A SZÉP KISÉRTET.

Illavay késő délután készült el a rábízott feladatokkal. Kenyér, zab sokkal kevesebb került ki, mint a mennyi parancsolva volt, ellenben ujoncz épen kétszer annyi, mint a hogy ki volt vetve a járásra. Kell is, hogy más járásnak a hiányát pótolja, a hol lőcslábú generatio lakik.

Ekkor jutott hozzá, hogy átránduljon Gargóvárra a grófhoz.

Gargóvár még az a birtok, a mely a Rákóczy-korszak óta nem cserélt gazdát. A Temetvényi grófok mindig hűségesek voltak a trónhoz: Bécsben laktak, ide csak vadászni jártak le; a szarvasaik számára bekerített hely négyszög mértföldeket számlált. A gargói várkastély maga arról volt híres, hogy annak száz szobája és terme rococo- és renaissance-kori pompával van berendezve, a mik azonban csak évenkint egyszer vagy kétszer nyilnak meg külföldről összehívott vendégsereg előtt, máskor mindig zárva vannak. Megesik, hogy átutazó uraságoknak megmutogatja azokat a várnagy, feltakargatva – jó borravalóért – a rejtett műkincseket. Illavay Ferencz bizony soha sem látta e híres dísztermeket. A vidékieknek az a szokásuk, hogy a helyükben levő rendkívüliségekre nem kiváncsiak. Egyéb oka is volt. Ferencz gyűlölt minden külpompát, maga mindenben a rideg egyszerüséget szerette; hiányzott nála a szép ízlés.

A kanyargó hegyi út, mindenütt a pisztráng-gazdag patak mentét követve, hatalmas bástyakapukon keresztül visz fel a várba. A sánczárokban már nincs víz, az be van nőve gyeppel, de a fölvonó hid még minden éjszakára csörömpölve zárja el a kaput, s a későn érkező vendég közeledtét a toronyőr kürtszava jelenti, hogy a hidat újra leereszszék.

A kapubejáratnál még ott ülnek, mint hátulsó lábaikra kuporodott szelindekek, a talpaikról levett sugárágyúk, török háborúk diadaljelvényei; a nagy négyszögű udvar kövezete közül azonban mindenütt kinőtt a fű, a középen álló szökőkút tritonjának tülkéből nem ömlik most a víz. Látszik, hogy a grófi család hirtelen költözött ide; nem volt idő az udvarról a füvet feltépetni s a vízvezeték hibáit kitataroztatni. Egyéb baj volt most itt.

Illavay hintaját inas és komornyik fogadta. Német volt mind a kettő. A komornyik még a hintóból leszállás alatt elmondá neki, hogy nagyon várják az uraságok, de mielőtt ő exczellentiájához fölmenne, kegyeskedjék Pálma comtessehez bemenni, a ki okvetlenül elébb akar beszélni a tekintetes úrral.

– De barátom, ilyen sárgyúró csizmában csak nem állhatok be a comtessehez tisztelkedni.

– Nem tesz az semmit. Hát mikor vadászatok vannak? Vegyük úgy, hogy most is azok vannak.

– Csakhogy ezúttal a vad kergeti a vadászt. No hát vezessen oda, a hol a comtessere várnom kell.

A komornyik egy földszinti szobába vezette a szolgabirót, a minek igen egyszerű bőr butorzata volt, a falakon tollrajzok, aranyozatlan rámában. Műértő ember ugyan nagy kegyelettel ismerte volna fel e székeken a legbecsesebb ó-mór bőrműveket, s az egyszerű rajzokban világhirű mesterek kézvonásait; de hát mindezekhez Illavaynál hiányzott a fogékonyság.

Kiváncsi volt rá, hogy vajjon mit akarhat vele a comtesse? Bizony nem is ő rá magára. Jól volt ő lakva úgy az asszonyi képpel hogy jöhetett volna eléje valaki Circe minden bűbájával ma.

Alig távozott el a komornyik a várt vendéget bejelenteni, nemsokára nyilt az oldalajtó s belépett rajta a grófkisasszony.

Egyedül jött s az ajtót is betette maga után.

Mintha öntudatával birna annak, hogy neki nincs szüksége őrizetre: maga a tekintete elég, hogy bűvkört vonjon körüle, a mi tele van eltaszító delejjel.

Hosszúkás vont arcza oly fehér, mint a porczellán, szép, tökéletes vonásokkal, a mikről sugárzik a hidegség. Haja olyan szinű, mint az érett buzakalász hullámzó tengere s e sajátszerű halavány aranyhoz kirívó ellentétül a két sűrű szemöldöke csaknem szénfekete, s azok alól két nagy szem sötétlik, a mikről nem lehet meghatározni, hogy barnák-e vagy sötétkékek: az élet tüze mélyen elrejtve bennük. S mikor ez a piros ajk megnyílik, az ember szinte megdöbben: ime a szobor beszél. Az is olyan csendes, szenvnélküli hang, mintha álomkép beszélne álmodozóhoz. Magas, nyulánk termetét fehér öltöny teszi még szoborszerűbbé.

