ILLAVAY FERENCZ URAM TÜKRE.

Illavay Ferencz uramat, mikor életünkben először találkozunk vele, azon a foglalatosságon kapjuk, hogy tükörbe néz s azt húzamos időn keresztül folytatja.

A mi elég terhelő körülmény egy férfi jellemére nézve.

Azonban három rendbeli igen erős mentségünk van a számára.

Az egyik az, hogy borotválkozik. Ez nem történhetik meg tükör nélkül. A ki ehhez szoktatta magát, az kénytelen mindennap találkozni a saját ábrázatjával, akár tetszik az neki, akár nem.

A másik mentségünk a «fiatal ember» számára az, hogy ő ezen a mai napon épen vőlegény. Az udvaron várja négylovas hintó, mely őt még ma délre átröpítse az eljegyzési ünnepélyre, szeretett menyasszonyához Dolnavárra. Vőlegény korában pedig már csak minden férfi embernek megbocsátható, ha a tükre előtt hosszasabban hivalkodik.

A harmadik mentség pedig maga a tükör.

Mert ez nem olyan tükör, mint más becsületes tükrök szoktak lenni, hogy az embernek olyan kellemetes arczot mutasson vissza, mint a milyennel őt szembe nézi: nem, ez egy csufondáros, torzképvágó tükör, mely a belenézőnek a száját félrehúzza, a szemét feltolja, az orrát félrefintorítja, minden vonását kiforgatja a rendes formájából, úgy, hogy penitenczia azt az embernek végig kiállni, a míg megborotválkozik belőle.

Hanem hát ez a tükör: ereklye.

Ferencz úrra az édes anyjáról maradt az, a kinek viszont annak az édes atyja vette azt Vágujhelyen, a vásárban: ajándékul, mikor menyasszony volt. Akkor kezdtek divatba jönni az olyan összecsukható, fiókos toilette-tükrök. Olyant vett egyet látatlanban a jó Opatovszky Mátyás egy szlatinai üvegestől Borbála leánya számára. Csak akkor tünt ki, hogy mennyire rászedte az üveges, mikor a leánya belenézett a tükörbe s majd elejté, úgy megijedt a maga képétől. De már a vásár megvolt, a tükröt nem lehetett visszaadni, mert az üveges odább ment egy országgal. Azonban megvigasztalta a leányát Mátyás úr. – Látod leányom, ez a tükör épen azért lesz jó neked. Mert mire való a tükör? Arra, hogy az ember meglássa belőle, nem borzas-e a haja? nem maradt-e valami piszok az ábrázatján? azt ez a tükör is megmutatja. Ellenben nem fogja neked azt hazudozni, hogy valami szép vagy; sőt az ellenkezőről fog mindig meggyőzni, s az nagyon jó, hogyha van az embernek egy igaz barátja, a ki mindig megmondja a szemébe az igazat.

És úgy történt, Opatovszky Borbála az ő férjével Illavay János urammal egész holta napjáig igen boldog életet élt s azt jó részben ennek a tükörnek köszönheté. Sokszor emlegette ezt a fia előtt. «Megbecsüld ezt a tükröt, reád hagyom: engem sok veszedelemtől óvott meg. Akármi indulat vett erőt rajtam, csak a tükrömbe néztem bele s jó tanácsot kaptam tőle. Mindig azt mondta: hátha magadban van a hiba? El ne pusztítsd ezt a tükröt. Te is sok hasznát veszed az életben.»

Meg is tartotta az ereklyét Illavay Ferencz hiven és soha sem borotválkozott más tükörből. Pedig lett volna módjában akár Velenczéből hozatni akkorát, hogy talpig meglássa benne magát.

Egy mindennapi nélkülözhetlen jó barát volt az rá nézve: egy zsebbeli kritikus.

S oh milyen jó, milyen áldott szer ez a kritika!

«Hátha magadban van a hiba?»

Ha minden embernek volna egy ilyen fintortükre, a mely naponkint azt mondaná a szemébe: hátha magadban van a hiba? felére leolvadnának a háborúk, egy negyedrészre a házastársi czivódások, egy nyolczadrészre a párbajok s tizenhatodrészre a processusok.

