EGY A «BESZÉLŐ MAJMOK» KÖZŰL.

Illavaynak legjobb volt most a gróf után sietni le az udvarra. Polycrates nem volt jobban megijedve a szerencséjétől, mikor a gyűrűjét visszakapta, mint ő. Eszébe jutott, hogy a grófot leküldte az udvarra, a parasztoknak üdvözlő szónoklatot tartani. Ha az most abban a könnyű öltözetben ily felhevülten áthűti magát, még megbetegszik s meghal: akkor aztán bizonynyal ő rá marad a leánya. S ez megint az ő lelkét terheli.

Cseléd nem volt sehol az egész palotában, az mind odalenn volt most bámulni; Illavaynak nem volt mit tenni mást, magának felkeresni a gróf nyusztbéléses kaftánját s levinni utána az udvarra. A gróf nagyon meg volt hatva e gyöngéd figyelmesség által. Valóban a gondolatját találta ki ez a szolgabiró. A míg ott az udvaron háromszáz parasztnak a kérges, izzadt tenyereit szorongatta, folyvást azon járt az esze, hogy most neki ettől a megerőltetéstől okvetlenül tüdőgyuladást kell kapnia.

– Nem mondtam valami kompromittáló dolgot ezeknek a tisztelt embereknek? Kérdé Illavaytól. Azt hitte, hogy ez azóta mindig azt hallgatja, hogy ő micsoda válogatott szónoklatokat bocsát közre a parasztok előtt.

– Legyen nyugodt a gróf. Azokért, a mik ma itt történtek, én felelek meg. Nem volt ennek a mai csetepaténak semmi politikai szine. Ezt a zagyva csőcseléket egy minden országban kipéczézett kalandorbanda szedte össze; a kiket ma itt szétvertünk, holnapután Németországban vagy Oroszországban kezdik ujra a garázdálkodásaikat; nincsen ezeknek hazájuk.

Ez a felvilágosítás nagyon megnyugtatá a grófot.

– Tehát valósággal rablóbanda volt ez.

– Több tagját volt szerencsém már közelebbről tisztelhetni. A vezérük háromszor volt a kezem között; mindannyiszor el tudott menekülni. Veszedelmes egy kalandor. Francziaországban négyszer tört ki a börtönből. A grófnak régen meg akartam már mondani, hogy palotája műkincseinek a híre a külföldön is el van terjedve, még pedig olyan körökben, a mik nagy műbarátok, de nem szeretnek pénzen szerezni. Az a szerencséje, hogy olyan nép között lakik, a melynél nem élhetnek a rablók. Ezek közt nincs orgazda; hanem túl a Vágon már egész falvak vannak, a miknek minden lakosa vagy zsivány, vagy orgazda. De ide azok nem merik tenni a lábukat: magától a néptől. Nem kell ennek csendőr, elfogja a rablót maga is, s nem fél a lövöldözéstől. A gróf házát úgy őrzi ez a nép, mint egy tábor.

– Derék emberek. Meg is köszöntem nekik. Mindenkivel kezet szorítottam. Nem volna jó egy kis remunerácziót osztani szét közöttük?

– Ne tegye azt a gróf. Ez a nép szegény, de nem alacsony. Nagylelkű ez! Hiszen emlékezhetik rá a gróf, hogy a mult nyári és őszi munka alatt, mikor a robot megszüntével sok földesúr zavarba jött a rögtön nem pótolható cseléd- és vonómarha-hiány miatt: a gróf jobbágyai összebeszéltek s minden uradalmában elhatározták, hogy még az idei munkát elvégzik a volt földesuruk földein, s betakarítottak, fölszántottak mindent ingyen, fizetés nélkül, mikor már nem tartoztak vele. Emlékezzék rá vissza a gróf.

A gróf ugyan furcsán emlékezett erre az adatra. Neki a gazdatisztjei a tavalyi mezei munkák fejében ama nevezetes ethnographiai adat krónikája helyett roppant nagy rubrikáit szolgáltatták át a kifizetett gyalog- és szekeresnapszámoknak. Már most melyiknek van igaza?

– De ha örömet akar a hiveinek szerezni a gróf, mondá Illavay, hívja be a házába az előljárókat s ültesse őket az asztalhoz.

