MIBEN NAGYOK A NŐK?

Pálma tudott valamit, a mi Illavayt legközelebb érdeklő titok volt. Valósággal nem is volt az titok, mert többen is tudták és Ferencz maga is megtudhatta volna, ha a sértett szív olyan büszke nem volna, hogy a gondolatnak megtiltsa azt, hogy szóvá változzék. Ha a legelső ismerősétől kérdezte volna, az megmondta volna neki, de hát nem kérdezte.

Ennek a nagyon érdekes titoknak a folytán Pálma rögtön az utóbbi események után levelet irt valakinek. S attól legrövidebb időn meg is kapta a választ.

Gyönge violaszínű volt a papir, a melyre az volt irva, jelvényül a szögletén egy gyászfecskével. Nőkéz irása volt. A tartalma különben úgyis rávallana asszonyszív eredetére.

«Nagy örömet okozott nekem a grófnő bizalmas közlésével. Senki a világon nem óhajtja jobban és igazabban mint én, hogy «ő» boldog legyen. A lelkem megvigasztalódik annál a gondolatnál, hogy a mi rám nézve elvesztett kincs, annak az értékét egy magas lélek felismerte.

Jól találta a grófnő a kérdést. A nőknek a csekélységekben van az erejük. Az ő tanulmányuk az, hogy milyen a férfi, a kit szeretnek, a hétköznapi életben? S én ezt egy időben sokat tanultam.

A férfi, a kiről mi egymásnak beszélünk, a legrendkívülibb jellem, a kit nagyon keresztül kell ismerni, hogy ellenmondó vonásait összeegyeztethessük. Együtt lakik benne az erő a gyöngeséggel. Bátorsága megrendíthetlen a halálveszélylyel szemközt; hanem ha egy poharat el talált törni, azt eltagadja a gazdasszonya előtt; fél, hogy megszidják. Nincs olyan ellensége, a kinek hétszer egymásután meg ne bocsásson, de az iránt, a kit szeret, engesztelhetetlen. Sem embertől, sem sorstól nem jöhet rá olyan csapás, a mi kedélyét megkeserítse; de attól, a kit szeret, egy elmulasztott tekintet, egy rosszúl választott hangja a kimondott szónak képes szivéig sérteni. Azt azután elhordozza, és nem panaszkodik, hanem az arcza beszél róla, hogy szenved. Oh mennyit tud beszélni ez a durvának látszó arcz! A ki annak a hieroglyphjait megismerte, úgy olvashat belőle, mint a könyvből. A nagy dolgokban engedékeny, a kicsinyekben követelő. S az ilyen kicsinységekben van a nők hatalma, a kik szerettetni akarnak.

Elmondom önnek, grófnő, tapasztalataimat.

Ő egész lelkével átadja magát annak, a kit szeret s a féltékenységet nem ismeri. Azt mondá egyszer: «a ki félt, az megszünt becsülni először a nőt, azután önmagát». Azonban önmaga iránt bizalmatlan, s még inkább azzá kellett lennie a miatt, a mi közöttünk kettészakadt. Ezt a bizalmatlanságot valahogy ki kellene lopni a szívéből. Csak lopni: mert ha észreveszi, hogy utána lesnek, még mélyebben elrejti. Legelőször is a külsőségeken kell észrevennie, hogy gyöngéd figyelem jő eléje fele útra.

Az ilyen külsőségek bagatellenek látszanak; de összeségükben mégis olyanok azok, mint az arab regékben a «telli»: egy erszényke kavicsokkal, tollakkal, virágokkal, bogárszárnyakkal, magokkal, csigákkal megrakva, a miknek összeségéből mégis azt az izenetet olvassa ki, a kinek adják, hogy szeretve van.

Hát legelőször is kezdjük a viseleten. Az öltönyökben «ő» a kék színt szereti, annak minden árnyalatát; de leginkább az olyan ibolyakéket, a minő e levélpapir színe. Azonkívül türheti a fehéret és a feketét s a határozatlan színeket. Hanem a piros színt gyülöli minden asszonyi viseleten. Még a rózsaszínt is: az a kaczérság színe; a sötét császárpiros és bordeauxszínektől egyenesen irtózik. A hajviseletnél nem igen szereti, ha a nőnek hunczutkája van. Leginkább tetszik neki, ha a két első hajtekercs be van fonva s aztán a fülön alól leeresztve s úgy a kontyra feltüzve. (Nem nevet ki a grófnő, hogy ilyen apróságokkal fárasztom?) Ellenben csípős és udvariatlan tud lenni az olyan nő iránt, a ki féloldalt viseli a hajválasztékát.

