartás, ez egész lény; az úri dévajság, a noble föl sem vevés, a szuró tekintet: ez nem a te Pálmád.

Hanem arra a felcsendülő s aztán hirtelen visszafojtott kaczajra rá lehetett ismerni. Így kaczagott fel akkor, így takarta el hirtelen ajkait a finom zsebkendővel mikor Soma úrfit eléje hozták, abban a kifordított piros bélésű kabátban, a ki olyan volt, mint egy beszélő majom. Imhol a nagyobbik majom!

A másik perczben azután az önkénytelen derültséget egyszerre visszaparancsolva arczán (a mi a belépőnek olyan kegyetlenül jól eshetik) felkelt a helyéről s eléje sietett és kezét nyujtá neki, ez üdvözlő szóval:

«God bye.»

(Hiszen még angol vagyok! biztatá magát Ferencz!)

És aztán Pálma grófnő kétszer megrázta a kezét. Csak kétszer, nem háromszor. Angolok így szokták. Jó barát kezét kétszer, a jegyesét háromszor.

Az angol üdvözlés is meg lett magyarázva: Pálma odafordult a miss felé s bemutatta a jövevényt.

«Mister Illavay.»

Most aztán az is kezét nyujtá neki s megrázta egyszer. Többet aztán nem is akarta kiereszteni a kezéből.

A miss nagyon beszédes volt. S nem elég, hogy a nyelve beszélt, minden arczvonása beszélt hozzá, még az orra is mozgékony volt. Erősen üdvözölte mister Hallovájt, a ki a grófné «dájmond»-jait olyan ügyesen feltalálta, s nagyon szerette volna, ha mister Ajlóvi az intereszszent kriminel inkvizisen szinzesóz diteljeiből egy kis rikepicsulésnt bocsát közre.

Ferencz pedig azt a tapasztalást tette e közben, hogy nem lehet az embernek egyszerre látni is hallgatni is. Ő csak azt látta, hogy Pálma visszaült a tabourettejére s folytatta a félbemaradt himzést: (egy vadásztáska készült ott: kinek?) s csak az ő hallgatását hallotta.

Annyira, hogy a missnek meg kellett ujítani az egész diatribát, hogy a «szőr»-t a dájélakba belevonja: nevezve őt minden megszólításnál valami más néven: a miből azt is kikalkulálhatta Illavay, hogy biz az ő nevét a távolléte alatt nem igen koptatták ennél a háznál.

A miss egyébiránt egészen informálva volt már arról, hogy a nagy becsű gyémántok hogyan vesztek el, hogyan indult el azokat nyomozni valaki, hogy találta meg? hogy küldte egy részét vissza; az utolsó legszebb darabokat pedig épen most hozta el magával. Hanem, hogy «kicsoda és micsoda» ez a «valaki», arról a missnek semmi tudomása sem látszott lenni. Exorbitáns volt a magasztalásában a magyarországi rendőröknek. Soha sem hitte, hogy ilyen kitünő detectivek legyenek ebben az országban. Szentül valami derék rendőbiztosnak nézte mister Lullabájt.

Illavay utoljára megboszankodott a quiproquo miatt, megunta az erőszakolt angol nyelvgyakorlatot, s mikor kezdte észrevenni a miss alattomos szemhunyorításából, (a mi Pálma felé volt intézve), hogy ebben valami malice is van, gondolta magában, no megállj, majd visszaadom én neked mindjárt, a pikántoskodást, hogy beéred vele; s egyszerre csak odafordult az angol discursus közepett a grófnőhöz: magyarul szólítva őt meg.

– Rossz időben jöttem ide, grófnő, úgy-e?

A missnek az orra fölfelé mozdult e szóra, mint a szaglászó egerkéé. A lehető legnagyobb «shoking», ha egy harmadik előtt olyan nyelven szólalnak meg, a mit az nem ért! Pálmára tekintett, úgy húzva félre a száját, hogy az által a félarcza mosolygóvá, a másik fél fanyalgóvá fintorodott. Pálma azonban magyarul felelt a kérdésre.

– Üljön hozzám közelebb. S abbahagyta a hímzést.

A miss erre boszusan taszítá hátrább kereken gördülő karszékét, s valamit mormolva a «turkish spoken»-ról, hátat fordított a társaságnak, s kezébe vette a letett könyvet, tovább olvasva azt az érdekes regényt, a miben Cserlsz Dikknsz épen egy ilyen detectivet ír le, mint ez a mister Vájlovill.