Egy szép kisértet, mikor előlép a félhomályból.

Maga a kéz is, a mit meghivott vendége üdvözlésére nyujt, oly hideg.

De lehetett volna az a kéz akármilyen meleg, azért Illavay elfelejtette azt megcsókolni. Még tegnap talán eszébe jutott volna, hogy az úgy szokás.

– Megbocsásson ön, szólt Pálma grófnő, helyet mutatva Illavaynak az asztal mellett, mely a bőrpamlag előtt állt (remek antik faragvány), maga a pamlagra ült le, – azért, hogy elfogtam önt útközben. Nekem okvetlenül elébb kellett önnel beszélnem, mielőtt az atyámat meglátogatta. Ismeri ön az atyámat?

– Találkoztam vele egyszer, mikor birtokára megérkezett, s a szeszgyárosával kellett valami ügyét eligazítanom.

– Akkor nem ismeri őt. A mint hogy nagyon kevesen ismerik. Ő nagyon zárkózott és túlovakodó. Az a kör, a miben az egész életét leélte, az oka ennek. Ott mindenkinek vigyázni kell arra a szóra, a mit más előtt kimond, és feljegyezni azt a szót, a mit mástól kimondani hallott; s ha szólni kénytelen az ember, nem mondani el mindent, a mit tud. Ez megszokás. Hanem a jelen helyzetünkben ez ránk nézve igen nagy baj lehet. Apám ugyebár irt önnek levelet?

– Kettőt is.

– Azt irta ugyebár, hogy ő nem képes a kormánybiztos fölszólítását teljesíteni. Nincs elkészülve arra, hogy négyezer vendéget ellásson; még kevésbé érzi magát alkalmasnak arra, hogy a gargóvári nemzetőrök zászlóalját vezesse, mert sohasem volt katona, mert beteges.

– Ilyenformát irt.

– No lássa ön. Ez az ő régi szokása. Hogy a bajának csak egy részét adja elő: úgy, hogy a ki a legjobb akarattal segíteni kivánt rajta, a bajának a nagyobb részén nem segített. Azt ő eltitkolta. Ha ön a szerint sziveskednék eljárni, a hogy ő kivánta, hát abból csak az lenne, hogy a kormánybiztos, (föltéve, hogy az ön szives közbenjárása teljes sikert aratna nála), azt mondaná, hogy no hát jól van, ha nem láthat el a gróf négyezer embert, hát megyünk hozzá csak négyszázan. Ha egyszer aztán itt vannak: elmondanák az atyámnak, hogy hiszen nem szükséges neki a gargói nemzetőröket a táborba vezetni; elég, ha felfegyverzi őket, s aztán egyszer, lóra ülve, tart hozzájuk egy lelkesítő beszédet, átad nekik egy általam hímzendő zászlót. Ez is jó lesz. S ezt ki tagadhatná meg?

– Az igaz, hogy ezt nem lehetne megtagadni.

– Pedig ez az, a mitől az atyám retteg. Nem beteg ő: el birna viselni akárminő testi fáradalmakat. De nem akar! Nem lehet neki. És ezt ő nem fogja önnek megmondani soha. Hogy ő nem akar résztvenni ebben az egész mostani mozgalomban. Sem az egyik fél, sem a másik fél mellett. Hiszen azért hagytuk el Bécset. Mikor a fellázadt nép magához ragadta az uralmat, mikor ablakaink alatt végigrohantak egy végeláthatatlan tömegben, előttünk addig soha nem hallott kiáltásokat hangoztatva: mi sietve hagytuk el a császárvárost, szökevényképen, felkerestük ősi lakházunkat Magyarország egyik legcsendesebb zugában. Azt hittük, hogy itt békén meg fogunk huzódni, míg a zivatar valamerre feltisztul. Képtelenségnek hittük, hogy a válság ide is utánunk jőjjön. Hogy itt is utolérjen bennünket a kérdés: hová tartoztok? Ez az, a mi atyámat kétségbe ejti, de a mit kimondani nincs bizodalma senkihez. Nekem van: önnek megmondom. Ránk nézve egyenlő baj, ha négyezred magával jön ide vendégül a kormánybiztos, vagy ha negyvened magával jön s atyámat nem ijeszti el az a gondolat jobban, hogy kezében a zászlóval rohanjon az ágyútűzbe, mint az, hogy a neve meg legyen említve a legegyszerűbb nemzetőri zászlószentelési ünnepélyen. Azért kérem önt, ne nyugodjék meg az ő levelében, tegyen többet érte, mint a mennyit abban ő maga kért: vegye rá a kormánybiztos urat, hogy egyáltalában kerülje el megtisztelő látogatásával a mi szerény lakásunkat s hagyjon nekünk minden tekintetben békét.

Illavay nehéz feje nagy csóválásnak indult erre a szóra.

Pálma grófnő nem vette azt észre.