– Én is erre gondoltam. Igaza van. Szemelje ki kérem, a kiket meg kell hívnom, s invitálja be a nevemben. Azt a Veszpillót ki ne hagyja. Hatalmas öreg. Milyen eloquenter beszéli a deák nyelvet.

– Nemcsak beszéli, de írja is. A gróf a század egyik legnagyobb nevezetességét bírja az uradalma területén: az utolsó latin poétát. Ez a vén paraszt egész kötet verseket írt valaha, miket egy tudósunk fedezett fel nála. Majd előkeresem a gróf könyvtárából a Tudományos Gyüjteménynek azt a kötetét, a melyben e rendkívüli tüneménye a népműveltségnek ismertetve van.

– Tehát meghívja a tisztelt parasztokat egy kis barátságos lakomára fel az étterembe, s magam præsideáljak ott, ugy-e?

– Nem, nem gróf úr; az a jámbor embereket nagyon feszélyezné. Ámbár az iménti vendégek után csupa rehabilitatio volna az ősi étteremre nézve, ha ilyen tisztességes vendégek ülnék körül az asztalt; hanem ezek jobban fogják magukat érezni, hogy ha a gróf idelenn a csatárteremben telepedteti le őket egy egyszerű parasztcselédfőzte lakomához s csak akkor jön le maga közéjök, mikor már részt vettek a jóból s meghallgatja a szép áldomásaikat s aztán egyszer poharat koczint velük.

– Nagyon helyes. Ön jól ismeri az embereket. Tehát ön meghívja a tisztelt jó embereket s a nevemben rendelkezik a cselédjeimmel, hogy minden jóval ellássák. A Veszpilló az alatt bizonyosan latin distichonokat fog készíteni, azokat majd meghallgatjuk. Azalatt mi is hármacskán megebédelünk odafenn. Azt a bizonyos lakomát a tisztelt haramia urakkal, mi mind a hárman csak végignéztük: ön sem evett egy falatot sem.

– Nem volt kedvem ilyen emberekkel egy tálba mártani. Azonban én nekem most még nincs időm az evésre gondolni.

– Hogyan? Ön nem éhes? Pedig már három óra.

– De előbbre való feladat vár rám. Ennek a mai csatának sebesültjei is vannak; azokat addig is, míg holnap a székvárosból kihozathatjuk a megyei főorvost (az sem bizonyos, hogy otthon van-e), valami ideiglenes ápolással el kell látnom.

– Önnek ez is a hivatásához tartozik?

– Miután a járás-orvos elment a hadsereggel tábori orvosnak, rám hagyta a patikáját, azt most én hordom magammal, mint Dulcamara s holmi goromba bajnál én is kötözök, kuruzsolok: volt gyakorlatom benne; falun nem lehet mindjárt orvost kapni. Kérnék legelébb is kötelékhez való vászonnemüeket.

– Oh azt majd ad a leányom. Ő tudja, honnan kell azt venni. Menjünk ő hozzá.

Temetvényi maga segített Pálmát fölkeresni, a ki sokáig nem tudta megérteni, hogy miért titulázza az atyja a szolgabirót doctor úrnak? Mikor aztán megtudta, hogy sebesültekről van szó, a köny kicsordult szeméből.

– Istenem! Miattunk vérzenek mások! Tán el is vérzenek? S nekünk nincs orvosunk. Ugy-e, megengedi ön, hogy vele menjek és segítsek önnek?

– Mit gondolsz? Pálma! szörnyedt fel Temetvényi, egy fiatal leánynak való feladat-e ez?

A leány nagyot sohajtott.

– A kolostorban még fiatalabb voltam; s az apáczák betegek és sebesültek ápolásával foglalkoztak: ott ez nekem mindennapi feladatom volt.

A gróf egy szót sem szólt többet. Ez a szemrehányás elevenjére talált. Kikotródott a szobából: «én addig ájtatoskodni fogok magányomban». (Azaz, hogy szükségét érezte a mosdó szekrényéhez menekülni háromszáz paraszt tenyerével való érintkezés után.)