– Nagyon szeretem, hogy volt önnek bátorsága ezt a a kérdést megtenni, és ilyen nyelven. Felelni fogok mindenre. Mondá Pálma, leszórva öléből a színes haraszfonalakat. Ön volt már az atyámnál s látta azt a két arczképet egymás mellett.

– Én csak egyet láttam. A nőt.

– S önnek az is elég volt. A másikra nem volt kiváncsi. Pedig az is meglepte volna. Egy délczeg alak, dzsidástiszti egyenruhában. A festő remekelt rajta. Ön a nő arczképéből is megtudott mindent. Ez nem az a nő, a kit ön itt hagyott.

– Nem.

– Hallgasson ki. Nehéz dolgokat mondok el; de tegyünk úgy, mintha csak fecsegnénk. Magyarul nem ért, a ki velünk van, de a hanghordozásból megtudhatná, hogy minő tárgyról beszélünk. Tehát kérem, hogy majd mikor én nevetek, nevessen ön is.

– Megpróbálom.

– Azt is előre megmondom önnek, hogy ön épen olyan ura a helyzetnek ma, mint utolsó búcsuvételünkkor, s a mit ön fog mondani, azok után, a miket tőlem meghall, hogy ennek így kell történni! az úgy fog történni. Meg van ön nyugodva?

– Meg.

– No, hát nevessen egy kicsit. Úgy. Tehát a mint a világ megváltozott: ön tudja már, hogy nagyon megváltozott, az ön barátjai elmultak a földről; ügye semmivé lett, új rend állapodott meg, új intézők jöttek s ebben az új mexicói napórában jelentékeny hierogliffé vált a Temetvényiek halfarkú syrénje. Egy nagy új kerület uraivá lettünk. Csodák történtek. Nagyságok lettek semmivé, és semmik lettek nagysággá. Mi közöm volt nekem mindezekhez? Egyszer aztán meg kellett tudnom, hogy a világváltozásnak az én sorsomra is alakító befolyása van. Egy napon az atyám azt a hírt közölte velem, hogy a szomszéd nagybirtok ura, kitünő érdemeiért, feloldatott az eddigi gondnoki zár alól s bárói czímmel fog birtokába behelyezkedni; pénzviszonyai az úrbéri kárpótlás által könnyen rendezhetők lévén. Azt mondtam rá, hogy gratulálok neki hozzá. Atyám erre így szólt: gratuláljak magamnak, mert ez a kitünő ifju a kezemet megkérte. Most szabad nevetni!

– Tessék.

– Hát arra atyám azt mondta, hogy nincs rajta mit nevetni, s elsorolta a kérő nagy előnyeinek egész sorozatát, a mik között legjobban ajánlók azok, a miket más embereknél hibának neveznek. Nem mondtam neki ellent. Biz az jó partie. Kaphatnak rajta. A ki ért hozzá, egy ilyen alakot kihasználhat. De hát nekem már ez a szerencsés esély elkésve kinálkozik; mert én már el vagyok jegyezve s a jövendőbelim úton van hazafelé: mindennap várom. Erre nekem azt felelték, hogy még ugyan formaszerint az az úr nem kérte meg a leánynak a kezét az atyjától, sőt még gyűrűt sem cserélt vele; hanem azért mégis bőven tudomása van az atyámnak arról, hogy ők egymást el akarják venni. Nem is tett ellene kifogást soha. Hanem azzal az úrral egy kis baj van ez idő szerint. Ő meg van jegyezve a forradalomban való részvét miatt, ő kiváló szerepet játszott, császári szabadcsapatot vert széjjel, fegyveres népfölkeléssel. Nevessen! Nevessen kérem! s ne nézzen rám olyan csodálkozó szemekkel.

Biz ez nevetni való volt.