«No, már most hát azt hiszed, hogy ugyancsak szép legény vagy», mondá a csufolódó tükör; «egészen vőlegénynek való ábrázat! Hát hiszed, hogy ekkora nagy fejjel lehet valakibe szerelmes egy leányféle? Alig van valami nyakad. Micsoda homlok! Faltörő kosnak hatalmas előrész volna. Meg ez a két vastag szemöldök, a mi csaknem összeér! Nem látod, hogy a kis gyerekek elbujnak előled az ajtó mögé. Jó volna, ha ezt a gömbölyű képedet így meg lehetne nyujtogatni, mint a hogy én teszem. Vagy ha ezt a felvetett szájat lehetne maszkirozni valahogy azzal a sertebajuszszal. Egyébiránt akármit csinálsz is a képeddel, az általános kifejezést: ezt a mogorva együgyüséget el nem űzheted róla. A legrosszabb hybrydum ez. A jámborság vegyítve a vadsággal; a komikum és az ijesztő együtt. Egy Herkulesfő, a melyikből Pan-szobor lett. Aztán te már most mégy jegyet váltani? Azt hiszed, hogy szeretnek, azért, mert magad szerelmes vagy? Ugyan valld meg igazán, ha te volnál az a szép kis leány, azokkal a bogár szemekkel, szépnek találnád ezt a képet, a mi most rád néz? No, nevess egyet, hát akkor milyen vagy?»

E néma társalgást félbeszakítá a postakürt szava, a postaszekér ott állt meg a ház előtt, bizonyosan hivatalos levelek jöttek: Illavay Ferencz úr volt a központi járás főszolgabirája. A hajdu jelenté az ajtón keresztül, hogy sürgős levelek érkeztek.

– Hát csak tegye le az asztalomra a kanczelláriában.

Bizony olyan sürgős levél nincs a világon, a miért az ember félbeszakítsa a nyakravalója csokorkötését, mikor a jegyváltásra készül, mert szépen csokorra kell azt kötni, azt a szép ujdonatuj tarka selyem nyakravalót s ez nagy munka egy olyan embernek, a kinek nem ez a kenyere.

A tükör pedig tovább is gunyolódik.

– Bizony pedig az egész előnyöd az, hogy főszolgabiró vagy. No, no! Ne képzeld, mintha azzal derekabb ember volnál, mint más, hanem csak azért, mert a főszolgabiró mindig úton van, ritkán alkalmatlankodik odahaza a maga házánál s az igen kellemetes minőség egy olyan férfinál, mint magad!

– Tudsz-e még valamit? (Még a haját is rendbe kellett hozni, mely olyan sűrű volt és kemény, hogy alig fogta a fésű.) Tudott biz az. Most meg az orrát nyujtotta meg hosszúra.

– Ma van persze a neved napja. Omlik hozzád a sok gratuláczió. Csak már valami okosabb neved volna. Ferencz! Most épen divatja van a nevek megmagyarosításának. Rudolfból csinálnak Rezsőt, Ferdinándból Nándort, Benedekből Bánkot, Péterből Petőt, Jánosból Ivánt, Albertből Bélát, Victorból Gézát, Juliusból Gyulát, Augustból Ágostot, Edmundból Ödönt, Eugenből Jenőt, Benjaminból Benőt, Ernesztből Ernőt, Fridrikből Frigyest, Maximiliánból Miksát, csak a tiedből nem lehet csinálni semmiféle regényes hangzású nevet. Már a keresztvízzel a fejedre volt kitöltve, hogy unalmas, prózai ember legyen belőled.

Többet nem beszélhetett a tükör, mert ott hagyták.

– No hát lássuk azokat a névnapi gratulácziókat.

Ferencz átment az irodájába, a hol halommal álltak a most érkezett kisebb-nagyobb és legnagyobb levelek.

A csomag tetején volt legfelül a legkisebb.

De ennek láttára nagyot dobbant a szíve. Ismerős volt előtte még a papirja is, még a borítékja is annak a levélnek! Hát még az irás a czímzeten! Azok a finom gyöngyszem alakú betűk! Ez az ő irása. A szép jegyesé. A kinek a számára most viszi a gyűrűt magáral. De hát miért ír ma? Mikor néhány óra mulva úgy is találkozni fognak. Nem várhatta be, míg megérkezik? előre küldte üdvözletét? Mit írhat most?

Nehéz kezében reszketett az olló, a míg fölvágta a levelet.

Ugyanazon szép finom gömbölyű betűk; de minő emberölő méreg a tartalmuk.

«Tisztelt uram!» (Már maga a megszólítás.)

«Későn bár, de mégis elég jókor, meg kell tennem ön előtt azon nyilatkozatot, hogy szívem már nem szabad. Ha önnek ezzel keserűséget okozok, higyjen rossznak, s akkor el fog felejteni. Minden ámítás volt. Ne kivánjon többet megtudni. Elhatározásom megmásíthatatlan. Mi egymással többé nem találkozhatunk soha. Isten áldja meg önt. – Julia.»

