AZ UTOLSÓ TEMETVÉNYI GRÓF.

Mégis szép az az őszinteség, mondá magában Illavay, a míg a komornyik, kezében a két ágú gyertyatartóval, végigvezette a folyosókon a főúr alvószobájáig. Nagyon szép és ritka adomány az az őszintség. Más leány azt mondta volna: «tegye meg ön ezt, meg amazt, fordítsa jóra, a mit a vak sors elrontott, tegye lehetővé a lehetetlent az én szép szemeimért!» Ez fölöslegesnek talál minden czirógatást, csábítást; megmondja egyszerűen: «önnek kötelessége minket a kellemetlen helyzetekből kiszabadítani, s ezért önnek nem jár semmi: nem, még csak egy álomlátás káprázata sem; ön tartozik ezzel, mivelhogy ön azon szerencsétlen teremtések egyike, a kik «jó emberek», s a kik ennélfogva azzal a teherrel születtek a világra, hogy minden embernek adósai, a kivel csak összetalálkoznak a föld kerekén, ezeknek meg kell tenni mindent, a mit akárki kér tőlük; hogy hogyan teszik meg? az az ő gondjuk. Ha megteszik, az nem is érdem; ha nem teszik meg, az már gorombaság. Más leány legalább mórikázott volna előtte egy kicsit s az most nagyon rosszúl esett volna neki; ez egész hidegen megmondta a szemébe, hogy önzésből volt hozzá ily kiváltságos bizalommal, kér mindent, nem igér semmit. Becsületes leány. Ennek a megbizásában el lehet járni.

A folyosók, előtornáczok maguk is főúri fényüzést hirdetnek; azok a szarvasagancsok, a mikre az elejtő vadász neve van felakasztva, nagyobb kincsbe kerülnek, mint ha aranyból volnának öntve. Nem vadaskert, hanem vadas ország termi azokat, s az őrző vadászcselédség száma egy kis zászlóaljat tesz ki. A márványlépcsők anyagáért drága útat kellett építeni a hegyek közé, s a fresco tájképek a falakon nem ideális tájak másolatai, hanem megannyi uradalomnak a hosszú panorámája.

Minden tárgy arra van itt, hogy dicsekedjék.

Egy pipázó terembe érkezve, melynek összes groteszk butorzata a furcsa pipaállvány összhangzó környezetét látszott képezni, a komornyik azt mondá a vendégnek, hogy tessék addig leülni, míg ő exczellentiájánál bejelenti.

Kis idő mulva a komornyik kijött s nagyon kérte az engedelmet, hogy ő exczellentiája rögtön kijön, csak tessék nehány perczig türelemmel lenni, míg átöltözik.

Azután egy kis idő mulva megint előjött, s azt mondá, hogy de bizony mégis jobb szeretné exczellentiája, ha az olvasó-szobájába kegyeskednék befáradni.

Illavay hát bement hozzá. Észrevehető volt, hogy ő exczellentiája valóban át akart öltözni, ott volt még a levetett fekete frakk, a hímzett csillaggal a mellén, hanem aztán fele úton megint mást gondolt s ismét felvette a kurta otthonkáját.

Hát, mert mikor már felvette a fekete frakkot, akkor látta meg a tükörből, hogy az sehogy sem illik össze a mostani ábrázatjával. Maga sem ismer magára a főúr Hova lett az a büszke alak, ki a bécsi császári várlakban lekötelező mosolyával jobban bevilágította a termeket, mint valamennyi csillár? Fél fejjel magasabb volt a közönséges embereknél s ezt tudta felhasználni arra, hogy a kit nem akar meglátni, annak elnézzen a feje fölött. Most pedig úgy össze van esve. Három hete már, hogy nem borotválkozott. A mióta egy rettenetes októberi napon a saját kedvencz borbélyát látta az utczán a «Pöbel» élén deklamálni, kezében egy szerencsétlen főúr (a népharag áldozata) összetépett díszköntösének foszlányával, azóta nem ereszt borbélyt a torkához közel: maga pedig borotválkozni nem tud; annálfogva nem hasonlótlan egy gályarabhoz, a ki a bagnoból szökött meg: az a flanell-otthonka is segít kiegészíteni a mintát. Ki keresné benne a tegnapelőtti Temetvényi Ferdinánd grófot, felséges névtársának aranykulcsos, aranysarkantyús és aranygyapjús lovagját, a nagy Temetvényi-család utolsó és legnagyobb férfiivadékát?