– Én erre azt mondtam, hogy «te magad tudod, hogy ő épen minket szabadított meg a rablócsapattól s az nem volt forradalmi cselekvény». – «Igaz, hogy nem volt az, mondák erre; de az ő barátai ott Debreczenben ezt hőstetté kanonizálták s ennek folytán őt kinevezték «Felső-Magyarország kormánybiztosává!» – «De hiszen te tudod, hogy ő ezt a kinevezést soha sem kapta meg» mondám én. «Ő nem kapta azt meg, de ellenben az okmány olyan kezekbe került, melyek azt ellene fölhasználhatják.» – «De hiszen te tudod, hogy ő elment a külföldre, ide benn sem volt az egész válságos idő alatt.» – «Igen, de erre meg azt mondják, hogy a külföldön is forradalmi missióval járt.» – «De te legjobban tudod, hogy ő a mi ellopott gyémántjainkat visszaszerezni futkosta be a félvilágot s neked csak egy szavadba kerül felvilágosítani a vádlóit, hogy a vádból egy szó sem igaz.» – «Való, hogy mind ezt én tudom legjobban s én nekem csak egy szavamba kerül, hogy ő neki csak egy hajszálát se görbítsék meg, s azt meg is teszem, ha te nem akarsz menyasszonya lenni; hanem elfogadod Opatovszky kezét.» – «S ha nem mondok le róla?» – «Akkor én is hallgatni fogok.» – «S akkor mi történik vele?» – «Kapni fog tíz esztendei várfogságot.» Nevessünk uram. Nagyon nevessünk!

Hahaha!

Hogy is mondta Rokomozer: «bolond a világ, rosszak az emberek!» S azok között a rossz emberek még nem a legrosszabbak.

Illavay olyan nagyon nevetett, hogy még a szemeit is meg kellett törülni utána.

– Igy került az a két kép egymás mellé, barátom, szólt Pálma, ujra hozzá fogva a himzéshez; már most határozzon ön, hogy mit tegyek?

E közben a himző tű hegyével számlálgatta a tuffon a szemeket, mintha az érdekelné legjobban.

– Férjhez menjek-e máshoz azért, hogy önt tíz évre holt emberré ne tegyék? Az bizony keserű sors: nagy szenvedés. Nekem aztán mindegy: ki az, a ki elvesz? törpe-e vagy óriás? okos, vagy bolond, sánta-e vagy daliás? Beszélő majom mind. Ő lássa, hová lesz velem? Nem leszek boldogtalanabb, mint százezren az én fajtámból. Nevetek már rajta. Ha pedig azt mondja ön, hogy «én nem adom vissza a szavadat; fogadásod tartsd meg, a hogy én megtartom;» hát én arra is rá állok. Ön beül tíz évre, viseli a maga lánczait, én pedig itt maradok, viselem az én lánczaimat; kiadok minden kérőn, várok a tíz esztendő leteltéig, s ha akkor kiszabadul ön, s lesz még kedve egy idegbajokban képzelgő, migrainekkel, vapeureökkel megszállt, környezetét boszantó, arczát kendőző, szeszélyes, rigolyás vén kisasszonyt feleségévé tenni, megtalálhat. Döntse el ön a kérdést. Én mehetek, én maradhatok.

Itt pedig mind a ketten elfelejtették, a nevetést; pedig nagyon alkalomszerü lett volna. Szerencsére a miss igen el volt merülve egy érdekfeszítő jelenetébe a gyönyörű Black Housenak.

A kérdés föl volt téve. S a kérdezett nem tudott rá mit felelni.

Pálma arczát vizsgálta. Abból akarta kitanulni, mi ebben az igazság, mi a költemény?

Nincs-e neki magának is része ebben?

Ez a félreválasztott haj, ezek a hunczutkák a homlokon, hát még ez a változás; ennyi jelensége az ellenszenves átalakulásnak. Hátha belül is más lett?

Pálma észrevette a töprengését.

– Ne válaszoljon ön rögtön: mondá neki, himzésére hajolva. Elébb gondolja ezt jól végig. Maradjon ma nálunk. Holnap megkérdem a válaszát atyám előtt.

Ferencz fölkelt és távozni készült.

Erre Pálma is fölkelt és az ajtóig kisérte.

Még volt valami mondanivalója hozzá.

– Ne hamarkodja el ön a válaszát. Tartson elébb tanácsot magával. Menjen a szobájába. Legyen egyedül. Van önnek egy igaz barátja, a ki önnek tanácsot szokott adni. Kérdezze meg azt.

E szóra Illavaynak az arcza olyan kifejezést vett föl egyszerre, hogy Pálma visszarettent tőle. Tűz-láng gyuladt ki rajta, s a szemei villámokat szórtak!

Pálma elárulta magát, hogy ő Ferencz torz-tükrének a titkát tudja.

Pedig tudatta vele az ibolyaszín levél, hogy ezzel fenevadakat költ fel alvásukból.