Pálma azt tehette, a mit akart. Illavaytól nem kellett kérnie beleegyezését; annak már ő parancsolt. Az első csókkal megkoronázta magát a nő királynénak. Illavay sebköteléknek való vászonrongyokat kért tőle. Előkelő uraságnál viselt rongyok nem hevernek. Pálma elővette saját legfinomabb patyolat gunyáit, s ártatlan naivsággal odaadva Ferencz kezébe az öltöny egyik, hímezett szegélyét, maga az ollóval hosszú pólyákat hasogatott belőlük.

Azután Illavay szánjára felültek: ők ketten elől; Ferencz hajtotta a lovakat, hátul ült a kocsis, meg a hajdu, a kinél már fel volt jegyezve minden házszám, a hol sebesült fekszik. Nem volt nagy szám; nem is súlyos sebesültek, többnyire lövésseb, a mit ideiglenes vérelállító kötéssel kell ellátni. Az egykori apácza-növendék nem borzadott azoktól. Ügyes, gyakorlott kézzel segített Ferencznek a rögtönzött műtétben. És minden pólyával, a mit körülcsavart, az ő lelkét kötözte meg jobban s az ő szivének nagy sebén állította el a vérzést.

Késő este vetette őket vissza a kastélyba. Egészen derült kedvük volt; a minek egyik oka az lehetett, hogy egyetlen aggasztó kimenetelű sebesülési eset sem került a kezeik alá. Talán egyéb oka is volt. A gróf bizony nem várhatta őket vissza. Odaült az ebédhez, ő az asztalfőn, a tulsó végén az asztalnak mr. Cousin. De m. Cousin megtartotta annyira az etiquettet, hogy a míg az uraságok meg nem érkeznek, az ételhez ne nyuljon. Végre megjöttek. Pálma derült kedélyben volt; megcsókolta az atyját: «Nincs semmi nagyobb baj!» Ferencz is megvallotta, hogy de most már igazán és komolyan megéhezett. A gróf mentette magát, hogy «bal kézzel» várta őket. «Ne félj semmit, mi utolérünk még: ma úgy fogunk enni, mint a farkasok.» Ezt Pálma mondta, a ki úgy szokott enni rendesen, mint az esti lepke. S szavuknak álltak. Mintha versenyeznének, úgy bántak el a felhordott ételekkel. Pedig Pálma közben még beszédes is volt.

A szegény sebesültek nagyon jó kedvű emberek; azok száz meg százféle tréfás adomával mulattatták ápolóikat a sebészi kezelés közben: hogy bántak el a futó ellenséggel!

Ezeket mind sietett Pálma elmondani az atyja előtt; dehogy engedte Ferenczet szóhoz jutni. Ha az indult neki valami eset előadásának, a maga lassú, leptető modorában, kikapta szájából a szót s hogy az ne beszélhessen, megkinálta az előtte levő tállal. Hallatlan eset az, hogy a Temetvényiek éttermében a ház egyetlen leánya kinálja a vendéget az előtte levő tállal, a mit az inasnak kellene körülhordani! Hanem hát rendkívüli időket élünk!

Azt is meg kelle érnünk, hogy az alsó traktusból, a hol a tisztelt vendégek jó kedve már vígsággá nőtt meg, egy soktagú küldöttség jöjjön fel, minden bejelentés nélkül, átadni az egész volt jobbágyság üdvözlő jókivánatát egy fényes áldomásban, a mit a Veszpilló készített most hevenyén, latin hexameterekben és pentameterekben.

Rendkívüli dolog; de egészen megérthető.

– Halljuk a szép szót.

A Veszpilló leirta az egész hősi ütközetet, a mi ma e helyen lefolyt. Vergilius «Arma, virumque cano» költeményével vetekedett az, különösen egy tekintetben, abban, hogy nem akart vége szakadni. A latin nyelven költőknek az a prægnans jellemvonásuk, hogy nem tartják elégnek a nektárt szürcsöltetni a kegyes olvasóval, le is akarják vele itatni; de meg is akarják benne füröszteni; de úszni is kell neki benne, s jó szerencse, ha elengedik neki a belefulasztást.

Ezúttal a felolvasott poéma a legrendkívülibb módon lett bevégezve. A dactylusok pattogása közben nagy riadal támad odakünn a folyosón.

«Itt hozzák! Megfogták! Fel kell akasztani!»

