HŰ SZOLGÁLATOK JUTALMA.

Hajnalodott már, mire Illavay előadása véget ért.

Messze az elején kellett azt kezdenie, hogy megismertesse a gróffal az egész messzeágazó machinátiót, melynek zsákmány-czélját az ő várkastélya képezte.

Temetvényi az alatt hol fázott, hol izzadt: valóságos láz paroxismus volt ránézve mindezt végighallgatni. – A borzalomhoz járult az önvád is, hogy ennyi veszélyt saját maga ágyazott be magánál, a házába fogadott kalandor iránti vak bizalma által, a kit minden titkába beavatott s a ki előtt házának semmi rejteke nem volt zárva. Ime megkapta a feleletet arra a kérdésre, hogy «ugyan mi oka lett volna Cousinnak itt maradni, ha czinkosa lett volna Zsiboráknak, miután azok már a gyémántokat ellopták?» De még milyen ördögi módon jó oka volt tovább is itt maradni. A hideg borzongott végig a tagjain, annál a gondolatnál, hogy ha ez sikerült volna!

Majd meg a hőség ütötte ki a homlokát, ha arra gondolt, hogy ebből az esetből majd nevezetes bűnper fog kerekedni, s ebben a Temetvényi grófok és grófnők neve emlegetve lesz. Hogy a főbűnös Pálma elleni vakmerő tervét be fogja vallani, s ez a név, ez a vallomás minden hirlapon át fog henteregni. Az ő leányának a neve egy gályarab által örökíttetik meg az «új Pitaval» krónikáiban. Hogy nem tudta ez az Illavay megölni azt az embert tusa közben! Még ebből aztán egyéb baj is lehet. A gróf phantasiája az időközöket, a mikben Illavay a bizonyító okiratokat keresgélte elő, kitölté illustratióval. Ha Pálma megtudja a közhirré leendő bűnperből, hogy őt minő veszélyből szabadítá meg Illavay, mint egy angyal, mint egy Deus ex machina, s ha már akkor férjnél talál lenni: egy férjnél, a kit már az első hónapban meg kell vetnie. Mi lesz ebből?

Illavay eléje rakta a Rokomozertől kapott leveleket, megmagyarázva azoknak titkos értelmét. Eltagadhatlan bizonyítékok. Illavay ezeket nem fogja kiadni a kezéből. Ezek ő nála kincseket érnek. A tartalmukra alig ügyelt már. Boszantá, hogy a kalandor őt Belzázárnak nevezi leveleiben. Miért épen Belzázár? Talán az ő kastélyfalára van felírva a «mene, mene, tekel, fáresz».

Még rajta ül a vulkánon, mely ott forr a lábai alatt, emberi ordítás tompa morajával, s hallja dübörögni a nehéz vasajtót, az ablakok vasrácsait ott a föld alatt: a miken a megfogott banda ki akar szabadulni, s máris tele van a szíve hypocritasággal. Annak az egy embernek a jelenléte elosztja szivéből a veszély miatti félelmet; tudja, hogy az képes őt megvédni, s ezt az embert hogyan lehetne megcsalni? azt hányja-veti a fejében. Nagyon sokkal tartozik neki: igen nagyon meg kell őt csalnia.

Mikor Illavay mindent elmondott, nagylelküen nyujtá neki kezét a gróf s megindulástól reszkető hangon mondá neki:

– Mivel hálálhatok meg önnek ennyi nagy jótéteményt?

Illavay pedig, igaz yankee módjára, mind a két kezét eldugta a két oldalzsebébe, olyan mélyen, a hogy csak lehetett.

A gróf még biztatóbban nyujtotta a jobbját s variálta a kérdést:

– Mi jutalmat találhatok ki önre nézve ily nemes és hősi jó szolgálatokért.

Illavay most már elővette a kezét, azért, hogy leverje a kabátjáról a port, a mi a kalandorral való küzdésben ráragadt; aztán fölállt a helyéből s csendes hidegvérrel felelt meg erre a dühbehozó kérdésre.

– Hát most jutalmul kegyelmes uram, fogasson el, mint forradalmi kormánybiztost, a hogy utasítva van rá, s küldjön a haditörvényszék elé; kezében vagyok.