Sok embernek van az a bolondsága, hogy mikor magában van, fenhangon vitatkozik. Ez a bölcseknek és az eszelősöknek a közös bolondsága. De a ki ezt észreveszi rajtuk s tudatja velük, arra megharagszik a bölcs, úgy mint a bolond.

Illavay e szó után oly gyorsasággal hagyta el a szobát, mely a közönséges udvariasság szabályaival is ellenkezett. Sietett fel jól ismert szobájába. Az ő számára volt az egészen egyszerű butorokkal berendezve.

Egyhirtelen nem tudott magához jönni. A meglepő fordulatok, a visszás érzések oly zürzavaros tömegben rohantak egyszerre a kedélyére, hogy egészen el volt kábulva bele. Az az egy csepp örökölt vér Stibor vajda ereiből, a mit Pálma utolsó szava felkavart benne, a maga jogait követelte elő.

Mit fontoljon meg? Miről tanakodjék magában? Hát lehet itt valami kétség az adandó válasz iránt? «Eredj a a másik bolondhoz! Én is az vagyok.» Az egy gyáva bolond: én egy brutális bolond! Hisz kiszámított játék ez. A míg azt hitték, hogy ők a bukott emberek, ez a másik a fölemelkedő: ragaszkodtak hozzá; a mint ez lett a bukott ember, ők az újra fölemelkedők: menekülnek tőle. Mire való az a mese azzal a tíz évi fogsággal? Hiszi azt a leány maga? Nem tudná talán, hogy ő maga írta azt a levelében, melyben azt mondja: szabadítson ön meg a barátainktól? Nem rabolták-e meg ugyanezek az emberek? Nem kétségtelen-e, hogy tolvajbanda volt ez, a mit a nép szétvert, és nem császári hadcsapat? Hisz a hadbirák is emberek: ezt három szóval meg lehet nekik magyarázni; s akkor szó sincs a tíz esztendei fogságról. A kormánybiztosi kinevezést ő soha a kezébe sem kapta, s az egész idő alatt külföldön járt; hogy ott mit végzett, bizonyítják a biróságok, a követségek, s az útlevelére írt láttamozások. Hogy ez útlevél birtokosa és ő, ugyanazon személy, azt legjobban tudhatják a Temetvényiek, a kik e czímen leveleztek vele. Tehát semmi oka sem lehet Pálmának attól félni, hogy őt a haditörvényszék elé állítják. Majd szabadon eresztik. Ezért nem szükség neki magát feláldoznia, ha szereti.

De vajjon szereti-e?

Megint előtámadt a régi kétség, formátlan dæmon alakjában. Ugyan hogy hiheted el, hogy téged szeretnek? Kell tükör, a ki szemtől-szembe kicsufoljon? Igen a torztükör! Az ellesett, a kinevetett titok. Felfedeztek, hogy te is bolond vagy!

A düh forralta vérét.

Hiszen – nem szerettetni – ez férfi sors, de kigunyoltatni a szerelemért!

S hogy ez kétszer történhetik meg az életben az emberen! Hogy a ki ott viseli szüntelen a mellén azt a kis aranykarikát, a mit már egyszer annyi keserű csalódás árán vásárolt vissza, el tudta magát áltatni, hogy még egyszer végig szenvedje mindazt hatványra fokozottan!

Heves léptekkel járt végig hosszú szobáján, a minek az ablakai a parkra nyiltak.

A parkból vidám kaczagás hangzott fel hozzá.

Jól ismerte ez édes hangot, Pálma nevetését. Ritkán hangzott az s olyankor ő mindig jelen volt. Pálma maga mondá: «mikor ön távol van, nem hall engem nevetni senki».

Hát hiszen közel volt.

Bizonyosan ő rajta nevetnek. Azon a bohókás emberen, a ki a tükrével beszél, mikor magában van. Ez annyira rögeszméje volt, hogy az ajtóhoz sietett, azt felnyitni, ha nem leskelődik-e most is utána valaki?

A kaczajhang újra zengett s ismét az ő ablaka alatt. Úgy tetszék, mintha ott megálltak volna.

Ugyan mit nevethet?

Nagy volt a büszkesége, mit bánom azt? Tovább ment az ablaktól. Nem fog kinézni rajta.

Hanem a nevetés ujra felhangzott s most már oly dévaj módon, hogy a kiváncsiság erőt vett a büszkeségen. Mégis csak oda ment az ablakhoz s a félig csukott redőnyökön kitekintett.

Meg is lett büntetve érte.

