AZ ÉJ.

A várkastély csengetyüje ebédre harangozott. Más jámbor embereknél ugyan azt az időt délutáni hat órának nevezik; hanem itt akkor ebédelnek.

A komornyik felhozta Illavaynak a menut. Az a jó szokás uralkodott itt, hogy a szakács ebéd előtt be szokta mutatni az uraságoknak és vendégeknek a napirenden levő étsorozatot; hogy előre delectálhassák magukat a bekövetkezendőkön.

Ferencz magában nevetett, mikor végignézte a czímeket. Mintha csak szándékosan válogatta volna össze valaki, úgy sorba volt szedve minden, a növényországból és a hüllők seregéből mind az, a mivel őt néha-napján világgá lehetett volna kergetni. Tréfa akar ez lenni tán? A hogy egy időben gyönyörködve nézte egy pár szép szem, hogy hozatja vissza a tálat, miben kedvencz étele van, még egyszer a kedves vendég; épen úgy akar most mulatni rajta, hogy töri ki azt a nyavalya, mikor meglátja a békaczombot úszni a spenótmocsárban! Nevette ez azt már! Régen volt az! A ki az Oczeánon túl járt, s meglakta az új világot, az nem fél már sem a békától, sem a spenóttól, az megtanulta régen, hogy az evés nem gyönyörűség, hanem robot. Ott az a virtus, hogy ki tudja rövidebb idő alatt a gallérja közé dobálni az ételt, s aztán elfelejteni, hogy mit evett? Vagy talán nem tréfa ez, hanem komoly dolog? Ez az arab szerelmesek «telli»-je, a miből, a ki érti, megérti, hogy jobb lesz erről az ebédről a vendégnek elmaradni.

(Úgy sem mennék.) Egynél több oka volt erre.

– Mentsen ki, kérem, a gróf előtt; nem mehetek az ebédre. Mondá Ferencz a komornyiknak. Valami változást érzek. Le akarok minél előbb feküdni. Csak egy pohár rhumot kérnék.

Kevés idő mulva a komornyik után jött monsieur Cousin.

– Pálma comtesse tette feladatomul, hogy önt meg látogassam s elhozzam ezt a mandarint. A grófnő vigasztalhatatlan. Rögtön beküldött egy futárt a városba az orvosért. Kérdezteti, hogy mi baja monsieurnek? Addig is ajánlja ezt a csodaszert. Pekingben készítik, csupán a mandarinok számára; száz frank egy kis palaczk. Csodahatású szer. Ezerféle indiai fűszer van benne.

A hányat szólt mr. Cousin, annyit mondott magában utána Ferencz. Pálma nem küldte önt ide. Az orvosért sem futtatott a városba. Tudja ő jól, hogy mi baja monsieurnek. Ezt a mandarint sem készítik Pekingben, hanem Berlinben; van benne spiritus, glycerin, meg szerecsendió. Talán egyéb is.

– Köszönöm monsieur Cousin. El vagyok bájolva a grófnő figyelme által. Ne aggódjék miattam. Szokott baj ez nálam. Egy hajtásnyi erős szesztől elmulik; reggelre semmi bajom.

– Ez pedig nagyon erős, mondá mr. Cousin. Ez igazán használni fog, reggelre nem lesz önnek semmi baja.

E szóknál valami ösztönszerü vonaglás látszott meg az ajkszegletén; más észre sem vette volna azt, mint az olyan inquisitori szem, a minő Illavayé.

Sietett is jóvá tenni a hibát mr. Cousin, a midőn a kis palaczkot az asztalra helyezé, megjegyezve:

– Még fel sincs bontva. Segítsek?

– Köszönöm.

– Előbb le kell vágni róla a kaucsuk süveget: azután lesrófolni a kupakot, a mi egyúttal pohárkának szolgál.

– Köszönöm. Foglalkoztam már ilyennel.

Illavay minden cseléddel nyájasan szokott beszélni s mr. Cousinnal épen olyan modorban társalgott, mint amazokkal, a kik livréet hordanak. Pedig a titkár úr elégszer sandított le a gallérján levő egyes csillagra, hogy azt a vendég úrral észrevétesse.

– Ne küldjem be még egyszer az inast?

– Köszönöm. Le akarok feküdni s bezárom az ajtót, s ha elalszom, fel nem édredek semmi zajra.

– A gróf úr vigasztalhatlan lesz. Mára sok vendéget hítt meg s mindegyik kimentette magát valami ürügy alatt. A mióta ő excellentiája a magas hivatalt viseli, alig jön hozzá valaki az urak közül látogatóba.

Illavay nem volt belevonható ebbe a tárgyba. «Jó éjt, monsieur Cousin.»

Rögtön be is zárta az előszoba ajtaját, a mint látogatója eltávozott.

Azután fölnyitotta a palaczkot s egy darab itatós papirra öntött belőle néhány cseppet s azt kitette az ablakba. Az édes nedvre rögtön rászálltak a legyek s a hány bekóstolt, mind el is hullott tőle.

Illavay újra töltötte a revolverét. Még akkor ezek lőkupakos fegyverek voltak, töltéskor az egész lőkamrát ki kellett venni s úgy verni le a kalapbőrrel megtalpalt golyókat a csövekbe.

Semmi kétsége sem volt már.

Azután levetette a csizmáit, hogy a lépteinek hangja el ne árulja. Valaki hallgatózhatik az ajtón, vagy az alatta levő szobában.

Azután valami sürgés-forgás, csendes zaj töltötte be a hallgatag időt, a minő szokott lenni az úri kastélyokban étkezés ideje alatt. Annak is vége lett. Lenn a faluban estére harangoztak.