– Ha ön ezt nem viheti keresztül, akkor előre is megmondhatom önnek őszintén, a mi következni fog. Atyám nem várja be itt a kormánybiztost. Hanem, ha erőszakolni fogják, hogy álljon párthoz, itthagyja az országot s elmegy Badenbe. Én pedig nem akarom azt, hogy ő ahhoz a táborhoz álljon, mely Magyarországgal ellenségül áll szemközt.

Illavay érdekelten kezdett nézni e hölgy arczára. Nem volt azon semmi verőfénye az indulatnak. Maga is vette észre, hogy félreértetett. Egyik ajkszeglete hideg mosolyra vonult el.

– Nagyon kérem önt, valami idétlen honleánykodást ne keressen ön szavaimban. Én nem rajongok magasabb eszmékért. Belőlem csak az önérdek beszél. Én nem akarom, hogy az atyám bármely oldalra nézve is kompromittálva legyen. Ki tudja, hogy melyik fél marad győztes a végkimenetelnél? Az ellenpárton levőknek a birtokát az bizonyosan el fogja kobozni. Nekem pedig nincsen kedvem, mint a franczia forradalom alatti emigránsnőknek, pénzért dolgozni a számkivetésben. Belőlem a józan önzés beszél.

Jobban le nem hűthették volna Illavait.

Ezt is észrevette a szép kisértet.

Jónak látta aztán egy kedélyes mosolylyal bebizonyítani e földi eredetét. Az a mosoly jól illett halvány arczához.

– Ugyebár, sajátszerű az? Én belőlem nem szól más, mint az önzés s öntől mégis azt kivánom, hogy tegyen meg értünk mindent, a mire képes, a kikhez önnek semmi oka sincs jó indulattal viseltetni. Ennek ön maga az oka. Önről azt mondja mindenki, hogy nagyon jó ember. S a ki nagyon jó ember, az mindenkinek az adósa.

Illavay maga is elmosolyodott erre. Úgy látszik, hogy a comtessenek igaza van.

– Jól van, szólt fölkelve a helyéről. Majd úgy járok el, hogy semmi baj ne legyen.

– Kérem, legyen ön még szives leülni. Önhöz még egy másik levelet is irt az atyám.

– Igen, valami gyapjuszállítmányról, a mit útközben lefoglaltak.

– Azt irta benne, hogy majd a többit elmondja élő szóval. De ő itt megint nem fog önnek mindent elmondani, túlságos óvakodásból. Annyit fog önnel közölni, hogy azokban a gyapjus zsákokban nem csupán gyapju van, hanem a legalsó zsákban van egy aczél láda. Ezt mi nem hozhattuk magunkkal, mikor Bécsből menekültünk, mert a sorompóknál a felkelők mindenkit megmotoztak. Úgy jöttünk ki, mintha sétakocsizást tennénk. Ezt a ládát pedig egy bizományosunk társzekerével indítottuk útnak gyapjuszállítmány közé csomagolva, a háznagyunk felügyelete alatt, a ki azt az egész úton kiséri. Ez jelenti most, hogy a gyapjuszállítmány az állam részére lefoglaltatott útközben. Már most azt tudatni fogja önnel az atyám, hogy abban a gyapjuszállítmányban van egy láda is, a mit nekünk megkapnunk okvetlenül szükséges. De már azt, hogy mi van abban a ládában, ismét nem fogja önnek egészen elmondani. Családi okiratok, nagybecsű szerződések. És ebből megint nagy baj lesz. Mert ha ön azzal a szóval reklamálja az elrejtett ládát, hogy abban irások vannak: a mai veszedelmes világban okvetlenül azt fogja rá mondani a kormánybiztos, hogy azok lehetnek valami államellenes iratok, a miket még inkább szükséges megvizsgálni s annyival bizonyosabban elviszi magával. Azért én megmondom önnek s kérem, hogy mondja meg az atyámnak, hogy tőlem hallotta ezt. Abban a ládában, a családi iratokon kívül, vannak még a családi gyémántjaink is, több mint fél millió becsértékben. Azért arra kérem önt, hogy beszéljen ön igen határozottan az atyámmal. Mondja meg neki, hogy mindent tud már. Követeljen tőle teljhatalmú megbizást a maga számára és kivánja átadatni annak a ládának a kulcsát, hogy a kormánybiztos előtt felnyithassa azt és megmutathassa annak a tartalmát. Megbocsát ön, hogy ilyen őszintén fordultam önhöz. De hát azok, a kiknek bajuk van, nem tehetnek egyebet, mint hogy azoknak a terhére váljanak, a kiknek életfeladatuk a mások baján segíteni.

Ezzel ismét kezét nyujtá Illavaynak s az a kis kéz most már nem volt olyan hideg: a szép kisértetet valami emberi melegség lehelte át.

Illavay utána nézett az eltávozónak s úgy tetszett neki, mintha könnyebben érezné magát, mikor már nem áll vele szemközt, mikor nem hallja azt az álomországból jövő hangját.