HÁT MÉG OTTHON.

Mi vár rám otthon? kérdezé magában Ferencz, mikor «bevégzett munka» után, fogadott szekéren koczogva, kis faluja tarkafedelű házait ott a csendes völgyben megpillantá, meg azt az oszloptornáczos házat, a miről azt mondá, hogy ez a «miénk».

A mint a határba ért, már körülbelül megkapta a kóstolót erre a kérdésre. Azt látta, hogy a szántóföldei mind ugarnak vannak hagyva, most sem szánt rajtuk senki, pedig ehhez való idő volna, jó nedves a föld: majd beleragad a szekér a sárba.

A kertek alá érve, nem volt türelme a rossz gebékkel czammogni a kerékagyig érő latyakban tovább, hanem gyalog került fel a kertjén keresztül az udvarára.

És azt bizony nagyon okosan tette; mert így legalább volt, a ki kinyissa a kaput a megérkező szekérnek. Egy cselédet sem talált az egész háznál; be volt zárva minden ajtó. Istálló, pajta minden üres: mintha ember, állat mind kihalt volna.

Végre nagy kurjongatások után előbukkant valahonnan a padlásról, (a haja tele szalmával, bizonyosan aludt) a Matykó. Egy félkegyelmű golyhó, a kit Ferencz irgalomból tartott a házánál, s a ki semmitől sem irtózott úgy, mint a dolgozástól, s hátbaütés nélkül el nem indult valahová.

– Hát hol vannak a cselédek, Matykó?

– Deb tudob. Felelt a ficzkó. (Két betű nem létezett az abéczéjében, az m és az n, azok helyett következetesen mindig b-t és d-t használt.)

– Nem tudod? Hát hol a gazdasszony, a ki a konyhán főz?

– Bost is csak főz.

– Hol?

– Az apáti tiszttartó konyhájád.

Érthető volt. A gazdasszony nem győzte haza várni az urát. Azt hitte, hogy elnyelte a czethal. Elszegődött az «új» urasághoz. Ott bizonyosan jobb dolga is lesz.

– Hát az ifju úr, az ispán, hová lett?

– Elbedt, Törökországba.

– Minek?

– Basádak.

Ez is jó. Az egész idei termést nincs kitől számon kérni.

– Hát a János, a hajdu?

– Beállt zsaddárdak.

Ez meg a legtermészetesebb.

– Hát a kocsisok meg a béresek hol vannak?

Már erre elkezdett a cretin nevetni. A nevetés alatt a nagy feje egészen kétfelé látszott nyilni a szája mentében, mint egy skatula, a tenyereit hol fel, hol le forgatva, mondá tutma hangon:

– Hát bidek a kocsis, beg a béres, ha didcs se ökör, se ló.

– Hát ki vitte el az ökröt, meg a lovat?

– Hát a pléhgalléros úr. Ott vad az idstádczia róla bidd a biródál.

Ezt már egészen értette Illavay. Pléhgalléros úr: ez valami kormánybiztos; ökröt, lovat elrekviráltak: a «térítvények» ott találhatók a birónál.

Az megint igaz, hogy ha se ökör, se ló nem maradt, akkor a cselédeknek is gondoskodni kellett magokról. Szent-Mihály napja elmult, más gazda után kellett látniok.

Ez egészen tiszta munka.

– Hát a Káró kutyám hol van?

– Dagyod begtetszett a kapitágy urdak, a ki itt volt kvártélyod. (Tehát távollétében bekvártélyoztak a házba valakit.)

– S az elvitte magával a kutyámat?

– Deb vitte, a baga lábád bedt utáda.

Keserű jó kedvében ezt mondá Ferencz a Matykónak:

– Hát ugyan már miért nem hagytál te is itt?

Erre a félkotyó a nagy fejét még jobban a válla közé húzva, egész büszke önérzettel vallá meg:

– Bert deb kelletteb sedkidek.

Igazán nevetett rajta Ferencz. Mégis van egy klenodiuma, a mit nem lophatnak el tőle, mert nem kell senkinek. – Hanem a kutyáját nagyon sajnálta. Hát már a kutya sem tartja meg a hűséget!

– S hol vannak a ház kulcsai? Kérdé a cretintől.