A várlak folyosóin és tornáczain meggyújtották a lámpásokat, egy csillagképlet oda is vetődött Illavay sötét szobájába.

Csak most vette észre; eddig sohasem volt rá figyelmes, hogy az előszobája ajtaján van egy rézlapocska, csillagformára áttörve: arra való, hogy a benlevő észrevétlenül megláthassa, ki van az ajtón. Az világított be hozzá, a hálószoba nyitva hagyott ajtaján keresztül.

Ezen a csillagon át az egész folyosót végig lehetett látni egész az átelleni ajtóig, a mi egy szöglet-szobába nyilt.

Egy nagy függő lámpa világítá be az egész tornáczot.

Az asztalelszedés utáni zaj multával halk léptek közeledtek Ferencz ajtaja felé s valaki csendesen kopogtatott rajta.

Ferencz odalépett és kikémlelt a csillagon. Cousin volt ott. De Cousinon túl volt még valaki, a kit inkább meglátott: Pálma. Az ebédhez ismét más toiletteje volt. Sötét zöld cashmir ruha, széles, virágos volantokkal. Hajdan, mikor az ő kedveért öltözködött, az a ruha, a mit reggel fölvett, jó volt neki késő estig; csak a lovagláshoz vett mást. Mit akar itt?

Nem kiséri sem a miss, sem nőcseléd; Cousin tart a kezében egy két-ágú gyertyatartót, ő pedig ovatosan tartja az öltönye volantját, hogy suhogása el ne árulja.

Cousin ismételve zörget az ajtón. Nem kap választ.

Mutatja a grófnőnek, hogy alszik az már.

Pálma boszusan szorítja ökölre az ujjait, összegyürve a fejére vetett csipkefátyolt. S aztán tovább indul.

Vajon mi mondanivalója volt még hozzám? Vagy talán csak a jó szivével akart ragyogni? Sajnálatát akarta tudatni a szenvedővel? Vagy azt akarta meghallani, hogy mit hazudik valaki, mikor a szive fáj, hogy mije fáj?

Cousin előtte akarta vinni a gyertyát, Pálma kivette azt a kezéből s intett neki, hogy maradjon. Rá sem nézett. Olyan tárgy volt ő előtte, mint az a kandalaber-tartó, a bronz szerecsen a lépcsőfeljáratnál. Tovább ment. Az ő lakosztályához a folyosó másik ága vezetett.

A hátramaradt férfi utána nézett sokáig. Azt hitte, hogy egyedül van.

Csak egy kinyujtott kar távolában volt tőle a másik, a ki az arczát vizsgálta. Az igazi képe látszott most ennek az embernek. Az elszabadult vad szenvedélyektől dult ábrázat, a minek jól esik egyszer ledobhatni az álarczát. Ez a sovárgása az éhező bűnnek, ez a visszafojtott kannibáli vágy, ez a vér és csók után egyszerre szomjazó pokoldüh, az az orczátlan áhitozás annak a megfertőzése után, a mi a legtisztább, mind ez egy szökött gályarab bélyegzett tekintetében veszettséggé hatványozva. Ez az arcz igazolt minden gyanút.

Ferencz undorral fordult el tőle. A vére felháborodott e tekintettől. Olyan volt az ránézve, mint a veszett farkas.

Visszament a hálószobájába. Annak az ablakai a parkra nyiltak, s azokból az oldalszárny ablakaira lehetett látni, a melyben Pálma grófnő lakott, elszigetelve az egész cselédségtől, az ifju leányok csodálatos bátorságával.

Este volt már, az ujhold karélya gyönge csillagfénynyel derengette fel a tájat.

Szép hosszú ősz volt ez évben. (Jól emlékezem rá: magam a Bükkerdők mélyében laktam akkor.) A park vadgesztenyefái másodszor virágzottak, mint megannyi százágú candelaber, lobogó fehér gyertyáival, a thearózsák csoportjai rakva voltak őszvirággal, s a dahliák pompáztak minden színben a nagy pázsitszőnyegek közepén; egy csoport amerikai liliom, bibor virágfürteivel, olyan volt, mint egy lángoló oltár a félhomályban. Az estikéken rajzott az éjlepkék tábora, s a bokrok sötétjéből, mint elszórt gyémántok, világlottak elő a fénybogarak. Üde virágillat balzsamától volt átfülve a lég. Alig hallatszott egyéb hang, mint a szökőkút vízsugarainak locsogása.

Egészen olyan éj, a mikor jól esnék reggelig fennvirrasztani, a nyitott ablakba kihajolva, úgy, a hogy az a hölgy teszi ott, abban a nyusztprémes palástban, melyből félválla kifehérlik, mint a félhold. Az oldalablakból, a félig nyitott redőnyök mögül nézi őt valaki; és nem tud megválni a nézéstől. Talán tudja is a hölgy, hogy nézik. Majd talál ki valamit, hogy ne nézzék. Szivarra gyújt. Most aztán egy fénybogárral több világít; az a piros szikra az ő ajkai közt. Ejh hogy gyűlöli az az ember azt a parázst a női szájban! Mintha nem volna abban égető a nélkül is elég! nem is nézheti tovább.

Jobb is neki, hogy ha eszére tér. Hisz nem az az ő feladata itt, hogy a park gesztenyefáit s azoknak tündéreit szemlélgesse, hanem, hogy egy nagy munkához lásson; a mihez egyedül van.

Hogy miért nem közölte a tervezett merényletet másokkal is? Talán félt, hogy mások elrontják a tervét, ha előre sietnek a gondoskodással? Talán nem bizott ezekben az új emberekben? a kikhez nincs is semmi köze? Nem! Nem! Egész keserűségében meg volt érve nála a terv, a mit, ha végrehajt, egyedül végez be; s aztán az egész keserűséget megtartja magának jutalmul; nem osztozik benne senkivel.