Temetvényi felpattant a helyéről.

Nagy sértés volt ez; a legnagyobb, a mit szó kifejezhet.

– Halálból megszabadítód vagyok; házadnak vendége vagyok; leányodnak jegyese vagyok; bűntől ártatlan vagyok; fogass el és szolgáltass ki a vádlóimnak!

Nagy sértés volt az, s azért igen nagy, mert meg volt érdemelve.

Egy ilyen sértő szóért, az az ős, a ki ott a rámában az aranygombu botot tartja (a feleségverő) a leánya kérőjét élethalálos bajvívásra hivta ki: most is ott lógg mind a két kard, a mivel egymást összekaszabolták. De az egyik sem Ferdinánd gróf kezébe való. Őt nem nevelték banderiumvezető hősnek, hanem udvaroncznak; neki más volt a fegyverzete. Büszke arczot öltött s mellére ütve, mondá:

– Uram! Az én családomban soha sem volt áruló. Az én házamnál a vendég elébbvaló, mint a király.

– Bocsánat! Úgy értettem, hogy fogasson el kegyelmességed majd ha otthon leszek.

– Ön téved, uram. Ön engem félreismer. Én híve vagyok a trónnak, a kormánynak: ragaszkodom az új rendhez; de ha nekem azt parancsolnák, hogy fogass el egy embert, a kit tisztelsz, becsülsz, szeretsz, odadobnám a miniszter lábaihoz a diplomámat s azt mondanám «vettess fogságra engem! én azt az embert megszöktettem!» És annyival inkább, mert önt nem vádolja senki. Mivel vádolná? Hogy a nemzeti kormány főbiztosa volt? Ön soha nem kapta meg e kinevezést. Távollétében hozzám küldték azt, s én ez iratot, a mint a forradalom elbukott, azonnal megsemmisítettem.

Ez pedig nem volt igaz.

Hanem erre a valótlanságra volt egy kényszerítő oka a grófnak és volt egy önkényt kinálkozó.

A kinevezési okmány most is ott volt a fiókjában; de azt nem adhatta oda Illavaynak, hogy «itt van; tetesd rámába vagy dobd a tűzbe, a hogy tetszik», mert akkor annak az első néma tekintete azt kérdezi, hogy «ki bontotta fel azt a nekem szóló levelet»? Ha a gróf azt mondja: «én tettem! kerületi főnök, jogom volt rá», akkor ez már hűtlenség, árulás. Ha pedig azt mondja: «a leányom tette, az eljegyzett mátka. Joga volt hozzá», akkor meg vége a semmitnemtudás szerepének, igazat kell mondania: «elfogadtalak, jól tudva, helyeselve, leányom vőlegényeül, a mikor azt hittem, hogy te lész a nagy ember; kiadok rajtad s kicseréllek az öcséddel, a ki valóban az lett, a mi te lehettél volna». Tehát azt a veszedelmes okmányt nem ajándékozhatta oda megszabadítójának. Ez volt az egyik ok, hogy nem tehette. Azonkívül pedig, az sokkal jobb, ha ez az okmány a mostani jó helyén van. Ezáltal ezt a keményszájú nagy fejet még tovább is kapiczányon lehet tartani. Ez volt a másik ok, hogy nem akarta tenni.

Illavay arcza különös gúnymosolyra derült föl.

Azt hányta meg magában, hogy vajjon hát a kettő közül melyik hazudik: az apa-e, vagy a leánya?

Ferdinánd gróf kenetteljes hangulatra határozta el magát, oly áhitatos arczot öltött, akár egy próféta. Odalépett Ferenczhez, s minthogy annak a két keze ismét az oldalzsebekben tünt el, a karját fogta meg és szólt érzelemtől áthatott hangon:

– Uram! Legyen ön meggyőződve a felől, hogy az apja házánál nem volt ön jobban szeretve, mint az enyimnél. És ha volna még egy leányom: azt önhöz adnám.

Ferencz nagyot lélekzett. Tehát mégis az apa hazudott, nem a leánya!

A leány hitte, a mit mondott.