Az száz ránczba húzta a homloka bőrét fölfelé; azután megint lefelé, hogy a bozontos baja előre-hátra mozgott bele, mint a babuka bóbitája. Keresett valamit abban a nagy üres pajtában, a mi a fején belül volt. Azt hitte, hogy megtalálta.

– A kulcsok? A kulcsok? Azok bidd ott vaddak a biródál.

Ferencz rögtön indult értök. Mikor a kapuhoz ért, a Matykó visszakiáltotta.

– Didi! Gyüjjön csak vissza! Deb a biródál vaddak; hadeb a plébádosdál.

Aztán még egyszer visszakurjantotta az utczáról; megint más jutott eszébe. – Nem is a plébánosnál vannak, hanem a nótárusnál.

Megtalálta aztán Illavay a ház kulcsát szerencsésen az árendásnál, a ki a regálét bérlette.

Attól aztán megtudta a félév óta végbement dolgokat. Kezdhet mindent elől, mint Robinson Crusoe. Hanem még a hozzákezdés előtt minél hamarabb fel kell sietnie a székvárosba, s ott valami commissió előtt igazolnia magát, hogy hol járt, «mikor az ég zörgött!», mert az itthon nem levők vagyonai egyelőre lefoglaltattak s addig azokat bérbe sem lehet adni. Tehát ha még nem akar elkésni a rozsvetéssel, siessen tisztába hozni a dolgát. Cselédet kapni pedig nehéz lesz, mert a jóravaló legényeket mind elvitték katonának.

Illavay visszament a házához, s egyenkint felnyitogatta az ajtókat. Alig ismert a lakására. Tele minden szoba ott lakozott hivatlan vendégek izékeivel; tele valamennyi szalmával, a miben vaczkoltak, s a mi most áldott jó tanyája valamennyi egérnek; megüti az embert a bűz, mikor belép.

Első dolga volt kinyitni minden ablakot, s aztán kihordatni a szemetet a Matykóval, a mi nem ment egy kis csendes fejmegkopogtatás nélkül.

Az ablakokban az egerek csináltak maguknak kényelmes tanyát, egymás fölé három-négy kontignáczióra furták a szegletekbe a lyukakat: egészen itthon tették magukat, nem is lehetett nekik rossz néven venni.

Estig tartott, a míg annyira ki tudta tisztogatni a szobáit másodmagával, hogy meg lehetett bennük maradni.

Akkor aztán eszébe jutott, hogy enni is kell valamit.

– Van-e valami a kamarában? kérdé Matykótól.

Megijedt az erősen s nagy szemeket meresztett rá.

– Hát éd akkor bit eszeb?

Volt ugyan is a kamrában még némi-némi krumpli és avas szalonna, a mit a gazdasszony otthagyott, de azt Matykó egészen egy ember számára tartotta elégségesnek s az az egy ember maga volt.

Illavay nagyot nevetett rajta. Amerikát látott ember nem jön egyhamar zavarba. Vele voltak mindenféle ördöngös készülékei, a mikkel a yankee a puszta szigeten is tud magának lakomát csapni.

– No, hát csak gondoskodjál magadról, Matykó, s aztán eredj aludni; majd reggel felköltelek.

Azzal bezárta az ajtókat s egyedül maradt.

Milyen nagyon egyedül!

Még saját magát sem találta otthon.

Hozzáfogott a thea-főzéshez, s elővette a Wothly-féle konzerv-bádogot, meg a spiritus-katlant s főzött magának gulyáshust, olyan birkából, a mi a Missisippi partján legelt. Kétszersültje is volt hozzá, csak fel kellett áztatni a forró vízben.

Milyen derék dolog az, mikor az ember nem szorul senkire.

Aztán csendesen lakomázgatott egymagában s gondolkozott egyről-másról, utoljára, a vacsora végén, a hogy rendesen szokta, a megmaradt ételt összevegyítve kenyérmaradékkal, a bádog csészéjében oda akarta adni a kutyájának s csak akkor tért magához, mikor a «Káró!» kiáltásra nem mozdult senki. Hisz a kutya is elhagyta.

Hanem a helyett az ablakát karmolázta valaki.

Hát ott ki akar bejönni?

A biz a kis czicza.