Az előszobájából egy ablak a várkastély nagy négyszögű udvarára szolgált, a minek közepét egy királyi alak márványszobra foglalta el. Az ablakból a kapubejáratig lehetett látni, a minek az udvar felőli szögletén ez idő szerint egy katonai-faköpenyeg volt felállítva, esetleges eső elleni védelmül őrt álló csendőr számára, a ki azonban most a szép holdvilágnál, karjára vetett puskával járt kimért léptekkel a falmentében végig s vissza.

A járkáló őr léptei kezdenek támolygókká válni, néha neki dől a falnak; aztán megharagszik, megdörzsöli a szemeit s sebesebb járásnak indul neki. Meg csak azon veszi észre magát, hogy neki támaszkodott a faköpenyegnek s a sisakja le akar esni a fejéről, vagy a fejével együtt még inkább. A vártorony órája tízet üt már. Az őr ásítozik, a szempilláit az ujja hegyével igyekszik feltámogatni. Itt volna már az ideje, hogy felváltsák; de nem jönnek érte. Azok is alszanak mind; megitták vele együtt a «holdvilágot» a borban; kiáltani kellene a jelszót: «válts fel»; de a megkezdett kiáltás átcsuklik az ásításba; a puska kihull a kezéből, maga is utána rogyogat csendesen s aztán szépen odahajtva a sisakos fejét a faköpenyeg lépcsőjére, elalszik boldogan.

Idáig készen van minden. Most mi következik?

Illavay visszament a hálószobába s ismét odalépett az ablakhoz, kitekintett a redőnyök közt.

A szép fehér arczú hölgy még akkor is ott volt az ablakába kihajolva s a szivar égett a szájában, ki tudja hányadik már?

Egyszer aztán az éji hallgatás közt megcsendül a faluban az a harangszó, a mit a szegény bűnösök harangjának neveznek.

Haldoklik valaki s a papot viszik hozzá, az utolsó vigasztalás végett. Erre szól a lélekharang.

E szomoru hangra rögtön eldobja az égő szivart a szájából a hölgy s prémes palástját összerántva keblén, kezeit imára kulcsolva tekint föl a csillagos égre.

– Oh bizony nagyon jókor jut eszedbe az éghez fohászkodás, szép halavány úrhölgy; mert ez a lélekharang «te neked» szól. Te magad vagy a haldokló!

A rablók terve szerint a papot éjjel haldoklóhoz fogják híni. Megszólal a lélekharang. Ez lesz az első jeladás a lappangó haramiáknak, hogy a vízvezeték cisternáját foglalják el. A második lélekharang azt fogja jelenteni, hogy a martalóczok már a pinczében vannak, s csinkostársuk siethet őket a várba bebocsátani.

Pálma kezeit kebelére tette, s fejét aláhajtá. Mit gondolhatott most?

Azután visszahúzódott az ablakból s bezárta a redőnyöket. A lélekharang még egyre szólt.

Mire az elhallgat, akkorra tán ő is elalszik.

Milyen álma lesz? és milyen ébredése?

– (Aludjál csendesen!… Itt vagyok én… Megvédelek.)

Most azután az előszobában foglalta el az őrhelyet, a honnan mind a várudvart, mind a corridort végigtekintheté.

Az ő haditerve tökéletesen összevágott az ellenfelével.

A lélekharang első csengetése készülőt jelentett az ő embereinek is, a kik a malomnál s a vásártéren szekerekben voltak elrejtőzve. A második megszólalásánál a lélekharangnak, azoknak is minden oldalról egyszerre a vízvezeték cisternájára kellett törni, a rablóknak ott hátrahagyott előőrseit leverni s aztán a kőépület vasajtaját bezárni. S ha ezzel egyidejüleg a várudvarban is meg lesz akadályozva, hogy a pinczeajtót felnyissák s a rablókat kibocsássák, akkor azok egész bandástól el vannak fogva. Ez a banda ugyan híres arról, hogy a legerősebb zárt ajtókkal is el tud bánni. A Németalföldön egy gazdag bérlőnek a kastélyába úgy törtek be, hogy az útfélről kiemelték a feszületet, s azzal, mint egy faltörő kossal zúzták szét a vaspántos kaput. Hanem addig oda is be lehet hívni a fegyveres parasztokat, a csapóhidat leeresztve.

A főkérdés, hogy Cousinnak nincsenek-e czinkostársai a cselédek között. Ha többen vannak, akkor egyenkint kell őket különkapni. Ferencz bízott a revolverében.

Közel éjfél volt, mikor a lélekharang másodszor megcsendült. Ezúttal csak igen röviden.

Erre a corridor tulsó végén egy árnyék mozdul meg, mely régóta ott lappanghatott az ablakmélyedésben. Cousin volt.

Kurta köpeny volt a vállán, mely alól egy tolvajlámpás fénye villant néha elő. Nesztelen léptekkel lappangott a nagy függő lámpásig, a mi egész éjjel szokott égni s azt eloltotta.

Azután felnyitotta a folyosónak egyik ablakát, s kinézett az udvarra. Ezt még bevilágította a kapuboltozatról lefüggő lámpás. Láthatta néha, hogy az őrt álló csendőr a földön fekszik, mélyen alva.

Nyitva hagyta az ablakot.

Azután lábujjhegyen Ferencz ajtajáig jött. Megpróbálta, hogy be van-e zárva? Azután megzörgette a kilincset.

– Monsieur?