Az ételeknél is szeszélyei vannak. A vajat nem türheti semmi ételen s a min valami czukrot érez, azt bűnbánat neki megenni. Hallal, rákkal el lehet őt kergetni az asztaltól. Ellenben a «kálvinista koszt»-nak nagy barátja.»

(Itt egy egész szakácsművészeti tárgyalás következett, mely külön papirra volt irva, arra levén szánva, hogy azt a levélolvasó úgy sem fogja az elefántcsontszekrénykébe elzárni, hanem kiadja a szakácsnak tanulmányozás végett. Fölöttébb nevezetes okmány! Gyönge oldalunk ez: férfi nemnek. Emlékezünk a másodszor nősült férj adomájára, kinek az új nő sehogy sem tudta eltalálni a szája ízét: mindig azon sohajtozott, hogy ezt a «megboldogult» máskép csinálta, míg egyszer véletlenül megkozmásodott az étel, akkor aztán megnyerte a tetszését: a megboldogult ilyenhez szoktatta.)

A grófnő mosolygott is eleget, mikor a titkos utasításoknak ezt a csatolványát végig olvasta. Milyen furcsa a férfi!

«Nagyon lehűti a tiszteletét a nő iránt, ha ezt szivarozni látja, ilyenkor szerető helyett jó pajtást lát benne». Folytatá a levél.

«Bántja a pompa. Ellenszenve van minden iránt, a mi fényüzés; azt mondá: jobb volna nekünk, ha üveges hintók helyett a gazdasági gépeket szaporítanók el az országban s igen sok főúr jól tenné, ha selyemszőnyegek helyett a kötelezvényeivel húzatná be a szobája falait. Egy pompásan felcziczomázott teremben úgy érzi magát, mintha egy idegen csillagzatba jutott volna bele.

Hanem ezek hát mind csak ízlési bizarrságok, külsőségek, a miket egy nő megfigyelhet, el is mellőzhet; ha tetszik, simogathatja, – ha nem tetszik, ellenkezhet velük. A kedélye nehezebben kitanulható. Erősen kifejlődött benne a függetlenségi érzet, és ennek a tökéletes ellentéte: a szolgálati készség. S hol van e kettőnek a harmóniája? Szereti szolgálni azt, a ki nálánál gyöngébb: a népet, a szegény népet; de nem a hatalmat, a ki parancsol és jutalmat oszt. Rabja tud lenni egy vén cselédnek, egy makacs gyermeknek, de nem azoknak, a kik koronát viselnek. Azért fél az olyan nőtől, a kit erősnek, uralkodó jellemünek ismer, mint a gyermek a mostohájától; de egész valójával csügg az olyan nőn, a ki rábízza a sorsát, mint édes apa egyetlen gyermekén.

Nehéz őt megnyerni; de nehéz elveszíteni.