A mit látott az a leggyülöletesebb jelenet volt előtte.

Pálma a szájában egy szivarral, a miss égő havannájáról akarta a magáét meggyújtani s a nem sikerülő műtét volt a kaczagás indoka. Ez Illavayt dühbe hozta.

Őrjöngő ellenszenve volt az iránt, hogy a nők szivaroznak. Bolondság volt tőle ez is. Miért ne tennék, ha nekik jól esik? De neki tűrhetlen volt az a gondolat, hogy az édes női ajkból, a paradicsom rózsa örvényéből füstfujó katlant csináljanak. A szivarozó nő eszébe juttatá az indu bajadért, a ki a fogát feketére festi s a ki nem nő, hanem csak embernőstény.

– Hát te kaczagsz most, édes bálványom? dühöngött magában, elfutva az ablaktól. Kaczagsz, a mikor tudod, hogy én a szivemet akarom megölni! Hej, ha én elkezdek kaczagni, az lesz ám a nevetés! Ha én most, nem várva holnapot, egyenesen oda megyek Temetvényi grófhoz, s azt mondom neki: «uram, az a kép a rámában nem a tiéd, hanem az enyém; ha másnak akarod adni, előbb csinálj belőle özvegyet; itt vagyok, fogass el, te tudod, mit vétettem, vádolj be, öless meg, temettess el, de én nem mondok le!» s ha akkor engem innen elvisznek lánczra verve, ti pedig itt maradtok; s aztán eljön a csendes éjjel s az éjszaka álmai között megjelennek a régi «jó barátok», a kiktől egyszer megszabadítottalak: s a kik miatt ti elvesztetek, s azok aztán majd tömnek annyi földet Temetvényi grófnak a torkába, hogy jól lakik vele, s többet nem éhezik senki földjére: tégedet pedig elvisznek magunkkal «a jó barátok» s koczkát vetnek rád, hogy melyiké légy? ott aztán majd tanulhatsz még bagót is rágni, mert ez a mulatsága a zsiványok szeretőinek. Az én nevetésem lesz akkor a nevetés… Hahaha!

Mit mondott el magában, mit fenhangon ezekből? A kaczajt egész kitörő erejében visszhangoztatta a terem.

E hangra magához tért.

– Hová tévedtünk? mondá, mellére ütve. Ne hagyj el, édes eszem. Ne hagyj el! Biró vagy s csak a vádlót hallgatod ki, a védőt nem.

Leereszkedett egy székbe. Egész öntudatlanul tette, mint naponkint megszoká. A tükör fel volt nyitva az asztalon. Saját arczát látta benne. Az ismerős birálóval volt szemközt. A saját arczmás delejező hatással van az emberre. Felgerjedt haragja csillapodni kezdett, a mint négy szem egymásba nézett.

«Hátha nem ő a hibás? Tüntetőleg elkövet mindent, hogy magát megutáltassa; azt akarja, hogy kiszeress belőle, gyorsan és végképen. Ha rossz szívű volna, azt akarná, hogy örökre fájjon utána minden érzésed. Inkább ki akarja az emlékét tépni a lelkedből egészen; hogy ne viseld örökké. De hát miért teszi ezt? Hiszi azt a mesét, hogy te veszve vagy, ha róla le nem mondasz? De hátha nem mese az? Lássuk csak nyomról-nyomra. A lázadás és a forradalmi közreműködés vádját egy ember egy szavával leveheti rólad. Temetvényi gróf. De hátha a felmentő maga a vádló! Ez a göcs! Hátha Temetvényi nemcsak hallgatni fog, de ellenkezőt beszélni? S ezt Pálma tudja, s jobban irtózik a szörnyeteg tettől, a mit apja elkövetni kész, mint a balsorstól még, mely első jegyesét e miatt érni fogja. S inkább magát áldozza föl?» Még nem hagyta magát a dæmon, az egy csepp Stibor vér dæmona: a vér újra arczába szökellt ennek az egy cseppnek a gerje alatt.

– No hát akkor teljesüljön be rajta a fátum. Neked nem kell egyebet tenned, mint hallgatnod. Nem vagy semmi sem többé. Nem vagy vőlegény a háznál, nem vagy szolgabiró a megyében. Te rád nem tartozik, kinek a kastélyát rohanják meg ez éjszaka? Elmégy, hátat fordítasz. Aztán hadd keresse majd Opatovszky Kornél az eltünt menyasszonyát, s a Bezirkscomissär Temetvényi gróf gyilkosait s elrabolt kincseit, millióját; te nem vagy az ő szolgájuk többé. Keressék a sorsukat; állj félre az útjokból, hadd találják meg! Ettől majd lehülök én; örökké égő vércsepp!