Ferencz látta a csillagrésen át, hogy Cousin a jobb kezével a kabátja belsejéből egy olyan kést vesz elő, a minőt minden országban csak az orgyilkosok használnak, a kés pengéje az ütött sebből visszarántva, azt szigonyával halálosan szakítja. S a két oldalára egy-egy pisztolycső van alkalmazva: lehet vele szúrni és lőni.

– Monsieur! Ismétlé a hívást. Ébredjen föl! Baj van.

Hogy hívására semmi nesz nem felelt, elébb hallgatózni igyekezett a rézlapon át, majd a szemeit erőltette a csillagon keresztülnézésben.

– Most én téged szépen fejbelőhetnélek, gondolá Illavay, de az neked jobb volna, mint nekem. Te jól járnál vele; én meg rosszul. Csak eredj le barátom a pinczébe; oda kell neked becsukatni elevenen a czimboráid közé, hogy el ne tagadhasd a dolgodat!

Cousin, hogy nem hallott semmi neszt, megnyugodott abban, hogy Illavay kábultan hever odabenn a megivott altatótól. Azzal ismét keblébe dugta a kést, s a mellékfolyosón eltávozott, maga előtt világítva a tolvajlámpával.

Most aztán Ferencz kijött a szobájából s követte őt a sötétben.

A kastély udvaráról háromféle följárat volt: a főlépcső, a melyen az uraságok jártak fel, az udvari lépcső a cselédség számára s egy csigalépcső, mely az emeleteket és a földszintet összekötötte. Mind a három erős vasrácsajtókkal volt elzárva. Ezeknek a kulcsai Cousinnél álltak, a ki maga szokott bezárni minden ajtót éjszakára. A csigalépcsőn ment le. Illavayra nézve ez kedvező körülmény volt, mert észrevétlenül követhette. Cousin a rácsajtó előtt elrejté a tolvajlámpát rézfödelei alá: az udvaron nem volt rá szüksége, mert ott lámpa égett s csillagos éj volt.

Illavay nesztelenül utána ment a rácsajtón, s a királyszobor mellett húzta meg magát.

Cousin odament az alvó őrhöz: az még akkor is karjai közé szorítva tartá puskáját. Cousin egy marék homokot tömött a puska csövébe. Attól az szét fog repedni az elsütéskor, s a czélzót tépi agyon.

Azután eloltotta a lámpást: egészen sötét lett az udvar.

Akkor kinyitá a tolvajlámpát s még egyszer körülvilágított. Nem látott mást, csak azt a kőből faragott királyi alakot, a kitől nem félt már senki.

Azzal a pinczeajtóhoz ment, mely a kapubejáratra torkollott. Roppant nagy kapuboltja volt, a min néhanapján egész társzekerekkel lehetett egyenesen bejárni az előboltba, a hol a borsajtók álltak. Innen nyilt azután egy vasajtó, mely a roppant kiterjedésű pinczékbe és vízműhöz vezetett alá.

Az előboltnak kettős szárnykapuja volt, vastag tölgyfából, s a kinyiló szárnynak csigaművön járó zárszerkezete, a mi azt magától becsukta.

Cousin itt letette a földre a tolvajlámpást s elővette a karikára fűzött kulcscsomagot, hogy kikeresse belőle a szárnyajtóhoz valót.

Illavay ez alatt a falmentében észrevétlenül az őrkunyhóig lopózott s abba rejté el magát. A csendőr horkolt a lába előtt.

Onnan nézte el csendesen az emberét.

Az meglelte már a kulcsot s a félkapuszárnyat kinyitá. Akközben a térdét a kinyitott szárny elé kellett feszíteni, hogy a zárkészülék nyomását visszatartsa, a míg a kulcscsomagot kihuzza a zárból, s a vasajtóhoz valót megkeresi rajta.

Mikor már ott volt a kezében, akkor megragadta azt egy vasmarok s a fülébe sugta egy hang: «Ribeau!»

Az az egy szó, az az egy tekintet elég volt a meglepett gályarabnak, hogy visszaváltoztassa azzá, a mi igazán volt. Rablók, betörök vezére.

Nem volt mentség semmi hazudásban, egyedül az éles késben.

Az egykori gályarab kemény ember volt, izmai olyanok, mint a kötél, s mellé egy yongleur ügyessége. Hirtelen eldobta a kezéből a kulcsokat s felrugta a lámpást, sötét lett, aztán magával rántotta az ellenfelét be a pinczébe: az elszabadult nehéz kapu nagyot dördülve csapódott be utánuk.

Azután csendes maradt az udvar és sötét.

Temetvényi Ferdinánd ezen a mai napon elmondhatta magáról, hogy ő a legboldogabb ember a világon. Meg volt elégedve mindennel, a mi ezen a planétán történik – s azonkívül saját magával.