Szobája csupa könyvtár, félig felmetszett, de végig nem olvasott könyvek hevernek minden asztalán.

– Ezerr bocsánatot kérrek uram! szól a főúr a belépőhöz, olyan keményen berregetve az «r» betűt, mintha annak a kiejtésére egy egész óramű mozgásbahozatala volna szükséges. Bocsánat, hogy ily derrangirrozottan fogadom. A szakállam egész errdő márr az ábrrázatomon. Nincs, a ki kiirrtsa. Mindenféle borrbélynak nem adhatja az emberr oda az arrczáját, hogy lefarragja.

Ferencz kezdett szepegni. Ha ez most a felvett tárgy nyomán arra fog áttérni, hogy «hát az urat ki borotválja meg olyan szép simára?» – «Saját magam.» – «Nem borotválna meg engem is?» – S még majd azt is meg kell neki tenni.

De szerencsére más vadnyomot üldözött az eszmecserkészet.

– Az ember most igazán nem tudja, hogy kirre bizza rrá a torrkát? Megbomlott a világ rrendje. Épen most olvasom a girrondisták történetét Lamarrtinetől. Szórul-szóra ugyanaz, a mi nálunk történik. Olvasta ön márr?

– Nem olvastam még.

A nevezetes mű csak a mult évben jelent meg (1847).

Akkor aztán felvette a gróf és elkezdte magyarázni Ferencznek, hogy ez az eset, meg az az alak mennyire hasonlít ehhez a most történthez, meg ehhez a mostani alakhoz, s ennél fogva mennyire következik mind az egymás után itt és most, a mi ott és akkor történt. A szemei egész rémlátásra voltak felnyílva.

– De még a peu prré, ugyan az a név is. Tessék! Akkorr Marrat, most pedig Madarrász. Pedig hát mit vétettek a girrondisták? Jó hazafiak voltak, de rrossz rrevoluczionarriusok. Mind a guillotin alá kerrültek. Még madame Rrroland is! Madame Rrroland! Urram. Ha ön is ismerrné őtet! Ha hallaná velem vitatkozni, a szíve megrrendülne tőle.

– Madame Roland, a kit kilenczvenkettőben lefejeztek?

– Nem. Nem. Hanem a leányomat. Szakasztott madame Rrroland! Nem az alakjára; de az egész szellemére nézve. Ugyan kérem, vigye el magával a Histoire des Girondinst, és olvassa el, aztán mondja meg, hogy nincsen-e igazam?

– Elviszem, gróf úr, de nem azért, hogy én olvassam, hanem hogy a gróf ne olvassa. Más idő, más ország volt az. Nálunk nem terem meg sem a sansculotte, sem a chouan. A comtessel egyébiránt már volt szerencsém találkozni és általa felvilágosíttatni az okok felől, a mikért a gróf ide hívott.

– Úgy? mondá a főúr, összecsukva a könyvet s aztán a két kezével a háta mögé téve azt, hogy az asztalpárkányon félig ráülhessen, mintha így bizonyosabb volna felőle, hogy az abban lakó rémszellemek nem jöhetnek elő. Tehát beszélt önnel a leányom? Mit beszélt?

– Legyen megnyugodva a gróf; mind olyan dolgokat, a mikért nem kerülne a «jólléti bizottság» törvényszéke elé. Én hivatalos állásommal összegyeztethetőnek vélem, hogy mindazokat elintézzem, a mik a grófot nyugtalanítják a saját felelősségemre.