Ez a másik pedig nem tehet róla, hogy nem sikerül neki az igazmondás. Annyira diplomatának volt nevelve, hogy a hazudás vált nála erénynyé s tán akkor érzett lélekfurdalást, ha egyszer megesett rajta, hogy az igazmondás bűnébe keverte magát.

Ferencznek a lelke megkönnyebbült egy nehéz gondolattól, a mi olyan volt, mint a beteg embernek a szájize, hogy mindent keserünek érez.

– Hát kérek öntől egy jutalmat, gróf úr.

– Ha tőlem függ, alá van irva.

– Egyedül öntől függ. A mit kivánok, abból áll: hogy mind ebből a rémeseményből, a mi itt most végbement, Pálma grófnő soha se tudjon meg semmit.

– Hogyan? uram!

– Ő most alszik; a míg fölébred, addig a csendőrök is csak kiheverik a mákonymámorukat, s észreveszik, hogy kelletlen vendégek dörömböznek a pinczében. Azokat aztán a kaszás, vasvillás parasztok segélyével majd békóba verik. Ön a csendőrfőnököt meg fogja kérni, hogy az egész rablóbanda elfogás tényét vállalja magára. Úgy hiszem, megteszi azt a szivességet. Az én nevem ne forduljon az egész esetnél elő. Azt az embert, a ki nekem a betörést feljelentette, kimélni tartozom. Azért mind ezeket a leveleket, a miket a kalandor ő hozzá irt, beledobom a kandallóba. Még csak nyoma se maradjon annak, hogy valaha egy gonosztevő agyában ily tervek szülemlettek. Pálma grófnő nevét bele ne keverje senki a förtelmes bűnperbe.

Ferdinánd grófnak erősen kellett a fogait összeszorítani, hogy el ne érzékenyüljön. Legtitkosabb óhajtásait siet ez ember megvalósítani: még a mitől jövőben rettegett, attól is megszabadítja.

Azok az utálatos levelek ott hamvadnak már, a lángtól felragadva a kürtőbe. Nem lesznek kinyomtatva ország-világ olvastára. Nem fogja azokat olvasni maga a szép «Szulamith», mikor már egyszer asszony lesz. Nagylelkű ember! El akar enyészni egészen hajdani kedvese emlékéből.

No ezt a kivánságát könnyen lehet hát teljesíteni.

– Biztosítom önt felőle, hogy úgy lesz, a hogy ön kivánta.

Most már mégis csak el tudta fogni az egyik kezét Ferencznek, hogy megszorongassa.

– Még nem mondtam el minden kivánságomat.

A gróf szepegni kezdett.

– Miután Opatovszky Kornél nekem unokaöcsém, és gyámoltam, annálfogva azt kivánom, hogy a birtokai átadásánál én mindenütt ott legyek, hogy érdekeit megvédelmezzem. Ugyanez okból azt is kivánom, hogy minden, a közte és Pálma grófnő között kötendő házasságnál előforduló szertartásokhoz engemet is meghivjanak. Én akarok a vőlegény násznagya lenni.

A gróf elbámult. Mi ez?

Most aztán Illavay ragadta meg az ő kezét.

– Azt kivánom, gróf úr, hogy egészen úgy bánjunk egymással, mintha soha se jöttem volna e házhoz másképen, mint hivatalos küldetésből.

Az arcz elmondta a többit.

Ez meg akarja nektek mutatni, hogy nem vagytok képesek neki fájdalmat okozni!

Künn az udvaron trombitaszó recsegett. A csendőr hornista fölébredt és elkezdte feltámadásra trombitálni a többi halott-társakat. Talán a cselédek is életre térnek már.

– Tehát a viszontlátásra, gróf úr.

Pálma grófnő igen későn ébredt fel, s erős fejfájásról panaszkodott, a társalkodónőnek pedig még egyszer akkora volt a migraineje. Estig az ágyban maradtak. A szivarokat okozták.

Illavay, a mint kocsit kapott, rögtön hazament.

Az elfogott rablókat erős fedezet mellett szállíták még az nap Lipótvárra.

Mikor este későn Pálma felöltözött, az atyjához sietett.

– Nos! szólt veled? Mit mondott?

– Azt, hogy ott akar lenni az esküvődön, mint Opatovszky násznagya.

Pálma szemei lángoltak. Nem szólt.