Komolyan hitte, hogy ő a lefolyt eseményekben tettleges részt vett s nagyrabecsülte magát, mint finom diplomatát. Az a legirigylésreméltóbb ember, a ki el tudja magával hitetni, hogy az ő érdemeit minden lélek olyan nagyrabecsüli, mint saját maga: a kinek nincs egy olyan varázstükre, mely a szemébe mondogassa, hogy bizony te édes barátom csak azért vagy nagy ember, mert a nagyobbak mind lefeküdtek körülötted s te épen akkor felálltál. A magyar conservativ mágnások mind visszavonultak a közpályáról, az ország sorsát intéző hatalmaknak nem volt válogatásuk, azt fogták meg, a ki ott maradt és kinálkozott. Ő azonban mindenből capitálist csinált, a mivel önbecsülését felgazdagíthatta. Nagyra volt azzal az államférfiui fogásával, hogy Illavay kineveztetését a felvidék kormánybiztosává nem kézbesítette; sőt azt az embert, a ki a földnépe előtt valódi oraculum volt, átküldte a föld tulsó felére. Ha az itthon marad, s a népfölkelést idejében szervezi, az által feltartóztatja a Rózsahegyi szorosan betörő muszka hadoszlopot, ez által Panyutinye tábornok elkésik a zsigárdi ütközetből, a hol az ő megjelenése döntötte el a csata sorsát, ez által Görgei előtt megnyilik az út Bécsig; ez által Paskievics haditerve szétfoszlik, s most a magyar hadvezér diktálja Bécsben a békeföltételeket! Oh de sokszor elhistorizálta ezt Ferdinánd gróf az asztalánál jól ebédelt tábornokoknak. Maga is hitte már, hogy ő nyerte meg a hadjáratot. A maga részére csakugyan megnyert mindent, a mit csak álmai valaha eléje kápráztattak. Az úrbérváltságra kapott előlegül oly összeget, melylyel legsulyosabb terheit letörlesztheti s a régi családi fényt visszaszerezheti. Az ő ajánlatára lett az ifju Opatovszky a gondnokság alul fölmentve, birtokaiba visszahelyezve és bárósítva, előre lekötve magát Pálma grófnő jövendőbeli férjeül. A hajdani Bercsényi birtok, a «kis királyság» ime tehát újra egyesül. – Azok a művészi tájképek, a mik a czimerterem falait egész magasságaikban elfoglalják, nemcsak műbecscsel fognak birni. Nem ideális képek; ez mind a mi birtokunk! A két czímerből egy lesz; a halfarkú syrén s a három buzakalászt tartó medve egy mezőbe kerülnek. Szebb összepárosítást képzelni sem lehetne, egy syrén meg egy medve. Hogy Pálma boldog lesz-e a házassággal? ugyan ki nevettetné ki magát ezzel a kérdéssel? Vajon kérdezik-e a főrangú kisasszonytól, mikor beadják a kolostorba, mikor fölvétetik vele a fátyolt, hogy boldog lesz-e az ő mennybeli vőlegényével? Ne nevettessük ki magunkat! Ebben a tekintetben minden ember aristocrata. Van-e rá eset a világon, hogy egy telkes gazda egy zsellérnek odaadja a leányát? Pedig azok csak parasztok s egyforma szűrben járnak. Hát a magasban mért lenne máskép? Nézzük végig az ősök képeit, egész hosszú sorban. Nem arról volt-e nevezetes az az aranygombos pálcza Temetvényi András kezében, hogy azzal szokta a feleségét megdöngetni. Mégis boldogul éltek együtt. Hát ennek a szép halavány asszonynak az ölében az a kis öleb nem arról emlékezetes-e, hogy mikor a szép nő a rút férjet meg akarta mérgezni, az öleb belekóstolt az ételbe s elárulta kínvonaglásával a veszedelmes titkot. Hanem azért derék házaspár volt az! Hát az nem köztudomású dolog-e, hogy ez a ragyogó, piros arczu, kékszemü hölgy itt, a szép Florisdorf őrgrófnő, a ki itt két férfi kép között mosolyog le ránk, e kettő közül az ifjabbat szerette; de ahhoz nem adták, mert az öcsnek csak apanage járt; a majorescóé volt a birtok, az pedig félszemű volt és sánta. Ehhez adták. Aztán, hogy jöttek ki egymással hárman? Az a gyóntatóatyák titka. Vagy álljunk meg a legutolsó pár előtt: ez Ferdinánd gróf és elhunyt neje. Akárhogyan hizelgett is a festő, azt nem birta eltusolni, hogy a gróf az arczképen negyvenöt esztendős, a neje pedig harmincznyolcz. Ily korukban keltek össze. Ez már csak nem volt ifjukori ábránd. Mégis milyen jól éltek egymás mellett. A példa hatalmas!

Eleinte ugyan Pálma ragaszkodott a «marotte»-jaihoz, s ha Illavay azonnal visszatér, a mint Angliában megtalálta a gyémántok egy részét, még nagy zavart csinálhat; de, a mint az osztrák nagykövet értesüléséből megtudta Pálma, hogy Ferencz utána ment a gyémántok többi részének Amerikába, megboszankodott rá: «a bolond!» Nem ér az semmit az embernek, olyan hosszú időre elhagyni a menyasszonyát; ha csupa kohinorokról és sancy-gyémántokról van is szó.

Most már aztán az idő és az elszokás kigyógyítá a a leányt e bolondságából. Talán egyéb is. Megesik az a grófnékon, a kik sejtik családjuk közel romlását, hogy sentimentálisokká lesznek, s olyankor aztán ábrándoznak a csöndes zsindelyfedelű házról, a melyben a házi asszony a cselédekkel fonat s maga meg spékeli a nyulat, a mit az ura lőtt a mezőn, s reggelenként megöntözi a sárgaviolát, meg a rozmaringot az ablakban; – hanem aztán a mint egyszer valami véletlen szerencse visszaadja az elvesztett gazdagságot, megint felébrednek a nemes szenvedélyek s az álmáról nem beszél többé senki.

A találkozás ime milyen simán folyt le. Ferdinánd gróf kissé huzódott tőle. Azt hitte, ez a nyers, dúrva ember szenvedélyesen fog kitörni s azzal – csak magának fog kárt tenni. Hanem hát mérsékelte magát. Hiszen van neki esze. Átláthatja magától is, hogy a mi lehető volt félév előtt, az most már képtelenség. Ha az ujján volna is már a jegygyűrű, neki magának kellene azt visszaajánlani. Vannak nagy változások, a mik a legtörvényesebb eljegyzést is megsemmisítik. Ilyen főleg az, ha a vőlegény valami olyan dolgot követ el, a miért börtönbe juthat. S a kérdésben levőnek van ilyen dolga. – Pálma grófnő azt meg is mondta már neki, s az annyira magába szállóvá tette ez urat, hogy az ebédre sem jött át, okosan tette. Szépen el fog tünni innen s aztán ott ragad a maga völgyzugában, mint sokan mások, a kik nagy dolgokról ábrándoztak.