Odament, kinyitotta az ablakot s beereszté.

Szép kis fehér macska volt, egészen tiszta fehér, mint a hermelin, csak a farka piros és fekete, gyűrűnkint, mint a korallkigyó: olyan furcsa kis állat.

Egyszer, valamikor, attól az első hűtelentől kapta ajándékba; kedvencze volt: ott szokott mindig a karosszéke támaszkodóján ülni, mikor vacsorált s az ágyában aludt, a lábánál fekve.

Hát ez nem keresett más gazdát?

A mint a nyitott ablakon át beugrott a szobába, üdvözlő kurrogással dörzsölte oda a nyulánk derekát a gazdája lábaszárához s aztán felugrott a karszékre s elfoglalta a szokott helyét a támlányon.

– Hát te még emlékezel a régire?

Odanyujtott neki maradék ételéből egy falatot.

A macska nem azért jött: köszöni alássan; ő róla van ennél a háznál gondoskodva szépen; nem éhes ő. A fejét oda dörzsölte a felé nyujtott kézhez s eltolta magától a húsfalatot. Azután oda kuporodott Ferencz ölébe s elkezdett dorombozni, a mi a macskánál nagy lelki megelégedés jele: a szemeit lehunyta álmosan. De azért ne higyjen a macskának, a ki egérnek született. Egyszer csak kiugrik a czirogató kéz alól, egy percz alatt az almárium mögött terem, s a másik perczben már jelenti fenyegető mormogása, hogy megfogta az egeret.

Oda hozta az ura lába elé. Nem azért, hogy megegye, nincs rászorulva, hanem csak mulatságképen; olyan bohókásan hajigálózott a szerencsétlen fogolylyal, két kézre kapta, mint a babát, lefektette, fél kézzel megpofozgatta, futni hagyta, meg elfogta; egy szóval úgy bánt vele, mint a szép lány a bolond legénynyel; utoljára megvetette, elhagyta futni. Ez is megemlegeti majd, hogy valaha szép macskával csókolózott!

Azután felugrott a fehér czicza megint a szokott helyére s elkezdte az esti toilettjét végezni, megnyalta a kacsócskáit, talpacskáit, a fülén felül mosdott, utoljára elkezdte a körmeivel tépni a gazdája kabátját, a miért aztán a lábára ütöttek.

Azért aztán megneheztelt s elbújt az ágy alá.

Maga Ferencz is fekünni készült. Egy éjjelt az uton töltött el a szekéren bóbiskolva; a másikon le sem hunyta a szemeit. Jól fog esni az alvás.

De milyen hideg az az ágy.

No – az csak attól van, hogy a vánkosokra mind friss czihákat huzott.

De nagyon hideg volt az az ágy: mint egy koporsó. – A kikosarozott vőlegény ágya ilyen koporsó.

Eddig, mielőtt álomra hunyta a szemeit, mindig volt egy kis rövid buzgó imája. Egy hála szó, egy kérés, ahhoz a megfoghatatlan lényhez, a kit nem ismer senki, de érez mindenki. – Most nem találta az imáját.

Oh be hideg ez az ágy!

Egyszer csak felugrott hozzá az a kis fehér állat; ez a paródiája a tigrisnek, s odamászott hozzá ovatos léptekkel, korrallkigyó farkát magasra csóválva s arany szemeivel a szemébe nézve. S addig nem hagyott neki nyugtot, míg a kezét ki nem nyujtá a paplan alól; ahhoz aztán hozzátörülte a fejét jobbrul is balrul is, s azután odafeküdt a lábáboz a takaró fölé, karikába kuporodva.

Milyen furcsa a világ! Hogy a kutya, a hűség jelképe, elszegődik más gazdához, és a macska, a kiről azt mondják, hogy tele van hamissággal; hozzátart hiven. Az utolsó ismerős – egy egész elvesztett, idegenné vált világból!

És Ferencz lassankint megtalálta az imádságát, a mi nélkül olyan nehéz elaludni. Volt neki mit meghálálni a megfoghatatlan nagy világszellemnek.

«Mikor annyian szenvednek, (és miket szenvednek!) a kik nálamnál jobbak voltak; áldott légy, a ki nekem azt adtad, hogy ne érezzek semmit.»