Egy neki pirult nagy szál legény keresztül töri magát az üdvözlő deputátión s dehogy kiván «csés jó estét», azon kezdi, hogy «megfogtuk a szwornosztok vezérét!»

De már ez olyan szó, a miért meg kell szakadni a pentameternek a cæsuránál, annyival is inkább, hogy a beköszöntő legény egy kötélnek a végét tartja a kezében; ráhurkolva a fogolynak a nyakára, a kit ketten hárman taszigálnak befelé erővel.

Pálma e szóra, hogy elfogták s itt hozzák a rablóvezért, önfeledten ugrott fel a székéről s odafutott Illavay mögé: ösztönszerüleg ott keresve a védelmet.

Illavay is talpra ugrott. Ez jó fogás, ha ezúttal el tudták fogni Zsiborákot; többféle tekintetből.

De milyen nagy volt azután mind hármuknak a bámulása, mikor a lámpafény elé hurczolt alakot megpillanták.

Dehogy volt az a Zsiborák! Ugyan ki lett volna más, mint a szerencsétlen Opatovszky-ivadék.

Soma úrfi volt biz az a hadi-fogoly; de minő felvonulási pompában! Fejébe nyomva egész a szeméig a fehér báránybőr süveg. Azután volt rajta egy piros dolmány. De hol vette ezt a piros dolmányt? Hát úgy szerezte, hogy kifordította a honvédatillát, annak piros volt a bélése, úgy vette fel. Úgy nézett ki igazán, mint egy nagy majom.

Csak Illavay ismert rá.

Oda is rohant mindjárt hozzá: széttaszigálta az őt fogva tartó parasztokat.

– Megbolondultatok-e? Hisz ez az én öcsém! A földesuratok fia. A Kornél úrfi. Oldjátok el mindjárt a kezeit!

No ez szép első bemutatás a Temetvényi-család előtt.

– De hát minek kötöztétek meg, ti ostobák?

– Hát minek mondta, hogy ő a szwornoszt vezére? mondá duzzogva a kisérő legény.

Akkor meg Soma úrfira förmedt Ferencz.

– Hát miért adta ön ki magát a szwornoszt vezérének?

Az csak nézett egy darabig, mint a sült hal; még mindig azt hitte, hogy megeszik. Egyszer aztán, mikor meggyőződött róla, hogy csakugyan az urabátyja az, a ki ott áll s a kezeiről lehullottak a kötelek, rákezdte nyomoruságos, siralmas hangon:

– Azt hittem, hogy ezek is szwornosztok! Kedves urambátyám, ne engedjen felakasztatni!

Erre a szóra egy hangos kaczagás csendült fel a szobában. Pálma nevette el magát. Nem lehetett azt megállani: ezt a beszélő majmot látva.

Arra aztán minden jelenlevő ember kaczagni kezdett; utoljára a fogoly maga is: ő is beszélt, az elfogói is beszéltek, s a sok összevissza tanuvallomásból utoljára kiderült az egész konfuzió.

Soma úrfi hazafelé térő szándékában, nehogy a honvédattila elárulja kilétét, kifordította azt s a bélésével kifelé öltötte fel. Útközben aztán szembe találkozott a mellékutakat őrző parasztokkal. Azokról azt hitte, hogy a panszláv szabadcsapat csatárai s már messziről kiáltozott nekik, hogy ő is a szwornoszt vezére; aztán nyakon csipték, megkötözték, idehozták; jó szerencse, hogy valami fán ott nem felejtették.

Illavay igazán haragba jött. Kikergetett a szobából minden parasztot. – No ez szép bemutatás! dörmögé Soma fülébe. Nem is mert Pálma felé nézni. A grófnő a zsebkendője szegélyét harapta a fogai közé, hogy a nevetését visszafojtsa.

– Kérem, háznagy úr, szólt Illavay.

– Monsieur Cousin! mondá a gróf.

Melyikre hallgasson a megszóllított.

– Legyen olyan jó, adasson más öltözetet az öcsémre, szólt Illavay.

– Tétessen egy terítéket az asztalra Opatovszky úrnak, mondá a gróf. Szegény. Ki van fáradva; előbb hadd regalirozza magát.

– De ilyen jelmezben csak nem ülhet az asztalhoz! dörmögé a nagybátya.