Pálma pedig kap egy olyan férjet, a minőt csak különös kegyképen imádkozhatik le valaki magának. Egy akaratnélküli bábot. A ki fölött egy okos asszony korlátlanul uralkodhatik. Az asszonyok aztán megtudják maguknak szépíteni az életet. Az eszes asszonyt soha se kell sajnálni. Tesz az a szíve bajáról.

S milyen jól fog illeni az a két kép egymás mellé, a családi képek hosszú sorában.

Ferdinánd gróf hosszasan elnézegette Pálma arczképét.

Milyen bizarr szeszélyei vannak ennek a leánynak? A festő előtt annyira lesütött szempillákkal ült, hogy csaknem alvónak látszik. Hasztalan kérték, hogy engedje magát nyitott szemekkel lefesteni: azt mondta: «én bizony nem fogok századokon keresztül minden bámuló pimasznak a szeme közé nézni». Így pedig olyan, akár egy alvó.

Odakünn a faluban megcsendült a lélekharang.

E harangra mintha villanyütés rándította volna meg Temetvényi idegeit. Összerezzent tőle.

S e perczben úgy tetszett neki, mintha az a kép egészen lecsukná a szempilláit s nem egy alvónak, de egy halottnak a képe volna.

A lélekharang pedig egyre szólt: nagyon hosszú verset kongott. Temetvényi izgatottan járt fel s alá a szobájában. Meddig szól még az a harang? Valahányszor rátekintett a képre, úgy tetszett neki, mintha annak húznák azt a csengetyüt! Még sem hagyják el?

Aztán mikor már elhagyták is, még mindig azt hitte, hogy egyre hallja.

Egészen fel volt izgatva e harangszó által. Mindig későn szokott fekünni. S mikor nagyon fel voltak az idegei hangolva, nem tudott mást csinálni, mint elővette a patience kártyát és rakta vele a nagy napoleoni haditerveket.

Most is ahhoz folyamodott, s leült a patience kirakó asztalkához. Senkije sem volt, a kivel beszéljen. – Mindig be tudta tölteni maga magával az egész világot.

De ezuttal ez a neutralizáló fásult mulatság sem birta elzsibbasztani az idegeit. Az a balsejtelmes lélekharangszó kizavarta önző elégültségéből s valami elcsillapíthatlan nyugtalanságot költött a szivében.

A feje fölött levő szobában lépteket vélt hallani; pedig ott nincs más, mint a régészeti muzeum.

Lenn a faluban a kutyák dühösen ugattak minden udvaron.

Egyszer ki is nyitotta az ablak tábláit, megnézni, hogy nincs-e tűz a faluban. Szép csillagos éj volt.

Hideg volt a szobában, a kandalló tüze egészen kialudt. A komornyik dolga lett volna bejönni és hasábfákat rakni rá. Különös, hogy egész este be nem jött se ő, se az inas, se a hajdu a szobába.

Meghuzta a csengetyüzsinórt, hogy valamelyiket beidézze, hogy rakjon új tüzet a kandallóban s segítsen levetkőznie.

Senki sem jött.

Újra és ismételve csengetett, utoljára a kezében maradt a csengetyühuzó; de azért senki se jött be.

Ekkor türelmetlenül kelt föl s maga ment át a komornyik szobájába.

Annak az asztalán már fogytig leégett a gyertya s csak a bélkanócz lobogott még a tartóban. E föl-fölpillogató lángnál ott látta a pamlagon elnyulva a komornyikot, egész felöltözötten, a feje alantabb volt, mint a lábai.

Odament hozzá s megfogta a karját, nagyot rántva rajta, s a nevét kiáltá a fülébe. Az nem ébredt fel.

Megrázta két kézzel; felemelte; – az visszaesett megint s tovább aludt.

Egy pohár vizet keresett s azzal az alvó arczába fecskendett. Nem bánta az azt se, csak aludt.

A komornyik szobáján tul voltak az inasok alvói: ott kellett az egyik vadásznak is lenni, a ki a grófot utazásaiban kisérte. A mint a gróf a befelé nyiló ajtót fel akarta tárni, annak valami akadály állt az útjában, a mit csak neki vetett vállal birt nehezen eltolni az ajtóval. Maga a vadász volt az. Nyilván ki akart jönni az ajtón, s ott összeroskadt. Az inas ott volt az asztal mellett, a mi tele volt szórva kártyákkal; de igen rossz helyzetet választott magának, a teste a földön feküdt, a lábszárai pedig fenn voltak a széken, szemei és szája nyitva, úgy aludt. Egy szolgába sem lehetett lelket verni.

Temetvényi kezdett rémüldözni. Itt valami nagy baj van! Visszasietett az olvasószobájába s a titkos szekrény ajtaját felnyitá; annak a gépezete, mint tudjuk, jelt adott csengetéssel odalenn az őrszobában. Ott ezuttal hat csendőr volt elszállásolva, a másik hat az őrmesterrel a kapu alatti vártaházban volt elhelyezve.

Azoknak sem hallatszott semmi neszük.

Talán nem szól a csengetyü?

A gróf újra felnyitotta a rejtekajtót, kétszer, háromszor játszatta a titkos gépet s aztán hallgatózott, hogy szól-e a csengetyü oda alant?

Megszólalt az: de nem az oda alant, hanem a lélekharang odakünn. – Ez volt a másodszori jeladás: rövid, hirtelen félbeszakított.