– A saját felelősségérre! úgy, hogy engemet azérrt senki kérrdőrre ne vonhasson?

– Egészen úgy. Megértettem a helyzetet. A grófnak nem szabad compromittálva lenni sem az egyik, sem a másik félre nézve. Minden intézkedés az én terhemre fog esni. Csupán egyet kérek a gróftól. Ez tulajdonképen nagyon sok. Azt, hogy a mit én öntől hivatalos hatáskörömnél fogva követelek, azt haladéktalanul teljesítse.

– Irásbeli meghagyás folytán? kérdé a scrupulosus főúr.

– Természetesen.

– De kitől van önnek viszont megbizása? A «honvédelmi bizottságtól»?

– Nem. A rendes előljáróságomtól, az alispántól és megyegyűléstől.

– De hát a kormánybiztos? Hisz az egy Henriót!

– Dehogy Henriót! Jó, magunkforma táblabiró.

– Olvassa ön csak, hogy mit ír nekem?

– Tudom. Szeret nagy szavakat használni. Én értek a nyelvén. Régi jó ismerősöm. Tengert kiált, s pohár vízzel is beéri.

Csak nem kell vele disputálni. Majd elintézek én vele mindent.

Ebből a szavából is láthatni, hogy micsoda jámbor ember volt ez az Illavay: más azt mondta volna, hogy bizony ez fogas munka lesz: nagy fába vágjuk a fejszét; a fejemmel játszom! hogy annál becsesebbé tegye a szolgálatát; ez meg igyekezik megkicsinyíteni a veszélyt, a minek a más kedvéért neki megy.

– No csak vigyázzon ön! Az ilyen idők kiforgatják az emberrt a szokott jelleméből. Én láttam a borrbélyomat, mint népszónokot! A borrbélyomat; a ki excellentiás urak parrókáit szokta fodorrítani s minden miniszterrnek az álla alá nyúlt. A barricadeon állt és onnan olvasta fel a prroclamátiót.

– Bocsásson meg, gróf úr; de az idővel gazdálkodnunk kell. Engedje meg, hogy itt az iróasztalhoz leüljek s nehány szükséges rendeletet megirjak.

– Tessék.

– Legelőször is a grófnak egyet.

– Nekem-m-m? szól a gróf s mindjárt behúzta mind a két kezét a flanell dókája hosszú ujjaiba.

– A grófnak van egy nagy fegyvertára.

– Egy kicsiny.

– Akár kicsiny, akár nagy, én azt lefoglalom.

A gróf felfortyant erre a szóra.

– De kérem! Azok nagyobbrészt ereklyék. Régi kovás puskák, a franczia háborúból, a mikor az atyám saját zászlóaljat állított ki.

– Azért megteszik azok a szolgálatot olyan helyen, a hol szuronynyal és puskaagygyal szokás dolgozni; – ha nem ha a gróf a gargói nemzetőrök számára akarná azokat visszatartani.

– No, az kellene még! Mi jut eszébe a kormánybiztosnak? hogy én vezessek egy paraszt nemzetőrökből álló zászlóaljat a császáriak ellen. A ki soha sem voltam katona. Aztán olyan köszvény van a lábamban, hogy a szobában sem tudok bot nélkül járni. Meg ez az asthma! hiszen hallhatja a szolgabiró úr a hangomon.

– Azért gondoltam, hogy sokkal jobb helyen lesz a gróf fegyvertára, ha azoknak a honvédujonczoknak a kezébe adatik, a kiket ma küldtem fel a székvárosba, s a kiknek most még csak kaszákat tudott az intendatura kiosztani.

– Ah! capisco! capisco! Most kezdem az urat érteni! Ha nem lesz fegyver, nem lesz nemzetőrség. Jól van, csak tessék megirni a rendeletet hozzám. Csak peremptorie! minél erősebb hangon.

Most aztán már nem sántított a főúr, a hangján sem érzett az asthma. Félfejjel magasabb lett egyszerre.