A társalgásban eleinte hallgatag, szófukar. Vannak tárgyak, a mikbe bele nem szól. Sport, vadászat, tánczvigalmak, párbajok, mendemondák úgy leperegnek körülötte, hogy ha kérdi valaki tőle, miről beszélnek? azt mondja, «nem tudom». Sok idő kell hozzá, a bizalom megnyerése, a rokonszenv biztos találkozása, míg e hallgatag, gunnyasztó szárnyait kiereszti és fölrebben. Akkor aztán repül. Szárnyai fényes régiókban járnak! Ha majd egyszer a grófnő, ősvárának romjai között járkál vele, távol a profánus világtól, s ábrándjaiban azokat a faragott caryatida főket ott az erkélyen megkérdezi: minő élet volt itt valaha? Akkor a kőarczok leghidegebbike át fog melegülni, fényt kap, megelevenül, s mikor az ön kedélyhangulata összetalálkozik az övével, akkor megtörténik az, hogy a kőszobor repülni kezd, a kőszobor megzendül és ön hallani fog tőle egy költeményt, mely átringatja lelkünket a napsugaras multba, odabűvöl egy újra felelevenült ismeretlen világ közepébe: megnépesíti a dült romok pompás csarnokait élő, tündöklő alakokkal; boldog ábrándoknak, édes örömeknek méla holdvilágával sütteti be a viszhangos termeket, csaták vérvilágával a hősi harcz szinhelyét, az udvart, a bástyafokot. S túlvilági érzés, szívandalító költészet, rokonszenves delej támad a költemény minden sorából. S a ki azt hallja, a ki azt az arczot látja, emberentúli fényt lát ragyogni rajta: az a magát eláruló költőnek az arcza (vagy tán csak az érzette, az látta ezt így, a ki legelőször hallotta?) S ha az elmondottért egy néma sohaj, tán egy önkénytelen köny lesz jutalom, akkor még tovább kibomlanak a rejtett szellemszárnyak, máskor is minden hangulatteljes pillanatban megjelenik azzal a ragyogó arczával, abban az istenektől ajándékozott fényes köntösben választottja előtt, s szebbnél-szebb költemények gyöngysora füződik a rokonszenvező hölgy selyemfonalára. De csak azt ne kérdezze valaha tőle: ki irta e költeményeket? mert abban a perczben elszakad a fonál, s a gyöngy szétgurul. Azt feleli rá, nem tudom: egy diáktársamtól tanultam az iskolában, s több költeményt nem fog mondani. Pedig ő az, maga: a ki szégyenli a szárnyait. Jártában, keltében hideg, prózai, gyakorlati ember az egész világra nézve: költő csak arra az egyre nézve, a ki vele együtt tud repülni: a ki szeret.»

Ennyi volt a levélben.

Pálmának elég, hogy egészen fölmelegedjék tőle.

Fogékony lelke ugyan érzette, hogy ez lopott meleg, kölcsönzött láng; de hát az már a láng természete, hogy a másolata is eredeti lesz azonnal.

Egészen új világot vetett e levél Illavay alakjára.

E kőben nemcsak bátor férfilélek, de költői szellem is lakik. Kizárólagos, csupán választottja előtt nyilvánuló; nem az egész világ számára égő; csak annak a gyönyörére, a kinek meghódol. Egy csillag, a mit nem szabad senkinek másnak látni, csak annak, a ki vezércsillagául választotta magának.

Ez aztán egészen fölverte az értékét.

Pálma grófnő nem késett a levél irójának rögtön megköszönni a szivesen fogadott közleményeket. Kérte, hogy ha még jut eszébe valami kiegészítő részlet, azokat is csak jegyezze fel a számára.

Másodszor is megjött az ibolyaszínű válasz, a gyászoló fecskével.

– Egy nevezetes különczséget valóban elfeledtem önnel közleni: a mit voltaképen nekem sem volna szabad ismernem. Neki az a különös szokása van, hogy naponkint rövidebb, vagy hosszabb időre szobájába bezárkózik. Az a szó, hogy borotválkozik olyankor. Azt más sem szereti, ha olyankor háborgatják. Az ember nevetséges figura lehet azzal a félig beszappanozott ábrázattal. A vén cselédje azonban megsúgta nekem azt a titkát, hogy olyankor, mikor így be van zárkózva szobájába, ő magával szokott beszélni. Van egy torztükre, az elé áll, s aztán vitatkoznak egymással. Ő azt is elmondja, a mit a tükörtől hall. A cseléd azért mondta el ezt nekem, hogy vigyázzak rá: ez egy neme a bolondságnak, az ő anyja is Opatovszky-leány volt, s azoknak az ereiben mindegyiknél van egy csepp az őrült Stibor vajda véréből. Magában fenhangon beszélni, bolondság. De ez ő nála nem az. Én is kihallgattam e magányos párbeszédeit néhányszor, leskelődő kiváncsiságból. Az az emberi szívben lakó két dæmonnak a küzdelme: a jónak és a rossznak, a boszuállás és a kiengesztelődés küzdenek egymással élő szóval; majd meg a hiúság és az önbirálat: a vágy és a lemondás. S mindig a jó szellem marad győztes. De ezt nem szabad észrevenni. Mert a ki azt az önmagával tusakodó szellemet küzdelme hevében megzavarja, az azt összetépi. A ki csak egy szóval is észrevéteti vele, hogy e különczségéről tud valamit, hogy utána leskelődik, attól elfordul örökre. Tehát vigyázzon erre.

Pálma gondolta magában: ebből ki lehet őt gyógyítani.

Készen volt az egész terve: kilencz oldalról megtámadni az ellenállót.