Temetvényi azt hitte, hogy érzékei hallucinálnak.

Mi volt ez a második harangszó?

Hallgatózott. – Künn a faluban egész pokoli chorusban üvöltött valamennyi házőrző eb. Idebenn pedig a nagy zenélő óra kezdett rá egy kisérteties melodiát a «fekete asszonyból». Éjfél után járt az idő. Azután megint olyan csendesség támadt az egész kastélyban, hogy a halálórabogár ketyegését meg lehetett hallani a táblázat közt.

Most az érzékzsibbasztó csendet egyszerre egy dördülő csattanás riasztá fel. (A pinczeajtó csapódott be a két küzdő után.)

A gróf kifutott az előtornáczba, a hol egész éjjel szokott égni a nagy függő lámpa. Most mély sötétség fogadta ott a kilépőt. Ki oltotta el ezt a lámpát? Ezek a cselédek, a kik itt mélyen alusznak, nem tehették.

A nyitva hagyott ablakon át hűs szellő csapta meg arczát. Észrevette, hogy egy ablak is nyitva van. Odament s még jobban meg volt lepve, a mint az udvart is sötétnek találta: ott is eloltották a lámpát.

– Héj! Csendőr! Kiálta alá.

Szavára csak egy következetesen ütenyttartó horkolás felelt.

Elborzadt; mi van itt? Arra az előbbeni dördülésre minden élő lénynek föl kellett riadni álmából, a ki csak a kastélyban lélekzetet tud még venni. Tizenhárom csendőr, négy kocsis, hat lovász, két falkár, a szakács és a kuktái, kertészek, inasok, fehércselédek, hová lettek mind?

Hát Cousin?

Hát a vendég?

Egy perczre az a gondolat borzongatta végig egész testét, hogy vajjon nem Illavay mérgezte-e meg boszuból az egész házat? Kezdett hitelt adni ennek az ötletének. Az ilyen emberek képesek mindenre. A kit ellenségüknek tartanak, az ellen minden fegyver jó. Azért nem jött fel maga az ebédre! – De hol van Cousin?

Cousin szobája ott volt a közelben. A gróf visszament a termeibe s aztán egy kétágú gyertyatartóval a kezében sietett végig a folyosón Cousin ajtajáig.

Azt egészen nyitva találta: be sem volt téve.

Már az előszobában meglepte az, hogy a pamlagon egy kétfelé nyitott útitáskát talált, mely minden útra szükséges szerekkel tele volt rakva. Útra készül ez tán?

Azután benyitott a szobájába.

Az ágy meg sem volt vetve s Cousin maga nem volt sehol, mindenféle apró kis benyilókban kutatott utána; nem akarta elhinni, hogy ő nincs itt.

Ekkor véletlenül az iróasztalára tekintet s meglátott azon egy félig összehajtott útlevelet.

A gróf, mint kerületi főnök, útlevélosztási joggal birt s titkárjának felügyeletére voltak bízva az általa aláirt ürlapok és a hivatalos pecsétnyomó.

A gróf felnyitotta az útlevelet s csodálkozva látta, hogy az egy olyan névre szól, a melyet ő soha sem hallott; hanem a leirás egészen Cousin személyére illik, az ő sasorra, a fekete haja közepén elől egy ősz hajtincs, a forradás a száj balszegletén, a görnyedve hordott nyak: beszéd közben az sz-t s-nek selypiti. Ez ő. Utazik feleségestül. Hát az ki lehet? Sárga-szőke haj és fekete szemöldök, fehér arcz, közepén egy fekete lencse. A Temetvényiek családi anyajegye: ép olyan hitelesítő családi jegy, mint a Batthyányak bal lapoczkáján az eper-szeplő. Ilyen arcz csak egy van a világon.

De hát álom ez!

A gróf hevesen kutatott tovább, kirántotta az iróasztal fiókját s ott azután talált ismét valamit. Egy egész csoport üvegcsét, a mikre kívül egy halálfős etiquette van ragasztva. A kinyitott fiókból eláradó nehéz szag elárulá az üres üvegek tartalmát; – azokban mákony volt. De a mi még jobban megrémíté a grófot, az egy csomó szivar volt ebben a fiókban.

Pálmának «mai nap» az a szeszélye jött, hogy ő szivarozni akar. Atyjának izent, hogy küldjön neki igen könnyű, hölgynek való szivarokat. Volt egy fajta ilyenféle a gróf gyüjteményében; valami világos szinű, sárga szeplőkkel: Cousint kérte föl, hogy keresse ki azt s küldjön belőle Pálmának.

Ha Pálma ezeket szivta, akkor most ő is kábultan alszik.

Temetvényi őrült rémülettel ragadta fel a gyertyatartót s futott vissza a saját termeibe. Mikor a szobájába ért s hirtelen feltekintett, maga előtt látta azt a rámába festett halavány arczú képet, azokkal a lesütött szempillákkal.

«Ébredj föl!» ordítá rá önkívületben, – mint a hogy álmában szokott kiáltani a vizióktól kínzott. – Az a kép nem akart felébredni szavára!

Ágya fölött egész arsenál volt fegyverekből: pisztolyok, kardok, egy tigrisbőr fölé aggatva.

Mohón szedte le a lőfegyvereket mind s odarakta sorba az asztalra. Megvizsgálta őket, a lőkupak mindegyiken rajta volt.

Az már most világos volt előtte, hogy minden ember el van altatva itt a kastélyban. Egy villámgyors gondolat azt is megfejté előtte, hogy miért hagyták őt magát ébren? Azért, hogy legyen, a ki megmondja, hogy hová van elrejtve a tegnap érkezett egy millió forint?