Az a tükörből szemközt néző kép visszafelelt rá.

– És azután? Meg lészsz elégedve magaddal? Azt tudva, hogy megakadályozhattál egy rémtettet és nem álltad útját. Senki sem vádolhat miatta: de hát ez itt belül? Most ők a te adósaid: ha boszút állsz rajtuk, te lészsz az ő örök adósuk. És még minő teherrel! A mi soha, örökké lefizethetetlen! Tehetnéd azt, hogy Zsiborák bandájának adj diadalt? Te! Hisz czinkostársuk volnál. Az orgazda Rokomozer nem cserélne veled se ezen, se a más világon lelkiismeretet. Engednéd, hogy ezt a nőt elhurczolják a gazok, és minő iszonyú sorsra! Csak azért, hogy a tied nem lehet!

– El tudnád felejteni annak az «első csóknak» az emlékét?

– Nem!

Szentírás a költő szava: «Az elválás keservét Többé nem érezem; De a csók édességét, Még most is érezem.

– Maradok. Megmentem őket!

S aztán előkereste a borotválkozó eszközeit. Két nap óta nem voltak már használatban.

A borotválkozáshoz pedig nyugodt vér kell; különben a pofájába szabdal az ember.

S aztán senki sem olyan jó discurálótárs, mint az ilyen tükörből borotvált ábrázat. Az kénytelen mindenféle humoristikus torzképeket vágni, a mik kizárnak minden tragicus hangulatot.

– De hát tulajdonképen miért jöttél te olyan nagyon indulatba? Valami rendkívüli dolog történt veled? Nem magad vagy-e hibás? Félév előtt, mikor itt hagytad ezt a leányt, ez egészen olyan volt, mint a milyennek te kivántad: tele érzéssel, és hozzád hasonló szegény. Még az utolsó vagyonát, a gyémántjait is el hagyta lopni. Akkor elvehetted volna, s most aztán futhatnál vele a világba, mint annyi sok hírneves hazafi: vagy félthetnéd, ha magadban futnál, s őt elhagynod kellene. Magad jó szántából szaladtál az ellopott gyémántjai után. S ennek köszönöd, hogy most élsz. Mert ha itthon maradsz, a milyen bolond vagy, te mentél volna legmélyebben bele a hinárba. Neki köszönheted, hogy most fejjel állsz az ég felé. Ő pedig az alatt ismét gazdag lett és hatalmas. Hogy rettegtél attól a gondolattól, hogy egy gazdag nőt találsz feleségül venni. A gazdag nő mindig első úr a háznál. Vágysz-e most e szolgaság után? Szereted? Talán nem is igaz? Csak elhitted neki, hogy ő szeret. S most aztán jogot tartasz hozzá. De miért? Mert nagy érdemeid vannak az úri házban? Barátom! Érdemekért adnak aranylánczot, meg vaslánczot; de nem rózsalánczot: nem feleséget. Más természetosztályba tartozó lények ezek. Itt nem a szív kel össze a szívvel, itt a birtok házasodik: a nagy földnek nagy föld kell. A milyen nagy a menyasszony, olyan nagynak kell lenni a vőlegénynek. Az egér hiába szerelmes az elefántba. Megesik, hogy gyakran a vőlegény fényes czíme kiegyenlíti azt a hiányt, hogy nincs egyebe egy kardnál; de nálad még ez is megfordítva van: a leánynál van a fényes czím. Még nagyobb volna, ha elárulnád valaki előtt, hogy ábrándoztál. Ha számot vetettél a jobbik eszeddel; neked magadnak kellett volna azon kezdened, hogy felejtsük el, comtesse Pálma, a mi közöttünk történt! Ábránd volt, a tavaszi balzsamos lég mámorító hatása. Ne gondoljunk erre a bohóságra többé.

(Hanem a csók édességét még most is érezem!)

Mire vége volt a szakállirtási műtétnek, akkorra a régi jó barát, a bűvös tükör kiverte az élő képmása szivéből a haragvó rémeket, s elsimította, mint olaj a tengert, a hullámzó vért. Visszatért idegeibe a hideg, józan erély: nyugodt volt, lecsendesült.