Az igaz, hogy furcsa jelmez volt; a kifordított kabát, ez is meghasogatva a czihertől, meg a goromba paraszttenyerektől; térde, könyöke csupa sár.

– Nem tesz semmit, mondá a gróf nagy kegyességgel. Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad. Csak üljön ön az asztalhoz. Örülünk, hogy szerencsénk van.

Soma úrfinak választani kellett, hogy melyik tanácsot fogadja meg. A szép piros felszelt sonka ott mosolygott az asztalon; a palaczkból öntött bor olyan szépen mondja, hogy «glukk, glukk, glukk»; eh mit, átöltözni, megmosdani, kikefélkedni azután is elég idő lesz: ő bizony megfogadta a jobbik tanácsot s levágta magát a készen álló székre s hozzálátott két kézzel a közel talált enni-inni valóhoz: nem törődve vele, hogy mosolyog-e nagyon az ő ágról szakadt alakján az a fehér alabástromarcz?

Mikor ily hamzsolva evett, akkor tökéletes majomhoz hasonlított.

Ideálja volt azoknak a «beszélő majmoknak», a kik közül Pálmának egyet ki kellett választania, hogy azt szerencsétlenné tegye. Nem kellett messze mennie. Ez volt a legszebb példány belőlük.

És Illavaynak megragadt az emlékében az a mondás:

«Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad».

A majmok pedig szoktak maliciózusok is lenni.

Az előre látható volt, hogy Soma úrfinak ezen a vidéken nem lesz maradása a fentebbi casus után. A kivel csak összejön, mind azt kérdezi tőle, hogy hol a piros uniformis? Nincs is más neve, mint a «szwornoszt-vitéz». Illavaynak gondoskodni kellett róla, hogy valahová jó messzire elvigye, a hol még a viselt dolgainak hirét nem hallották. Az egész országban volt még egy város, a hol a múzsák csendesen meghúzhatták magukat. Mint tudva van, a főtanodák szüneteltek: a debreczeni kollégiumban országgyülést tartottak, s a nagyenyedi kollégiumban az oláhok prælegálták a jus naturæt. De még Pozsonyban lehetett találni akadémiát, a hol olyan fiatalemberekkel, a kik nem váltak be katonának, odahaza meg terhére voltak a háznak, el lehetett csavarogtatni egy-egy semestrist, sub titulo juridicai cursus. No az is szép «jus» lehetett, a mit ott tanítottak. Mikor az összes törvénykönyv darabokra volt már tépve. Hanem azért az öreg professorok csak fölmentek a kathedrába, s a diákok csak megitták a maguk sörét a commercen s ezzel fönn volt tartva a normális állapot.

Ide hozta el Soma úrfit, asseclástul együtt a nagybátyja Természetesen itt is a professorhoz adta be szállásra.

Hanem a kópé diákok ott is kifogtak rajta. Valahonnan megtudták, ha más nem, Koczur barátunk beszélte ki, hogy micsoda hős-tetteket vitt véghez a hadjárat alatt. Rajta száradt a szabadcsapat-vezér czím.

Pozsony pedig abban az időben a császári csapatok pivotja volt és egyúttal központja a magyarországi dolgokkal elégedetlen mágnásoknak.

Soma úrfit addig csufolták, a míg az lett belőle, a minek csufolták. Egyszer csak kap Illavay egy levelet Koczurtól, hogy megint lettünk ám valamik! az akadémia falát megkentük hájjal, hogy egyék meg a kutyák, magunk pedig felcsaptunk gróf Török szabadcsapatjába volontérnak, vissza is vettük a régi Opatovszky Kornél nevet. S most vigyázzon aztán már urambátyám a nyakára, hogy a markunkba ne kerüljön, mert ha a minap föl nem köttettük, mint hazaárulót, majd felköttetjük most, mint rebellist.

«Bolond lyukból bolond szél!» mondá rá Ferencz. «Majd onnan is elszaladtok ti, mihelyt megérzitek a kolbász-bűzt.»

Nem gondolta meg, hogy bolondoknak áll a világ.

Már ide nem mehetett utána, hogy visszahozza. Engedte futni a futó bolondot.

Különben maga is félig-meddig bolond volt már. Egy pár szép méla szemnek a bolondja.