Ferencz csak lerogyott a székébe.

Eltakarta nagy tenyerével az arczát, s csak széles, erős mellének görcsös rángatózása árulta el, hogy sír.

– Minden ámítás volt! A gyöngéd suttogások, a szemérmes epedés sohajai, az ábrándteljes séták a napsütötte ligetben, a bizalmas együttlét ezer bohó tréfái, az örömrepdeső fogadás hosszas távollét után, az édes tervek a jövendőre, a mosoly, a köny, a kézszorítás, az elpirulás, még a lopva adott búcsucsók is: záloga egy élet boldogságának, mind csak ámítás!

Hát ilyen az asszony! Hanem az asszonyon túl férfi is van! Azt irják: «Szivem már nem szabad»; no hát lássuk azt, a ki elrabolta! Ha nem megyünk kézfogóra Dolnavárra, hát menjünk ökölcsapásra! Ide ficzkó! akárki vagy.

A széles vállak csak úgy feszültek, a kemény izmok majd szétrepesztették a vőlegényi attilát.

Igaz! Az ökölcsapáshoz nem kell se ezüstgombos attila, se bársonymellény, se selyem nyakravaló.

Ledobálta magáról a parádés öltönydarabokat szerteszét a földre. Ide a fakó viselet is megteszi, meg a fekete nyakkendő.

Hanem azért a fekete nyakravalóért még egyszer oda kell állnia a tükör elé.

– No most vagy még csak igazán szép gyerek, ha tudnád! beszél hozzá az a zsebbeli kritikus. Milyen jól illik a képedhez ez az emberevő agyarkodás. Hát nem megmondtam előre, hogy el vagy ámítva? Senkisem ámított, magad ámítottad magadat. Hát van rajtad mit szeretni egy szép leánynak? Te csak olyan után láss, a ki már másnak senkinek sem kell. Hát már most miért dühösködöl? Mert az mást szeret, a ki bizonyosan szép fiú. Hát aztán, ha azt a szép fiút összekaszabolod, kevésbbé fogsz csúf lenni, mint most vagy? Még meg kellene inkább köszönnöd annak a leánynak, hogy őszintén felvilágosított a veszedelmedről, a míg a nyakadba nem került a guzs. Hiszen tehette volna, a mit sokan tesznek, hogy a kezüket az egyik embernek adják, a szivüket a másiknak tartogatják. Férjhez mehetett volna hozzád, s aztán a főszolgabiró nem alkalmatlan férj, mindig a világot járja. No nézd! Még azt is elfelejtetted nagy dühödben, hogy főszolgabiró vagy. Azt a nagy halom hivatalos levelet ott hagytad olvasatlanul. Legalább azokat nyisd fel. Ki tudja, milyen fontos ügyek lehetnek bennük ebben a mostani zűrzavaros világban? Látod, még valóságos isteni gondviselés ez rád nézve, hogy így történt. Ki tudja, micsoda viszontagságok várnak rád a jövő napokban? Háboru van, forradalmi időszak. Jobb ilyenkor, ha nem te viszed az oltárhoz a szép menyasszonyt, hanem más. No ne fintorgass itt ilyen elkárhozott pofákat, hanem eredj, olvasd el a többi paksamétáidat.

Addig-addig, hogy rábeszélte a tükör: menjen vissza az iróasztalához a többi leveleket átolvasni.

Azokról már nem vágta ollóval, csak tépte a pecsétet.

Az egyik Gorombolyi kormánybiztos és őrnagy levele volt. Kurtán beszélt:

«Szolgabiró polgártárs!

Én a dandárommal holnapután megérkezem. Tartson ön készen számomra negyvenezer adag kenyeret, négyezer adag szénát, ezer mérő zabot, ötven akó pálinkát. Minden patakmalmot alakítson át egy hét alatt puskaporosmalommá s a papirgyárat posztógyárrá. A vashámorokban öntessen ön hat és tizenkét fontos golyókat egyre-másra. A kémeket és izgatókat az egész vidéken fogdostassa össze. Az utakat és hidakat tökéletes karba helyeztesse ön, nehogy azok a nehéz ágyúim alatt beszakadjanak. Jelen parancsolatomnak minden pontját azonnal és haladéktalanul foganatosítani szigorú kötelességének ismerje ön. A legkisebb mulasztásért haditörvényszék elé állíttatom önt és főbe lövetem.»