Idebenn nem lehet senkit fölkölteni. Illavayt magát a mandarinnal kábították el bizonyosan.

Temetvényi felszakította az ablaktáblákat: a faluba akart jelt adni. Ha meghallja a nép a lövöldözést, ide fog seregleni. Hiszen jó nép az, hűséges és bátor.

Most következett azután, hogy rémülete a körme hegyétől a haja száláig elzsibbaszsza minden idegeit.

A lőfegyverek közül egy sem akart elsülni. Pisztoly, puska, a mivel ki akart lőni az ablakon, mind csütörtököt adott. A mint leszedte róluk az elcsattant gyutacsokat, akkor látta, hogy mi a bajuk? valamennyi kupakcső közepébe vékony vaspeczkek vannak verve, ezeket puskamüves nélkül lőképesekké nem lehet tenni.

«Belzázár parittyái nem adnak magot!»

A rémülettől elbódultan állt a nyitott ablak előtt. Ha hirtelenében rányitja az ajtót valaki, kiszökik az ablakon át a várárokba.

A faluban mély csend volt már. A tizenkét órát nem kiáltja az éji őr: az a lelkek órája. A kutyák is elhallgattak.

Hanem lassankint mégis támad valami megnevezhetlen zsibongás: mintha föld alatt küzdő emberek zagyva kiabálása volna, tompítva vastag boltozatok által; rostélyos pinczeablakokon át üvöltő emberi ugatás: káromkodó szitok; egyre hangosabb, rémületesebb.

Mi van itt a lábai alatt?

Kik ezek? Honnan jönnek ide?

A kincseket akarják megkapni?

Ugyanazok, a kik már egyszer itt voltak; a kik kiüzettek innen!

S van közöttük egy átkozott; egy bestia, a kinek még az arany, a gyémánt sem elég, a ki magát a csillagot akarja letépni.

A rémület a düh magasságára lett felfokozódva e gondolattól. Mikor a szarvasbika megfordul és embert öl.

Temetvényi Ferdinándnak eszébe jutott, hogy valaha ő híres tőrvívó volt s az egyenes karddal veszedelmesen tudott bánni. Levette a szegről a spádéját. Törjenek ki azok onnan a föld alól s rabolják el a kastély minden drágaságát, de azt az egy kincset nem adja nekik oda ingyen. Oda fog állni leánya ajtajába s ott próbáljanak vele egyenkint megvívni.

Hogy ezt az egyetlen leányt egész életére boldogtalanná fogja tenni, ettől a gondolattól még egy álma se lett nehezebb soha; de, hogy ezt a leányt meggyalázzák, azért az életét volt kész a sorompókba vinni. Ha azt látja, hogy meg nem védheti, akkor meg fogja őt ölni.

Sietett.

Az a moraj odalenn egyre fenyegetőbbé zavarodik.

Baljában a karos gyertyatartóval, jobbjában a meztelen egyenes karddal sietett a hosszú folyosón végig. Mindenütt sötét volt előtte, csak a mellék-folyosó-ágra bekanyarodásnál vette észre, a mint a csigalépcsőhöz ért, hogy azon egy férfialak közeledik fölfelé. A sötétben nem vehette ki az arczát.

– Ki jön ott? kiáltá rá, fogvaczogástól aprózott hangon.

… – Illavay. – Hangzott fel onnan alulról.

A nagy buksi fej kiemelkedik a sötétből a világosság körébe.

– Mi van ebben a házban? hörgé a gróf, szorongó hangon.

– Egy rablóbanda.

– Hol vannak?

– Itt a pinczeüregben. Jól bezárva. Ki nem jöhetnek.

– Látta ön Cousint?

– Tőle jövők.

– Hol van?

– Ott a pinczeajtón belül.

– Mit tett vele?

– Elvettem a fegyverét és megkötöztem.

Ferencz megmutatta a grófnak azt a veszedelmes orgyilkos fegyvert, a mi neki volt szánva.

– Jól védte magát, erős ember volt. Pihent gályarab, erős.

– Gályarab?

– Volt gályarab is s lehetett volna a gróf veje is. Forgandó a sors.

– Hol Pálma?

– Úgy hiszem, hogy szobájában van és alszik.

– Odamegyek felkölteni.

– Hagyja azt, gróf úr. Nagyon jól alszik. Bizonyosan tudom. Mikor azt az ön hűséges emberét egészen védképtelenné tettem, akkor elkezdett a ficzkó röhögni s azt mondta nekem: «te pajtás! Legalább, ha én nem vehetem hasznát annak a rossznak, a mit kifőztem; vedd te hasznát. A grófnő mákonyozott szivarokat szítt, mind az történhetik vele, a minek az éjszaka a kereszt apja. Szándd meg a vőlegényét!»

Temetvényi a fogait csikorgatta dühében.

– Nem hagytam tovább beszélni: betömtem a száját.

A gróf valami hála formát rebegett; mint a rossz adós, a ki fizetni nem akar, de váltót adni, arra kész: olyanformát dadogott, hogy «az Isten hozta önt most ide».

Erre a szóra Ferencz szivében felkavarodott a méreg: «ha te az Istenről beszélsz, én mindjárt megtagadom őt és rád eresztem Zsiborák hadát!»

– Jöjjön velem vissza a szobájába gróf úr; ott majd elmondom önnek, hogy mi hozott engem ide? s mi sors várt önökre itt. Most már legyen nyugodtan. A banda úgy be van zárva a kelepczébe, hogy semerre ki nem menekülhet: a parasztjaink őrzik őket addig, a míg a csendőrök felocsudnak a mákonyálomból. A lépcső ajtaját bezártam. Biztosan vagyunk.

Bevitte a grófot a szobájába magával s felszitotta a kandallójában a tüzet.