Ferencz elkészült a rendelettel. Meg is pecsételte.

– Ezt tehát még az éjjel tessék foganatosíttatni. Én az alatt eléje sietek a kormánybiztosnak.

– Jól van, jól. Csak mondja meg neki – terjeszsze eléje: – hogy ne jőjjön hozzám négyezer emberrel, annyinak kenyeret sem tudok adni. Jőjjön kevesedmagával.

– Azt fogom neki mondani, hogy menjen másfelé, s épen sehogy se jőjjön Gargóra.

– Úgy, úgy. Az úr okos ember. Vagy a leányommal beszélt? Ahán. No az legjobb lesz, ha épen nem jön ide ő exczellentiája, a tisztelt polgártárs.

– A gróf pedig oda fogja küldeni eléje a táborba azt a kenyér- és zabilletményt, a mit a vendégei külömben elfogyasztottak volna háromnapi ittmulatás alatt.

– Miért ne? Szivesen. Hanem a szolgabiró úrnak határozott rendelete folytán.

– Már meg van irva. De most már a grófot kérem, hogy kegyeskedjék leülni az iróasztalánál és számomra megirni.

– Mit?

– Először is egy meghatalmazást – magyarul – melyben fel vagyok szabadítva, hogy a gróf társzekerein levő lefoglalt gyapjuzsákokból egy elrejtett aczélszekrényt kivehessek; azután egy meghagyást – németül – a szekeret kisérő udvarnoknak, hogy e szekrénykét nekem átadja.

– Szivesen. Szivesen. Egész ív papirra, ugy-e bár? Le is pecsételjem?

– Nem; hanem a pecsétet a neve után nyomja oda.

– Hisz ön mindig a neve elé nyomta a pecsétet.

– Mikor mint szolgabiró tettem; hivatalból.

– Ahán: értem. Sietek vele. Ennek még ma meg kell lenni.

S olyan elhatározottsággal ült neki a gróf az irásnak, mintha végrendeletét kellene megírnia.

– Ön tudja, hogy mi van abban a szekrényben? Nagybecsű családi…

– Gyémántok… sietett eléje vágni Ferencz, hogy a meghazudtolás kellemetlen functióját elhárítsa magáról.

A gróf fölugrott a székről s karikára nyílt szemekkel meredt a vendégére.

– Hm. Hm? Ezt a leányomtól hallotta ön?

– Igen.

Erre a gróf rögtön elkezdett nem tudni irni. Panaszkodott a szemére, hogy a lámpásnál nem lát jól.

– Csak irja meg a gróf akárhogyan, sürgeté őt Illavay, mert nekem még az éjjel nyomába kell jönnöm a gróf társzekerének, mielőtt ez a sztrecznói erdőbe vándorol.

– De hát ön el akar bennünket hagyni. Azt nem engedhetem meg. Este érkezett vendéget nem szokás az én kapumon kiereszteni.

– Meg vagyok győződve a vendégszeretetéről s háladatos leszek érte, de ma nem vehetem e szerencsét igénybe, mert holnap reggelre már Laknón kell találkoznom a kormánybiztossal, ha azt nem akarom, hogy holnapután ide jőjjön négyezred magával.

Ez az okoskodás győzött. A gróf csak elővette az irásbeli tudományát s megírta a keserves levelet.

– De legalább vacsorára csak itt marad ön?

– Köszönöm. Arra sincs időm. Aztán nem is szoktam.

– De hiszen ki vannak fáradva lovai.

– Friss fogat vár rám, s az útbiztossal az útban kell összetalálkoznom, a hidakat kell rendbe hoznunk.

Tehát csak át kellett neki mégis adni a levelet.

– És most még egyet kérek.

– No?

– Annak a szekrénykének a kulcsát.

– A kulcsát? Mire lesz az jó?

– Arra, hogy ha a kormánybiztos követelni találja tőlem, mi van abban a szekrénykében, a mit én az általa lefoglalt gyapjuzsákok közül kisajátítottam, felnyithassam azt és megmutathassam neki.

– Megmutatni? A kormánybiztosnak? hebegé elszörnyedve a gróf s még jobban összegörnyedt. Ha az azt meglátja? A szekrény tartalmát.

– Biztosítom a grófot, hogy ha a kormánybiztos azt látja, hogy gyémántok vannak benne, azt fogja mondani: «vidd innen, rá sem akarok nézni, add vissza annak, a kié!» de ha azt mondom neki, hogy iratok vannak benne, akkor azt mondja, hogy «de már azok velem jönnek, hátha államtitkok?» S akkor aztán nem tudom, hova kerül az ön szekrénye? Ha a kulcsot nem kapom meg, kénytelen leszek azt feltörni.

A grófnak izzadni kezdett a homloka. Ez ugyan kemény ember! De rá van szorulva s kénytelen rábizni magát. Hát Isten neki.

Lekapcsolta óralánczáról a kis aczélkulcsot s aztán még meg is magyarázta Illavaynak, hogy a pántolózárt (Vexirschloss) micsoda mesterséggel kell vele felnyitni. Azzal Illavay nem időzött tovább, sietett le a kocsijához; a hajdujának megmondta, hová tartsanak? a felvonó híd lecsörömpölt előttük, a kocsija a hegyi út kanyarulatában eltünt.

A gróf nem várhatta, míg a theánál találkozik leányával; maga sietett őt a szobájában fölkeresni.

– No te szépen elárultál bennünket ennek az embernek, szólt hozzá szemrehányólag.

– Te magad hivattad őt ide.

– De nem azért, hogy mindent megtudjon.

– A nélkül nem segíthet rajtunk. Valakiben kell biznunk.

– De nem a legelső akárkiben, a ki elénk jön. Hogy merted ez emberre rábízni magadat? Ha Lavatert tanulmányoztad volna! Olyan tekintete van, mint egy rablónak.

– Tíz lépésnyire sugárzik róla a becsületesség.

– Valóságos Danton-pofa. Nézd meg csak az új Plutarchban az arczképét s hasonlítsd ezzel össze. Az a protuberáns szemöldökcsont, azok a kiülő dombok a homlokon; az a kegyetlen, vérszomjat eláruló száj. Csupa furfang, gyanakodás az egész ember. Itt sem akart maradni vacsorára. Tán nem találtam ki, hogy miért? Abban a tudatban, hogy kezében vannak a fejeink, félt, hogy megtaláljuk őt itt mérgezni. Kezébe adtad a fejeinket. Hisz az én szürke fejemért már nem kár. Érett gyümölcs. De ha ezt a te szép fejedet nézem. S aztán arra gondolok, hogy madame Roland feje hogy hullott alá a kosárba!

Az öreg nemes szemében valósággal köny ragyogott.

Pálma pedig elmosolyodott rá.

– De hát mi baja volna neki a mi fejeinkkel?

– Azt te nem érted. Ahhoz te nagyon ártatlan vagy. Csak a gyémántokról ne szóltál volna neki. Mit gondolsz? Mibe kerül ennek ránk mutatni, hogy mi arisztokraták vagyunk s aztán ránk fogni, hogy hazaárulók vagyunk. Csak egy szóba kerül s akkor az elitélt kincseiben a feladó osztozik. Ezt így tették a jakobinusok is.

– Ah, ne mondd tovább! Hála Istennek, hogy én nem olvastam se Lavateredet, se a Girondistáidat! Én nekem az első tekintet óta olyan bizalmam van ez emberhez, hogy nemcsak a gyémántjainkat, de még az álmomat is rá merném bízni.

A főnemes szomorúan ingatta a fejét, odahajolva leánya fölé, a könycsepp odahullott annak buzakalászszín hajára; suttogva fogta két keze közé azt a fejet:

– Lamballe herczegnőnek is így omlott a haja a vállára, a mig volt neki válla…